Sziasztok!
Ma eszembe juttattak egy régi-régi Leírás kurzus (itt röviden írok is róla) házit, amiket ugyan nem szoktam felrakni, de ez szerintem izgalmasra sikerült, és nagyon élveztem írni, szóval gondoltam, megmutatom Nektek is. :D
A feladat az volt, hogy a képen látható helyszínt írjuk le néhány bekezdésben úgy, hogy romantikusnak hasson, áradjon belőle a szerelem és az érzékiség.
Ez született:
Keménytörzsű fenyők törekednek az ég felé, kopasz hegyükkel
cirógatják a felhőszoknyák szürke szegélyét, akárcsak tenyerem a parti, tömött
fűféle boglyas halmait. Kezem a birtok egykori lakóházát csaknem teljesen
körülölelő tóba mártom, hűvös fekete-ezüst hullámai csillogó nedvességet
hagynak maguk után a bőrömön. A víztükör halszagú párát sóhajt, ádámcsutkám
megugrik a szendén ködfátyol mögé bújó épület látványától. Elfedné hibáit, ha
mégoly láthatóak is.
A kétszintes deszkaépület csontfehér festése lepergett már,
mint estére a reggel felkent smink a női arcról. Az egyik ablakkereten a szél
meglök egy ingatag támasztólécet. Dolgos kezek érintése után nyöszörög. Gyengéd
simításért sóhajtanak a vihartépte tetőcserepek, akár a régi sebek.
A homlokzat két hegyes csúcsa, mély sötétséget rejtő ablakai
hívogatnak, még üveglap sem állná utamat. A hátulsó földnyelv felől közelítek,
lépésről lépésre, a nedves talajon. Nem jártam még itt. Óvatosan, lassan
hatolok be, ismerkedek. Tüdőmet betölti a korhadás nyirkos illata, a házat
ölelő párától izzadnak ujjaim alatt a falak. Valahol kint, a bódító ködpárán
túl, varjúszárnyak ütemes rebbenése préseli lefelé a levegőt. A madarak
felvíjjognak.
A padlástérben lámpást gyújtok, melegen lüktető, narancsos
fénye hadd adja a környék, a világ tudtára: ez az én házam. A mi házunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése