A történet szintjei

avagy, a sztorim egy karkötő

Már készül egy bejegyzés a bétázós tapasztalataimról, de végül ezt a gondolatot, amit itt majd olvashattok, külön vettem. (Így is hosszú lesz az a cikk : D )

Részben a bétázásoknak és bétáztatásoknak, részben a sok egyéb olvasott anyagnak, hallgatott előadásnak köszönhetően, összeraktam magamnak egy hasonlatot, aminek a segítségével sokkal jobban átlátok egy szöveget, és ha nem is hibázok kevesebbet, legalább jobban látom, hol rontottam el.

Ezt egyelőre találónak érzem, aztán ha változik, vagy találok jobbat, majd szólok. : )

Eszerint egy történet szintekből áll. Mint egy csomózott karkötő.

Már olvashattátok tőlem, hogy ha valamiben még nem vagyunk jók, nem mozgunk elég otthonosan, akkor hasonlítsuk olyasmihez, amiben már igen. Itt is ezt csinálom. (Pl. ma már szép karkötőket tudok csinálni, de ez nem így indult. Amúgy semmit, amit ma jól tudok, nem úgy tanultam meg, hogy egyből jól ment, szóval annyira nem nagy varázslat, hogy az írást is eleinte eltolom. Jó sokszor, csak hogy biztosra menjek.)

Ismeritek a csomózott karkötőket? Nem túl bonyolult elkészíteni őket, van négy csomófajta és ezeket kell variálni az egész karkötőn keresztül. Az egyszerű csíkostól az egészen bonyolult mintákig bármit meg lehet csinálni ezzel a négy csomóval. De egy karkötőnek több részére is figyelni kell, hogy jó legyen, hogy teljesen szép legyen a végeredmény. És ezeken a helyeken el is lehet tolni.

  • Maguk a csomók – amíg gyerek voltam és még nem állt rá a kezem, ezek nem lettek egyenletesek – hasonlatomban ezek a szavak,  mondatok.
  • Minta – van egyszerűbb, bonyolultabb és szándékosan kesze-kusza is, de pl. egy izgalmasabb minta több odafigyelést igényel – a szövegnél ez a szerkezet.
  • Színek – lehet, hogy csodaszép mintát nézek ki és egyenletes csomókkal meg is tudom kötni, csak épp pocsék a színérzékem, de az is lehet, hogy bár a másik kettő még nem az igazi, már maguk a színek annyira jól néznek ki egymás mellett, hogy egyszerűen jó a szemnek ránézni az összeállításra – ezt tekintem a szöveg „magjának”.

Hogy jön ide a bétázás? (mindig egyben bétáztatást is értek alatta, mert mindkét oldalon álltam már, másrészt egyik oldal dolgait néha pont a másikon szerzett tapasztalat segít megérteni, de ezt majd kifejtem a bétázós cikkben)

Induljunk ki onnan, hogy nem, egy szöveg, történet nem azonnal jó úgy, ahogy az író leírja. Az enyém sem, másé sem. (Elég csak annyit megnézni hozzá, olvastunk-e már unalmas, vagy fura vagy bármi módon nem teljesen élvezhető sztorit? Biztosan. Szóval ott valami nem stimmel.) Ez eddig jó, azt az elején sem gondoltam, hogy amit leírok az úgy jó és kész, de azért persze irtóra bosszantott, hogy nem jó, az meg főleg, amikor nem értettem, miért és hogy javítsam ki?

Néha egészen érthetetlen visszajelzéseket kaptam és adtam. Volt, hogy éreztem, hogy valami nem stimmel a szövegemmel, de a béták észrevételei után se lett jobb, mert nem (csak) azok voltak a hibák, és én is volt már, hogy éreztem, hogy egy szöveg rossz, csak nem tudtam megfogalmazni, miért, mi a gond?

És a gondolatmenetbe bekapcsolódott a sok olvasott anyag, hallgatott előadások, meg a szerkesztésről hallott „rémsztorik”. : D Oké, az vessen rám követ, aki még nem parázott rá, hogy valami „javíthatatlan”, ill. „csak teljes átírással javítható” hibát tesz a regényébe. : D Szóval ezt muszáj megfejtenem! 

Az eredménye, amit ezekből a tapasztalatokból, gondolatokból kihámoztam: a szövegnek különböző szintjei vannak.

Csomók:

Ide sorolok mindent, ami a szavak és mondatok szintjét jelenti.

Ha ez jó, akkor szép a szöveg, hangulatosak a jelzők, érthetőek a mondatok, úgy olvasmányos az egész. És ez működhet akkor is, ha uncsi az alapötlet vagy nem jó helyen lassul-gyorsul a történet.

Ha rossz, arra jó példa lehet a kimaradt alany, a kusza mondatrendezés, rossz helyesírás, ilyesmik. És lehet, hogy ettől még maga a sztori amúgy jó és élvezetes. Lehet, rosszul tippelek, de szerintem a szerző ilyenkor annyira a saját fejében van, hogy „nem látja, amit leír”, mert amúgy a történet, a hangulat behúz mint olvasót, szóval „ami a fejében van”, az rendben van, csak a papírra vetésnél sántít még kicsit.

Szóval hogy mondjam, alap szint, hogy legyen érthető, amit leírok, haladó szint, hogy legyen szép is.

Jó hír, szerintem ezt a részt a legkönnyebb gyakorolni és javítani. (Mint ahogy a karkötőnél, ha egy csomó csúnya lesz, elég azt az egyet újrakötni, nem kell újrakezdeni az egészet.)

Van, hogy egyszerűen csak figyelmetlenségből jön a hiba, vagy mondat közben ugrott egyet a gondolatunk, de ez simán egy újraolvasással nekünk is fel fog tűnni. Illetve minden leírt mondattal is ezt gyakoroljuk, és a neten is találni egy halom párszázszavas feladatot, azokkal is lehet, ráadásul ezekhez segítséget is könnyű kapni, mert könnyű megfogalmazni a hibát. Pl. egy írástechnikai cikkeket soha nem olvasott béta is be tudja jelölni, ha kihagytuk a vesszőt, vagy lemaradt az alany, vagy jelezheti, ha képzavart talál. És ezeket tényleg elég helyi szinten javítani, nem kell hozzá újraírni az egész sztorit, csak mert két helyen giccses lett a leírásunk. Meg a sok olvasás, az is segít (jó, az mindenhol), hogy ne csak a fejünkben működjenek jól a szavaink, hanem leírva is értelmesek legyenek.

Minta:

Most fogtok megölni, érzem. : D Ezt tekintem a szöveg „szerkezetének”, és szerintem ez az a híres-hírhedt dramaturgia. Mint ahogy a karkötő mintája is akkor lesz szép, ha minden a helyén van, és bár az egyes csomókból épül fel, rajzolódik ki, mégsem a csomók egyenletességén múlik maga a mintázat, úgy a történet szerkezete sem lesz jó vagy rossz pusztán attól, hogy valaki szép mondatokat tud írni.

 Találkoztatok már olyan könyvvel, ahol az alapötlet jó volt, a mondatok kerekek, szépek voltak, de mégis valahogy lapos volt a sztori? Én nemrég láttam egy színdarabot, ahol az énekek jók voltak, a színészi játék klassz volt, és bár én musicalről általában olyan hangulatban jövök ki, hogy „Ide nekem az oroszlánt is!”, teljesen fel vagyok dobva és pörögve, itt meg… Hát… jó volt. Valahogy ez volt az egészről az összbenyomásom. Ilyen helyzetekben sejtem azt, hogy a történet felépítése csúszott el valahol.

