Életjel és kurzusbeszámolók

Sziasztok!

Néhány hete valaki rákérdezett, hogy megvan-e még a blogom, szóval rájöttem, hogy ideje volna némi életjelet adnom. : D 

Szóval a blog megvan, csak szegény oldal kicsit áldozatául esett a regényírási elakadásomnak. Nem szoktam ilyesmiről írni itt, ez nekem inkább a baráti beszélgetések biztonságába való téma, most se lesz hosszú, de mivel érinti az itteni hallgatásomat, így azért megemlítem.
Ismerős az az érzés, amikor valami nagy feladaton dolgozol, pl. hosszú sulis beadandón vagy ilyesmin, és amíg azzal nem vagy kész, de legalábbis nem áll össze annyira, hogy tudd, “már csak meg kell írni”, addig nem tudsz igazán másra figyelni, akkor se, ha egy ideje csak toporogsz egy helyben a feladattal? Csak ülsz fölötte és tudod, hogy úgyis utolsó este fogod megváltani a világot és megírni, de akkor se bírod ott hagyni és mást csinálni? Én szoktam így lenni, és most a regénnyel is így vagyok. Alakul, alakul, de most még inkább csak “ülök fölötte” és nem bírok másra figyelni. Ötletem is van, kedvem is van, időm is van, mégis hiányzik még valami. 

Tűnődök rajta, miért toporgok, vannak is gondolataim, megoldási terveim, de ez azért még idő lesz. Viszont jó eséllyel, míg ezeket nem pakolom helyre magamban, itt is ritkábban fogok megjelenni. 

(Egyébként már vázlatolom a következő posztot, csak megint sikerült egy nagyobb bejegyzést kitalálni, a fentiek mellett ezért is halad lassan.) Szóval csak ennyi történik a háttérben, a blog megvan, nem is akarom abbahagyni, nem is a bejegyzésekkel akadtam el, csak épp mással, ami kihat erre is. : )

Ez a főbb oka a hallgatásomnak, de van egy másik is: több kurzust is megcsináltam az elmúlt időben, amik bizony alaposan és kellemesen lefárasztották az agyamat. : D Beszámolókat se szoktam írni – de úgy látszik, ez egy ilyen nap : D -, viszont a dramaturgia alapozóról nem bírok (és nem is akarok) magamban tartani pár gondolatot, és akkor már a többiből is kaptok egy kicsit.

Leírás kurzus:

Ez volt a második kurzusom, tavaly ősszel, az utolsó Leírás. Kemény menet volt, de élveztem, és még olyan kérdésre is megtaláltam a választ az oktató, Kozma Réka segítségével, hogy miért van, hogy egymástól teljesen független emberektől egyformán megkapom, hogy jók a leírásaim, meg azt is, hogy nem jó az atmoszférateremtésem. ^^ Ez a kurzus már nem lesz többet, de vannak új, zsánerspecifikus leírás kurzusok, azok között érdemes lehet szétnézni, ha a leírásotokon szeretnétek csiszolni. : ) 

Misztikus-romantika (karakterfókuszú világépítés) kurzus:

Márciusban volt, ez az első négyhetes kurzus, amin részt vettem. Világépítés, na, az volt bőven! : D Szuper volt, és mindenkinek, aki tart a világépítéstől – ahogy én is XD -, üzenem, hogy ez tényleg a karakter irányából mutat be egy világalkotós gondolatmenetet. Nekem ez a gondolatmenet tetszett a leginkább, és az az izgalmas tapasztalat, hogy pár hét alatt egy halom világ-ötletet (persze, nem kerek, kidolgozott világokat) ki tudtam préselni az agyamból. Mivel összességében nem szoktam rágörcsölni a sulis feladatokra, inkább játéknak tekintem őket – na, ezt kéne megtanulnom regényeknél is, ott bezzeg nem megy : D -, így amellett, hogy tényleg húzós volt – legalábbis nekem, aki alapvetően nem ügyes és gyors világépítő -, de egyben jó móka is.
(És vagy ezen, vagy dramaturgián jöttem rá, hogy túl óvatosan adagolok infókat, olyannyira, hogy a végén nem is azt olvassák ki a szövegemből, amit írni akartam. De már legalább értem, miért nem értenek. : D )

