Írók hét főbűne - kihívás

 

Írók hét főbűne - kihívás

Még nagyon régen kaptam a jelölést Daremótól erre az érdekes kihívásra. Köszi! ^^ Már a címe is izgalmas - olyannyira, hogy egy nem blogger barátom is kérdezte egyszer, mikor töltöm ki végre? -, és a kérdések se maradnak el mögötte. 

A tag kitalálója pedig Reinman Franciska, akinek időközben elveszett a neve, én is teljesen véletlenül tudtam meg, éppenséggel ajánlgattam neki a saját kihívását. : D (Ez egy jel ám, hogyha kitöltünk valamit, és tudjuk, honnan indult, áruljuk el többieknek is, kitől származik a klassz ötlet!. ; ) )

Néha olyan szívesen vezetném valamivel közvetlenebbül a blogot, írnám le, miről, mit gondolok (olykor azért előtör ez a hangulat, olyankor születnek ezek a cikkek), milyen felfedezéseket tettem írás során, mit, hogy szoktam, de legtöbbször ráparázok a “biztos nem jó, amit írok/gondolok” és a “vajon, aki ezt olvassa, mit fog gondolni rólam?” dologra, szóval ez még nem igazán megy. ^^”

Az ilyen játékok viszont alkalmat adnak, hogy kérdések mögé bújva mégis kicsit megismerhessen, aki szeretne. : ) 

Kezdjünk is bele! 

Szabályok:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad!

2. Válaszolj a kérdésekre! Figyelj rá, hogy a szabályok és a kérdések is változatlanul kerüljenek a bejegyzésedbe!

3. Küldd tovább annyi embernek, amennyinek szeretnéd! A lényeg, hogy mindegyiküknek írj valamit, szerinted nekik mi a legnagyobb bűnük íróként!

Kérdések:

1. Kevélység: Melyik az a történeted, amire annyira büszke voltál, hogy nem fogadtad a rá érkező kritikákat? Utólag mit gondolsz erről?

2. Kapzsiság: Van olyan történeted, ami szerinted olyan jól sikerült, hogy pénzt is kérnél érte? Mennyit érne a belé fektetett munkád?

3. Bujaság: Melyik történetedben próbálkoztál először korhatáros jelenettel (nem feltétlen erotikus értelemben)? Utólag mit gondolsz, mi volt a legnagyobb hibája?

4. Irigység: Volt, hogy irigy voltál olyan történet olvasottságára, ami szerinted a tied nyomába sem érhet? Név említése nélkül szerinted mi volt a legnagyobb hibája?

5. Falánkság: Volt, hogy több történeten dolgoztál egyszerre? Mi lett az eredménye?

6. Harag: Formáztál valaha szereplőt élő emberről azért, hogy a történetedben megkapja azt az igazságszolgáltatást, amit a valóságban nem biztos, hogy meg fog? Ki ő, és mi lett a sorsa a történetben?

7. Lustaság: Melyik az a történeted, amit lustaság miatt félbehagytál, és a legjobban bánod?

Válaszok:

Kevélység - 1. - /Ne is kérdezzétek, a felsorolásom olyan beképzelt, hogy nem hajlandó tenni a dolgát./

Hogy egyáltalán nem, azért olyan nem volt, régi sztorinál nem is emlékszem konkrét dologra, de a legutóbbinál, a Soroknál bizony morogtam a barátaimra, amikor olyan keresztkérdéseket tettek fel, hogy “Honnan van levegő a bolygón?”, meg azt hiányolták, hogy “Nem tudjuk meg, mit tud a szereplők kommunikációs kütyüje”. Bevallom, ezt már nettó kötözködésnek éreztem, szerintem nincs sok köze a sztorihoz. : D De egyébként igazuk volt a lényegben, hogy a világépítésem hát…, tulajdonképp nincs. Anélkül meg nem hiteles a történet, szóval mindenképp sokat tanultam a kritikáikból. Akkor is, ha sokszor szőrszálhasogatásnak érzem, amit művelnek. És azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, rengeteget segítenek! : D 

De ha már kevélység, akkor elárulom, hogy két kamaszkori történetem témájára bizony máig büszke vagyok, akkor is, ha talán nem érdemlik meg. A regényt itt bonyolultabb lenne kifejteni, egy másik írás pedig azt a kérdést boncolgatta, hogy egy posztapokaliptikus, kis létszámú társadalomban a közösség genetikai egészsége megőrzése érdekében ki lehet-e taszítani/meg lehet-e ölni a beteg embereket, vagy mi egyebet lehet velük tenni, hogy a csoport hosszútávon is életképes maradjon? Szerintem azért menő, hogy egy 13 éves ezen gondolkodik. : D 

Kapzsiság - 2.