Ez nem olyasmi, ami pusztán mondatok vagy akár jelenetek – kivéve, ha a jelenet felépítését nézzük –, szintjén meg lehet látni, mint ahogy három csomóból sem látjuk még a karkötő mintáját, csak a teljes történet, vagy annak egy nagyobb része után lehet rá bármit mondani. Mert lehet, hogy a mondatok a helyén vannak, lehet, hogy a jelenetek is önmagukban szépek, mégis, valahogy nem akkor lassul és gyorsul a történet, amikor kellene, a meghatónak vagy fesztültnek vagy drámainak szánt jelenetek „nem ülnek”. És szerintem ez a szerkezet, hogy ezek az elemek egymáshoz képest hogy helyezkednek el?

Hogy erre hogy jöttem rá, legalábbis arra, hogy kell lennie valamiféle rendező elvnek, az egy jópofa sztori, de a lényeg, hogy ezen (is) múlik, sírunk-e egy vallomáson, izgulunk-e egy párbajon, megrendülünk-e a főhős múltján? Ahhoz, hogy a tábortűz mellett elhangzó csöndes ígéretnek erős hatása legyen, kellenek a “mozgalmas” részek. Csak egymáshoz viszonyítva lesz igazán súlyuk.

Ezen már nehezebb valamivel dolgozni, mert eleve el kell fogadni hozzá a „belső szerkezet létét”. (A karkötő mintáját sem tudom egy-két csomó újrakötésével kijavítani, vagy megváltoztatni.) És hosszabb idő is, pont, mert önmagában legfeljebb egy-egy fejezet vagy jelenet felépítését lehet megnézni rövid idő alatt, de egy teljes regényt elolvasni és ilyen formában végiggondolni már hosszadalmasabb. Viszont vannak hozzá remek cikkek, meg ami szerintem még jó lehet, az a filmnézés. Ott két óra alatt kapunk átfogó képet egy történetről.

Színek:

Ez a történet „magja”, minden, ami a konkrét sztori mögött húzódik és tudva vagy tudattalanul, de ott van minden mondatban, történésben, akár akarjuk, akár nem. Mint a karkötő színei. Már a legelején, amikor még egy csomót se kötöttünk, csak összefontuk a szálakat, már ott látszanak, és függetlenül attól, hogy milyenek a csomóink és mennyire egyszerű vagy bonyolult mintát választunk, a színek ott lesznek mögötte. Ha jól válogattuk őket össze, már a látvány is jó hatást fog kelteni, de ha nem, akár egy szép csomókkal, extra nehéz mintában megcsinált karkötő se lesz annyira szép látvány a szemnek.

Ez maga az alapötlet, de a gondolkodásunk, világfelfogásunk is. Ezek a legkevésbé „megfogható” dolgok. Viszont ez az, ami miatt “bele lehet szeretni” egy könyv miatt az írójába. Olvastatok már olyan könyvet, hogy egyszerűen annyira tetszettek benne a gondolatok, az ábrázolt dolgok, úgy a felfogás, hogy azt mondtátok volna az írónak, “Légyszi, legyünk barátok, minden szavad értem, nem számít az se, ha már meghaltál!” Jahm, ez néha átível még az időn is. : D 

Ide tudom kötni bétaként / olvasóként azt az érzést, amikor a mondatok világosak (jó, ez azért kiadott könyvben ne legyen kérdés), a sztori sem rossz, valami mégsincs a helyén. Ide sorolom pl. 