Dramaturgia alapozó:

Na, ezt nem tudtam volna kihagyni, ennek a kurzusnak örültem a legjobban, mikor megláttam az új listát. : D Mióta hallottam a kurzusokról és a “nagy dramaturgiáról”, az izgat a legjobban, de az még túl erős nekem, ráadásul kéziratom sincs, amivel jelentkezhetnék. De ettől még nagyon érdekelt a téma, és a tökéletes lehetőséget a “kis dramaturgia” jelentette.

És ami miatt konkrétan írni akartam róla, az az, hogy egy darabig tűnődtem, ez meg nem túl “alacsony” szintű-e? (Mivel beszélgettünk róla írós baráttal, szóval másban is felmerült a kérdés, így be merem vallani, hogy bennem is ^^”), mert csak hármas szintűnek írták. Mi meg tűnődtünk, hogy hát jó, de mi már több kurzust megcsináltunk, olvasgattunk is a témáról, és ha itt azt boncolgatjuk végig, hogy “…mélypont-tetőpont…”, az vajon mennyi újat fog mondani? 

Mondott. És nem is csak erről volt szó, bőven voltak olyan dolgok az anyagban, amivel én még máshol nem találkoztam, pedig elég sokat olvasok. Plusz a feladatok is jók és érdekesek voltak, és amúgy emiatt is (a többi más ok mellett) mentem el, mondván, még ha csupa olyanról lenne is szó az anyagban, amiről már olvastam (azért ezt nem gondoltam, hogy így lenne), a feladatok, és hogy lehet kérdezni az oktatótól, akkor is sokat segítenének. És tényleg, ezt már máshol is említettem, de továbbra is tartom, szerintem bárhol áll is valaki, egy szerkesztő csak segíteni tud neki még tovább fejlődni, én meg még amúgy is csak eléggé alulról szagolgatom a dramaturgiát (is).

És ha már feladatok: említettem, hogy a nagy dramaturgiára már várnak kéziratot, ide viszont nem írtak semmit, még vázlatot se kértek. Kíváncsi voltam, hogy akkor mi lesz itt, és mivel már elkezdtem addigra kitalálni egy sztorit, reméltem, hogy azért azzal is lehet dolgozni. És ami az egyik legjobban tetszett nekem a kurzus felépítésében, hogy a feladatokat úgy állították össze, hogy nem kellett hozzá nem hogy vázlat, hozott ötlet se, úgy is mindent meg tudtál csinálni, de ha volt már valamid, volt olyan feladat, amire behozhattad, és akkor tényleg arra kaptál visszajelzést. Szóval tényleg bátran lehet jelentkezni, akár ötlettel, akár anélkül, ráadásul Róbert Kati nagyon kedvesen segít.  : D 

Ami még részemről nagy pirospontot ért, hogy minden kurzus végén kérnek visszajelzést, és a misztikuson említettünk pár dolgot, hogy szerintünk mivel lehetne még javítani a dolgon, és a dramaturgián tényleg változtattak is pl. az időbeosztáson.

És ha már időbeosztás, meg visszatérve a hármas szintre: a dramaturgiát tényleg könnyebbnek éreztem, mint a misztikust, és főleg amiatt, hogy könnyebbek voltak a hétközbeni feladatok. A magam részéről ennek is örültem, no, nem mintha nem szeretnék dolgozni – naná, hogy szeretek, azért jövök kurzusra : D -, viszont mivel nekem volt eleve regényötletem, így a kurzus alatt maradt némi időm és agykapacitásom azt is csiszolni a leckékkel párhuzamosan. 

