Bevallom, mikor megláttam, hogy elhunyt Maggie Smith, megkönnyeztem. /* Olyan fura ez, nagyszerű színész volt, ugyanakkor összeforrt McGalagony alakjával, így olyan, mintha kicsit a karakter is meghalt volna. Aztán ahogy jöttek sorra a Harry Potteres képek, ahol Dumbledore, Piton, Hagrid,... körében már McGalagony is megjelent, eszembe jutott, hogy anno készült egy fanficem a professzorral és szívesen megmutatnám Nektek.
Játékra írtam még 2022 tavaszán, és ugyan látták írótársak, de nincs agyonjavítva, nem ez volt a lényeg. Itt egyszerűen csak elengedtem magam, számomra egy igazi örömírás volt. ^^ (Picit korhatáros, ezért is nem mutogattam eddig, de most úgy érzem, eljött az ideje, hogy ilyesmit is megosszak.)
Igazából egy egész életútnyi ötlet van a fejemben Minerváról (és Albusról), ez a novella akár annak a része is lehetne.
Ha elolvassátok és megosztanátok a véleményeteket, kíváncsi lennék rá! ^^
Lélek-meleg
A hold fénye ezüstös lépőköveket varázsolt az ablakok alakjából a kastély padlójára. Albus Dumbledore a hűvös éjszakai folyosón sétált és a hajával megegyező színű vajkaramellát szopogatott. Mindenütt csend honolt, a diákok aludtak, Hóborcnak pedig megígérte, ha éjszakai séta során zavarja, hozzáköti Frics titkon viselt bokaláncához. Teljes nyugalommal adta át magát gondolatainak, a krémes-édes íznek és a hideg ellen felvett zokni puha ölelésének.
A tantermek folyosójára érve zokogás hangjára lett figyelmes. Papucsa alig csosszant, ahogy megállt az átváltoztatástan terem előtt, egy pillanatig csak fülelt, de mivel a sírás határozottan innen jött, és nem szűnt, eltűnődve fordult az ajtó felé. Ez határozottan női hang. Talán a kis griffendéles Mione Granoll bújt el ide pityeregni, mert a legutóbbi bájitala csak 58 másodpercig hatott egy perc helyett? Megingatta a fejét, lenyelte a karamellát, majd egyet koppantott az ajtón és benyitott.
Minerva McGalagony nem hallotta a koppantást. Az ajtó váratlan nyitódására összerándult, akaratlanul is meggyűrve ezzel az addig szorongatott pergamenlapot. Gyors mozdulattal hálóinge fölé vett talárjába törölte a szemét, megragadta a pálcáját és ellökve magát a tanári asztaltól, megfeszítve izmait kihúzta magát. Nem igaz, hogy valami ostoba kölyöknek épp ide kell besurrannia éjszaka! Ha a Walley ikrek azok, hát Merlinre, napórává változtatja őket, hogy többé eszükbe ne jusson éjszaka járkálni!
Az ajtón beszűrődő holdfényben azonban az egyforma, göndör frizurák helyett egy szikár sziluett jelent meg. Ahogy tett egy óvatos, bebocsátást kérő lépést befelé, kirajzolódott a férfi könyékig érő, deres-barna haja, rövidre nyírt szakálla, kampós orrán csücsülő, félhold alakú szemüvege.
– Professzor úr… – a nő hangja egyszerre volt meglepett és megkönnyebbült, és még a pálcáját is leeresztette. De tartása feszes maradt, akár még most is feltűzött, fekete kontya.
– Mi űzte ki az ágyából ilyen késői órán, McGalagony professzor? – Az igazgató szelíd volt, tekintete figyelmesen fürkésző. Minerva szinte forrónak érezte a tenyerében gyűrődő lap éleit, mikor Dumbledore pillantása megtalálta. Megmoccant a keze, de végül nem rejtette a háta mögé.
– Egy levél otthonról – maga sem értette, de jó volt kimondani. Pedig tudta, ha hallgatna, vagy megkérné, az igazgató magára hagyná. De nem akart egyedül lenni.
Dumbledore is megérthette a válaszban rejlő, ki nem mondott jelentést, mert halkan becsukta maga mögött az ajtót, ráolvasott a zárra egy colloportust és csak aztán lépdelt a már annyiszor látott, ismert, nyugodt lépteivel Minerva mellé.
