Írós blokkok és leküzdésük 2.

 

Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 2.

 

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: Agatha, Daremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

Megjöttem a cikk második felével. Az előzőhöz hasonlóan sorra veszem, hogy mikor szoktam elakadni az írással, ezúttal “bármikor beütő események” kapcsán.

Meg tudok torpanni, ha… : 

1. Történik valami az életemben

Van, hogy rossz hírt kapok, van, hogy aggódok, van, hogy izgulok, van, hogy örömtáncot járok, van, hogy csalódott vagyok...  Ez hosszabb megtorpanást általában nem okoz - önmagában -, erről ITT már írtam.

Ahogy kezelem:

Hozzáteszem, nem mindegy azért, mi történik, nem mindegy, hogy máról holnapra kidobnak az albérletemből, vagy elpusztul a kutyám, vagy izgatottan várok egy e-mailt. De nagyvonalakban úgy állok ehhez, hogy úgyis mindig van valami. Arra várni, hogy teljesen, száz százalékosan nyugalom és béke legyen, felesleges. Nem lesz.

Ha épp fel vagyok pörögve, vagy nagyon letörve valami miatt, és nem úgy reagálja le az agyam, hogy ez írásra sarkallná, hanem inkább visszafogja, akkor egyszerűen hagyok egy kis időt magamnak. Szerintem nem kell állandóan, a hét minden napján produktívnak lenni, néha bőven eléggé lefoglal az, hogy megéljem a pillanatot, az eseményt. És ez így van jól. :) Csak az idő nem mindegy, meg az arány, hogy mekkora esemény mennyire bénít le? Van, amíg az segít, hogy nem erőltetem az írást, de egy pont után, ha összeszedem magam és nekiülök.

2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok

Kezeket fel, ki volt már úgy, hogy olvasott valami remek írást, és előjött az “én soha nem fogok így írni *könnyezős smiley helye* " érzés? : D Nem mondom, mértem már magam kedvenc írómhoz, Victor Hugóhoz is, de még élő íróhoz is, akire felnézek. Mert naná, hogy szeretnék jól írni, szeretnék úgy írni, mint akiket én klassznak tartok, szeretném, ha az én olvasóim is majd azt éreznék, mint én, amikor az ő munkájuk volt a kezemben. Ez tök jó, azt jelenti, hogy nem érem be kevéssel, és hogy nem tartom magam zseninek. 

De valljuk be, egyrészt erre reálisan nincs sok esély, másrészt ha mégis lenne, jelenleg, ahol épp csücsülök, onnan ez még nem látszik, szóval ugyanúgy azt látom, hogy bukott helyzet.

A gondolat, ami kihoz a bénaság érzésből:

Őszintén? A józan ész. Elfogadom, hogy soha nem leszek olyan, mint akiket példaként állítok magam elé. (Azt nem ígérem, hogy nem is fogok próbálkozni! : D ) 

Tegyük fel, hogy ők A-B-C kategóriások, én azért Zs-nek nem tartom magam, de mondjuk legyek egy T. Esélyem sincs A-B-C-vé válni, viszont két lehetőségem van: nyekergek és nem írok, mert én sose leszek C, és akkor világ életemben megmaradok T-nek, vagy írok, tanulok, fejlődök úgy, ahogy nekem épp megy, és felküzdöm magam egy jó kis M-ig. Messze nem egy C, de ha azon aggódva, hogy soha nem leszek még C se, nem írok, soha nem jutnék el az M-ig. (Bocs, elég könnyen előrukkolok valami béna szemléltető példával, abban a hiszemben, hogy így érthető lesz, amit mondani szeretnék. : D )

