/A Könyvmolyképző Kiadó 2019-ben hirdetett young adult pályázatára készült novella./
Az oldal, ahol korábban elérhető volt, már megszűnt, ezért felteszem ide a teljes novellát. Viszont azt láthattátok fent, hogy nem egy mai darab, ezért annyit hozzátennék, hogy vannak dolgok, amiket már nem így gondolok, máshogy írnék benne, mert az utóbbi években sokat változtam. De hát ezzel jár az idő múlása. :D
(Az oldal aljára tettem témajelölő címkéket, ha szeretnétek tudni, mire számítsatok.)
Ó, hogy a molyok rágnák meg Imre
atya reverendáját! Megint elhúzta a reggeli misét.
A suli apró kápolnáját
pengő-zengő hangokkal töltötte meg ötfős zenekarunk, míg a tanárok és a diákok
kivonultak. Ahogy az utolsó srác is térdet hajtott és távozott, intettem a
többieknek, hogy nem kell több versszak, a záróakkordok jönnek. Rohamtempóban
pakoltunk, a hajamat be is csíptem a gitártok cipzárjával.
Fene vigye el, én vagyok a hetes,
nem lesz időm elszaladni még a tanáriba is táblafilcért, aztán át a suli másik
felére a töri terembe! A kitűzők és a láncokban függő biztostűk ütemesen
zörögtek a táskámon, ahogy rohantam fel az emeletre.
Átfutottam a párhuzamos
osztályba, a 10. B-sekhez filcért, de az ajtóban megtorpantam és tágra
meresztettem a szemem. Egy borzas, fekete hajú lány állt a tanári asztalon a
bejárat felé fordulva, körülötte mindenki néma csendben nézte őt. Én meg
lerúgott cipői helyén a lila harisnyája narancssárga cérnával megvarrt orrát.
– Hát ő meg? Új lány? – suttogtam
a mellettem álló fiúnak.
– Pszt! Koncentrál!
Elhallgattam és összevont
szemöldökkel figyeltem a lányt. Alacsony, nálam karcsúbb alakja hintázott az
ablakokból besütő, sápadt, novemberi napfényben, ahogy lábujjhegyre emelkedett,
majd ismét lerakta a sarkát. Szív formájú arcát állig érő, kócos haj keretezte
és úgy ringott a fején a mozgástól, mint egy kusza madárfészek. Fűzöld trikója rásimult tenyérnyi melleire,
miközben egyensúlyozva mozgatta a kezeit, majd megigazította vállára csúszott,
barackszínű melltartópántot. Térd fölé érő, meggypiros szoknyája ritmusra
libbent. Az egész lány furcsa kis jelenség volt.
Megállt a mozgásban, nem nézett
ránk, csak hátrébb lépett az asztalon. Az ujjaim rászorultak a gitártok
fogantyújára, a vállam megfeszült. Az az őrült meg nekifutott, előre lendítette
mindkét kezét, az asztal pereméről elrugaszkodott, a tábla fölé függesztett
kereszt magasságába érve pedig felkapta és átkarolta a lábát. Bukfencet vetett
a levegőben, majd alig fél méterrel előttem csattant a talpa a parkettán. De
csak a bal. A másik lábfeje rosszul ért a földre, befelé fordult, ő pedig
rázuhant a bokájára.
Élesen felnyikkant, ahogy a
lábához kapott. Ösztönösen léptem felé, de ujjaim még szorították a gitártokot,
nem voltam elég gyors, így egyik osztálytársa markolta meg a vállát, hogy
felültesse. Addigra beharapta az ajkát, csupán arca elé hulló tincsein át
láttam, hogy könnyes a szeme, nekem pedig összeszorult az állkapcsom. Felbolydult
az osztály.
Volt, aki közölte vele, mekkora
hülye, volt, aki gratulált neki és elmondta, hogy a szaltó ettől még remekül
sikerült, ketten lábra állították és akadt, aki sopánkodott, hogy de hát mit
fog most mondani az orvosiban?
Becsöngettek, odaszóltam egy
“Jobbulást!”, és rohantam törire. Épp csak fél szemmel láttam, mikor
befordultam a sarkon, hogy a lányt ketten támogatják ki a teremből. A folyosón
jutott eszembe, hogy a filcet persze elfelejtettem. Rossz pont, szóval a tanár
biztos megint beszól a Sabatonos pólómra. Szerinte ez nem iskolába való,
szerintem meg Isten is bírja a metált.
***
Hajnalban kiszáradt torokkal
ébredtem valami különös hangulatú álomból. Az éjjeliszekrényre készített
pohárért nyúltam az otthonos, győri félhomályban. Ahogy kortyoltam a hideg
vizet, kezdtek összeállni az emlékmorzsák.
A biosz teremben ácsorogtam, a
kintről besütő, koraőszi napfény helyenként megcsillant a kitömött állatokkal
teli üvegvitrineken. Egy langyos, száraz falevél illatú légáramlat miatt
fordultam a nyitva hagyott ablak irányába. Akkor láttam meg a fekete, borzas
hajú lányt, ahogy a tanári asztal tetején állva billeg a sarkán. Rájöttem, hogy
nem is tudom a nevét. Rám nevetett, majd elrugaszkodott és szaltózott a
levegőben. Megfeszültem, tudtam, hogy baj lesz. Mikor földet ért, hallottam a
bokája reccsenését, pedig a valóságban nem is volt hangja. Odaléptem és
leguggoltam a lány mellé, hogy helyrehozzam a ficamát, holott nem is tudom,
hogyan kell. De álmomban tudtam. Mikor egymásra néztünk, ő meglepetten pislogott,
de nem húzta el a lábát.
– Jaj, kicsim, hogy lehetsz ekkora marha? – szidtam aggodalomtól erélyes
hangon, ahogy a kistesóimat szoktam.
Azután már csak egyedül voltam a
teremben, a tanári asztalnak döntöttem a hátam, ölemben az egyik kitömött
feketerigóval, ami kitartó simogatásom hatására átmelegedett és éledezni
kezdett. Hamarosan hangos nevetés és csicsergés közepette ugrándoztunk,
játszottunk a közeli parkban.
Ébredés előtti emlékemben pedig
már órán ültem és próbáltam a táskám egyik kisebb zsebében elrejteni a madarat,
a szívemhez nőtt kis barátot, életem legnagyobb titkát.
Amikor megéreztem csupasz
vállamon a nyitott ablak felől érkező hűvös fuvallatot, egy pillanatra
hiányozni kezdett a feketerigó. A pohár halkan, magányosan koppant az éjjeliszekrényen,
ahogy letettem. Visszavágytam az álomba, de ébren voltam. Felkeltem és
becsuktam az ablakot. November elején már butaság résnyire is nyitva hagyni.
Visszabújtam a súlyos, téli paplan puha ölelésébe és arra gondoltam, hogy még
soha nem volt barátom. Talán csak az álom ködös logikája miatt, mégis a
szerelem, amit sosem tapasztaltam, jutott eszembe a hiányérzetről, amit a bolondos
madár hagyott maga után.
***
Ökölbe szorított kezünket
kereszteztük, majd határozottan szétnyitottuk.
– Osu! – ötven diák hangja
töltötte be a tornatermet.
Véget ért a délutáni edzés.
Kimelegedtem, jól esett csupasz
talpamnak a járólap hidege, ahogy az öltöző felé ballagtunk. Két B-s sráccal
épp a töri témazáróról dumáltunk, mikor megláttam a szemközti lépcsőn lefelé sántikálni
a kócos akrobatát. Ő is észrevett minket, mert integetett és megszaporázta a
lépteit. Jobb lábán a piros cipője fölött kilátszott a tépőzáras bokarögzítő.
Bevártuk a fiúöltöző ajtaja előtt, ő pedig széles mosollyal, bice-bócán ügetett
felénk. Mintha egyáltalán nem is fájna a lába. Megcsóváltam a fejem.
Pacsival köszönt az
osztálytársainak, nekem meg megfogta a vállam és közvetlenül elém toppant. Pár
centivel volt csak alacsonyabb nálam. Olyan hamar lettem két puszi gazdája,
hogy meglepődni is csak akkor jutott időm, mikor eleresztett és hátrébb lépett.
De friss kamillaillata az orromban maradt.
– Rád emlékszem, jegy nélkül
surrantál be az előadásomra. Mondd, gyakran jársz tilosban? – az orcája
kipirult és huncutul hunyorított, miközben csicsergett, mintha már ezer éve
barátok lennénk. Felvontam a szemöldököm.
– Festékes az arcod, kicsim –
közöltem vele tárgyilagosan. Remek megfigyelő vagyok, különösen, ha két haverom
csukladozik mellettem a visszafojtott vihogástól.
A lány egy pillanatra meglepetten
bámult rám, mintha én lennék az első ember, akit nem sikerült zavarba hoznia.
Kis elégedettséget éreztem.
– Kösz, akkor jövök veled az öltözőbe és
lemosom – tért vissza a mosoly az arcára.
Elköszöntünk a fiúktól, és
hamarosan a karatés lányoktól is, mert mire beléptünk az izzadság-, dezodor és
gumitalpúcipő-szagú helyiségbe, már szinte mind átöltöztek. Nem is bántam, nem
szeretek zuhanyozni, ha más is ott van. Mire előszedtem a ruháimat, a
törölközőt és a tusfürdőt, kettesben maradtunk. A leányzó lehuppant a
tornazsákom mellé és előrenyújtotta a sérült lábát, hogy csak a sarka érte a
földet. Megkönnyebbülten szusszant egyet, aztán már tartotta is nyitott
tenyerét a tusfürdőm felé.
– Muti, milyen? – A kezébe
nyomtam a flakont és ő egyből felpattintotta a kupakot. Szappanba oltott szilva
illata szállt fel.
– Megmoshatod vele az arcod, ha
akarod – mondtam komoly hangon. Nem is ismertük egymást, nem tudtam hova tenni
a közvetlenségét.
Felsandított a szaglászásból és
szelíden elmosolyodott. A kék szemek láttán kellemes melegséget éreztem a
gyomromban. Gyorsan felkaptam a cuccomat.
Levette a táskáját, nyomott egy
lilás-áttetsző pöttyöt a tenyerébe, aztán ő a csapokhoz, én a zuhanyzókhoz
ballagtam. Még hallottam, mikor megnyitotta a vizet, ám hamarosan lekötött a
lúdbőrzés az iskolai hűvös tus alatt. Arra számítottam, hogy pár perc múlva
bekiabál egy sziát és hazamegy. Erre…
– Megnézhetem a tolltartódat? – A
vízcsobogás ellenére is egészen közelről hallottam a hangját. Bedughatta a
fejét az ajtóból.
Egy pillanatra megmerevedtem, ez
váratlanul ért.
– Ha hozzányúlsz a táskámhoz,
véged! – szóltam rá élesebben, mint akartam. Ujjaim a nyakamban függő, fa
galambot kezdték piszkálni, mint mindig, ha zavarban voltam.
Elzártam a csapot, hallottam,
hogy a lány visszakullog a padokhoz.
Szűk farmerben és bő, fekete
pólóban, mezítláb slattyogtam vissza a holmimhoz. Kihúztam a gumit a hajamból,
és ahogy az egyenes, sötétbarna tincsek a könyökömig omlottak, magamon éreztem
a kék, fürkész szempárt. Nem álltam meg, farkasszemet néztem vele. Már annyi
embertől megkaptam, milyen különös az átváltozásom a szokott metálos pólómból a
fehér karateruhába és vissza, igazából nem csoda, hogy ez az ugribugri is
megbámult miatta. Mégis, attól tartottam, ha nem veszem fel a szemkontaktust,
zavarba jövök az engem pásztázó tekintettől.
A lány nem fordította el a
szemét, ahogy vártam, hanem rám mosolygott, és úgy szólalt meg, mintha amúgy is
kérdezni akart volna. Talán így is volt.
– Mit szeretsz a karatéban?
Sóhajtottam és elkezdtem pakolni.
– Hogy átmozgat és közben valami
hasznosat tanulok. Rengeteget ülök a könyvek fölött és néha nem csak az agyat,
a testet is meg kell dolgoztatni.
– Aha. Szóval azért szereted,
mert hasznos. Nekem is kéne valami, csak még nem vettem rá magam – húzta el a
száját, én meg lehajoltam befűzni a bakancsom.
– Azt hittem, tornász vagy. Vagy
akrobata – görbült beszédes félmosolyra a szám, először, mióta mellettem van.
– Á, dehogy! – legyintett
nevetve. – Szobrász akarok lenni. A szaltót csak azért tanultam meg, mert
izgalmas volt.
– Szobrász? Ilyet se hallottam
még. – Vállamra vettem a tornazsákom, hátamra az iskolatáskát és az ajtó felé
intettem a fejemmel. Ő felpattant és csacsogva követett.
– Aham. Azért jöttem ebbe a
suliba, mert megtudtam, hogy itt van alapfokú művészetoktatás. Most is onnan
jöttem. Egy csomó érdekes dolgot fogok megtanulni, és 12.-ben a felvételihez is
plusz pont lesz a papír, amit majd kapunk róla – lelkendezett. – És te mi
akarsz lenni?
Hogy utálom ezt a kérdést!
– Nem tudom. Még sok időm van –
vontam meg a vállam.
– Na de mégis, milyen faktra
akarsz menni jövőre?
– Majd év végéig kitalálom.
Földrajzra biztosan nem, de majdnem minden másból ötös vagyok.
Ahogy baktattunk az üres folyosón
a kijárat felé, megint magamon éreztem a lány fürkésző tekintetét. Halkan
kopogtak a lépteink, az övé kissé felemás ritmusban. Lassan sétáltam, hogy gond
nélkül tarthassa velem a tempót.
– Pedig azt hittem, aki képes
csak azért sportolni járni, mert hasznos, az tudja, mi érdekli igazán.
Kihúztam magam, a tartásom
feszesebb lett, ahogy visszavágtam.
– Na és te? Mit szeretsz a
szobrászatban?
– A formákat! – derült fel az
arca. – Gondold el, ha rajzolva látsz valamit, papíron, azon kicsit kívül
maradsz. De egy szobor, teljesen mindegy, milyen, óriási a téren – emelte
magasba a kezét – vagy apró gyurmafigura – az orrom elé tartotta mutató és
hüvelykujját egy kicsi réssel –, az megfogható, körbesétálható, olyan, mintha
valósággá válna, ami a fejedben van! Akármit megjeleníthetsz, létező embert,
vagy gombaházat, érzelmeket vagy kedves figurát medálnak. – A nyakamban függő
galambhoz nyúlt, kipirult arccal, tágra nyílt szemmel nézett rám, mosolyában
ott láttam a kérdést: „Érted már? Te mire tudsz ilyen szenvedéllyel gondolni?”
Meglehet, ezt csak én képzeltem oda,
a gondolat mégis fészket rakott a fejemben. Csak bámultam a lányt, magával
ragadott a lelkesedése és észre sem vettem, hogy lassan elértünk a kijáratig.
– Amúgy Linda vagyok – torpant
meg és nyújtotta felém a kezét egy széles mosollyal.
– Hédi – viszonoztam a gesztust,
mire magához húzott, megölelt, adott két puszit és elbicegett a koli felé.
Feszélyezett ez a közvetlenség,
mégis volt benne valami megkapó. Nagyot szusszanva indultam el a buszhoz.
***
Az elkövetkező napokat
tanulással, filmezéssel, szakkörökkel, barátokkal, a faktokon agyalással és
zenekari próbákkal töltöttem. Olykor váltottunk pár szót Lindával, de többnyire
mindketten az osztályunkkal voltunk.
November egy ködös, nyálkás
vasárnap estéjéig.
A B-sek osztálymiséje volt aznap
a sulihoz közeli, kéttornyú templomban. A főoltár lépcsője és a padsorok között
kapott helyet a zenekar. A szentlecke után mi, a gitárosok ülve maradtunk, míg
a hívek padrecsegés és kabátsúrlódás kíséretében felálltak. Pirosra fagyott
ujjbegyeimbe keményen nyomódtak a gitár fém és damil húrjai, ahogy váltakozva
lefogtam az “Alleluja” akkordjait. Fülembe a hátam mögött álló két fuvolista és
a furulyás keltette dallam kúszott, mellettem egy srác a gitárok szólamát
erősítette. Itt kint ülve jól láttam a hívek sálba, sapkába burkolózott tömegét
a padokban, az első sorokban a B-sekkel.
Tudtam, hol ül Linda. A székem
előtti padsor második padjában, szinte egy vonalban velem. Találkozott a
tekintetünk, mikor bejött az osztály, és azóta elmém egy része folyamatosan
figyelt rá. Az énekre koncentráltam, a torkom már fázott a hideg levegőtől,
hiába volt a nyakam körül sál. De nem bántam, szerettem énekelni és játszani.
Felemelő volt Istent dicsőítő dalokkal tölteni meg a templomot és látni, mint
veszik át a zene hangulatát az emberek.
Elhangzott az utolsó akkord is,
elcsitultak a húrok keltette felhangok. A gitárom halkan koppant a kőlapon,
ahogy nyakánál megfogva, óvatosan a bakancsom elé támasztottam. Imre atya
addigra már a szószéknél állt, mély hangja betöltötte a csöndet.
– Az Úr legyen veletek!
– És a te lelkeddel! – mormogtuk
a választ.
– Evangélium Szent Máté
könyvéből. “Abban az időben Jézus a következő példabeszédet mondta
tanítványainak: Egy ember egyszer idegenbe készült, ezért összehívta szolgáit,
és rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a
harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt…”
Megtöltöttem levegővel a tüdőmet,
lopva Lindára sandítottam. Persze, ő biztosan nem tudta, miről szól a
példabeszéd. Egyszer említette, hogy nem egyházi suliból jött, igazából még
hittanon sem járt soha. Mégis találkozott a tekintetünk. Linda felé fordítottam
az arcom, mire elmosolyodott és kacsintott. Majd, mintha mi sem történt volna,
ismét az atyát figyelte.
A templom neobarokk díszítései, a
szobrokkal ékesített mellékoltárok és a festett, kazettás mennyezet, úgy
éreztem, összenyomnak. Utáltam, hogy nem látom, mi értelme ennek az egésznek,
miért tanulok és szerzek jó jegyeket, ha nem érdekel semmi, utáltam, hogy nem
tudok egy olyan kérdésre felelni, amire ez a szeleburdi lány oly magabiztosan
rávágja a válaszát, és utáltam, hogy erre még emlékeztet is. De főként az
dühített, hogy ezt nem fölényesen tette, és így képtelen voltam semmibe venni.
Idegesített, hogy ennyire érdekel, mit gondol.
A prédikáció alatt leültünk. Nem
bírtam rendesen figyelni, elkalandoztak a gondolataim, csupán szavakat
hallottam. Talentumok, képességek, különfélék, mindenkinek van. Isten ajándéka,
használni kell, kamatoztatni, mások javára, és a magunk örömére. De mit
szeretek igazán? Ha ezt kérdeztem magamtól, egyetlen tantárgy sem jutott
eszembe. Csak fojtogató ürességet éreztem.