– Rossz hír? – szava lényegretörő volt, hangja azonban szelíd és tapogatózó.
– Ige… – bólintott a nő, de már az utolsó betűbe belebotlott a nyelve – vagyis nem, csak… elszomorított.
Az igazgató az asztal peremének támasztotta csípőjét, jobbjának tenyerét az asztallapon nyugtatta, úgy fordult Minerva felé. Talárja nyitva, mintegy hálóköntösként terült vállain az apró gombokkal díszített hálóruha felett. A pizsama kockás anyagát enyhén domborító izmai ugyanazt a nyugodt biztosságot sugallták, mint léptei. Mintha nem is érezte volna, hogy hűvös a terem. Nem szólt semmit, csak várt.
Minerva megérezte a férfi felől sejlő lágy karamell illatot, és ez valahogy megnyugtatta. Az asztalra tette pálcáját, nekidőlt az asztal lapjának, megfogta maga mellett kétoldalt és a kopott, diákok varázshibáitól foltos padsorokat nézve mesélni kezdett.
– A férfi, akinek visszamondtam az eljegyzését, elvette egy helyi farmer lányát. – Megszorította a falapot, az asztal pereme a tenyerébe mélyedt. – Tudom, hogy már nem számít, és remélem, boldog lesz majd, és tudom, hogy jól döntöttem, amikor eljöttem… Soha nem mondtam el neki, mi vagyok.
Bár teste már áthűlt a talár ellenére is, szemét, torkát forrónak érezte. Felfelé pislogott, a tányérból és késből-villából varázsolt órára a terem hátsó falán. Nem akart újra sírni.
– Miért nem mondta el?
Minerva nyelt egyet, sós könnyek karcolták a torkát, majd megérezte a meleg cseppeket a szeme sarkában. Egész karja megfeszült, ahogy az asztal szélét szorította, és fogai az ajkába martak.
Puha, meleg érintést érzett keskeny kézfején. Nem nézett oda, és nem is húzta el a kezét. Jól estek a kis, köröző mozdulatok, előcsalták a magába rejtett szavakat.
– Ő farmer életre vágyott, otthon, Skóciában. Mugli életre. És… tudom, milyen egy titkokkal terhelt családban élni. Legidősebbként én segítettem anyámnak leplezni az öcséim bontakozó erejét. Kicsi voltam még, hogy megértsem, de éreztem, hogy apám eltávolodott anyámtól, mikor elmondta, hogy boszorkány.
Albus a tanárnőt nézte. Mikor a nő karjai megfeszültek, mikor szája szélébe harapott, mintha önmagával viaskodna, beszéljen-e, kinyúlt a még kidomborodó csontjaival is fegyelmet mutató kézfej felé, és mikor a professzor nem húzta el, simogatni kezdte. Ez hatott. Megindultak a szavak.
A máskor kemény vonások most élüket vesztették, az oly gyakran pengevékonyra préselt ajkak most finoman elnyílva reszkettek, a máskor szigorú hang meg-megremegett, és Albus nem tudta, hogyan adja tudtára, hogy megérti. Hogy igazán megérti.
Folytatta a cirógatást, el-elidőzve a csukló csontján, a finom érintésű bőrön és mikor a nő percek óta hallgatott, az igazgató beszélni kezdett. Úgy mondta, mintha vigasztaló mesét mondana, egy olyan ember hangján, aki pontosan érti, mit jelent a veszteség.
– Tizenhét éves koromra én lettem a családunk feje. A hatéves húgomat három mugligyerek megverte, miután látták varázsolni. Onnantól nem varázsolt. Apám elkapta őket, amiért az Azkabanba került. Ott is halt meg.
A fiatal professzornő végre eleresztette tekintetével az órává bűvölt étkészletet és ránézett. A nő arcát homályban hagyta a háta mögött feszülő, csillagpettyezte ég, de a nedves, szép szemeken látszott, hogy figyel. Dumbledore folytatta, és magában hálás volt, amiért a nő nem eresztette el a kezét.
– Arianát rejtegettük, nem akartuk a Szent Mungóba küldeni örök életére. Mivel nem varázsolt, mágiakitörései voltak. Az öcsém meg tudta nyugtatni, ő megértette, de nem volt otthon, és egy kitörés alkalmával Ariana megölte az anyánkat. Én akkortájt készültem elutazni egy barátommal. Fiatalok voltunk, tehetségesek, szárnyalni akartunk. De az öcsémnek vissza kellett mennie a Roxfortba, hát én maradtam Arianával. Dühös voltam és keserű, úgy éreztem, bezárnak. Bezárul a világ.
