/A Pennát a kézbe! blog gyakorlati
feladatára készült munka. - Előre megadottak közül választott
nézőpont./
– Úgyse mondasz fel! – csivitelte a barátnőm, Ila olyan
hangon, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, kinek az oldalán áll?
– Dehogynem! Most már betelt a pohár, elegem van! –
puffogtam, bár tudtam, hogy ma még úgyse merem megtenni.
Ila szerencséjére egy kis időre elállt a szél, így nem kellett
válaszolnia.
A másik oldalamon – köztünk kis helyet kihagyva – lógó Kut
már egy ideje hallgathatott minket, mert mikor újabb fuvallat érkezett,
korholó, mély kondulással szólalt meg:
– Inkább a munkával foglalkoznának, hölgyeim, a szájuk
jártatása helyett.
– Már megint kezdi… – sóhajtott fel lemondón barátném.
– Maga jobb, ha nem is mond semmit, Ila! A héten is átlagon
aluli volt a teljesítménye. Már a Főnök is megjegyezte, hogy fogjam magát
szigorúbban. Példát kéne vennie rólam. Múlt héten – hangja csengőbb, büszkébb
lett – harmincnégy bámulást és húsz csöppenést csináltam! Abból hármat nyakba!
– S mintha demonstrálni akarná, hogy igenis képes ekkora teljesítményre,
lepillantott a kisboltunk előtti járdára, és egy apró, jeges vízcseppet préselt
ki magából, egyenesen az üzlet előtt megálló, táskájában kotorászó nő
kezére.
Ila érezhetően zavarba jött. Múlt éjjel a hajnali szélben
suttogva bevallotta, hogy neki csak tíz bámulást és hat csöppenést sikerült
gyűjtenie.
– Na, ide figyeljen, Kut! – pendültem fel élesen. – Lehet,
hogy ön a brigádvezető, de akkor is igazságtalan, hogy ugyanolyan teljesítményt
vár attól, aki más körülmények között dolgozik, mint maga! Láthatja, hogy
amiatt a fa miatt Ila szinte állandóan árnyékban van. Mégis hogy volna képes ugyanolyan
csöppenés-értékeket felmutatni, mint maga? Megmondaná?
– Az nem mentség! Itt kérem, teljesíteni kell! A munka az
alapja mindennek. Nézzék meg Ebikét, a kisasszony olyan bámulási mutatókat
produkál, hogy vasárnap megkapja A Hónap Legszebb Dolgozója címet.
– Ebi már majdnem a bejárat felett van. Persze, hogy őt
bámulják meg a legtöbben – vitatkoztam még, ám elhallgatott a szél, így már
csak magamban dohoghattam.
Csöndben végeztük a dolgunkat. Tündököltünk és próbáltunk
minél több csöppenést produkálni. Most, hogy közeledik a tavasz, ez lett az
egyik legfőbb munkánk. Télen persze nem így volt, nőnünk kellett, beleadva
apait-anyait, de mind tudtuk, hogy az csupán a felkészülés ideje. Aki akkor
minél hatalmasabbra nőtt, annak végig több esélye volt bámulásokat gyűjteni,
most pedig nyilvánvalóan tovább fogja bírni a robotot, mint véznább társai.
Mindig csak a meló!
Lassan besötétedett, mi is leállhattunk végre. Már alig-alig
jártak emberek az utcán, ők se néztek már felfele, csak sapkájukat szorosan a
fülükre húzva siettek haza. Az éjszaka édes, az éjszaka a mi barátunk. Az a
néhány óra, ami alatt nem kell dolgoznunk, amikor nem kell minden percünket
feláldoznunk a munka nemes oltárán, hogy beteljesítsük létünk célját. És hogy a
Főnök, az Évszakok Váltakozása megdicsérjen minket.
Reggel a hajnal első, minden egyes nap egyre korábban érkező
sugaraival ébredtünk mi is. Várt a kötelesség.
Nem sokkal később megérkezett a boltos néni. Szotyolát tett
a bolt előtti fára akasztott madáretetőbe, majd megfordította a táblát a
bejárati ajtón: NYITVA. Mi pedig munkához láttunk.
Persze a délutánig eltelő időben a kis zöldséges sarkán, az
eresz kanyarulatában munkacsoportot alkotó társaink megint túlteljesítettek
minket. Kut szokás szerint velük példálózott, hogy ők páran jóval több bámulást
gyűjtöttek, mint mi, a csatornán egyesével függők.
– Mert maguk csak lógnak a munka alól – s hosszú, vaskos
méretéhez illő bongással felkacagott.
Ila egészen összehúzta magát mellettem. Aztán mikor egy
kislány megállt a kirakat előtt, hogy orrát az üveghez nyomva vágyakozón
pillantson a benti gyümölcskosár felé, nem tétlenkedett. Bizonyítani akart.
Összeszedte minden erejét, ami a folytonos árnyékban maradt neki, s útjára
engedett egy hideg kis cseppet. De elhibázta, az csak a lányka kapucniján
landolt. Kut, csak hogy megmutassa, hogyan is kell ezt, tökéletes időzítéssel,
még mielőtt a gyerek továbbindult volna, a sálja fölé, nyaka pelyhes bőrére,
ahol a két varkocsba elválasztott haj kettéválik, juttatott egy jeges
vízcsöppöt. Riadt odakapás lett az eredmény.
– Ha a csepegés nem megy, legalább gyűjtsék a bámulásokat –
vetette oda.
– Mindent megteszünk, maga is tudja – vágtam vissza.
– Akkor igyekezzenek jobban. Nem elég jók a mutatóik.
– Mégis mit vár? Mióta fagypont fölé ment a hőmérséklet, az
emberek azt hiszik, máris tavasz van. Mindenki a „madarak énekét” hallgatja és
a „táncukat lesi” – affektáltam, jelezve, mennyire elegem van ezekből a komisz
versenytársakból.
Mindannyian lenéztünk. Láttuk, hogy több ember is megtorpan
egy pillanatra, hogy a madáretető körül repkedő vagy a kiszóródott magokat a
földről csipegető jószágokat nézze. Egyáltalán, kinek van annyi esze, hogy egy
bolt elé, az utcára madáretetőt tegyen? Vagy legalább ezek a szárnyas dögök
félhetnének az emberektől. De nem, ezeknek csak az jár a fejükben, hogy
megtömjék a begyüket és szaporodjanak. Az emberek meg élvezettel nézik
kergetőzésüket.
– Magának mindig csak kifogásai vannak. Dolgozna inkább.
– Nagyon jól tudja, mekkora a teljesítményem! – vágtam
vissza élesen csendülve. – Mikor megjelentek az első rügyek, akkor is hoztam az
előző heti bámulási szintet.
Magabiztos voltam. Volt mire, ezért is mertem szájalni. A
második legjobb voltam a brigádban, pedig hiába voltam átlagos hosszúságú,
meglehetősen karcsúra sikeredtem. És gyakran vetült rám az előttünk álló
villanoszlop árnyéka is.
– Ha ennyire ügyes, tanítsa meg a barátnőjét is, kedveském!
– Azzal Kut megállított egy szerelmespárt, s élvezte, ahogy a barátjába karoló,
nagy sálba burkolózott leány csillogó szemekkel mutogatja a fiúnak, merre
nézzen.
Lányok és gyerekek... Olyan szentimentálisak. Velük a
legkönnyebb. Bezzeg tél közepén, akkor egy üzletembert állítottam meg! Még az
épület mögötti brigádsorba is eljutott a hírem! Egy kicsit talán még Kut is örült,
hogy az övébe tartozom.
– De… - kezdtem volna, ám a szél elhallgatott.
Percek múlva hallottam csak meg Ila vékonyka csilingelését:
– Köszönöm, hogy megvédtél. De nem kellett volna. Még a
végén rád száll.
– Szálljon! – pendültem dacosan. – Akkor felmondok! Most már
tényleg felmondok! Én nem fogok ebbe beledögleni! Veszett ügy, ennyi.
– Azt nem lehet, te is tudod. Nekem se tetszik, de nem lehet
másként. Nyugodj bele, ahogy mindenki. Légy jó, Ava!
Nem válaszoltam, csak a többiek csengését vitte tovább a
szél. Ilának igaza van… Folyton csak jár a szám. De nem teszek semmit. Talán
tényleg jobb lenne belenyugodnom, ahogy mindenki másnak. Elnéztem a járda széli
bokrok alatt gubbasztó hókupacokat. Jön a tavasz, ők is félnek tőle. Egészen
behúzódtak az árnyékba. Alig jutott már nekik figyelem. Tegnap még egy komisz
kölyök nyúlt a piszkos, latyakos hóért, hogy a társa kabátjához vágja, de ma
már ez sem történt meg. Mi meg itt robotolunk egész nap, de érezni, haldoklik
az egész. El kellene fogadnom, és igazat adni Kutnak, a mi dolgunk, hogy erőnk
utolsó cseppjéig felhívjuk magunkra a figyelmet, életben tartsuk a Telet. Ennyi
és nem több.
Aznap már nem vitáztam többet. Csöndben végeztem a munkám.
Már nem hangoztattam, hogy felmondok. Úgyse lehet. Persze, néhány napja még
hogy ábrándoztam, titkon végiggondoltam a remek mutatóimat, s elképzeltem,
mekkora visszaesés lesz majd a brigádnak a hiányom. Ma pedig… Ilának igaza van.
Lehetetlen.
Ránk sötétedett, nyugtalan álomba merültem. Hűvös szél
simított végig köztünk, én pedig barátném halkan csilingelő suttogására
ébredtem fel.
– Ava, ébren vagy?
– Hm? – kérdeztem vékony, álmos hangon.
– Te tényleg fel mernél mondani? – hangjában remény
csendült.
– Jaj, Ila, aludj már, holnap vár a munka.
– Nem tudok, Ava. Te azt mondtad tegnap, hogy igenis nem
fogod az életedet adni a munkáért, hogy felmondasz.
