A lány, aki mangaka lett és a másik, aki nem

11-12 éve, még gimiben manga rajzolásába fogtam. Mindig is rajzoltam a történeteim mellé, már egészen kicsi koromtól, és mivel amúgy is animés korszakomat éltem, az ötletet meg láttam másoknál az interneten, hát kipróbáltam én is.

Talán Seny is az ötletadók közt volt, talán rá később bukkantam – Fruzsin keresztül, akiről lent még megtudtok valamit -, mindenesetre barátkoztam hasonló érdeklődésűekkel, miközben én is elkezdtem feltölteni az oldalakat g-portálra. Így ismerkedtem meg a tőlem több száz kilométerre lakó, korombeli lánnyal, aki szintén képregényrajzolással töltötte a szabad (meg a többi) idejét. 

Hogy a címadók közül melyik lány vagyok én, arról árulkodik az az apróság, hogy most nem egy mangás blogon jártok. 🙂 Néha, ha épp kedvem támad, előveszem a ceruzát, ahogy a dizájnon is láthatjátok, de ennél távolabbra nem merészkedek.

Seny viszont, immár nickneve mellett valódi nevén is, Vörös Andrea Otíliaként az amerikai székhelyű Saturday AM-nél dolgozik, és a saját online magazinjukban történő rendszeres publikálás mellett két nyomtatásban kiadott kötettel büszkélkedhet. 

Mangája, a Saigami I. kötete 2014-ben, II. kötete 2017-ben jelent meg angolul, majd nem sokkal később magyarul is elérhető lett mindkettő.

(A Saigami főszereplője, Ayumi. Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Mi lehetett a különbség köztünk?

Erre kapásból rá lehetne vágni, hogy ő jóval tehetségesebb volt nálam. De hogy valóban így van-e, abban nem vagyok biztos. (Megkérdeztem Senyt, ő sem. 😀 ) Ugyanis egyikünk sem volt fakezű rajzos, viszont nem is volt kiemelkedő. Általánosban mindketten jártunk rajzszakkörre, de más képzésen nem vettünk részt. 

Nekem is mondogatták már, tanár is, hogy érdemes lenne ilyesmivel foglalkoznom, de hogy igazuk lenne-e, azt már nem tudjuk meg. Seny viszont tett lépést ebbe az irányba, jelentkezett a pécsi Művészeti Középiskolába, de nem vették fel, mondván, az ott “nem pokémon szakkör”. 

Adottságra persze szüksége volt, ritkán készül olvasmányos manga pálciaemberek főszereplésével, de nem ő volt az egyetlen kamaszlány, aki meghaladta ezt a szintet. 

Nagyon sok múlik azon is, milyen háttér van az ember mögött. Talán őt jobban biztatták, jobban mögötte álltak? Erről szó sincs. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az én családom támogatóbb volt, és egészen jól elviselték a kamaszos dolgaimat. Neki voltak a közvetlen baráti társaságában is olyanok, akiket szintén lekötött a mangák, animék világa, s bár nekem a környezetemben nem voltak ilyen emberek, megkerestem őket az interneten. 

Anyagilag se lógott ki egyikünk a másik mellől. Senynek se volt gond venni egy B2-es ceruzát, egy tűfilcet meg egy rajztömböt – ennyi bőven elég volt, hogy el tudjunk kezdeni mangát rajzolni -, de nem volt gazdag családja, hogy szuper eszközöket vásárolhasson, ahogy nálam is ez volt a helyzet. 

Persze, a háttér mindkettőnk esetében árnyaltabb, de hát személyenként lebontva az embereket, senkire se lehet ráhúzni, hogy ő az átlagosság mintapéldája. Mindkettőnknek volt, amiben könnyebb volt a helyzete a másikhoz vagy “a többiekhez” képest, és olyan is volt, amiben viszont nehézségeink akadtak, ahogy bizonyára sokatoknak. Szóval nem volt köztünk számottevő különbség. 

Kapcsolata se volt egyikünknek sem komolyabb körökhöz. Mindketten vidéki kisvárosból származtunk, egy nagyobban végeztük a középiskolát, de mindkettőnknek volt internete, így ami ott elérhető volt, ahhoz bármelyikünk hozzájuthatott. Aki akart. 

Nekem ugyanúgy lehetőségem lett volna megírni azt az e-mailt, amire ő vette a bátorságot és megírta annak idején, s aminek köszönhetően most a SatAM csapatának tagja.

Hogy több ideje lett volna? Nem hinném. Erős gimibe jártam, sokat kellett tanulni, később viszont viszonylag laza volt a fősuli. Egy egyetemistának azért akad szabadideje, és ezt nem csak a könnyebb alapszak, hanem a jóval erősebb MA után is merem mondani. (Kivéve, ha valaki dolgozik mellette vagy orvosis, én most a “többségre” gondolok.) Ha úgy is tűnik akkor, hogy mennyire nincs idő semmire, nem érdemes elkeseredni, később csak rosszabb lesz. 😀 (Na jó, ha portások lesztek, mint most én, akkor nem, de no, én se innen fogok nyugdíjba menni.) 

Seny másfajta középsuliba járt, az meg másként volt nehéz. Később se művészeti irányba tanult tovább, bár ott már tudatosan választott szakot, mert tudta, hogy képregényezni akar. Így lett sajtótechnikus, remélve, hogy olyanokat tanulhat, amik segítségére lesznek a publikációk során. Ám ez is egy olyan lehetőség, amivel én is élhettem volna, ha úgy döntök.

Semmi olyan nagy és jelentős különbség nem volt hát köztünk, ami egyértelműen az oka lett volna annak, hogy ő mangaka lett, én pedig nem. Nem volt egy adott pont, amin ez megfordult volna. 

Volt viszont sok kicsi. 

A hétköznapok önmagukban nem túl jelentős pontjai, amikkel mindketten rendszeresen találkoztunk. 

Suli utáni fáradt sorozatnézés, barátokkal átcsacsogott éjszakák, elökörködött idő a chaten, céltalan kóborlás az interneten… Sok kis dolog, amit szerintem már mind csináltunk, és csinálunk máig is. Sok kis döntési lehetőség amellett, hogy mire fordítjuk az időnket? Mi a fontosabb?

A mangarajzolás nekem csak hobbi volt, nem is akartam, hogy több legyen. Ezért ahogy telt az idő, ahogy közbejöttek dolgok – mert mindig közbejönnek, ma is, holnap is -, úgy egyre ritkábban foglalkoztam vele, ritkábban döntöttem úgy, hogy az a fontosabb. Azzal, hogy nem döntöttem mellette, igazából eltávolodtam tőle. Nem egyik napról a másikra, szépen, lassan. Elmúlt az érdeklődés, megcsappant a lelkesedés, míg végül, úgy másodévben abbahagytam

Seny nem várt arra, hogy “majd máskor, amikor több időm lesz”. Nem mondta azt, hogy “most túl fáradt vagyok, suliból jöttem.” Sőt, mivel ha ritkábban is, de máig váltunk néha pár szót, akkoriban pedig még rendszeresen beszélgettünk, tudom, hogy később, mikor két munkahelye is volt, amikor melóban éjszakázott, akkor is nekiült rajzolni. 

Van egy jó hírem!

Az ilyen apró, hétköznapi pontok nem csak az ő kiváltságai. Ha suli vagy munka után hazamegyünk, bármelyikünk eldöntheti, hogy a “csak megülök tíz percre” időben miről néz videót a youtube-on, vagy miről olvas el egy cikket. 

És ez nem azt jelenti, hogy Seny sose chatelt este a barátaivalt, sose ment el moziba vagy nem látott még egyetlen vicces macskás videót se. Ahogy azt sem, hogy én rosszul tettem volna, hogy kevesebbet rajzoltam, helyette a kolis társaimmal beszélgettem esténként, vagy olvastam, közösségi programokra jártam. Egyszerűen idővel eldőlt, kinek, mi a fontosabb. Mi az, ami mellett általában döntött. 

Miért lett ő mangaka, én meg nem? Szerintem egyszerűen azért, mert nem várt arra, hogy megváltozzanak a körülmények, és “majd holnap” legyen rá ideje. Mert ő döntött mellette.

(Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Akkor nekem nem is volt érdemes csinálnom?

Senynek a képregényrajzolás több lett, mint hobbi. Bár nem ebből él meg, mégis merek úgy fogalmazni, hogy hivatásszerűen alkot. Kiadott kötete van, dedikál és a magazinjukat képviseli különböző rendezvényeken.

Gyakran látni tinik blogregényei, netre feltöltött írásai vagy képregényei alatt olyan kommenteket, hogy “úgyis abbahagyod, így nem érdemes csinálni”. És mondhatjátok, hogy gyakran így van, én is jó példa vagyok rá.

Akkor felesleges volt? Felesleges olyasmibe kezdeni, amit nem tudod biztosra, hogy komolyan akarsz-e csinálni vagy mint én, már eleve tudod, hogy nem akarod mesteribb szintre vinni?

Szerintem nem. Főleg fiatalon, de később sem. A kamaszkorban pont azt látom az egyik legjobb dolognak, hogy egy csomó dolgot kipróbálhatsz. Már elég okos az ember ahhoz, hogy akár komolyabban is elmélyüljön egy-egy tevékenységben és elég ügyes ahhoz, hogy igazán szép dolgokat is létrehozzon, ráadásul elég önálló és elég ismerete van ahhoz, hogy mindezt egyedül, szülők nélkül is megtegye. Körülnézzen a világban, kipróbálja magát.

Serdülőket piszkálni azért, mert kipróbálják magukat egy csomó dologban, butaság. Hát mikor tegye, ha nem most? Mikor fedezze fel, hogy mi érdekli igazán, miben ügyes? Az évek során úgyis eldől, mi lesz fontos annyira, hogy kitart mellette.

Ha meg valami megmarad hobbinak? Hát lesz egy kedvelt időtöltése, amiben örömöt talál, amivel kapcsolatban hasonló érdeklődésű embereket ismerhet meg, amit nem azért csinál, mert muszáj, hanem csak mert szeret. 

Számomra mindig furcsa, amikor valaki azért van bent folyton a munkahelyén, mert otthon nem tud mit kezdeni magával. Komolyan, hallottam már azt a mondatot, hogy “Mit csinálnék otthon?” Hát bármit, amit szeretsz! Nem kell mindent profin művelni, néha elég, ha valamivel azért foglalkozol, mert egyszerűen örömet okoz. 

Ha ez egy blogregény, ahol örülsz a néhány kedves kommentnek, építő kritikának, rajzolás, ahol végre kikapcsolsz, mert nem a monitort bámulod, ami tele van számokkal, sport, ahol végre nem a szobában, irodában gubbasztasz, akkor az. 

Ez nem azt jelenti, hogy kéthavonta új hobbiba kell fogni, de ha találsz olyat, ami tetszik, úgyis magadtól visszatérsz hozzá, magadtól is folytatod. De ha épp olyan korszakodat éled, hogy igenis kéthavonta új dolog vonz, akkor próbálj ki minél több mindent, aztán majd kialakul. Ha nem próbálod ki, nem tudhatod, hogy tetszik-e, de ha nem próbálsz meg benne – akár csak hobbi szinten is – kitartani, nem fogod megtudni, mennyire vagy ügyes és nem fogod megtapasztalni, milyen jó valamiben már kissé bennfentesnek lenni, akihez már az újak fordulnak, és nem csak kezdőnek. Hogy végül mit szeretnél, úgyis csak te döntheted el.

(Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Most menj, próbáld ki magad! De akárhogy döntesz is, hogy komolyan, szakmaian akarsz valamivel foglalkozni, vagy egyszerűen hobbiként, egyik sem rosszabb a másiknál, csupán más-más út, amiken más-más lépésekkel lehet haladni. 🙂

A középen látható lány Malancsin Fruzsina, szabadúszó festő, akinek már kiállítása is volt. Képeibe belepillanthattok a DevinatArt galériájában vagy a facebook oldalán. 

Senyt pedig megtaláljátok facebookon, instagramon,  rajzos oktatóvideókat nézhettek tőle youtube-on, illetve megrendelhetitek a Saigamit a Saturday AM oldalán, ahol más remek mangákkal is megismerkedhetettek.

spacer

Leave a reply