Rengeteg mindent megtanultam a kurzusok alatt, napestig itt ülhetnénk, ha felsorolnám, meg még elő is fogom venni az anyagokat, házikat később is, az biztos. És bátran ajánlom a négyheteseket is! : D 

Még vannak terveim, és bár ez a mostani dömping jól esett, idén már nem megyek többre. Nem is tudom, hogy mondjam, szerintem ezt valahol érzi az ember, hogy mikor van ideje a kurzusoknak, a tanulásnak, és mikor a gyakorlásnak. A legelső, a párbeszéd után egy évig nem is mentem másra – bár akkor nem is volt ennyi, meg nem voltak rövidek se -, az ott elsőre klassz volt, de tömény is, hisz életemben először akkor jártam írókurzuson.
Aztán tavaly a leírás előtt/után éreztem, hogy na, most van erőm, agyam tanulni, kedvem is van, bírni fogom. És bírtam is, (persze, mélypont minden kurzuson van, de most nem erről beszélek), hanem hogy a végére se sokalltam be, lelkes voltam a végén is.
Most pedig valahogy nyugalomra vágyok, arra, hogy az eddig felgyűjtött elméleti tudást gyakoroljam, kipróbáljam. Hogy úgymond ne csak tanuljak – nem, mintha nem lenne még rengeteg, ami rám férne -, hanem írjak is. Izgat még az ideiek közül a romantikus atmoszférateremtés, de az már sok lenne. Majd talán két év múlva.

Még nem vetettem el azt a tervet, hogy jövőre, attól függően, hogy állok a regénnyel, megpróbálom az NA-t, vagy ha netalán lesz addigra kéziratom, a nagy dramaturgiát. De ez még a jövő zenéje, no meg jövőre lesznek új kiskurzusok is, így megeshet, hogy valami elcsavarja a fejem.

Szóval most egy kis csend jön, egy kis írás (ha végre összeállnak a dolgok : ) ). 

Bétázunk – bénázunk 2. – meg egy kis KIKE-hányados


Tanácsként megfogalmazott gondolatokról fogok mesélni, amire bétázás, bétáztatás során, kapcsán jutottam.

Na nem úgy, hogy bő három éve, mikor megismertem a béta szót, leültem, belefogtam és most tádám! : D Olvastam róla bloggereknél, rátaláltam a Világ Bétái csoportra, rengeteget beszélgettem és kölcsön-bétáztam barátokkal. Tippeket, tapasztalatokat hallottam, közben tanultam írástechnikát, jártam Varga Bea írós előadásain, voltam egyszer Kéziratok Éjszakáján, eljutottam az Apollósok írótáborába, aztán írósulis lettem. És ott szemtelenül lesek. : D Pl. a szerkesztőket, amikor kurzuson visszajeleznek a novelláinkra, vagy csak úgy magyaráznak valamit, én meg próbálom megérteni a gondolkodás logikáját. Meg ugye legtöbbször nem is konkrétan bétázásról van szó, hanem általában történetekről, mi, miért működik, miért nem…, 

Volt, hogy az “elmélet” került előbb az utamba, konkrét szempontokat tanultam, hogyan érdemes nézni egy szöveget, volt, hogy hallottam valamit, aztán később, amikor magam követtem el egy hibát, vagy végre sikerült valami, rájöttem, hogy “Jaaa, erről volt szó!”. 

Máskor pedig egy-egy olvasott cikk, hallott írástechnikai szabály kapcsán jött a felismerés, hogy amit korábban tapasztaltam bétázás során, vagy amilyen visszajelzéseket kaptam, az miért is történhetett épp úgy? 

Szóval néha a tapasztalat segített megérteni a tanultakat, néha a tanultak segítettek értelmezni a korábban tapasztaltakat. Egyelőre pedig itt tartok a megértéssel:

1. Nézd meg, kinek bétázol!

Írós ismerős fogalmazta meg egyszer nagyon jól, mikor a bétázásról kérdezgettem: azt mondta, mindenkinek a saját szintje szerint igyekszik segíteni. Ez nagyon megmaradt.