Mise végén, amikor már mindenki
igyekszik haza vagy a koliba, csak a zenekar szokott tovább maradni. Az
„Énekelj az Úrnak” soraival kísértük a hívek kivonulását, és csak miután
végigjátszottuk a dalt, kezdtünk el pakolni. A lányok halk, fémes csattanással
csukták össze a kottatartójukat, én épp lehajoltam, hogy felhúzzam a gitártok
cipzárját, mikor elém toppant egy pár élénksárga gumicsizma. Meg sem lepődtem,
mikor felnézve vastag, piros harisnyát, sortot és őszi kabátot láttam, meg egy
kendő redői fölül kipislogó, kék szempárt és borzas frizurát.
– Megtanítasz gitározni? – jött a
derűs kérdés.
Linda és az ötletei! De most
komolyan, honnan jutnak ilyenek az eszébe? Nyugodtan felhúztam a cipzárt,
felálltam, hátamra vettem a tokot. Ő várakozón toporgott.
– Meg. De csak egy feltétellel! – emeltem fel a
mutatóujjam. Ő félrebillentette a fejét. – Mondd el, honnan ismerted a mai
evangéliumot?
Felderült az arca,
belémkapaszkodott és csacsogva elkezdett kivezetni a templomból.
– Persze, nem titok.
Szabad kezemmel a medálom felé
nyúltam, de a sál redői eltakarták, így végül leengedtem a karom. Jobbom
kellemesen átmelegedett Linda karolásában, míg megtudtam, hogy aggódott, hátha
kérdeznek majd a Bibliából is, amikor átjelentkezett a sulinkba, így hát
elolvasta az egészet. Meg korábban, pusztán kíváncsiságból a Koránt, a Védákat
és a Változások könyvét.
– Tudod, szerintem van valami.
Vagy valaki. A szépség, a művészetek, mintha valahogy közük lenne valamiféle
természetfelettihez. De figyi, ezt ne mondd el senkinek, jó? – szorította meg
kicsit erősebben a karom Linda. – Nem akarom, hogy ezért kirúgjanak, vagy
ilyesmi.
Rámosolyogtam, meglapogattam az
enyémbe karoló kezét.
– Jól van, kicsim, nem mondom el.
***
Öröm volt Lindát tanítani. Nem
volt ugyan zenész füle, meg azt hittem, idegesítő és elkalandozó lesz, de ha
magyaráztam neki, a teljes figyelmét megkaptam. Hamar megértette az alaphangok
és az akkordok kapcsolatát, következő találkozásunkra pedig már memorizálta is
a lefogásokat, amiket leggyakoribbként megjelöltem. Én pedig mindenféle ismert
dal akkordos változatát kinyomtattam, hogy olyanokon is gyakorolhassunk, amiket
ő is ismer.
December eleje volt már,
csütörtök, ő művészeti óra, én karate után. Már egy órája a lányöltöző egyik
padján gubbasztottunk. A mennyezet alatt futó, apró ablakokból csupán a
csillagtalan, fekete égbolt látszott, és haloványan egy utcai lámpa fénye. A
padok mögé szorult radiátorok kellemes meleget sugároztak, ezért vastag
nadrágunk, harisnyánk ellenére pólóra vetkőztünk.
Előttünk a táskámon kiterített
lapokon dalszövegek, a gitár Linda keresztbetett lábán feküdt, én pedig a nyak
felől ültem és a lefogásait figyeltem. Megcsóváltam a fejem, közelebb
csusszantam és az enyémnél vékonyabb ujjakat rászorítottam a húrokra, hogy
egészen elfehéredtek. A lány állkapcsa megfeszült, de meg se nyikkant.
– Még mindig nem fogod le elég erősen.
Most pengess!
Linda ezúttal zengő, tiszta
hangokat csalt elő a gitárból, ahogy a hanglyuk feletti húrokon
végigtáncoltatta a pengetőt. Ő is hallotta a különbséget, mert rám mosolygott.
Aztán közelebb húzódott, olyannyira, hogy a vállunk egymáshoz simult. Mástól
talán furcsának tűnt volna, de tőle annyira természetes volt ez a közelség.
Mégis, onnantól végig ott motoszkált a tudatom egy hátsó zugában bőrének puha,
meleg érintése. És az orromban Linda finom kamillaillata.
Ujjaink egyszerre mozdultak a következő
akkord helyére. Majd a következőre. Halkan dúdoltam a dallamot. Lassan, de
pontosan lépkedtünk együtt a fogólapon, eleinte azért, hogy kellően leszorítsam
Linda ujjait, később, mikor már maga is figyelt erre, csupán játékból.
Megértette, ment volna már egyedül is, de nem szólt, inkább törékeny kézfejét
az enyémhez simítva követett a bundok felett. Dúdolásom énekké erősödött, Linda
magasabb hangja bekapcsolódott.
„Most élsz, most vigyázz, hogy
jól csináld!...”
Mire a dal végére értünk, már
nevettünk. Hiába kezdett kint fütyülni a szél, néhány percre itt, a
lányöltözőben tényleg nyár volt. Radiátormeleg és kamillaillatú nyár.
Ölünkbe fektettük a gitárt, én
pedig a táskához hajoltam, hogy új lapot tegyek felülre. A hajam előre hullott,
és ahogy így enyhén Linda felé fordultam, térdem hozzáért az övéhez. Nem
húzódott el.
– Ehhez mit szólsz? – futottam át
a kezembe akadt dal sorait.
– Nem látok a hajadtól! –
kacagott Linda és hozzám hajolva a fülem mögé tűrte a takaró tincseket.
Megremegett a gyomrom.
– Jó lesz – mondta, de nem mertem
ránézni, csupán felülre tettem a kiválasztott papírt. Forrónak éreztem a fülem,
az arcom.
Hangos kattanással nyílt ki az
öltöző ajtaja és a középkorú, bajuszos portás pocakos alakja jelent meg az
ajtókeretben.
– Szépjóestét, hölgyeim!
Linda összerezzent, én meg
azonnal kiegyenesedtem és megfeszültek a vállaim. A gyomrom összeugrott, úgy
éreztem magam, mintha lopáson kaptak volna.
– Este hat után tilos diákoknak
az iskola területén tartózkodni. Pakoljanak és induljanak haza!
Tudtam, hogy csak ennyi a gond,
mégis megkönnyebbültem, mikor a férfi beérte egy bólintással és távozott. Linda
széttárta a kezét és megvonta a vállát. Nem úgy festett, mint akit
kényelmetlenül érintettek a történtek.
Összepakoltunk és percek múlva
már kívül voltunk az iskolakapun. A korábbi szél hófelhőket hozott, itt hagyta
őket nekünk, maga pedig távozott. Szelíden hullottak a pelyhek, vékony, még
fátyolszerűen áttetsző fehérséggel vonva be a járdát, a bokrokat és a háztömbök
előtti sövény tetejét.
– Hát, a csütörtöki
gyakorlásoknak vége – húzta el a száját Linda, miközben zsebre dugott kézzel
toporgott. A lába nyomán fekete foltok nyíltak a fehér szőnyegen.
Egy kitűzőt piszkáltam a
gitártokon, de csak pillanatok kellettek a döntéshez.
– Ha nem sietsz haza, átjöhetnél
péntekenként.
– Te meg kezdhetnél valamit a
zenével! – A leányzó a nyakamba ugrott és megölelt, ahogy az utóbbi időben
minden búcsúzáskor.
– Na persze… – csóváltam meg a
fejem, hitetlenkedve a képtelen ötleten. Meglapogattam a hátát.
– Miért, szerinted Jézus csak az
infó meg a fizika talentumokról magyarázott? – Huncutul rám mosolygott, aztán
már szedte is a lábát a koli felé.
Kellemes várakozás töltött el, ha
a jövő péntekre gondoltam. Az arcomra hulló hópelyhek nedves cseppekké olvadtak
kipirult bőrömön, míg a buszhoz baktattam.
***
Aznap
éjjel ismét a feketerigóról álmodtam. A játszótér mászókáján csücsült, én pedig
trükkökre tanítottam. Jutalmul az ügyességéért apró puszit adtam felém nyújtott
csőrére. Lehunytam a szemem és mire kinyitottam, nem a rigó, hanem Linda
üldögélt előttem, a játszótér korlátján. Puha ajka az enyémhez ért, ismeretlen
melegség futott végig a gerincem mentén, és mikor látta, hogy észrevettem a
csalást, felkacagott és átkarolta a nyakamat. Én pedig az ő keskeny hátát,
közelebb húztam és könnyedén leemeltem a korlátról. Nem eresztettem el,
átmelegedett a bőröm, ahogy puhán hozzám simult, könnyű anyagú póló alatt
kitapintottam a lapockáját, majd hátul a nyakán végigcirógattam finom bőrét
egészen a hajáig. Ő játékosan nevetett, miközben kisimított egy tincset az arcomból.
Kellemesen megborzontam. Lehunytam a szemem és ismét megcsókoltam.
Szívem heves kalimpálására
ébredtem. Istenem, mi a fene volt ez? Még az álom ködén át láttam a világot,
Linda meleg, finom bőre után ridegnek és keménynek tetszett a pohár, ami után
nyúltam, hogy igyak néhány kortyot. Üde illata után állottnak éreztem a szoba
levegőjét, és ahogy talpra kecmeregtem, hogy ablakot nyithassak, a szőnyegről
lelépve józanítóan hatott rám a hűvös parketta. Csípős levegő csapott az
arcomba, ahogy szélesre tártam az ablakot. Innen, a hatodikról több utcányira
elláttam a város felett. A sűrű hóesésen csak tompán szűrődött át az éjszakai
járatok zaja, és a lámpák fénye is ugyanolyan távolinak tetszett, mint az álom
melegéből szemlélve a valóság. Megborzongtam.
Egyszerre csiklandozta a
gyomromat kellemes izgalom és bűntudat. Csak álmodtam, arról nem tehetek, de…
olyan jó érzés. Hogy enyhítsem a lelkiismeret-furdalásom, átsurrantam a
szomszéd szobába, megnézni az ikreket. Mindenki békésen aludt, csak nekem jött
nehezen álom a szememre.
***
Az első pár alkalommal Linda
elindult az állomásra, mielőtt apa az irodából, anya az óvodából hazaért volna,
de ahogy rövidültek a nappalok, úgy nőtt a nálunk töltött órák száma. A péntek
délutáni gitártanulásból hamarosan összesimult vállal nyomkodott számítógépes
játékok lettek, a pár órás felugrásokból a szüleim megismerése. Miután Linda
kiment az utolsó vonatra, apám vacsoránál megjegyezte, milyen helyes lány.
Anyám meg, hogy milyen furán öltözködik. Késő este elmeséltem ezt Lindának,
mire nevetős smileyk kíséretében megnyugtatott, hogy náluk anyukája tenne
megjegyzést a ruhámra, apukája meg azt kérdezné, „És megtanítottad már
pókerezni a kis barátnődet?”.
Linda hamar megnyerte magának a
szüleimet azzal, hogy megkedveltette magát az ikrekkel, Petrával és Ádámmal.
Péntekenként egyre többször telefonált haza, hogy majd csak másnap utazik, téli
szünet után pedig már egy fogkefe is lapult a táskájában. Néha sétálni mentünk,
vagy levittük a kicsiket a játszótérre, olykor véletlenszerűen felültünk
ismeretlen buszokra, egyszer pedig elvonszolt a Mártírok útjára, hogy megnézzük
a Szakmunkás Iskola elszánt szoborpárját. Én meg rászoktattam a metálra. Linda
megismerte az otthonomat, a szobám személyes tárgyait, a posztereket, fotókat,
könyveimet, a pengető-gyűjteményemet és a plüssállataimat. Része lett az
életemnek.
A különös álom, a feketerigó és a
csók többször visszatért, de nem mertem beszélni róla senkinek, különösen
Lindának nem. Nem akartam elveszíteni a barátságát. Próbáltam nem törődni az
egésszel, próbáltam örök lelkesedésének betudni, miért hallgatom ámulva, ha
mesél, próbáltam pusztán az álombéli érzéssel magyarázni, miért esik olyan jól
a közelsége, próbáltam a közvetlenségére fogni, miért annyira természetes,
amikor egymáshoz érünk. Bármilyen magyarázatért kapva kaptam volna, mert az
egyetlen ok, ami mindenre választ adott volna, elfogadhatatlan volt.
Február közepe volt, a farsang és
a hóvirágok ideje. Minden porcikánk várta már a tavaszt. De odakint
szakadatlanul hullott a hó, lámpafényes, békés péntek estét varázsolva a házba.
Anyáék még az ikrek iskolai jelmezbálján voltak, ahol a kicsik a család közös
megegyezésével minyonoknak öltöztek. Ennek örömére, no meg mert miénk volt az
egész lakás, Lindával üdítős, pattogatott kukoricás és pillecukros mozizást
tartottunk a szobámban.
Már a Gru zárózenéje szólt apa
régi laptopján, mikor a kislámpa halovány fényében felfedeztem a csuklómon a
húgom pónis hajgumiját. Biztos, amikor Petrát öltöztettem, rajtam maradt.
Lepillantottam a vállamnak döntött, kócos kobakra és ujjaimmal fésülgetni
kezdtem a fekete frizurát. Linda doromboló hangot hallatott és kérdő
tekintettel felemelte a fejét. Hamiskásan elmosolyodtam, törökülésbe ültem és
egészen közel húzódtam hozzá. Ő is hasonlóan tett, megéreztem a térde súlyát az
enyémen és már ő is mosolygott. Még láttam, ahogy pillantása a melleimre
siklott, mikor előrehajoltam, hogy a vékony hajszálakat a feje tetejére
tornyozzam. Egyszeriben szűknek éreztem a póló alatt a trikómat, melegebbnek a
levegőt. Pillecukor illatú lehelete az orromba kúszott, ahogy a pónit előre
igazítottam az égnek meredő kis copfon.
Visszaereszkedtem, próbáltam
mosolyogni, de a szívem túl hevesen dobolt. Kényelmetlen volt már a törökülés,
kibogoztam a lábaimat és a dereka mellett az ágyra támasztottam a talpaimat.
Linda ugyanígy tett, combja hozzáért az enyémhez, ahogy lábát átemelte az enyém
felett. Aztán rám nézett, tekintete lágy volt, szembogara kitágult, bizonyára a
félhomálytól. Ajkán szelíd mosoly ült, és hiába vártam, nem nyitotta szóra. Úgy
szerettem volna, ha bohóckodni kezd! Ha elkerekíti a száját és ujjaival dobolni
kezd az arcán, vagy viccelődni, hogy nem nézte ki belőlem a pónis hajgumit. De
egyiket sem tette és titokban hálás voltam érte. Felém nyújtotta a délelőtti
korongozástól agyagillatú kezét és végigsimított az arcomon, az ajkamon.
Bizsergett a bőröm az érintése nyomán, jobbom a galamb után kutatott. Örültem,
hogy anyáék nincsenek itthon. És féltem, mert így csak a saját akaraterőmre
számíthattam. Linda közelebb húzódott, szabad kezét a derekamra tette. Hozzám
hajolt, apró puszit adott az arcomra. Forrónak éreztem az ajkát és zsibbadtnak
a tagjaimat.
Jó lett volna engedni ennek a
zsibbadtságnak, jó lett volna mozdulatlannak maradni, jó lett volna viszonozni
a finom érintéseket. Ám a lelkiismeretem hangosabb volt a vágyaimnál, ezért két
tenyerem Linda vállára tettem, mikor a számhoz közelített. De eltolni már nem
volt erőm.
– Nem szabad! – leheltem és
enyhén elnyílva maradtak az ajkaim. A gyomrom összeszorult.
– Miért? – nézett rám Linda
értetlenül. Kiegyenesedett, de nem húzódott el. Az arcom helyett a vállamat
simogatta.
– Mert… Mert lányok vagyunk.
Mindketten. – A hangom magasabbra csúszott a megszokottnál.
– Tudom. Az első perctől tudom.
– Azt is, hogy… ?
– Igen. És tudom, hogy te is
sejted már egy ideje. Figyelj, Hédi, nekem már volt egyszer barátnőm. Én is
ugyanígy féltem az elején. Hogy mi lesz, ha kiderül, hogy mit fognak szólni,
hogy mondom el?
– Nem, nem csak erről van szó –
ráztam meg a fejem és önkéntelenül megmarkoltam Linda kezét. – Hanem, ezt nem
szabad, érted?
– A suli miatt?
– Nem. Isten miatt. Ez bűn.
– Nem értem. Nem azt tanultuk
hittanon, hogy a másik emberben Istent szeretjük? Nem az van a Bibliátokban,
hogy „nem jó az embernek egyedül”? – Faggatózása mögül kihallottam az őszinte
értetlenséget.
– Mit tudsz te Istenről és a
Bibliáról? – vágtam oda, mert egyetlen nyomós érv sem jutott eszembe a
szavaival szemben.
– Nem sokat, de az tuti, hogy
Isten nem fog csak úgy pokolra küldeni valakit, aki minden misén úgy énekel
róla, hogy még engem is magával ragad, csak mert egy lányt szeret.
Volt logika a szavaiban. Van-e
olyan szeretet, amivel nem zúzunk szét más kapcsolatot, mégis bűn Isten
szemében? De nem tudtam mit mondani, korábban sosem foglalkoztam ezzel a
kérdéssel, nem érintett, nem érdekelt. Elhúzódtunk egymástól.
– Most menj haza, kérlek. Hétfőn
beszélünk.
– Nem akarsz már a közelemben
lenni? – simította meg saját kezét Linda, mintha maga sem hinné, amit kérdez.
Nem tudtam a szemébe nézni.
Elmosolyodott, gyorsan, még
mielőtt tiltakozhattam volna, homlokon puszilt, összepakolt és elindult.
Csak késő éjjel, mikor már az
egész család aludt, mertem engedni az addig a szememet szúró könnyeknek.
***
Este még haragudtam Linda puszija
miatt, úgy éreztem, csak tovább nehezíti egyébként is lehetetlen helyzetemet.
Másnap viszont a tanácstalanság és szégyen mellé a megkönnyebbülés is felébredt
bennem. Nem kell tovább titkolóznom Linda előtt! Nem lett dühös rám, nem
viszolygott tőlem, sőt, velem akart lenni.
Napközben gitárjátékkal próbáltam
lekötni magam, az sokszor segített, ha nem tudtam odafigyelni a világra.
A szombat és a vasárnap éjszakát
a számítógép előtt, inkognitó ablakban bolyongva töltöttem. Amit csak találtam,
elolvastam az egyház hozzáállásáról a homoszexualitáshoz. A lényeget tudtam:
tiltják; de a szívem mélyén valami kiskaput kerestem, és valós, kielégítő
magyarázatot, valamit, amit Lindának mondhatok és ami talán elcsitítja a
lelkemet. Mert az tiltakozott, igaznak érezte Linda szavait és képtelen volt
elhinni, hogy létezik rossz szeretet. De azt is, hogy amit érzek, az teljesen
rendben van.
Megtudtam, hogy a történet
árnyaltabb, mint ahogy addig hittem. A homoszexuális hajlamot önmagában nem
tartják bűnnek, nem állítják, hogy az egyén tehet róla, és elutasítanak
mindenféle hátrányos megkülönböztetést. Ez némileg megnyugtatott, valamelyest
enyhült gyomrom szorítása. Nem tudtam volna mit kezdeni a tudattal, hogy eleve
rossz vagyok olyasmi miatt, ami nem az én hibám.
Megtudtam, hogy a hajlam és a
tett nem ugyanaz, ha valaki meleg, az csak egy állapot, de ha ezt szexuálisan
megéli, az „rendetlen tett”. Legyen is az akármi. Én valahogy úgy képzeltem,
hogy nem jó, nem megengedhető, de nem olyan, mint az igazán súlyos bűnök.
A melegek a tisztaságra kaptak
meghívást, ezt olvastam. Eszembe jutott, mikor Linda megcsiklandozott, a finom
érintései, haja cirógató simítása a nyakamon és a vágyott, de visszautasított
csók. Hogy élhetnénk ezek nélkül?
Információktól kavargó fejjel és
kétségekkel teli szívvel feküdtem le arra a néhány órára, ami még maradt hétfő
reggelig.
***
Másnap kerültem Lindát. Nem
mentem el a „gitárórára” se, és mikor felhívott, csak annyit mondtam, keresni
fogom. De még így is jelen volt a
napjaimban. Nem csupán kellemes emlékek és megoldandó dilemma formájában,
hanem, talán akaratlan tanácsadóként is.
Nem sok mindent fogtam fel azon
és az elkövetkező héten a suliból. Órákon is törtem a fejem, mit kéne tennem,
mit várhat tőlem Isten és mi az, amit tenni szeretnék. Nem érdekelt, ha túl
melegem volt a radiátor mellett, nem vettem észre, ha szünetben az ablak
huzatában ülve dideregtem, ízetlen volt a tízóraira csomagolt szendvics.
Gyötrődtem, mert olyan dolgokat próbáltam összeegyeztetni, amiket nem lehetett.
Mindenki azt hitte, a szüleim is,
hogy összevesztünk Lindával és ezért nem találom a helyem. Hagytam, hadd
higgyék.
Énekórán figyeltem fel ismét a
tanár szavaira. Ő tartotta a magyart is és kitalálta, hogy rendez egy zenés
színdarabot a tavaszi félévben, amit majd év végén előadhatunk. Sőt, ha ügyesek
leszünk, benevez minket a diáktársulatok versenyére is. Eleinte csak füleltem,
majd mikor azt ecsetelte, hogy élő zenében gondolkodik és ki jelentkezne, már
lendült is a kezem. Hát persze, hogy részt akarok venni benne!
Ahogy olyan magától értetődően
nyújtózkodtam, eszembe jutottak Linda ragyogó arccal előadott szavai a
formákról és egy megjegyzése: kezdhetnél valamit a zenével. Akkor elhessegettem
a gondolatot, mondván, mi a fenét, abból nem lehet megélni, de most egyszeriben
rájöttem, hogy nem csupán Linda hiányzik, hanem a gitáróráink is. Képtelen
ötlet volt, de akadtak már ennél őrültebb elképzeléseim is.
– Tanárnő, létezik olyan, hogy
gitártanár?
Csak mikor Szilvi néni
csodálkozva rám bámult, jöttem rá, hogy egyébként belebeszéltem a mondandójába.
De vagy látta az izgatottságot az arcomon, vagy olyannyira meglepődött, hogy
reflexből válaszolt, mindenesetre elfelejtett letolni.
– Persze. A Zeneakadémián van
külön gitártanár szak...
– Köszönöm szépen! – Ezt se
hagytam neki végigmondani, mindent tudtam, amit most azonnal akartam.
Még biztosítottam, hogy amúgy a
darabba is jelentkezek és megkértem, hogy beszélhessünk óra után.
Persze, még tájékozódnom kellett
és egyelőre nem is a felvételi volt a lényeg, az még messze volt, hanem hogy mi
kellhet hozzá? Egész eddig, pontosabban Linda elejtett mondatáig csak hobbiként
tekintettem a gitározásra. Egy eszköz volt, aminek a segítségével barátokat
szereztem, vidám hangulatot teremtettem a tábori szalonnasütéseken, amit
elővehettem csak úgy, magamnak, ha szomorú, dühös vagy épp boldog voltam, és
amivel Isten örömére is énekeltem. De most az egészet más fényben láttam. A
hosszú ideje tartó döntésképtelenség után felszabadító és izgalmas volt valami
célt találni, és elengedni a “hasznos tantárgyak” körében gondolkodást. Vajon
elfogadnák, ha jövőre bejárnék a szolfézsosokhoz? Úgyis csak akkordozni tudok
igazán. Vagy volt valaha olyan, hogy ének fakt? Nem számít. Most lesz!
Felhőtlen örömöm egészen
kicsengetésig tartott. Akkor rájöttem, hogy nem mesélhetem el Lindának. Nem
mesélhetem el úgy, hogy valami más is szóba ne kerüljön, amivel kapcsolatban
még nem tudtam, nem mertem dönteni.
***
Sokat böngésztem a netet,
beszámolókat olvastam melegektől, de arról senki nem beszélt, hogyan egyeztette
össze vonzódását a hitével. Pedig biztosan nem én vagyok az egyetlen ilyen
ember. Kihegyezett figyelemmel hallgattam a miséket, hátha lesz egy mondat, ami
“nekem szól” és imában faggattam Istent. De nem felelt. Nem találtam se egy
gondolatot, nem jött egy érzés, nem történt semmi, amiből bizonyosságot
szerezhettem volna. Egyértelmű választ vártam, azon ritka pillanatok egyikét,
amikor teljes bizonyossággal tudod, hogy amire rájöttél, igaz. De semmi ilyen
nem érkezett.
Nem mertem se az atyát, se a
hittanárt megkérdezni a témáról. Úgyis csak azt mondták volna, amit már magam
is olvastam.
Istenem, mennyivel egyszerűbb
volna, ha Linda rossz társaság volna, ha rosszba vinne, ha nem arra biztatna,
hogy kezdjek magammal valamit, ha nem látná olyan szépnek a világot. Ha nem
keresne Téged.
Fagyos, kopár csütörtök este
volt, Linda tiszteletben tartotta, amit két hete a telefonban mondtam neki és
nem keresett. Talán már azt hitte, én sem fogom, talán dühös volt, talán
reménykedett. Nem tudhattam.
Már minden leckém kész volt,
zenét hallgattam, mikor a youtube oldalsó ajánló sávjában megjelent egy klip,
apácákat ábrázoló képpel. Jó, hát a metál nem a visszafogottságáról híres.
Viszont eszembe idézte a Katekizmus szavait, miszerint a homoszexuálisok a
tisztaságra kaptak meghívást. Most akkor úgy kéne élnem, mint egy apácának vagy
egy papnak? Nem lehetek szerelmes, éljek magányosan egész életemben és közöljem
Lindával, hogy nem szabad őt szeretnem? Erre képtelennek éreztem magam.
Tisztelem őket, meg biztosan megvan a maga szépsége, amit én nem értek, de ők
maguk választották ezt az életet.
A bőröm bizsergett, tenyerem
alatt forrónak éreztem az egér sima felületét, ahogy újra megformáltam magamban
az utolsó szavakat: maguk választották ezt az életet. Isten hallgat. Rám bízza
a döntést.
Hangosnak hallottam a kattintást,
amivel megnyitottam szokott beszélgetőablakunkat Lindával.
Talán létezik ennél szebb,
tisztább út. Tudtam, hogy nem ez az ideális állapot, elég csak a biológiára
gondolni. Talán egy olyan világban, ahol a természet mindenben tökéletes, ahol
nincsenek genetikai mutációk és nincsenek terméketlen emberek, ott talán a nő
csak a férfihoz vonzódna. Éreztem, hogy egy ideális világban mindez másként
volna. Éreztem? Talán ez volna a lelkem mélyére ültetett isteni törvény? Vagy
az egész csupán belém nevelt felfogás, a társadalom által diktált szemlélet?
Vagy épp a normálistól való eltérés elfogadása volt a társadalom vagy a tanárok
által annyit szidott zenéim hatása? Fogalmam sem volt. Csak azt tudtam biztosan,
hogy itt vagyok. Hogy ilyen vagyok. És hogy Isten nem teremt selejtet.
Nekem is van választásom.
Ujjaim maguktól ütötték le a
megfelelő billentyűket, még mielőtt alaposan belegondolhattam volna, mit írok.
“Szia! Feljössz holnap, suli
után? :) “
Csak így, egyszerűen. Nem
szabadkoztam, nem magyarázkodtam. Ha kíváncsi az okokra, úgyis kérdezni fog,
nekem meg így is csomóba gyűrődött a gyomrom, amíg a válaszra vártam. Látta.
Három hullámzó pont.
“igen”
Megkönnyebbülten fújtam ki a
levegőt.
***
A várakozás légköre ködként
lebegett köztünk, mintha csak a napsütésre várna, hogy eloszolhasson. A
megállóban, hazafelé a buszon, otthon semmiségekről beszélgettünk és persze
elmondtuk, hogy minden rendben, félreértés történt, már kibékültünk. Ami azt
illeti, Linda elég hitelesen játszott, talán tényleg haragudott rám hosszas
hallgatásomért. De már nem haragszik, erről minden szava, minden gesztusa
árulkodott.
Vacsoránál elmeséltem, mi történt
énekórán. Anya biztatott, apa a fejét csóválta, mert hát “olyan jó tanuló
vagy!”. De ha eljutunk a diáktársulatok versenyére, vagy bármi eredményt
felmutatok, ő is megnyugszik majd, nem aggódok. Linda cinkosan vigyorgott.
Hamar elköszöntünk, arra
hivatkozva, hogy időben el akarjuk kezdeni a filmet. Míg anyáék le nem feküdtek,
valóban néztünk egy vígjátékot. Linda táskájából előkerült egy zacskó
pillecukor és beállítottuk a gépet. Hátamat egy párnának döntöttem, Linda meg a
film felénél egy másikat húzott az ölembe és ráhajtotta a fejét. Nagyokat
nevettünk a vicces jeleneteken, ő pedig egészen otthonosan fészkelődött. Jó
érzés volt a combomon érezni a kócos kobak súlyát. Ujjaim maguktól találták meg
a fekete tincseket, cirógatni kezdtem Linda haját, arcát, karját.
Alig figyeltem a filmre, az
ölemben egyre mélyebben, ütemesen szuszogó lány kitöltötte a gondolataimat.
Sokszor hallottam már, hogy a
szerelem egy rózsaszín köd, valami megfoghatatlan és elmondhatatlan érzés.
Szerintem nagyon is megfogható, számtalan, apró dologban rá lehet bukkanni:
közös viccekben, átbeszélgetett éjszakákban, összemosolygó tekintetekben,
finom, meleg érintésekben, a másik illatában, közös eltévedésben, miközben
tudod, hogy a létező legjobb helyen vagy.
– Nem tudok választani közted és
Isten között, Kicsim – most először nem megszokásból szólítottam ilyen
gyengéden.
Linda visszafojtotta a
lélegzetét.
– És nem is akarok. – A vállára
tettem a kezem, magam felé fordítottam, látni akartam az arcát. Komoly volt és
figyelmes.
Felült, egészen közel húzódott
hozzám. Finoman cirógatott, ujjait a bőrömön pillangószárnyaknak éreztem, és
beleborzongtam, ahogy elérték a tarkómat. Lehunytam a szemem, elengedtem minden
aggodalmam. A pólóm alatt átmelegedett a testem, ahol kis melle, hasa
hozzámért. Apró csókot hintett az arcomra, szája lassan megtalálta az enyémet.
Engedtem, hogy vezessen, úgy
nyitottam az ajkaimat, ahogy az övé mozdult, izgatott remegés kelt táncra a
gyomromban, ahogy nyelve a fogaim közé csusszant és puha játékra hívott.
Bizsergető melegség szaladt végig a gerincemen, elmerültem Linda pillecukor ízű
csókjában, míg bőröm alatt lágy hullámok rezdültek.
Önfeledt bátorsága, ahogy meg
merte élni a pillanatot, rám is átragadt, tenyeremet pólója alá, vékony dereka
selymes bőrére csúsztattam, s ott pihent akkor is, mikor elváltunk egymástól.
Boldog mosollyal fürkésztem Linda
arcát, amin a saját érzéseimet láttam visszaköszönni. Sötét, félhomályos szobám
legszebb, legfontosabb része az ő tarka színfoltja volt. Szerettem volna ezt a
tudtára adni, nem csupán azzal, hogy engedek, hanem tettekkel. Ezúttal én simítottam
végig kipirult arcán, puha ajkán. Közel hajoltam, hogy életemben először csókot
adjak…
Úgy éreztem magam, mintha
szaltózni készülnék. Egy vakmerő mutatványra, ami nem biztos, hogy sikerrel
végződik. Meglehet, kificamítom a bokám, de a bátorságom akkor is elismerésre
méltó lesz... és az biztos, ha egy helyben
maradok, elsorvadnak az izmaim. Ugrok hát! És bízom a kegyelemben.
Címkék: #ya #vallás #lmbtq #leszbikus #továbbtanulás #gimnázium