Az igazgatónak kaparni kezdett a torka. Maga sem tudta, hogy a kimondott szavaktól-e, vagy a kimondatlanoktól.
– Én legalább választhattam – szólalt meg csendesen Minerva. – Láttam, milyen, ha valaki körül bezárul a világ. Anyám az ágya alá zárta a magáét, egy hosszúkás bonbonosdobozba, amiben éppen elfér egy varázspálca. Titok volt az is, és mi is. Hosszú évekig hazudtam apámnak, pedig szerettem. Ahogy Dougalt is. De nem akartam bezárt életet. Senkinek sem akarnék.
A professzor megfordította Albus kezét és megszorította. Határozottan, részvéttelien. Az igazgató hálásan elmosolyodott. Hosszú percekig maradtak így, nézte a magas, törékeny nőt, és elképzelte, hogy Minervának egyszer el tudná mondani, hová is vezetett akkori keserűsége, szellemi magánya.
Albus két tenyerébe zárta, majd lassan dörzsölgetve melengetni kezdte a nő áthűlt, hosszú ujjait. És valahol mélyen tudta, hogy ő maga is kapaszkodik beléjük. Valakibe, aki legalább egy kicsit megérti. De ez csak a múlt volt, a régmúlt, az ő története most csupán a kapcsolódást szolgálta, és egy fürkésző pillantással befogva a fiatal boszorkány alakját, figyelte, segített-e a jelenen?
És a mindig egyenes Minerva gesztusaival, testével sem hazudott. Albus simogató örömet érzett, ahogy látta a nő merev vállait lejjebb ereszkedni, majd ahogy a másik kéz is felemelkedett és belebújt az ő két óvó tenyere közé. De a nyak, a hát, az egész tartás még feszült volt, a hűvöskék szemekből lassan csorgott a könny, míg a nő körül finom, tiszta menta illat lebegett.
– Néha a lélek csomóját a testen át lehet megoldani – mondta ki halkan gondolatát.
Majd megemelte kettejük kezét és vezetni kezdte a nőt a tanári szék felé. Minerva nem tiltakozott, az asztalon heverő pálcájára rá sem nézett, ez pedig biztos jel volt Albus számára, hogy még nincs rendben. Még Skóciában jár.
Minerva engedte vezetni magát, jó volt a férfi meleg, biztos kezébe kapaszkodni, jó volt arra gondolni, még ha szomorúsággal is töltötte el, hogy a másik is ismeri a hiányt, és jó volt leülni a székre, majd előrehajtani a fejét, mikor a férfi mozdulatai ezt kérték. Az előbb simogató, majd egyre erősebb mozdulatoktól szinte rostogtak nyakának, vállának izmai. Halk sóhaj hagyta el a száját, egy-egy határozott mozdulatnál az ajkába harapott, gerince mellől jóleső, apró fájdalomcsillagok szaladtak fel a nyakához és le, egész a derekáig. Elméje egyre inkább a testére figyelt, a lazuló izmokra, a meg-megroppanó ízületekre, helyükre pattanó csontokra. Felnyikkant, és mikor az igazgató alig egy leheletnyit odébb húzta a talárját, ő mindkét válláról leeresztette a köpenyt. Alatta csak a vékony hálóinget viselte, de azon át is érezte a masszírozás erejét, a dörzsölés melegét. És az érintésektől a bőre alatt moccanó, csiklandós zavart.
A férfi tenyere nyomán kellemes-fájdalmas borzongás ébredt izmaiban, aztán a csomó oldódott. Minerva szaggatottan beszívta a levegőt, szeméből szabad utat találtak a könnyek, de nem törölte le arcáról a langyos cseppeket. Hagyta, hadd hulljanak a combjára, hűvös nedvességükkel átitatva vékony hálóruháját. Hátán megérezte az immár csak simogató tenyér súlyát, melegét, ő pedig csak sírt, míg rázkódni nem kezdtek a vállai. Akkor szemüvege alá nyúlva megtörölte nedves arcát, majd hirtelen felállt, és úgy, ahogy volt, könyökéig csúszott köpennyel, inkább csak hálóruhában, megölelte Albust.
Egy szót sem szólt, csak a férfi vállára fektette az arcát, és ahogy átkarolta a nyakát, felcsúszott alkarján a hálóing. Csupasz bőrét cirógatta a puha haj, orrát eltöltötte az igazgató felől áradó karamell illat és megnyugvó örömmel üdvözölte a hátát ismét megtaláló simogatást, a derekára kulcsolódó kart. A sírás és a biztos karok ölelése elzsongította.
Albus szorosan tartotta a nőt, és addig cirógatta a textilen át is érezhetően forró hátát, nyaka puha bőrét, míg tartott a zokogás. Nem bánta a lassan átnedvesedő talárt a vállán, alig érezte a nyaka gödrébe nyomódó szemüveg sarkát, csak egyszerűen a mostanra néhány szálat szabadon eresztett hajnak döntötte az arcát és beszívta a fekete konty mentaillatát. Melegebbnek érezte tőle a szobát. Jó volt a tanárnőt ölelni, jó volt nyugalmat nyújtani, jó volt kapaszkodni. Jó volt szavak nélkül beszélni.
A nő lassan lecsendesült, de miután el sem lépve mellőle, kifújta az orrát, visszabújt az ölelésébe. És Albus nem bánta. Tovább cirógatta a vékony anyaggal fedett vállakat, a hálóing ívét, a hálóing íve felett a bőrét, majd a puha hajpelyheket a nyakán. Ujjai felfutottak a haj szirtjéig, majd mikor erre csak jóleső szusszanás és közelebb fészkelődés volt a válasz, be a kicsit kimelegedett hajas fejbőrre, a puha, de erős hajszálak közé. Érezte, ahogy a nő jólesőn megborzong, majd mozdít a fején és az immár nyakán hullámzó, forró légvételeit. És a kezeit. Míg az egyikkel továbbra is átkarolta, a másik előbb a haján, majd a vállán simított végig, végül szakálla mentén orcája sima vonalán. Testük összeért, a nő melle, hasa a vékony anyagon át is melegítette Albus bőrét, és már nem csak a vigasztaló szándék vezette szomorú vonások kisimítására. Erre már ő is megkereste a nő állát, előbb csak apró köröket rajzolt rá, majd épp csak annyira eltolva Minervát, hogy a szemébe nézhessen, felemelte az állát.
Minerva látta a kérdést a magányos, hófödte hegycsúcsokat idéző szemekben. Tudta, értette, merre tartanak, és nem akart visszafordulni. Ő mozdult először. Vékony ajkát a férfi kemény ajkához érintette, és mikor a másik lassan kinyitotta a száját, vele mozdult az övé is. Utat engedett a bebocsátást kérő nyelvnek, és a közös, puha táncban megízlelte a vajkaramella mostanra lággyá olvadt édességét.
Már nem gondolkodott. Nem, mintha elveszítette volna a fejét, ő Minerva McGalagony életében egyszer tett ilyet, és ez nem az a pillanat volt. Pontosan tudta, mit tesz, mit tesznek, miről szólnak mostanra talár szegélyét, hálóruha gombját kutató érintéseik. És úgy döntött, megéli ezeket a perceket, engedi, hogy görcsbe gubbadt lelke helyett a teste vezesse. A csillagok biztosította alig-félhomály pedig segítette ebben. Inkább csak érezte, mint látta, hogy amint karjai megszabadulnak a súlytól, lába köré siklik talárja. Hamarosan mindketten kigombolt hálóruhában álltak, majd a hideg ellen összefogódzva, amilyen közel állva csak tudták, kibújtatták egymást és magukat pizsamájukból. Minerva borzongva bújt Albushoz, a férfi csupasz teste hőjével óvta néhány másodpercig, aztán egész egyszerűen lehajolt a talárral együtt földre hullott pálcájáért.
A tanári asztal felé intett, Minerva pedig még épphogy volt elég gyors, hogy lekapja róla saját pálcáját. Albus fenyőillatú füstöt szivárogtató, hasas kandallóvá változtatta az asztalt, míg Minerva, kényelmes matraccá a tanári széket.
És abban a pár másodpercben, míg a varázslat lekötötte a nő figyelmét, Albus kibújt a puha, meleg zoknijából. Aztán hátulról átkarolta Minervát, kivette kezéből a pálcát és a sajátjával együtt a kandalló párkányára tette. Folytatták egymás testének felfedezését, bagolytoll puhaságú csókokat, kérlelő és adakozó érintéseket váltottak, míg szorosan egymás mellett nem feküdtek a matracon.
Minerva mellének szép íve, a sápadt, skót bőrén billegő, lángfestette lobbanások Albus figyelmét is a testére, a testébe irányították. Most néhány óráig nem számított a múlt, nem számítottak a hibák, nem számítottak az egyedül cipelt terhek. Csak a vigaszt kérő nő számított, hajának menta illata, az őt körüllengő, hűvös fegyelem önkéntes leengedése, a nyomában megmutatkozó, vágyat ébresztő érintések, az érintések nyomán a gerincében és alhasában nyújtózó békés borzongás.
Minerva nem gondolt semmire. Albus előtt ült, vállát szelíden hullámzó, langyvízű tóként simította végig a hozzá hajló Albus haja, tenyere élvezve a szikár, ám erős test adta meleget, hosszú, ráérős utat járt be a férfi bőrén. Majd reszketve a válaszul kulcscsontjára kapott csókoktól, hajtűiért nyúlt és kibontotta a haját. Az arca szigorát mindig tetéző fekete konty sűrű, lágy tömegként hullott a vállára. Megdobbant a szíve, megbizsergett a fejbőre, ahogy Albus ujjai a tincsek közé futottak, és meglátta a férfi kis mosolyát, míg fejét, hátát tartva a matracra fektette. Kibontotta a csomót. A világ az oldalát cirógató érintésekké, a mellbimbóját becéző érdes-édes nyelvvé és a homorúvá hajló háta alatt besüppedő matraccá szűkült. Egy biztonságos barlanggá, ami előtt ott hagyhatja korábbi gondolatait, érzéseit, tudva, hogy se nekik odakint, se neki idebent nem esik bántódása.
Csak kezük, szájuk fedezte fel a másik testét, halk sóhajokkal, óvatos, szelíden szomorú mozdulatokkal. Lassan szerették egymást, mert valójában nem kielégülésre, érintésekre vágytak. Mindketten tudták, mik ők, és mik nem. Ez adta számukra a biztonságot. Nem szerelmesek, és nem titokban összebújt szeretők. Csak két magányos ember, akiknek régóta nem volt része ölelésben.
A kandallóban lángoló hasábok izzó parázzsá roskadtak, mire kellemes bódultságban, kimelegedve egymás karjában szuszogtak. Minerva megreszketett, újra megérezte a terem hűvösét. Közelebb kucorodott Albushoz, félig felé fordulva, egyik lábát az övéi közé bújtatva. A férfi vállán pihentette fejét, úgy nézte a keresztíves plafonon függő, alvó gyertyáktól roskadozó csillárt. Albus megérezhette didergését, mert amint követte a tekintetét és ő is a lámpára nézett, a csillár elvált a plafontól, összelapult, széltében, hosszában megnyúlt és jókora vastag, gyertyaláng színű mintákkal díszített paplanná vált. Lassan ereszkedett le rájuk, ők pedig kényelmesen elvackolódhattak alatta.
Minerva félkönyékre támaszkodott, és tűnődve nézte a békés fáradtan somolygó Albust.
– Ön tud pálca és szavak nélkül varázsolni – nem kérdezte, kijelentette, félreérthetetlen elismeréssel a hangjában.
– Nos, igen. Ami azt illeti, tudok. De ez hétpecsétes titok.
Minerva bólintott, majd visszakucorodott a férfi mellé. Szívéből lágy melegség áradt a testébe. Tudta, ma este nem csak ő kapott, de adott is a másiknak. Egy olyan kapcsolatot, amiben megbízhat.
A történetet Minerva McGalagony életrajzának alábbi részlete ihlette:
"Albus Dumbledore könnyek között találta Minervát aznap este az osztálytermében, a nő pedig elmesélte neki az egész történetet. Albus Dumbledore kedvesen és bölcsen fordult felé, és elmondta Minervának saját családja történetének egy részét, ami előtte ismeretlen volt a nő számára. A két magányos ember akkor éjjel kicserélte titkait, és így kezdődött ez az igazán tartós, kölcsönös barátság és tisztelet egymás iránt."
https://magyarpottermore.wordpress.com/mcgalagony-professzor/