És most, ahogy végiggondolom, pont a kezdőnek – akinek még sokkal alapabb és több javítanivalója van -, tartom szerencsésebbnek egyszerűbben, kevesebbet magyarázni, kötözködni, mint egy gyakorlottabb írónak. (Az alap esetet véve, azért nagy általánosságban az ügyesebb szokott lenni, aki már több éve csinál valamit, mint aki egy hónapja kezdte. De egyrészt lehet kivétel is, másrészt kezdőnek is lehet nagyon jól sikerült írása, haladónak is lehet gyenge. Most csak így ránézésre értem „meghatározni a szintet” az eléd kerülő írás alapján. Más úgysincs a kezedben, ha a bétázott fél idegen.)

Fontos, itt nem arra gondolok, hogy egy kezdő hülyébb lenne, nyilván nem az. De még most tanul egy gondolkodásmódot, adott esetben akár írástechnikát, vele új kifejezéseket, ilyesmi. Egyszerűen egy első éves egyetemistától sem várom el az első beadandóinál, hogy tökéletesen levezesse egy hipotézis bizonyítását/cáfolatát a dolgozatában, tökéletes képaláírásokkal és hibátlanul hivatkozva mindenféle-fajta forrásra. Persze, meg kell tanulnia, de majd szakdogára.

2. Óvatosan a kategorikus kijelentésekkel!

Ez most ciki lesz, de elmesélem, hátha más is csinált már ilyet, vagy legalább a példámból látni fogja, hogy ne is csináljon: Egyszer szándékosan jó alaposan „kielemeztem” egy kezdő blogger részletét kommentben. Én addigra már olvastam némi írástechnikát, kezdtem kapisgálni, mi itt a lényeg, pár dolgot már értettem, felismertem, stb. Az illetőt valamiért meg akartam leckéztetni, megmutatni neki, hogy azért annyira nem király, amit írt, mint ahogy gondolja. Szóval jó alaposan rámutattam a kommentben, hogy a másik még mennyi mindent nem tud. Nem voltam bunkó vagy ilyesmi, nem a stílus volt a hibás, hanem a hozzáállás. És ilyet már mástól is láttam, valahogy… aránytalanul „szakmaiaskodva” fogalmazni kezdők sztorija alatt. Szerintem ez valójában nem a segítésről szól, hanem az okoskodásról. Az igazi segítség nem nyom le, nem hagyja maga után a másikban az „én csak egy kis szar vagyok” érzést, hanem úgy szól, ahogy az a másiknak befogadható.

(Egyébként van szerintem olyan is, nálam legalábbis, hogy érzed, hogy valami nem stimmel, de nem tudod pontosan, hogy mi. Szerintem ilyenkor nyugodtan meg lehet mondani, hogy “Figyi, itt valami nekem zavaró / fura a hangulat / valami nem stimmel, de nem tudom megfogalmazni mi az. Csak jelzem, hátha te megtalálod, miért van ez, vagy hátha más meg tudja fogalmazni.” Bétaként nem is gondolom, hogy feladata (vagy akár joga?) megmondani bárkinek, hogy mi az oka valaminek, hogy hogyan javítható, csak azt, mit vált ki belőle a szöveg.)

Ha pedig te kapsz a bétádtól, véleményeződtől olyan kijelentéseket, amiket okoskodónak érzel: Te döntesz, hogy kire és miben hallgatsz. Attól, hogy valaki határozott, nem biztos, hogy mindenben igaza van. Viszont az is lehet, hogy már tényleg tapasztalt, jobban ismeri az adott területet, milliószor látta már az adott hibát és felismeri, amit te még nem, és innen a magabiztosság.

