/A Könyvmolyképző Kiadó 2019-ben hirdetett young adult pályázatára készült
novella./
Mert a "nem nyert" novellák is jók valamire, persze a gyakorláson
kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : ) És így tanulhatnak belőle mások
is. Egyelőre ezt érzem a legerősebb novellámnak, de sajnos se a kötetbe, se az
oldalra kerülési szintet nem ütötte meg.
Szóval erre még gyúrnom kell. : D
(A beküldéshez képest minimális módosítások történtek.)
Ó, hogy a molyok rágnák meg Imre atya reverendáját! Megint elhúzta a reggeli
misét.
A suli apró kápolnáját pengő-zengő hangokkal töltötte meg ötfős zenekarunk,
míg a tanárok és a diákok kivonultak. Ahogy az utolsó srác is térdet hajtott és
távozott, intettem a többieknek, hogy nem kell több versszak, a záróakkordok
jönnek. Rohamtempóban pakoltunk, a hajamat be is csíptem a gitártok
cipzárjával.
Fene vigye el, én vagyok a hetes, nem lesz időm elszaladni még a tanáriba is
táblafilcért, aztán át a suli másik felére a töri terembe! A kitűzők és a
láncokban függő biztostűk ütemesen zörögtek a táskámon, ahogy rohantam fel az
emeletre.
Átfutottam a párhuzamos osztályba, a 10. B-sekhez filcért, de az ajtóban
megtorpantam és tágra meresztettem a szemem. Egy borzas, fekete hajú lány állt
a tanári asztalon a bejárat felé fordulva, körülötte mindenki néma csendben
nézte őt. Én meg lerúgott cipői helyén a lila harisnyája narancssárga cérnával
megvarrt orrát.
– Hát ő meg? Új lány? – suttogtam a mellettem álló fiúnak.
– Pszt! Koncentrál!
Elhallgattam és összevont szemöldökkel figyeltem a lányt. Alacsony, nálam
karcsúbb alakja hintázott az ablakokból besütő, sápadt, novemberi napfényben,
ahogy lábujjhegyre emelkedett, majd ismét lerakta a sarkát. Szív formájú arcát
állig érő, kócos haj keretezte és úgy ringott a fején a mozgástól, mint egy
kusza madárfészek. Fűzöld trikója rásimult tenyérnyi melleire, miközben
egyensúlyozva mozgatta a kezeit, majd megigazította vállára csúszott,
barackszínű melltartópántot. Térd fölé érő, meggypiros szoknyája ritmusra
libbent. Az egész lány furcsa kis jelenség volt.
Megállt a mozgásban, nem nézett ránk, csak hátrébb lépett az asztalon. Az
ujjaim rászorultak a gitártok fogantyújára, a vállam megfeszült. Az az őrült
meg nekifutott, előre lendítette mindkét kezét, az asztal pereméről
elrugaszkodott, a tábla fölé függesztett kereszt magasságába érve pedig
felkapta és átkarolta a lábát. Bukfencet vetett a levegőben, majd alig fél
méterrel előttem csattant a talpa a parkettán. De csak a bal. A másik lábfeje
rosszul ért a földre, befelé fordult, ő pedig rázuhant a bokájára.
A teljes novellát az Apolló
Tintafoltjai oldalán olvashatjátok.
Ha van véleményetek, ne tartsátok magatokban! Jelenleg ehhez a novellához
kellett a legtöbb bátorság, hogy megírjam. : D
(És emlegetni fogom a februári Ceruzanyomok
cikkben. ; ) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése