Rengeteg gondolat és érzés kavarog bennem. Szomorúság, mert valami nagyszerű véget ért, zavarodottság, hogy de most akkor hogyan tovább, én ide készültem, úgy éreztem, itt megtaláltam a helyem. Ugyanakkor bontakozó tervek is, sőt, néha lelkesedés is az új ötletek iránt, amikbe másként nem fogtam volna bele.
Bizonytalan időre átmenetileg felfüggesztették az Aranymosást (a kurzusokról még nincs hír, de az oldalról levették az idei tervezetet), de hogy mikor nyit ki újra, vagy kinyit-e valaha, és ha igen, ugyanilyen formában teszi-e, azt nem lehet tudni. És őszintén, nem hiszem, hogy ebben a formában valaha újraindulna. (de ne legyen igazam).
Márpedig ebben a pályázatban maga a felépítés volt a nagyszerű. Ebbe szerettem bele, ez adott reményt, és célt, amikor egy erősen magam alatt levős időszakban Daremo beszélt nekem az Aranymosásról.
2018. táján még ott álltam, hogy nem tudtam, merre akarok továbbmenni? Előtte pár évvel hagytam ott az előző munkámat, elmentem egy akkor átmenetinek gondolt helyre portásnak, hogy majd kitalálom, mi legyen. Tanultam pár dolgot, de inkább csak hogy ne forduljak be egészen, de semmi nem tudott lelkesíteni. Márpedig tudtam, hogy én nagyon oda tudom tenni magam, ha valami lelkesít, ha megtalálom a célt. Ott álltam, hogy jelentkezhetnék munkákra, sulikba, de nem érdekel semmi. Aztán, csak hogy valami újba kezdjek, elkezdtem blogolni, és a jófej blogos ismerősök, netes barátok segítségével rátaláltam az Aranymosásra.
Eleinte el se hittem, hogy igaz, hogy van olyan regénypályázat, ahova én is beadhatom a regényem, és ráadásul a felépítése annyira jó, hogy kiküszöböli azokat a buktatókat, ami egy „klasszikus-az-első-három-nyer” pályázat magában rejt. Körülszimatoltam az egészet, minden kinyúló kis csápját, és rájöttem, hogy ez így marha jó! Nagyon jó, hogy bárki, tényleg bárki beküldheti a regényét és _esélyt kap_. És a többi regénytől függetlenül, az aktuális év mezőnyétől függetlenül, ha az a regény elég jó, megjelenhet. Nem marad le egy jó regény, mert volt három másik nála jobb, nem csúszik át, mert nála akkor csak gyengébbek voltak, és nem attól függött, hogy belenéznek-e, hogy valaki pesti és tud-e írós programokra járni, hogy népszerű blogger potenciális olvasóközönséggel, hogy magabiztos-e a tudásában vagy csak megpróbálta az esélytelenek nyugalmával. A léc így is magas volt, nagyon magas, de mindenkinek egyénileg kellett megugrania, és egyszerre szurkolhattunk magunknak és a barátainknak, mert nem került hátrányba az egyik, ha jó volt a másik. Magában a pályázatban ez tetszett meg a legjobban, ettől kezdtem elhinni, hogy én is megpróbálhatom.
És bár korábban már jártam Varga Bea egy-két előadásán, és eljutottam a 2019-es írótáborba, az igazi döntést akkor hoztam, amikor 2019 őszén jelentkeztem az első írókurzusra. Valahogy akkor döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni, hogy meg akarom próbálni, hogy megadom magamnak az esélyt a tanulásra, és később a pályázatra is. Akkor még csak épp, hogy egy éve kezdtem újra az írást hosszas kihagyás után, de tudtam, hogy ezt kerestem, ezért nem találtam sehol máshol a helyem, hogy hiába mehetnék más suliba, OKJ-ra, akármire, amit ki tudok fizetni, ha dönthetek, én ide akarok menni. Adni akarok egy esélyt az írásnak, annak a mindig bennem rejtőző vágynak, amiről korábban azt hittem, örökké álomnak kell maradnia. Mert azt el tudom viselni, ha megpróbálom és nem bizonyulok elég jónak, de azt nem, hogy meg se próbáljam.
Nekem ezt jelentette az Aranymosás. Egy esélyt, hogy megpróbálhatom, hogy megnézik a kéziratom, hogy talán lehetek kiadott író.
Aztán az idők során a táborok száma kettőre, a kurzusoké ötre duzzadt, és azon kaptam magam, hogy már nem csak, hogy célom van, hanem barátaim is. Közösségi élmény volt, ahogy Agatha is megfogalmazta. Rengeteg jófej embert ismertem meg a különböző programokon, a Mosás körüli nyüzsgésben, akik közül többen már az életem részei, nem csak netes ismerősök, hanem személyesen ismert barátok, szívemnek fontos kapcsolatok. Akikkel ugyanarra tartunk, akikkel rengeteget dumálunk, biztatjuk egymás, segítünk egymásnak, meg ha nem haladunk, akkor csupa jószándékból b@sztatjuk egymást. :D És így különös jelentősége lett annak, hogy a Mosáson mindenki nyerhet, aki elég ügyes, hogy mindannyiunknak ugyanannyi esélye van.
És most ez a kapu bezárult. Olyan érzésem van, hogy „már semmi nem lesz ugyanolyan”. Ugyanolyan, mint mikor évről évre vártuk a Mosást (még ha én viszonylag későn is szereztem tudomást róla, de még nekem is volt néhány ilyen évem), mikor elkészült néhány ismerős a regényével, és drukkolhattunk nekik, mikor tervezhettük, hogy majd jövőre mi is. Mikor hosszas diskurzusokat folytattunk arról, hogy „szerinted ez az ötlet YA vagy már inkább NA?”, melyik pöttyben tudnánk a legjobban elképzelni a regényünket, kiknek írunk, és ugye majd bétázzuk egymásét? Rengeteget tanultunk, értettük, miért számít a zsáner, a célcsoport, a korosztály, számoltunk velük a tervezésnél, mi ide készültünk, a KMK-hoz. És most vége. Nincs egy biztos pont, hogy biztosan kapunk lehetőséget, nincs egy kerítés, aminek biztosan nekifuthatunk, és csak az ügyességünkön múlik, hogy átugorjuk-e? Semmi nem lesz már ugyanolyan.
De az az igazság, hogy már mi sem. Olyannyira nem, hogy ami engem illet, a kezdeti én-ből lassan mi-lett, és egyik író barátom, Ildi már egy egész generációról beszélt. Megborzongtam, mikor olvastam a posztját, mert úgy hiszem, igaza van. Már nem vagyunk egyedül. És lehet, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan, de már mi sem vagyunk ugyanolyanok. Már elhisszük, hogy elérhetjük az álmainkat, még ha hirtelen nem is tudjuk, merre tovább. De már van tovább, már tudjuk, hogy meg akarjuk próbálni, és hála a sok kapott tudásnak, gyakorlási lehetőségnek, nem vagyunk eszköztelenek sem.
Köszönöm Varga Beának a Mosást és mindazt, amit adott, Kozma Rékának és Róbert Katinak pedig a szuper kurzusokat! Már nem vagyok ugyanolyan, mint öt éve, és szeretem ezt a változást, amit hoztatok. <3
Egy készülő cirkuszos regénnyel a zsebemben pedig mi mással zárhatnék:
The show must go on! :D