– Igen, igen, ezt mondtam – dünnyögtem álmosan, és azt
kívántam, bár elállna a szél, és Ila csöndben maradna.
Szerencsém lett, de nem tudtam visszaaludni.
Nyúzottan ébredtem, nem ment aznap a munka. Egész délelőtt
csak egy gyerek nézett meg, és egy lassú öregasszonynak cseppentem a kezére.
Szánalmas teljesítmény. Pedig a Nap is erősebben tűzött, mint eddig bármikor.
Kora délután aztán egy csapásra eltűnt az álmosság a
levegőből. Vészjósló nyekergő, recsegő hangot hozott a szél az ajtó fölötti
szakaszból. Még a csepegést is abbahagytuk, ahogy feszülten figyelni kezdtünk.
Nem, az nem lehet! Mind tudtuk, hogy bekövetkezik egyszer, de mind abban
bíztunk, hogy majd csak hosszú napok, sőt, talán hetek múlva. A nyekergés
erősödött...
A hangos roppanásba belerezgett az ereszünk. Oda se mertünk
nézni, csak akkor nyitottuk ki a szemünket, amikor meghallottuk a becsapódás
jellegzetes, millió darabba törő hangját. Csak bámultuk halott brigádtársunk
tetemének számtalan apró szilánkját. A munka első áldozata. A Tél
nyugosztaljon, Ebi.
Némán hullajtottunk egy-egy cseppet érte. Senki nem beszélt,
mindenkit hatalmába kerített az elkerülhetetlen látványa. Még Kut is
hallgatott.
Kábultan, elgondolkodva tettem a dolgom. Még arra sem
emlékeztem, mikor zárt be a boltos néni. Végignéztem az eresz teljes során.
Hatalmas lyuk tátongott ott, ahol délelőtt még Ebi lógott. Mindenkit megült a
keserű, lemondó hangulat. Eszembe jutottak Ila szavai, melyeket éjszaka
suttogott el, és Kutra tekintve láttam, hogy még ő is fél.
Hirtelen jött az ötlet. Elég volt egy pillantást vetnem az
utcán közeledő kisfiúra és édesanyjára. A gyerek mind az öt évével lelkesedett
a bokor alatti hókupacokért, a gyér gazban kapirgáló verebekért, s míg egyik
kezével az anyukájáét fogta, a másikról levette a kesztyűt és kitartotta
oldalra, a szomszédos épület ereszéről lógó társaink alá, arra várva, hátha kap
egy hideg cseppet tőlük.
Figyeltem és vártam. Már kész volt a tervem. Koncentráltam,
hogy jó legyen az időzítés. A kissrác anyukájának csacsogott, ahogy közeledtek,
de a keze végig nyújtva maradt. Most!
Telibe találtam a tenyerét!
– Juj! – Torpant meg, meglepődve, majd vidám mosollyal
nyújtotta anyukája felé csupasz kezét. – Nézd, anya! – Az asszony mosolygott.
Utána a fiú felemelte a fejét, hogy megkeressen. Most, hogy
már döntöttem, mintha a természet is mellém állt volna. A délutáni utolsó óra
napsugara rózsaszínes fényt kölcsönzött nekem. Egyenesen rám sütött.
Tündököltem, ahogy talán még soha. Sikerülnie kell! Minden porcikám reszketett
az izgalomtól. Éreztem, hogy a többiek is engem néznek. Ila hangja a köztünk
végigcikázó széltől ugyanolyan reménykedőn csilingelt fel, ahogy éjszaka. A
várakozás utolsó pillanatai a legszebbek. Mindjárt!
A kisfiú keze felemelkedett, tömpe ujja egyenesen rám
mutatott, hangja kérlelő volt:
– Anya! Vedd le nekem azt a jégcsapot!
A nő is felém emelte a fejét. Győzködni sem kellett.
Körülnézett, majd kihúzta a földből az egyik járda mellé ültetett, fiatal
fácska támaszául tavaly odaszúrt karót.
– Ne állj alá! – figyelmeztette a gyereket, aztán a fal és
közém illesztette a botot.
Néhány elrontott mozdulat, némi nyújtózkodás, és reccs!
Akkorát csapott rajtam, hogy elrepültem a bokorig. Egy kicsit megsérültem, de a
csúcsomra nagyon vigyáztam, az ép maradt és szép.
A fiúcska hozzám szaladt, felkapott, kesztyűs kezével
letörölt, majd vidáman mutatott az édesanyjának, aki visszaszúrta a botot.
– Köszi, anyu! – Neki most nem számítottak a madarak, a
friss rügyek, a rég felolvadt pocsolyák. Csak a Tél számított.
Hamarosan már csak meleg tenyerét és éles kis fogait
éreztem. Tudtam, hogy nem sokára vége.
A fiú kézen fogta édesanyját, hogy tovább induljanak. Ahogy
távolodva felpillantottam Ilára és Kutra, már biztos voltam benne, hogy
megérte.