És hogy mit érek egy M szinttel? Sokat!
Egyrészt én sem csak A-B-C kategóriás könyveket olvasok és tudok élvezni, néha tök jó valami kis egyszerűbb.
Másrészt ez a szint, amit emlegetek, már tényleg a Victor Hugoi szint (tetszőleges kedvenc író behelyettesíthető), és nem ez az általános. A legtöbb író nincs ezen a szinten, mégis jó, mégis olvassák, mégis tud élvezhetően és tartalmasan írni. És nekem az bőven elég.
Harmadrészt, soha nem tudhatom, ki az, akinek épp akkor, épp az a kis M kategóriájú sztori hozott valami jót. Megtörtént már velem, hogy konkrétan katarzisszerű, rádöbbenős élményt hagyott bennem egy dalocska, amit bármelyik másik pillanatomban giccses gitáros éneknek titulálnék (most is), de ott és akkor pontosan arra a sorára volt szükségem. Lehet, sőt biztos, hogy nem lesz minden sorom fenomenális, de nem tudhatom, mikor jön pont jókor valakinek, pont az a sor. És nekem ez elég.
Ráadásul frászt kapnék, ha nem lennének körülöttem, előttem olyanok, akikre felnézhetnék, akikről példát vehetnék. (Meg amúgy szerintem még aki nekem A-B-C kategóriás, az nem is tudja magáról, vagy nem gondolja magát annak, és én is azt hiszem, addig van jól, amíg nem gondolom magam annak. Ha egyszer annak gondolom, szóljatok rám, hogy valami nem stimmel, jó?)

És még egy gondolat: van olyan ismerősöm, aki nálam százszor tehetségesebb író lenne. De nem ír. (Az az ő dolga, hogy lustaságból-e, vagy mert így döntött.) Melyikünknek van nagyobb esélye megjelenni? A kérdést nyitva hagyom.

3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok

Voltam már úgy, a közelmúltban is, hogy felhúztam magam azon, hogy egy nekem nem tetsző (erősen szubjektív megítélés!) művet nyomtatásban láttam, míg az én dilemmázós, filozofálós, szerintem értékes és értelmes (nyilván ez is szubjektív : D) írásom még annál kisebb szintű elismerésre sem volt méltó. Na, ott azért volt egy “baccátok meg!” érzés. Bocs, nem szépítem, napokig morogtam barátoknak, hogy ezt úgy miért? (Plusz ez csökkentette egy másik munkám értékét is a szememben, csak erről konkrétumok nélkül nehéz írni, úgy meg nem akarok, a lényeg, hogy azt éreztem, kihoztam magamból mindent, amit tudtam, ezt nem éreztem rossznak, és csak valami kegyelem-buksi-simi jutott.)
Egyszerűen visszavetett a gondolat, hogy “ma ez kell, hogy kiadjanak”.

Mit lehetne tenni?

Bevallom, egy darabig csak nyekeregtem és puffogtam, és fogadkoztam, hogy nem, én egy szint alá akkor sem vagyok hajlandó adni, ha “ez kell a népnek”. Nekem a szöveg, de még valahol maga a történet is, eszköz, és épp ezért, ha úgy lesz élő, ez szolgálja a fő célt, minden probléma nélkül beleveszek csúnya beszédet, - számomra - közönséges megfogalmazást, bármit. De csak azért, hogy eladható legyen, nem. Ennyi.
Itt az maradt, hogy reménykedtem, hogy ez, amit tapasztaltam és éreztem, csak egyéni eset, nem általános. Csak épp bénán jött ki, csak én voltam túlérzékeny, csak van valami az okok között, amiről kívülről nem tudok, de amúgy van igény olyasmire is, amit én szeretek írni. És mivel amúgy látok kiadva olyan könyveket, novellákat, amiket igenis jónak, szépnek, értékesnek tartok, így nem is volt veszve semmi, csak “rosszkor voltam rossz helyen”. Bosszankodtam egy darabig, próbára tettem a barátaim türelmét a panaszkodásommal, de ennyi.
Mert igazából milyen lehetőségem volt?
- Írok olyat, amit kiadva láttam, amin felhúztam magam, mert azt képzelem, hogy az kell. (És esélyesen nem is azért számított jónak az az írás, ami nekem nem tetszett benne, hanem valami tök más miatt, amit az enyém meg nem tudott.) De erre nem voltam hajlandó, azért vannak határok.
- Nyávogok még egy sort, és nem írok semmit.
- Írom tovább, amit én jónak gondolok, és reménykedek. (Spoiler: bejött!) 