Nem, dehogy! Mármint persze, ha valaha valahol megjelenik írásom, persze nagyon fogok örülni, ha fizetnek is érte, de ezt a részét valahogy nem tudja bevenni az elmém “az írás is szakma” dolognak. Vagyis az még tök jó, ha pénzt kapok a munkámért, de amit annyi embertől hallottam már, hogy de jó lenne ebből élni, az nekem nem álom, inkább rémálom. Így bátran írhatom azt, amit szeretnék, nem kell azt figyelnem, épp mi a legnépszerűbb téma vagy ilyesmi, elég, ha azt, amit amúgy is szívesen írok, megtanulom jól és élvezetesen kifejezni. 

De most komolyan, szerintem az egyáltalán nem megnyugtató dolog, sőt, maga  a totális aggodalmakkal teli élet, ha az írásból kéne megélnem. Mi van, ha épp nincs ötletem, mi van, ha egy könyvem nem sikerül olyan jól, mi van, ha egyszerűen nem egy felkapott téma érdekel, és én amúgy teljesen boldog lennék egy kisebb olvasóközönséggel, de muszáj valami népszerűről írnom, ha jövő hónapban is lakni akarok valahol? 

Így talán nem meglepő, hogy a fenti kérdésre nem igazán tudok mit mondani. Ha a megjelenés díjjal jár, ha mások is kapnak ugyanazért, akkor úgy igazságos, ha én is, és örülni is fogok neki, de ennyi. 

Bujaság - 3.

Rémisztő dolgot próbáltam írni már kiskamaszként is, erotikust talán egy jelenetnyit, nem is sztoriban, csak úgy olyan huszonévesen írtam először, de azt szét is téptem és kidobtam. Amit ide érdemes lehet megemlíteni, hogy egyik barátnőmmel közösen írtunk novellát a KMK erotikus pályázatára még tavasszal. Fogalmazzunk úgy, hogy rosszabb is lehetett volna. : D Amúgy sok tekintetben életszerűtlen lett, nem is maga a jelenet, hanem a karakterek. Meg lehetne amúgy írni egyszer jól, de nem hiszem, hogy valaha hozzányúlok. Az egyetlen, ami szerintem előnye lett, ezt béta is mondta rá, hogy nem öncélúan szeretkeznek benne a karakterek, csak mert kell egy szexjelenet a kategória miatt, hanem a teljes novella az erotikáról szól, a konfliktus és a megoldás is akörül forog.

Irigység - 4.

Azt hiszem, a bloggervilágnak ebből az irigykedős időszakából pont kimaradtam. Mikor még írtam folytatásos sztorit a netre, kevesen voltunk, nem emlékszem többszáz fős követőtáborokra senkinél és inkább a kapcsolatot kerestük egymással. Vagy hát lehet, volt, akivel nem szimpatizáltam efféle okból, de őszintén szólva semmi ilyenre nem emlékszem. 

Most meg egyelőre alig van fenn írásom, az sem folytatásos történet, szóval érthető, ha alig olvassa valaki. Meg hát én is tudom, hogy ezek vagy játékokra írt szösszenetek, vagy pályázatról kiesettek. Akik hobbiból blogregényt írnak, és tényleg igyekeznek azt jól megírni, szórakoztató sztorit, karaktereket hozni, azoktól nem irigylem az olvasókat, akik meg pársoros daddy kinkekkel hintik tele a felületüket, velük bocsánat, de nem látom értelmét összemérni magam vagy a munkám. Egészen más olvasóközeget keresek, más megjelenési felületben gondolkodom fő célként. Ahhoz pedig még nem tettem le eleget az asztalra, hogy az írásról hozzám hasonlóan gondolkodókra irigykedjek. 

Mondjuk annak azért látom esélyét, hogyha már én is csinálom egy ideje, esetleg tényleg elindítok egy blogregényt, amin egy ideje töröm a fejem, és közben látom, hogy másokat sokkal többen olvasnak, irigykedni fogok. (Főleg, ha több kommentet kapnak! : D) De ez szerintem nem zárja ki, hogy akár össze is barátkozzunk és tanuljunk egymástól. : D 

Falánkság - 5.