  • ha logikai hibára épül egy történet. Akár a konfliktus, akár a végső megoldás, akár magában a világban van valami logikátlanság. Nem tudom, más hogy van ezzel, nekem elég nagy parám, hogy ilyet csinálok és nem fogom időben észrevenni. Hiába szeretek / szeretnék amúgy fiktív világokban írni, és találnék ki egy csomó mindent, emiatt muszáj behúznom a kéziféket, néha teljesen rástresszelek.
  • szerintem ezen a szinten van a gond, amikor azt mondják pl., hogy az író bántalmazó kapcsolatot pozitívként ábrázolt. Mert ha így csinálta, akkor biztos, hogy neki nem tűnt fel, mit csinál, nem tudja, hogy amit bemutat, az nem jó.
  • illetve hogy bizonyos szempontokból magunknál jobb, kompetensebb karaktert nem tudunk ábrázolni. Nem is annyira tárgyi tudásban, azt elég jól meg lehet oldani utánanézéssel, szakemberekkel beszélgetéssel, egy-egy “szakmás jelenet” bemutatásával. Viszont magunknál sokkal okosabb, intelligensebb karaktert hozni nehéz, nem tudnak olyan gondolatai lenni, nem tud olyan dolgokat összekapcsolni, amiket mi sem tudunk. Erkölcsileg sokkal magasabb szinten lévő karaktert se nagyon tudunk hozni, mert egész egyszerűen másként látunk helyzeteket, nekünk nem kérdés nem dilemma, ami neki igen, más szabályok szerint cselekszünk és gondolkodunk.
  • tudnk más helyzetben lévő karaktereket ábrázolni, mint amiket már mi is átéltünk, elég szegényesek lennének a sztorik, ha nem tudnánk, de _valami hasonlóság_ akkor is kell, valahonnan _tudnom kell_ azt, amit leírok.

Ezeket a dolgokat legalább értelmi szinten muszáj megértenünk, hogy dolgozni tudjunk vele. Mondok egy példát: Ha én tudom, hogy amikor bemegyünk valahova, köszönni illik, akkor ezzel tudok játszani. Tudom, hogyha udvarias karaktert szeretnék hozni, az köszön, sőt, ha tudom, hogy más rangú, más nemű, akármi emberek máshogy köszönnek egymásnak, akkor árnyalni is tudom. És tudok bunkó karaktert is hozni, aki bemegy és szó nélkül levágódik egy székre. De ehhez tudnom kell, hogy köszönni illik. Ha nekem ez nincs is a fejemben, akkor ezzel nem fogok játszani, mert eszembe sem jut, hogy lehetne. Másik példa: ha én csak aszerint élem az életem, hogy miért büntetnek és miért dicsérnek meg, akkor azzal tudok csak számolni, hogy a karakterem fél, hogy elkapják, ha csokit lop a boltban, ezért nem fog lopni, vagy esetleg azért, mert az neki már unalmas, vagy nincs szüksége csokira. De nem fogok olyan karaktert hozni, aki azért nem lop csokit, mert az rossz dolog, sem olyat, akinek dilemma lesz, hogy nem tudja kifizetni, nem is vennék észre, és a húga szeretne egy csokit, mégsem akarja ellopni, mert nem szabad. Eszembe sem fog jutni, hogy miért ne venném el, ha egyszer nem figyel oda senki?

Ez a szint, a “színek szintje”, eléggé “adottnak” tűnik, vagy van színérzékünk, vagy nincs. Szerencsére ez nem ilyen kőbevésett. : ) 

Eleve, ha tudjuk, hogy egyáltalán létezik ez a szintje a szövegnek, akkor már tudunk azzal számolni, hogy lehet, hogy valami itt nincsen a helyén. (Vagy minden a helyén van, de tudatosabban tudunk vele számolni.) Onnan pedig már próbálhatunk tenni érte, hogy helyre kerüljön, javuljon.

Mert hát egy csomó mindent – egy részüket szerencsére : D – nem éltük át, amiket a karaktereink igen, nem voltak olyan dilemmáink, hogy a testvérünket mentsük-e meg vagy az országunkat, mégis tudunk, de legalábbis mások biztosan tudnak ilyen törtéenteket írni, úgy, hogy még a karunk is lúdbőrzik közben. 

Sok olvasással, ami alatt a figyeljük a világépítés logikáját, és beszélgetéssel világépítésben jártasabbakkal, érdemes figyelni és tanulni nem is csak a konkrétumokat, hanem magát a gondolkodásmódot, hogy ők hogyan fognak hozzá? Aztán könyveknél azt is figyelhetjük, milyen hatással van ránk a történet, a szereplők tettei, egyetértünk-e velük vagy sem és miért? Rengeteg beszélgetés, mások és magunk figyelése, a háttérben azzal a kérdéssel, hogy miért? Más vagy én miért nem tett meg valamit, ami pedig logikus lett volna  – szerintünk -, miért tettünk meg valamit, amiről azért éreztük, hogy nem jó, miért, honnan volt erőnk megtenni valamit, ami talán nem volt kényelmes, vagy egyenesen nehéz volt, de mégis megtettük? Miért, honnan volt másnak bátorsága olyat megtenni, amit nekünk nem, vagy fordítva, miért nem mert valamit megtenni, holott szerintünk nem lett volna nehéz? Ezek nagyon izgalmas dolgok! : D 

Érdekes észrevétel:

Fejben én ilyen szintekre bontok egy történetet, ezeken a szinteken akarom elérni, hogy jól működjön és itt is keresem a hibákat, ha valami nem stimmel. És érdekesség, talán más is így van vele, én azt figyeltem meg magamnál, hogy a hibákra adott reakcióim, az érzékenységem is a szintek szerint változik.

Ha elírásokat, vesszőhibákat, képzavarokat jeleznek a béták, persze, bosszant, hogy elrontottam, de itt meg is áll a dolog, megnézem, mit írtam el, illetve miért nem sikerült a kívánt hangulatot átadnom, átfogalmazok, ilyesmi. Bosszant, de nem kavar fel.

Ha azt mondanák, írjam újra a regényem, mert nem elég feszes, vagy nem stimmel a szerelmi szál, hát, az azért eléggé kiakasztana. Egy novellával megcsináltam, hogy mivel alapvetően pocsék volt, szétkaptam az egészet, a nulláról újrarendeztem, újrapakoltam a jeleneteket, kivettem, újakat raktam be, átszerveztem és átírtam az egészet. Piszok nagy meló. Ezért is akarom inkább előre megérteni, milyen is egy stabilan álló szerkezet, mert ezt egy regénynél megcsinálni… kalapot emelek mindenki előtt, aki már megtette! (Ugyanakkor nem tudok és nem is akarok mindent előre megtervezni, egyszerűen nekem az nem megy, inkább majd menet közben írom át ötször a vázlatom, ahogy tisztázódnak a dolgok a fejemben, de egyszerűen szeretem, ha “él a történet” és látom működni. Vagyis egy csomó minden menet közben jut eszembe, és esélytelen lenne kitalálni előre. Épp próbálom magam lenevelni arról a befeszülésről, hogy nekem nem kell mindent előre megterveznem akkor se, ha mások körülöttem így csinálják. Aztán lehet, hogy rosszul gondolom…) Mindenesetre, ha itt lenne hiba, szívnám a fogam, de minden erőmmel a megoldáson gondolkodnék és dolgoznék.

Ha valaki a történetem “magjához” akarna nyúlni, az egészen biztosan szíven ütne. Az egy kemény kör lenne nekem is, a bétának / szerkesztőnek is. Jahm, nagyon békés és feladatkövető tudok lenni, amíg nem érint olyan mélyen valami, de ha érint, és te bele akarsz szólni… : D Itt egyébként simán látok arra is esélyt, hogy összeveszek a kritizálóval, és behúzom a kéziféket, és azt mondom, hogy legfeljebb nem adják ki a regényem (Ilyen hozzáállással soha nem is fogják… x’D), de nem teszek magamon erőszakot, meg azt is, hogy a nyakába ugrok annak, akivel ezt a szintet meg lehet tárgyalni, mert “Látja a színeket! Lehet vele színekről beszélni!” : D 

És még egy apróság: ezek a szintek erősíthetik és gyengíthetik egymást, de persze a legjobb, ha minden a helyén van. : ) 

És most megyek regényt írni. Vagy újragondolni az életemet, még nem tudom, melyik a nehezebb. : D

spacer

Leave a reply