4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba

Nem egyszer próbáltam már másokkal ötletelni, a segítségüket kérni, ha elakadtam, figyelni a tanácsaikra… Ők olyan emberek, akiknek valamilyen készségét sokra tartom, okosak, jó barátok, segítőkészek, klassz ötleteik vannak, számít nekem a véleményük, nem véletlenül. Akkor hogy tudnak visszavetni?

Az a kulcs, hogy nem ők vetnek vissza, hanem én magamat. Azzal, hogy túlzottan hallgatok rájuk, és bármit mondanak, mindent jobb megoldásnak érzek, mint a sajátomat, és egy-egy ötletelésnek néha az a vége, hogy ostoba, műveletlen, logikátlan, fantáziátlan kis csomónak érzem magam. Mert amit más mond, azt mindig jobbnak érzem. 

Megoldás?

Az nyilvánvaló volt, hogy nem náluk van a gond. Ha lehúzóak, lekezelőek lennének, eleve nem mesélnék nekik az ötleteimről, nem kérném a tanácsukat. Ők tényleg jó szándékból segítenek, a tudásuk is megvan hozzá, de mégsem működik a dolog. 

Eleinte az volt a gond, hogy én sem gondoltam át eléggé a dolgokat, és úgy álltam eléjük ötletmorzsákkal, azt meg könnyű megtorpedózni, és azt láttam, hogy egy másik ember ugyanazokból az elemekből más sztorit fog kihozni, mint amit én keresek. Egy idő után már megtanultam a “megszokott kérdéseket”, és már eleve úgy gondoltam át a dolgot, hogy vajon hol, mire kérdeznének rá, és egyre nagyobb volt a munkának és átgondolásnak az a része, amit önállóan is meg tudtam csinálni.

A másik rész az, amikor valójában más a gond, mint amiben segítséget kérek. Konkrétumokban, logikai hibákban nagyon jó segítség tud lenni egy külső ember, pont azért, mert külső, elfogulatlanul nézi a sztorit. Technikai segítséget nyújt, és amikor tényleg valami írástechnikai, világépítési gond van, akkor egy nagyon nagy segítség tud lenni. De van, hogy nem ez a gond, de ezt külső szem nem fogja látni. Ő egy megoldandó feladatot lát, amit én felhoztam neki problémaként, és arra keresi a megoldást, tök jogosan. De, legalábbis nálam, van, hogy inkább érzelmi, lelki szinten van a gond a sztorival, abban meg egy külső ember nem fog tudni segíteni. 

Hiába gondolkodunk együtt azon, van-e a karakternek kellő motivációja, elég magas-e a tét, logikus-e a világ, ha igazából nem ezek miatt nem kerek a fejemben a történet. Ha másokkal együtt ötletelek, gondolkodok, én is ezekre a technikai dolgokra figyelek, gondolok, közben megeshet, hogy van egy “önhazugság” a sztoriban, valami, amit nem vallottam be magamnak sem (vagyis másnak nyilván nem fogom.) Csak egy példa, hogy érthető legyen: agyaltam, agyaltunk a kalandon, mi történjen, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, de csak amikor elengedtem minden elvárást és megnéztem, hogy _engem_ igazából mi érdekel a sztoriból, akkor vallottam be magamnak, hogy egyébként egy szerelmes történetet szeretnék írni. (Hogy ez nekem mekkora menet volt bevallani magamnak!)

(Hű, most azért remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy ez a rész nem a barátaim ellen szól! Egyszerűen csak máig kérdés bennem, hogy a sztori elején érdemes-e a nagyon eltérően gondolkodó emberekkel együtt dolgozni - esetemben érzelem- és karakterközpontúként cselekmény- és világépítőkkel -, vagy sem? - mert amúgy jelenleg a második legnagyobb parám, hogy valami logikátlanságra fog épülni a sztorim… Régen ilyenen nem aggódtam, de el kell ismernem, hogy ez sajnos fontos. De így meg folyamatosan bennem van, hogy úgy írok, hogy "X és Y itt mibe kötne bele?")

5. Bétázás után XD

Erről egy teljes cikket szeretnék írni, szóval itt most csak röviden: Engem is le tud hangolni, amikor bétázás után visszakapom “összepirosozva” a szövegem, pláne, ha különböző dolgokat mondanak, mit, merre kéne javítani? 

A megoldást jelentette:

Azt tisztázzuk, hogy ettől még ugyanúgy vacak érzés visszakapni, hogy mi a rossz. De! Sokat segít azt tudatosítani, hogy ez az én szövegem, és enyém az irányítás. Az én döntésem, kinek és mennyiben fogadom meg a tanácsát és mennyiben nem, de így a felelősség is, hogy milyen lesz végül a szöveg. (Néha azt érzem, itt a gond, hogy van, aki azt várja, hogy a béta majd tökéletesre korrigálja az ő kis hibás szövegét, és neki elég csak autopilotban javítani. Aztán jön a rádöbbenés, hogy a béták nem ugyanúgy javítanak, és esélytelen mindenkinek egyszerre megfelelni, és bizony ugyanúgy az írónak kell döntenie.) 

Illetve az, hogy nem egyesével nézem a javításokat, hanem egyszerre mindet, és a “mintát” keresem. A közös pontot. Volt pl., hogy két bekezdésen belül minden béta más mondatot jelölt meg, hogy mit és hogyan javítana, de ebből nem azt a konklúziót vontam le, hogy A vagy B mondat rossz, hanem hogy abban a két bekezdésnyi részben van valami képzavar. És lehet, hogy egy tőlük független, sokadik módon javítottam.

6. Írnék, de nincs ötletem

Hát ez időnként megesik. : D 

Ami nekem bejött:

A kihívás keresés. Mondjuk én az vagyok, akit egy feladat inkább motivál és nem leblokkol, mert kihívásnak tekintem, nem korlátnak. Ha van ötletem, akkor lehet, hogy korlát lenne, de most olyan helyzetről beszélünk, hogy nincs. Akkor meg nekem sokat tud segíteni valami blogos játék, hogy “írj egy 300 szavas sztorit ezzel a címmel”, vagy “írj egy novellát erről a képről”, mert akkor van valami, amit készen kapok, nekem elég a megvalósításon agyalni. Aztán az ilyen kisebb feladatok közben szokott jönni valami “nagy ötlet” is, értek ezalatt egy önálló novellára vagy regényre való ötletet.

De az is sokat segít, ha pár napig nem erőltetem, csak élem az életem, figyelek, zenét hallgatok, és megvárom, hogy valami felkeltse az érdeklődésem.

(Persze, ide sok más megoldás létezik, rengeteg cikk született már erről, olvasgassatok és próbálkozzatok! : ) ) 

7. Kavarognak az ötletek a fejemben

Voltál már úgy, hogy volt egy halom ötleted, vagy épp egy sztorihoz egy csomó lehetséges útvonalad, de “nem állt össze” a dolog? Én rengetegszer.

Megoldás:

Nekem a jegyzetelés vált be. Leülök és sorba, pontokba, drámai ívbe, etc. szedem az ötleteimet, leírok mindent, ami a fejemben van, néha, ha nem hallja más, hangosan is végiggondolom, sokat segít a tisztázásban. Pár nap múlva általában kialakul valami kép, ami mentén el tudok indulni. (Mintha egy puzzlenak elkezdeném azokat a részeit összerakni, amiken elsőre látom, hogy összeillenek, és a tenyérnyi darabokból, még mielőtt amúgy meglenne a teljes kép, már igazából tudnám, hogy mit fog ábrázolni.)

Összegezve kicsit a két fentit: ha nincs a fejemben semmi, akkor beviszek dolgokat - kép, zene, feladat... -, ha meg túl sok van, akkor leülök és rendezem, tisztába teszem, "kiadom" őket.

8. Indokolatlan halogatás 

Amikor ötlet is lenne, kedv is lenne, idő is lenne, vagy épp csak javítani kéne, de valahogy mégis inkább végigpörgetem, történt-e valami érdekes valamelyik írós csoportban facebookon, meghallgatok két számot, lementek két új pint a kézműves táblámra és már este is van. Ismerős?

Mit lehet tenni indokolatlan halogatás esetén?

Egyrészt megnézni - önmagunkhoz őszintén! -, hogy tényleg nincs indok? Nem lehet, hogy félek valamitől, hogy nem is érdekel annyira a téma, hogy… akármi?

Ha a fentire igen a válasz, vagyis tényleg nincs indok: Semmi baj, nyugodtan facebookozhatok, játszhatok, pinterestezhetek. Nem muszáj mindenkiből kiadott írónak lenni, engem sem kötelez senki.

9. Ha “megijedek” a saját témámtól

Új pont, nem rég jöttem rá, hogy ilyen is van, pedig már korábban is elkövettem. 

Van, hogy egy téma túl fontos nekem, túl személyes - még ha kívülről nem is látszik -, vagy egyszerűen túl nehéz. És ettől megijedek. Megijedek, hogy nem tudom a jó választ - gyakran eleve azért írok valamit, mert én magam keresem a választ egy kérdésre -, hogy milyen üzenete lesz a sztorinak, hogy talán nem jól gondolkodok, hogy mi van, ha kívülről is meglátják, miért írtam igazából azt a történetet…? 

Most úgy érzem, ez a legnagyobb gát bennem. Hogy “nem írok jól”, hogy más jobb, gyorsabb, ügyesebb, hogy “ennyi idősen itt vagy ott kéne tartanom”, ezek lehet, hogy órákra, vagy pár napra épp letörnek, ha épp rosszabb napjaimat élem, de tartósan nem. Ezekkel úgy vagyok, hogy az egyetlen mód, ahogy nem fogok fejlődni, pont az, ha nem írok, és ezzel összességében el is intéztem ezeket. (A köztes pár napban pedig türelem-kitüntetést osztogatok a barátaimnak, amiért elviselnek!)
De belegondolni, hogy valami rossz üzenet van a történetemben, hogy a gondosan megtervezett fantasy világ ellenére is “lebukok”, hogy akaratlanul is “kiadom magam”, az meg tud bénítani. 

Megoldás?

Még én is keresem. : ) 

Volt, hogy segített egy pohár bor, elengedtem tőle a félelmeket, de ezt azért nem javasolhatom megoldásként. : D 

Rengeteget segített egyik kedves bétám egy mondata, amikor kihátráltam egy nehéz jelenetből - más szemszögből írtam meg, és így elsikáltam a dolgot - , amiben elmondta, hogy ez nagyon erős lenne, de bele kell állni. És működött! Biztosan nem tökéletes, de én is éreztem, hogy sokkal erősebb lett úgy a történet, hogy meg mertem írni a nehéz jelenetet.

Szóval amellett, hogy én is keresem, hogyan parázzak rá kevésbé ezekre a kérdésekre, egyelőre egyetlen megoldást találtam: Bele kell állni! (Csak közben hogyan védjem meg magam? Erre még nem találtam meg a választ.)

Remélem, volt, akinek segített ez a fura, pontokba szedett cikk, ha másban nem, legalább abban, hogy nem csak ő tud megtorpanni időnként. : ) 

Ehhez az elemzős hozzáálláshoz most illene, hogy megnézzem, mi(k) lehet(nek) a közös pont(ok) a megtorpanásaimban és megkeresem a mintát, de ez majd egy másik alkalom lesz. Most bőven elég volt ezeket leírni. : D Nekem személy szerint sokat segített, hogy ezt így végiggondoltam, mert most már nem csak azzal állok ott egy-egy helyzet előtt, hogy vonogatom a vállam, hogy hát, nem tudok írni, és ennyi. 

Hajrá mindenkinek! Vizsgáljátok meg a szokásaitokat, az indokaitokat, és keressétek meg a saját válaszaitokat! Ezek csak az enyémek voltak. : ) 

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Daremo
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba