Ceruzanyomok - '20 január - Évtizedösszefoglaló
Címzett: Morhen
Másolatot kap: Agatha,
Daremo, Eliza, Réka, Sethemba, Wendy
Tárgy: Évtizedösszefoglaló
Kedves Morhen!
Őszintén megmondom, nem voltam oda az örömtől, amikor a csapat megszavazta
az évtizedösszefoglalót, mert egyrészt még alig múlt el az évösszefoglalók
hangulata, másrészt volt egy 6-8 éves kihagyásom írás terén, mégis mi a
szöszről írhatnék így?
Évszámokra nem fogom tudni lebontani nektek, de közel tíz éve
történt, hogy az írás lassanként elszivárgott a mindennapjaimból,
holott előtte nagyon is aktív részét képezte az életemnek.
2008-2009.-ben még jópár novellám született, arányaiban több mint előtte bármikor.
Egyet még pályázatra is beadtam. Mint szinte mindig, dolgoztam egy regényen is,
és akkorra tehető, hogy megpróbálkoztam egy saját kódolású oldallal.
Ráadásul valahogy tagja lettem egy netes írókörnek, ami igazán klassz élmény
volt, mert akkor először kerültem olyan csoportba, ahol nem csak hozzám hasonló
kezdők voltak, hanem volt meseíró, magánkiadásos szerző, anyanyelvőr, én pedig
nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé és beszélgethettem velük. Volt egy
kedves, idős magyartanárnő, akivel sokat leveleztünk, ő ajánlott akkor egy
pályázatot is, én pedig roppant megtisztelőnek éreztem, hogy beszélget és
foglalkozik velem.
Volt egy barátnőm, aki szintén írt, akivel megmutattuk egymásnak a
történeteinket, egyáltalán, akivel lehetett erről beszélgetni.
Réka
januári ceruzanyomos cikkében szerepel egy szép mondat: „Az Élet szépen tudja
keretezni a történeteit”. Amikor ezt olvastam, ültem, pislogtam, és rájöttem,
hogy ez az én tíz éves történetemre is igaz.
Mert hogy is állnak az írós dolgaim most?
Az elmúlt évben összeszedtem magam annyira, hogy már tudok novellákat írni,
és megpróbálkoztam pályázatokkal is. Újra van regénynyi történet a fejemben,
újra vágyok rá, hogy hosszabb ideig elmerüljek benne.
Ismét blogolok.
Tagja lettem az Apolló Tintafoltjai írókörnek, amiről már akkor ábrándoztam,
amikor először hallottam róluk, és nagy öröm volt, amikor csatlakozhattam.
Igyekszem aktív tagja lenni a csoportnak és felfejlődni hozzájuk. : )
Most is van egy barátnőm, akivel kötetlenül lehet írásról beszélgetni, és
hihetetlenül jó, hogy nem ő az egyetlen, vannak más barátok is, és olyanok,
akikkel már nem csak a neten tarthatom a kapcsolatot, mint régen, hanem
programokon, vagy csak úgy találkozhatunk is.
Rengeteg hasonlóság van a tíz évvel ezelőtti és a mostani írós világom
között, mégis volt egy hosszú szünet, amin már korábban is
elgondolkoztam, miért alakulhatott így?
Arra jutottam, hogy nem egyetlen dolog miatt hagytam fel egy időre az
írással, hanem több dolog játszott közre, amik külön-külön talán nem lettek
volna elegek, de együtt már igen.
Tíz éve még jócskán a fősulis éveim elején jártam. Volt minden, ami ezzel
jár, vizsgaidőszak, beadandók,idővel gyakorlat és szakdoga. Aztán tovább
mesterre, új város, új suli, két szak, két gyakorlati hely, szakdoga,
államvizsga. Ezek sokaknak ismerősek lehetnek, és lehet azt mondani, hogy egy
egyetemistának mennyi ideje van, de inkább csak máshogy oszlik el – és még több
az energiája. : D Összességében, ha tisztességgel akarja csinálni a sulit, kell
a jó átlag az ösztöndíj miatt, az igenis idő- és energiaigényes.
De persze azért marad mellette bőven szabadidő még így is, viszont én végig
kolis voltam, és szerettem részt venni a programokban, sokat lógtunk
barátokkal, szerveztünk magunknak mindenfélét, kihasználva olykor a késő
estéket is filmezésre, beszélgetésre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivettem
a részem a közösségi életből, nagyon szép időszak volt, de az tény, hogy a
barátokra szánt időben bizony nem ír az ember.
Új város, új suli, az írós barátnőm nem jött, és közben az írókör is
megszűnt, így nem csak a személyes írós beszélgetések maradtak el, de az
internetes közeg egy része is megszűnt.
A magánélet is hozott nem túl pozitív változásokat, amik felborították az
addigi rendet. Ez persze nem katasztrófa, mindenkinek az életében vannak ilyen
időszakok, lesznek is, ez így természetes, de ettől még hatnak ránk.
Valahogy megrekedtem a regényemmel. Akkoriban, bár írástechnikát még csak nyomokban
lehetett fellelni, dramaturgiáról pedig még nem is hallottam, már megpróbáltam
valamennyire tervezni. Volt ehhez egy remek segítségem is, egy akkor még csak
neten ismert barátom, akinek rengeteg jó kérdése volt és gyakran együtt
ötleteltünk. Teljesen jó szándékkal segített, és azóta is hálás vagyok érte.
Viszont egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én történetem, de valahogy
mindenben jobbnak éreztem az ő ötleteit. Csak épp így elment a kedvem a
regénytől.
És mindez idő alatt – meg amúgy a hosszú szünet alatt is – végig fórumos
szerepjátékoztam, talán az is közrejátszott, hogy az kielégítette a karakterek,
történetek iránti igényemet. (De amúgy azt még gimiben kezdtem, és akkor még
bőven írtam, szóval önmagában ez sem volt ok.)
Nem egyetlen döntés volt, hogy na, én most leteszem a regényem és nem írok
több novellát. Sokáig, évekig próbálkoztam, gondolkoztam, de mind kevesebbszer
vettem elő, mind kevésbé volt kedvem hozzá, nem jöttek az ötletek. Aztán
egyszer csak azon kaptam magam, hogy évek óta semmit sem írtam.
Most, tíz év után ismét egy nagyon hasonló, sőt, sok szempontból sokkal jobb
helyzetben vagyok, mint anno, és ha már végiggondoltam, vajon mi is vezethetett
a hosszú szünethez, és látom azt is, hogy azért persze változások is vannak a
korábbi helyzethez képest – nem csak körülményekben, a gondolkodásom is sok
mindenben változott –, kérdés, mit is tanultam mindebből?
Egyrészt, hogy sok kis dolog hatása összeadódhat. Itt nagyon úgy látom, hogy
így történt, mert bár külön-külön a legtöbb dologgal már találkoztam, mégis 9
éves koromtól egészen fősuli elejéig hosszabb megszakítás nélkül végig írtam.
Írtam akkor is, amikor voltak barátaim, akiket érdekeltek a történeteim, akkor
is, amikor nem volt egyetlen barátom sem, akkor is, amikor életem első
pályázatán szép eredményt értem el, és akkor is, amikor visszadobták egy
novellám, akkor is, amikor gimibe kerültem, akkor is, amikor jóban voltam a
kolis szobatársaimmal és sok időt töltöttem velük, akkor is, amikor
kiemelkedően jó vagy épp rossz dolog történt az életemben.
Önmagában nem minden, de sokat tud lendíteni az ember lelkesedésén a
környezet. Ha tényleg szeretek írni, pusztán az, hogy nincs ehhez motiváló írós
közegem, nem fogja elvenni a kedvem, de ha van, az nagyon ösztönző tud lenni.
(Ha pedig nincs, de szeretném, hogy legyen, megkereshetem magamnak, ha másra
nincs lehetőségem, hát a neten.)
Klassz emberekkel és csoportokkal lehet találkozni az interneten.
Felfedeztem, hogy vannak, akik komolyan veszik és értékesnek tekintik a
szórakoztató irodalmat, akik cikkeket írnak, hogy tanulhassunk, akik
pályázatokat írnak ki, holott korábban csak szépirodalmiakkal találkoztam.
Megváltoztak a körülmények is az elmúlt tíz év alatt, ami hihetetlenül
reménykeltő.
Nekem most épp tényleg több szabadidőm van, mint előtte bármikor, de hacsak
nem életterve valakinek, hogy portás legyen, ezzel azért ne számoljon.
Egyszerűen nem működik a „ha majd több időm lesz, akkor…” hozzáállás. Amire
most nem tudsz időt szakítani – ami lehet egy teljesen megfontolt döntés is,
mert számodra fontosabb dolgokra szánod az időd –, arra később sem lesz.
Hatalmas boldogság, hogy vannak olyan barátaim, akikkel lehet írásról
beszélgetni. <3
Meg kell tanulnom, hogy mikor ösztönző és mikor inkább visszahúzó, ha
bevonok másokat az alkotói folyamatba. Máig szeretek barátokkal ötletelni,
rengeteg dologban segítenek maguk az ötleteik, néha meg az, hogy egyszerűen
máshogy, kívülről és ezáltal józanabbul látják a sztorimat. Viszont a régi
regényes tapasztalat és azóta pár másik rámutatott, hogy nem szerencsés, ha a
történet eleji elakadásoknál, ahol még igazából csak ötletelek és még nincs egy
váz a fejemben, túlzottan bevonok másokat. Valahogy az ő ötleteiket jobbnak
érzem, hajlamos vagyok annak hinni - magammal szemben -, aki jobban érvel, mint
én, holott ez még nem jelenti, hogy adott sztoriban az ő megoldására lenne
szükség. Muszáj egy darabig csak egyedül foglalkoznom a történetemmel, hogy úgy
érezzem, az enyém maradt. Hogy továbbra is szeretni tudjam.
De a legfontosabb, hogy mindez igazából rajtam múlt. Rajtam múlik, hogy
írok-e vagy sem, a körülmények legfeljebb könnyíthetnek vagy nehezíthetnek
rajta.
Tartalmas, változásokkal teli tíz év volt, aminek a végén hasonló helyzetbe,
ám mégsem ugyanoda jutottam, mint ahonnan elindultam. Sok dolgot tanultam, új
lehetőségek nyíltak és így az íráshoz is másként állok.
Amennyire ódzkodtam az elején ettől a témától, most annyira örülök, hogy
mégis sor került rá. Izgalmas volt visszatekinteni és megnézni az elmúlt tíz év
történetét. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik? : D
Kalandos évet Nektek!
Lia
// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk,
Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek
kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy
levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt
kommentben.//
Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Réka
- Tintacseppek
– Sethemba