3. A másiknak akkor is lehet igaza, ha nem tetszik, amit vagy ahogy mondja

Tapasztalatból tudom, hogy nehéz lenyelni. Egyik novellámnál volt egy elég ellenszenves stílusú bétám, bevallom, lenézőnek és kissé bunkónak éreztem. Aztán amikor nekiláttam a javításnak, és megnyitottam egyszerre az összes bétázást, észrevettem, hogy az övére kattintok rá a legtöbbször, és szinte arra hallgatok a legtöbbször. Mert amúgy jogos dolgokat jelzett hibának. Hát, meg kell mondjam, húztam a szám, mert valahogy rosszul esett olyanra hallgatni, akit amúgy bunkónak éreztem. Mintha ezzel megengedném, hogy így beszéljen velem. De igazából három dolgot tehettem volna:

  • becsukom a javítását, mondván, ilyen stílusban nem kell tanács
  •  meggyőzöm magam, hogy a tanácsai valójában vacakok, és így nem is veszteség, ha nem hallgatok rájuk
  • elengedem a stílust, de nem csapom be magam, hanem elismerem, hogy amúgy jók az észrevételei

Az utóbbit csináltam. Miért toljak ki magammal és csapjam be magam a másik stílusa miatt?

(Annyit még hozzátennék, hogy rossz tanácsot is kaptam már bunkó / magabiztos embertől, én meg megfogadtam, mert hát olyan határozottan mondta. A stílus csak egy boríték, lehet, hogy tükrözi, ami benne van, de lehet, hogy nem. Nekünk a levél a fontos.)

4. Bunkó ember mindig lesz

Nem egyszer hallottam már, hogy valaki fél bétáztatni, vagy blogsztorira véleményt kérni, mert mi van, ha a másik bunkó lesz? Hát, az esélyesen rosszul fog esni (engem tuti bántana), és vagy jót mond, vagy nem. Ha hülyeséget beszél, nyugodtan ignoráld, ha nem, lejátszhatod a fentieket.

De amúgy azon túl, hogy hogy aktuálisan szerez pár kellemetlen percet, órát neked, ki meddig bosszankodik egy ilyenen, mit tud ártani? Persze, ha valaki sok ilyennel találkozott, megértem, ha egy idő után inkább védi magát, és lehet, csak nekem volt szerencsém, hogy eddig nagyon kevés tényleg faragatlan emberrel találkoztam össze. De én úgy vagyok vele, hogy csak azért, mert van pár tuskó, még nem zárom el magam a lehetőségtől, hogy bétáztassak, hiszen a többség tényleg jószándékú és normális stílusú, és jó szívvel szánja rám az idejét. Ez pedig hatalmas segítség.

Találkoztam olyannal is, neten publikálós körökben, hogy valaki nem mer kommentet írni a történet alá, mert volt, hogy az író minősíthetetlenül reagált és goromba választ írt. Arra ugyanezt tartom érvényesnek. A többség örül a kommenteknek, szerintem nem érdemes azért magadban tartani a véleményedet, mert mi van, ha az illető tapló módon reagál? Hát, akkor hagyd a francba, ne szánj rá több időt, mert az igenis érték és a véleményed is az. De pár hülye miatt, ha egyébként szívesen reagálsz az olvasott történetekre, szerintem ne fosztd meg a többi írót a kommentjeidtől. Egy csomóan hálásak lennének érte, és nagyon vágynak a normálisan megfogalmazott kritikára. : ) 

5. A tapintatos béta is jelez, vedd észre! 

Ő a saját mércéje alapján jelez, nem a te ingerküszöböd alapján. Ha neked az “ez szerintem talán nem az igazi / kicsit zavar, hogy…” megfogalmazás nem is érné el az ingerküszöböd, és csak legyintenél rá, ne tedd. Az ő szemszögéből nézd, amit mond: kvázi “Nehezen mondom meg, ha valami nem tetszik, de ez már zavar annyira, hogy szóvá tegyem”. Magaddal tolsz ki, ha nem figyelsz rá.

Most csak tippelek, meg részben magamból indulok ki, hogy vajon mi lehet a különbség, ha a bétát tényleg csak egy kicsit zavarja az említett dolog, vagy ha tapintatos jellem? Szerintem ha az egész szöveg során végig óvatosan fogalmaz, akkor esélyesen inkább tapintatos, de ha csak egy-egy megjegyzése ilyen, a többi magabiztosabb, kevésbé óvatos, akkor a „kicsit zavar” nála valószínűleg tényleg annyit jelent, hogy egy kicsit zavarja.

6. Pozitívat is visszajelezhetsz!

Nem egyszer láttam, hogy sok béta és akár bétáztató is, úgy gondolja, hogy a bétázás lényege a hibajelzés. Ezen lehet vitázni, mindenkinek a szíve joga eldönteni, ki hogyan gondolja, és milyen érvek alapján. Leggyakrabban azoktól, akik a pozitív visszajelzést is pártolják, az író lelkivilágát szoktam látni érvként, hogy hát jól esik neki, könnyebben befogadja a negatívat, ilyesmi. Mondjuk ez szerintem is így van, ki ne szeretné azt látni, hol tetszett valami az olvasójának, de van két gyakorlati ok is, amiért én szeretem azt is visszajelezni, ami tetszett:

Egyrészt, mert úgy lesz teljes a kép. Nem tudom, más hogy éli meg, én volt már, hogy kaptam egy szinte csak negatívumokat felsoroló „hibajegyzéket” visszajelzésként, és utána megkérdeztem az illetőt, hogy tényleg ennyire pocsék volt a novella? Mire ő, hogy ja, nem, amúgy tetszett neki. Én meg csak pislogtam, mert abból, amit a képernyőn láttam, nekem csak az jött le, hogy ez mennyire borzasztó lett, hogy egyetlen jó szót se érdemel? (Megint személyes, de ugyanez nálam az „elsőbbségi hatás”. Ha egy véleményt azzal kezdenek, hogy „rossz volt az… akármi”, akkor onnantól mondhatja, hogy de amúgy tetszett, valahogy nehezen hiszem el. Mert hát na, az első mondat, amit kiváltott belőle, hogy valami rossz. Utána nehezen hiszem el, hogy nem is tartotta annyira bénának.)

És a „gyakorlatibb” ok: nem csak azt nehéz ám észrevenni, ha valamit hibázunk, hanem azt is, ha jól csináljuk. Néha egész egyszerűen a pozitív visszajelzést pl. egy jelenetre, le tudom fordítani, hogy áhá, amikor ezt írtam, így és így gondolkodtam, akkor ezek szerint ez működik! Ha nem mondod el, mi tetszett, nem fogom megtudni, és kisebb az esélye, hogy később tudatosan alkalmazom azt a dolgot, ami miatt most jól sikerült valami. Vagy akár én nem is gondolok arra, hogy adott dolog neked olvasóként jó élmény, de ezzel felhívhatod rá a figyelmem. Szóval van ilyen egyszerű, praktikus indok is.

7. Olvass figyelmesen! / Dekódolj!

Egyszerű: figyelj oda a novellára, amit bétázol! : D De komolyan, találkoztam olyan javítással, ahol olyanokat kértek, hogy írjak bele a szövegbe, amik benne voltak. Lehet, hogy nem jó helyen, vagy ilyesmi, de konkrétan pipálni tudtam, hogy ööö, oké, ez itt van, ez itt, ez meg itt.

Egy-egy persze, előfordul, meg ha menet közben elfelejted, nem jut eszedbe, amikor kéne, azt is jelentheti – legalábbis én erre tippelek -, hogy nem volt jó az infóadagolás, meg hosszú novellánál simán megesik, nekem is aranyhal memóriám van. De azért, amikor egy javításon belül a sokadik ilyennel találkoztam, akkor kicsit megemelkedett a szemöldököm, és kíváncsi lettem volna, hogy nem ugyanazt a novellát olvastuk, vagy mi történt?