Szinte mindig… ^^” Régen mindig volt egy aktuális hosszabb sztorim, meg mellette több kisebb. Hosszabbat egyet se fejeztem be, de nem annyira a többi miatt, hanem mert idővel kinőttem belőlük. Igazából most így belegondolva, ahogy idősödtem, úgy billent az arány a be nem fejezettektől a befejezett írások felé.

Most is egyébként így van, van egy regény, amin dolgozom, vannak elkezdett novelláim és ebben az évben mindig volt egy-egy aktuális pályázat is, amit a többi elé hoztam. Az egy dolog, ha a novelláimat nem fejezem be, de azzal sajna tényleg nem tudom, mit kezdjek, hogy így viszont nem haladok jól a regénnyel. Sokszor szinte sehogy. Most még nem is az írással kéne haladnom, mert csak a világépítő, karakterkitaláló, cselekménytervező fázisban vagyok, de mire elkezdene ráállni az agyam, ott tartok, hogy folytatni kéne a gyakorlást is a novellákon, meg amúgy is kiírtak egy jó pályázatot… 

Jahm, és ha már falánkság, szerepjátékos is vagyok, szóval vannak még az írásaimon kívül más karakterek és történetek is a fejemben és nem tudom, más volt-e már így vele, néha meg már az olvasás marad el, mert egyszerűen “túl sok történet szorong a fejemben”. : D Eredmény röviden: nem haladok a regénnyel. : ( És ezen nagyon hamar változtatnom kell, pláne, mert közben ott mocorognak az ötletek a koponyámban! 

Harag - 6.

Többször találkoztam már ezzel a felvetéssel, de magamtól eszembe se jutott. Nem tudom, miért. De miért foglalkozzak azzal még a sztorijaimban is, aki nap közben bosszantott, bántott, akire haragszom valamiért? 

Ami viszont érdekes, és egészen korai írásaimban is már felfedeztem, hogy akiket szeretek, akik valamiért fontosak nekem, vagy szeretnék közelebb kerülni hozzájuk, őket valahogy beleírom a történeteimbe. Ez volt már, hogy tudatos volt, még ha teljesen át is alakítottam a regénybéli karaktert, volt, hogy sejtettem és volt, hogy én magam is meglepődtem, hogy mennyire bele sikerült írnom valakit. De hát nem sokkal jobb érzés azokkal tölteni az időnket, akiknek amúgy is szívesen vagyunk a társaságában? : D 

Lustaság - 7.

Hmm, a szétszórtság és ezért nem egy feladatra koncentrálás lehet a lustaság egy válfaja? : D Ahogy a Falánkságnál is írtam, leginkább azért vannak befejezetlen sztorijaim. De persze van, amikor hülyeségekre szúrom el az időm, ami helyett írhattam / sztorikidolgozhattam volna, szóval a be nem fejezett munkáim ennek is köszönhetik félbehagyott állapotukat. 

Nem tudnék egy konkrét sztorit mondani, legjobban a fent nem kifejtett regényemet sajnálom, hogy nem fejeztem be, de azt hatodik után kezdtem és valamikor tizedik táján írtam hozzá utoljára, szóval abból egyszerűen kinőttem. Szövetség volt a címe és barátoknak máig sokszor emlegetem, az a történet tényleg éveken át az életem része volt.

Hopp, egy kis utólagos változtatás:
A kihívottam Agatha Keyguard, akinek remélem, hozzájárul nemrég nyitott blogja színesítéséhez ez a kis játék! ^^ (No meg kíváncsi vagyok az írós bűneidre, muhaha! 3: ) )

Köszönöm, hogy kitölthettem, ez jó móka volt! : )

Read More

Novella - Sorok

Sorok

/A 2019-es GABO pályázatra készült novella./
Mert a "nem nyert" novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : )

Az énekesnő keze megremegett. A hajkeféjét már végig sem húzta hosszú, gesztenyebarna haján, csak lassan leeresztette az ölébe. Saját elsápadt arcára bámult a tükörben, alig hallotta, amint a képernyőn a híradó bemondónője a fontos közlemények után a várható napszelekről kezdett beszélni. Egyre csak a korábbi hír szavai csengtek a fülében: “Dorath Fandroll, Üstökös-díjas költőt rendszer elleni izgatás vádjával letartóztatták. A verseiben fellelhető utalások egyértelműen az Anarchisták eszméit tükrözik, ezért köteteit bevonják a boltokból, törlik az elektronikus tárhelyekről. Birtoklásuk a holnapi naptól egyszerű, terjesztésük súlyos bűncselekménynek minősül…” Lekapcsolta a holotévét.
Hát idáig fajultak a dolgok? A Rendszer már galaxisszerte ismert művészeket is eltávolíthat a “nép védelme” nevében?
Tekintete a hotelszoba dohányzóasztalán heverő, bordó bőrkötéses könyvre siklott. Holnaptól az is ugyanolyan illegális lesz, mint a Commján tárolt legújabb versek, melyeket Dorath egy kódolt csatornán küldött át, vele együtt egy maroknyi embernek. Janoa az asztalhoz sétált, leült és kinyitotta a könyvet az első oldalon, a szerző aláírásánál, melyet harmincöt éve kapott.

Tizenöt éves bakfisként, az újonnan kötelezővé tett diákegyenruhában állt oda a férfi elé a körzetszékhelyük tudásközpontjában rendezett Költészet Napja után. Még három ember dedikáltatott vele együtt nyomtatott könyvet, a többieknek csak digitális olvasón lévő példányuk volt.
Az idegesen szorongatott verseskötetet még két éve kapta jutalmul a Körzeti Tehetségkutató versenyen elért második helyezéséért. Eleinte csupán a versek dallamosságára figyelt fel, majd ahogy idősödött, egyre inkább úgy érezte, a szépen megformált szavakban olyan gondolatok és érzések rejlenek, melyekkel azonosulni tudott, de képtelen lett volna megfogalmazni őket. Akkor lett igazán kíváncsi a költőre.
Most pedig arról ábrándozott, milyen szép is volna, ha Fandroll épp azon az oldalon nyitná ki a könyvet, ahová beleírták a verseny emlékszövegét.
A fekete hajú, borotvált arcú férfi megnyugtatón rámosolygott, mikor a lány helyet foglalt. Úgy szólt hozzá, mint aki nem lepődik meg, hogy a fiatal lány feszeng, és mint aki csöppet sem neheztel érte. Kérdezgette, melyik vers volt a kedvence és mit szeretett benne. Janoa felelgetett, bár csupán zavart makogásnak hallotta saját válaszait, közben nem is figyelte, mit ír a férfi.
Csak akkor merte kinyitni a könyvet, amikor már kiért az előadóteremből és egy ablak mellé húzódott. Ugyanazon az oldalon, ahol a korábbi emlékszöveg is állt, nem csupán egy új aláírás díszelgett: „Küldj majd egy dedikált lemezt!”
Alatta pedig egy nagy, kerek D betű, hosszúkás kalappal és áthúzott szárral, mintha F-et mintázna.
Azóta már ő is írt efféle kedves, biztató mondatokat, ha egy-egy fiatal rajongója dedikáláskor elárulta, hogy ő is szeretne művészi útra lépni, hiszen tudta, mennyit számíthat akár egyetlen sor is. Ő akkor attól a mondattól elhitte, hogy valaha igazi, kézzel fogható, kiadott lemeze lehet. Később is gyakran a kötet első oldalát fellapozva merített önbizalmat, ha elbizonytalanodott.

Janoa kényszerítette magát, hogy az előtte álló estére összpontosítson. Ma lesz az ezredik, jubileumi koncertje, itt, a Kvargonon, a XIII. Galaxis központi bolygóján, ahonnan élő adásban közvetítik majd. Várta, mégis kissé lámpalázas volt, mint minden fellépése előtt. Máskor megpróbálta elterelni a figyelmét erről az izgulásról, most azonban kapaszkodott belé, mint egy régi, ismerős barátba. Még a készülődés mozzanatai sem tudták lecsillapítani gyomra remegését. Mi lesz ezután?
Frissen szárított, arcátlanul hosszúra növesztett haját befonta, hogy ne zavarja öltözködés közben, puha köntösét egyszerű ruhára cserélte.
Hamarosan siklóban ült és magánsofőr vitte a sportcsarnokba az ötvenhatodik sugárpályán. Az ablak pneumatikus szerkezete halkan pisszent, ahogy leeresztette. Kellett egy kis friss levegő, és abban bízott, talán a Központi Bolygó legnagyobb városának zaja eltereli a figyelmét. Az utcai szellőzőkből áradó mesterséges jázminillat elkeveredett a nyáresti meleg levegővel és a gyorséttermek szagával. Az alig hallható suhanók hangja mellett egységes morajként hallatszott a járókelők jövés-menése, beszéd azonban alig, mindenki sietett a dolgára, egyértelmű jeleként, hogy hasznos és örökkön munkálkodó tagjai a társadalomnak. A Haladás téren egy tucat galamb tollászkodott a Vezér tarfejű szobrán, míg egy alattuk elszáguldó, szirénázó mentő-sikló el nem riasztotta őket. Janoa remélte, hogy az egyik madár ijedtében lepiszkította az emlékművet.

Alig pár évvel a dedikálás után, immár egy egyre népszerűsödő garázs-rockbanda énekeseként tapasztalta meg először saját bőrén a cenzúrát. Most már a tehetségkutatókra sem vihettek saját művet. Maguk írták a szövegeket, maguk hangszerelték az egész dalt, mégsem mutathatták be a közönség előtt. A mai napig megmaradt benne a bizottság fejrázása, amikor eléjük terjesztették kérelmüket, hogy önálló együttesként a saját dalukat énekelhessék. Alig olvastak el néhány sort, már nemet mondtak. Megindokolni sem voltak hajlandók, hiába érvelt, semmit nem ért a szava.
Szóváltásukat az egyik zsűritag, Dorath Fandroll is végighallgatta. A tény, hogy itt van, nem lepte meg Janoát, látta korábban a bírálók névsorát és alig várta, hogy előtte énekelhessen. Remélhetőleg az egyik kedvenc dalát. A lánynak a férfi jelenléte adott bátorságot a vitához és egyben józanságra intette, hogy ne ragadja el kamaszos indulata. Úgy képzelte, ő a tüskés gesztenyehéj az egyik versből, mely nem adja ingyen saját kincsét. Máig emlékszik, hogy ökölbe szorult a keze, amikor érvelés közben elkapta a költő lemondó sóhaját, fejcsóválását. Janoa kiábrándult. Hát Fandroll is csak hisztis kölyöknek nézi? Mindaz a remény és konok kitartás, amit kívülről tudott soraiban mindig is érzett, csupán az ő fejében létezett?
A fellépésen az előadó- és alkotóművészeket is felsorakoztató bírák között ülve a férfi figyelmesen hallgatta, mint próbálják minden csalódottságukat a kapott dalocska minél szenvedélyesebb előadásába fojtani. Janoa érezte, hogy bár nem volt rossz a produkciójuk, sokkal jobb is lehetett volna, ha a saját dalukat mutathatják be.
A legtöbb zsűritag feje feletti kijelzőn közepesnél alig magasabb értékek villantak fel, Dorath Fandroll azonban felpontozta őket. Bár a továbbjutáshoz nem volt elég, azt elérte, hogy a lány teljesen összezavarodjon és pár másodpercig rajta felejtse a tekintetét. Hát mi ez, ha nem biztatás? Az a korábbi sóhajtás nem nekik szólt!
Otthon ismét fellapozta a verseskötetet. Most már egészen biztos volt benne, hogy valóban az a szemlélet lapul a szavak mögött, amit eddig csupán látni vélt. Mintha Dorath Fandroll már nem csak verseit, de gondolatait is egyértelműen megmutatná. Tekintete mohón rótta a sorokat, ami eddig feltételezés volt, most bizonyossággá lett előtte. A ritmus ütemmé, a szavak dallammá váltak, s hamarosan kis szobája biztonságos falait átjárták a halkan dúdolt énekek.
Érezte, tudta, hogy hatnak rá a szavak és akarta, hogy így legyen. Hogy ebben az átkozott, elnyomó világban kik formáltak jogot gondolatai befolyásolására, afelett nem dönthetett, de hogy kiknek hagyta, és kiket hívott erre ő maga, az az ő kezében volt. Nyitott kamasz elméje a dalokkal itta magába a rímekbe és ritmusba rejtett szimbólumokat, utalásokat, vágyta, hogy ez az ember formálja elméjét, világszemléletét.

Janoa megrázta a fejét és inkább felhúzta a sikló ablakát. Így, hogy a kinti levegő nem segített apróra zsugorodó gyomrán, reszkető ajkán, inkább csak zavarta az utca zaja, a rohanó emberek kavargó látványa. Kezdett hányingere lenni a sok benyomástól.
Fél óra múlva megérkeztek a nyitott csarnokhoz. Az énekesnő váltott még néhány szót a producerrel és bólintott, hogy amaz kiadhatja az engedélyt a biztonságiaknak a színpadot és a háttérstábot védő erőfal bekapcsolására, hiszen az előzenekar már hangol.
– Janoa, nézd majd át a dallistát! Történt néhány változtatás. Átküldtem – mondta még a producer, mielőtt a nő beléphetett volna az öltözőbe.
Janoában rossz előérzet ébredt. Oda se figyelve köszönt a már bent várakozó sminkesnek és fodrásznak, és mielőtt a ruhájához lépett volna, lehívta a programot a Commra. Elég volt végigpörgetnie a számokat, négy mellett is nagy, piros felirat hirdette a változást: TÖRÖLVE. Mellette pedig a helyettesítő címek szerepeltek. Kihúzták a dalt a lányról, akit tiltottak a kedvesétől, ezért megszökött vele és le kellett mondania a kényszerházasság miatti öngyilkosság témájáról is. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a készüléket.
– Itt minden rendben? – Emelte tekintetét a sminkesre és a fodrászra, és haragudott saját hangjára, amiért magasabbra csúszott, mint akarta, elárulva tehetetlen dühét.
Amazok bólintottak, a sminkes lány a kezébe adta első fellépőruháját. Janoa a függöny mögé lépve belebújt az egyszerű, sötétszürke ruhába, vörös harisnyát húzott hozzá és fekete cipőt. Aztán átadta magát a lány és a fodrász ügyes kezeinek. Mást itt most nem tehetett.
Ahogy korábban sem. Tudta jól, hogy eddig is csak annyira mozoghatott szabadon, amennyire a Rendszer engedte. Azért énekelhetett bizonyos számokat, azért lehetett hosszú a haja, azért engedhetett be pár családtagot és barátot a koncertjére kultúrjegy nélkül, mert hagyták neki. De mindig is tudta, hogy egyszer őt is az Anarchisták közé sorolják majd. Abba az erkölcstelennek kikiáltott eszméket terjesztő csoportba, akik a Vezér megfogalmazása szerint a nemtől független szexualitás, a haza iránti felelősséget nélkülöző viselkedés, a másokat sértő szabad véleményalkotás gondolatával és mocskos vágyakat ébresztő külsővel fertőzi a fiatalok és gyenge akaratúak tiszta tudatát. Akik befolyásától a Rendszer megvédi az ártatlan lakosokat.

Akkor kapta az első közvetlen figyelmeztetést, amikor kiesett az Interplanetáris Dalfesztivál döntőjében.
Előadás közben a lámpákon túli homályban a közönség vele együtt énekelt. Előbb csak néhányan, majd egyre többen álltak fel és tapsoltak az ének ritmusára. Az ő éneke ritmusára. Mégsem a népszerűség pillanata volt ez, hanem az együtt lélegzésé. A dal vad volt, röpítette a nőt, s ő büszke és boldog volt, hogy képes a közönséget is bevonni ebbe a szárnyalásba. Átjárta az az emelkedett állapot, ami megborzongatja a bőrt, forrósággal tölti el a testet, ami már nem bír megmaradni önmagának, mindenkit részesíteni akar az örömben.
Az eredményhirdetés után a rendező bolygó kormányzója búcsúzott el tőlük, hiszen már idáig eljutni is szép teljesítménynek számított. Janoát ugyanúgy feszélyezték a túlontúl nyájas hangú szavak, mint a férfi erős kézszorítása, miközben baljával ráfogott felkarjára is.
– Gratulálok, hölgyem! Elismerésre méltó ének volt. Bár a “Tejút nyugalmával” döntős is lehetett volna.
A nő udvarias mosollyal megköszönte, átvette az emlékplakettet, majd nyugodtnak tűnő léptekkel lesétált a lépcsőn.
A szabadságról szóló dalokat felváltották repertoárjában a szerelemről szólók. És amikor más énekesek számait betiltották, tudta, hogy ezt várták tőle. Megkeseredett a szájában az íz, amikor meghallotta a zenecsatornákon saját énekét. De csak így volt esélye.
Rá egy évre megjelent az első valódi lemeze.
Büszkesége nem volt maradéktalan, ugyanakkor a lehető legszebb írásával kanyarította a tokra: „Dorath Fandrollnak, köszönettel egy régi soráért és teljes munkásságáért.” Dedikálta, majd a csomagba tett egy nyomtatott képet a férfi verseskötetbe írt, biztató mondatáról. Csak remélni tudta, hogy a költő megérti üzenetét: teljes munkásságába beletartoztak a kódolt kalózoldalakon terjesztett versei is, melyek kitartásra biztattak. És készülődésre.

A máskor gyors rutint most idegesítően lassúnak érezte, felesleges pepecselésnek tűnt minden, a finom púderillat is zavarta, haját is mintha húzta volna a számos kis csat, amivel a fodrász feltűzte.
Őt sminkes és fodrász készíti fel a jubileumi koncertjére, miközben az idős Dorath Fandroll börtönben ül, csak mert kimondta, amit mindannyian láttak és gondoltak, mert nem volt hajlandó megalkudni. És mit ért el vele? Mit ért a verseivel? Mit ért a hosszú hajával?

Tizenöt éve adták ki a „Rövid haj rendeletet”.
Amikor a lakosság kizsákmányolása már a Kvargonon is érződött, néhány perifériális bolygó olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy már nem volt mit vesztenie. Fegyveres lázadás tört ki a Vezér és a Rendszer ellen.
Akik nem maradtak tétlenek. Nem csupán arra volt gondjuk, hogy leverjék a felkelést, de arra is, hogy másoknak is elvegyék a kedvét és erejét egy hasonló megmozdulástól. A galaxis minden bolygójáról soroztak be férfiakat, hogy az állami hadsereggel együtt a forradalmárok ellen vezéreljék őket. Saját galaxisuk lakói ellen.
Sokan megtagadták a szolgálatot. Egy katonai díszfelvonuláson pedig egy férfi beleordított a kamerába:
– Ne álljatok a sereg kopasz gyilkosai közé! Ne engedjétek fiaitokat a saját népüket mészárolni! – Többet nem mondhatott.
Ez a két mondat hamarosan néma tüntetést szított. Néhány hét leforgása alatt már látványos volt, kik nem jártak többé fodrászhoz, ami különösen a férfiak esetében volt feltűnő. A Rendszer hamar reagált: a botrányos jelenet után két hónappal már a teljes lakosság számára tilos volt a hosszú frizura és az arcszőrzet viselése. A Vezér ünnepi ceremónián borotválta le a haját.
Természetesen, hogy jó példát mutassanak, és hogy egyértelművé tegyék hovatartozásukat, a politikusok, a köztisztviselők és minden, a Rendszerhez hű férfi és nő rövidre nyíratta a haját. A lakosság úgyszintén. Nem tehetett másként.
Csak kevesen merték meghagyni bajszukat vagy hajuk hosszát. A nyíltan lázadók nem csupán a „kényszer-nyírást”, de akár munkájukat, sőt a börtönt is kockáztatták.
Janoa reggelente – immár két centisre kurtított hajjal – rendszeresen nézte a „Hajnali vers” című műsort, remélve, hogy feltűnik néhány kedvenc szerzője. A holoképernyőn megjelenő, műveiket szavaló költők kinézete is megváltozott. Csupán egy-két, világfelszabadító gondolatoktól fűtött ifjú művész vette a bátorságot, hogy szembe menjen a „Rövid haj rendelettel”. Soha többé nem látták őket adásban.
Egy nyomott, késő őszi hajnalon, amikor még a forró kávé illata sem volt képes elfeledtetni a kinti szürkeséget, Dorath Fandroll jelent meg a képernyőn. Janoa elkerekedett szemekkel bámulta, és izgatottságában az ölébe vett párna szélét kezdte gyűrögetni. A költő ajka fölötti gondosan nyírt, tömött bajusz és az állán lévő kis szakáll játékosan mocorgott, ahogy a férfi szavalt, mákosodó haja pedig már jócskán a füle alá ért.
Janoa szabadnak látta Dorath Fandrollt. Ismét azt érezte, mint kamaszként a tehetségkutatón: A saját gondolkodásmódját érezte előtűnni a sorai és viselkedése mögül átgondoltabb, érettebb formában. A költő hasonló elveket vall, mint ő, de előtte jár az úton. Ő pedig követni akarja.
Egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy találkozni szeretne Dorath Fandrollal. Végül a legegyszerűbb utat választotta: küldött a költőnek egy ajándék belépőt egy fél év múlva esedékes koncertjére, mellékelte az egyik saját kultúrjegyét, a kísérőlevélben pedig meghívta egy teára.
Mire a gőzölgő italok felett beszélgethettek, Janoa már a füle mögé tudta tűrni a haját.
A színpadra menet próbálta megzabolázni kétségbeesett gondolatait, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy az emlékek közé bekúsztak az elkövetkező dalok sorai. A vállában, a nyakában feszültek az izmok. Megállt egy pillanatra, hátát a hűvös falnak vetette, próbálta kimasszírozni tarkójából a görcsöt, és örült, hogy épp nem jár arra senki. Kívülről hallotta saját léptei dobbanását, mikor továbbindult.
Nem volt önmaga a színpadon. Rutinból énekelt, csak felületesen figyelt a közönségre, érezte, hogy csupán a hírneve hat rájuk, nem az előadása. Életében először nem érdekelte.
A tízperces szünetben egy kávéval próbálta összekapni magát, de egyre csak az járt a fejében, hogy a mindig reményre és tettekre buzdító, időközben barátjává lett költőt elhallgattatták. Dorath oly sok éven át ügyesen lavírozott a Rendszer számára még szelepként elfogadható, külső látvány-lázadás és a valódi, kódolt csatornákon terjedő, szíveket felpezsdítő ellenállás között. Sokak szemében maga volt a kitartás és a szabadság szimbóluma. Ahogy munkássága különleges jelentéssel bírt, úgy elhallgattatásával a Rendszer is üzent. Janoa pedig nem volt hajlandó ebbe belenyugodni. Ha valaki, ő tudta, mennyit ér a költő akár egyetlen sora is.
Legutóbbi teázásukkor, úgy két hónapja, Dorath elmondta, hogy az új, erősen cenzúrázott témákkal foglalkozó verseskötetére sem kapott már szerződést és nem ő volt az egyetlen. Megtiltották a kiadónak a megjelentetésüket, az online magazinnak, ahol addig publikáltak, úgyszintén. A férfi már akkor megmondta, mi lesz a következő lépés: megszüntetik az addig a sajtószabadság látszatát fenntartó utolsó intézményeket is.
Sokáig fent maradtak, Dorath különösen beszédes kedvében volt, mintha tudná, már nem sokáig teheti. Szó esett a régi időkről, keserédesen nevettek, amikor Janoa felemlegette a tehetségkutatót, amikor még az volt a legnagyobb problémája, hogy nem énekelhették a saját dalukat. Sóhajtva jegyezte meg, hogy ma már ezek a versenyek sem működnek tisztességesen, akinek akár a tágabb családjában feljegyeztek „nem kívánatos tettet”, nem is indulhatott. Látszat tehetséggondozás zajlott és eltűntek az elszánt, változtatni akaró fiatalok.

Ujjai rászorultak a kávéscsészére, csaknem kilöttyintette az italt. Minden izma megfeszült a hirtelen felismeréstől, ahogy újra érezte a költő erős kezének súlyát az alkarján: „Nem tűntek el, hanem felnőttek.” És most már az ő szavukra is figyelnek!
Ki se itta a maradék kávét, letette a csészét az asztalra és remegő kézzel elkezdte kihúzgálni a csatokat a frizurájából. A szája kiszáradt, szaporábban vert a szíve, ahogy döntése várható következményeire gondolt. Csak pár tűzést hagyott a hajában, amik úgy-ahogy megtarthatták kontyát a műsor végéig. Tovább nem szükséges.
Véget ért a koncert, elhangzott az utolsó ének. Békés, halk dallammal szólt, elcsitítva a korábban felfokozott hangulatot, átadva helyét a csöndes szomorúságnak, ami valami jótól való búcsúzáskor jön el. Janoa megborzongott a langyos, nyáresti széltől. Csak állt a színpadon, szorongatta a mikrofont, miközben végignézett a szürke árnyékként hullámzó, halkan morajló tömegen. Magában köszönetet mondott. Bár remegett a gyomra, megállta, hogy ne pillantson az óriás kivetítő felé.
Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, majd szájához emelte a mikrofont, az emberek pedig ezt észlelve elhallgattak. A távozást könnyebbé tevő, vidám ének helyett azonban egy ismeretlen dallam csendült fel, sokak által titkon kívülről tudott szavakat idézve. Már nem reszketett. Hamarosan a korábbi énekek erejével zengtek a vers sorai, Janoa pedig egyetlen mozdulattal kiengedte lázadóan hosszú, sötétbarna haját, hadd kapjon bele a szél.
A vad ütemben pergő sorok, a lendületes mozdulatok visszhangra találtak a közönség körében. Innen is, onnan is felhangzott Janoával együtt a refrén, majd előbb ülve, aztán már állva énekelték vele együtt a buzdító verset. A nő megállt, elhallgatott és elszánt mozdulattal a közönség felé tartotta a mikrofont.
Ők pedig egy emberként zúgták Dorath Fandroll elsőként betiltott sorait arról, hogy a jövő nem azoké, akik félnek, a jövő azoké, akik lépnek.

Egyszerre elsötétült az összes kivetítő.

Read More