Ugyanitt íróknak: Fent a figyelmetlenségre gondoltam, nekem legalábbis az egy szövegben több ilyen már akként hatott. Ugyanakkor, amit említettem is, hogy ilyesmit okozhat pl. olyan, hogy benne volt ugyan az infó, de nem jó helyen, körülményes volt a leírás, stb, azt egy béta nem biztos, hogy meg fogja tudni fejteni neked. Én se biztos, hogy meg tudnám, eleve már író barátokkal beszélgetések, meg kurzusok alapján tudom ezeket is mondani, hogy ja, ezek lehetnek az okok. Szóval ha neked is „felszaladna a szemöldököd”, hogy mi a csudáért nem lát a szemétől a béta, akkor simán lehet, hogy egyszerűen infóadagolási gond van, nem a béta a kuka. De ezt neked kell megpróbálnod dekódolni. (Ha minden másban amúgy érthetően nyilatkozik, akkor pl. szerintem nem nála van a gond, hanem a szövegben. Nem mindegy a környezet.)

8. A béta nem szerkesztő

A béta nem szerkesztő. Lehet tapasztaltabb és kevésbé járatos az írástechnikában, vagy akár sima olvasó, de ne várj tőle olyan szakmaiságot, mint egy szerkesztőtől. Ő elmondja, amit tud, olyan jól, ahogy tudja, de nem kötelező mindent megfogadni. Te döntöd el, hogy kire és miben hallgatsz! 

(Mondjuk ez állítólag szerkesztő esetében is igaz. Ott se kötelező mindent elfogadni, csak a nagy részét erősen ajánlott. : D De ebben nem vagyok tapasztalt, ne merjetek rám hivatkozni! : D)

7. Figyeld a saját olvasói reakcióidat!

Bétázáskor a gyakorlatban, önmagamon tesztelhetem az írástechnikát: magamon, mint olvasón. Nálam úgy van, hogy nem a fejemben van egy halom szabály, aminek a pontjait pörgetve nézem a novellát, és adom/levonom a pontokat, aszerint, mennyire felel meg neki (az a helyesírás), hanem olvasom a szöveget, az hat valahogy – élvezem, izgulok, unom, megkönnyezem, borzongok, összezavar, kíváncsi leszek… -, és megnézem, ez miért lehet? És akkor fedezem fel, hogy ja, rossz az infóadagolás, szuper jó a karakterábrázolás, erős az atmoszféra… És látom, tulajdonképp működés közben az írástechnikát.

Ezt persze kiadott könyveknél is meg lehet csinálni, de bétázáskor pont, mert a novellák közt sok a kezdő, meg a még nyersebb, sok mindent könnyebb felfedezni. Szerintem érdemes megfigyelni magadat! ; )

(Plusz, ez segít abban is, hogy eldöntsd, kire (és miben) hallgatsz, milyen forrás hiteles számodra? Én arra megyek, ahol olyasmiket tanulok, amiket a magam bőrén is látok működni.)

8. Ha rád tör a magyarázkodhatnék…

Az legyen gyanús! : D Jó, ez főleg akkor jöhet elő, ha ismerőssel, baráttal bétáztatsz, akivel beszélgettek az írásról. (A barátaim tudnának mesélni, én is nem egyszer megmagyaráztam már, miért jó az, ahogy írtam.) Ha azon kapod magad, hogy magyarázod a bizonyítványod, hogy márpedig az úgy hiteles, az a fordulat érthető, az a szereplő jó úgy, akkor is, ha a másikat irritálta,… nos, akkor esélyes, hogy valamit elrontottál. Bocsi : D Persze, lehet, hogy ez az eltérő ízlésből, érdeklődésből fakad, hogy másként látjátok (lsd. lejjebb, szemüveg), de a lényegen nem változtat: nem tetszik neki (nem érti, zavarja…), amit írtál.

Juthatsz arra, hogy a másik nem potenciális olvasód, és így nem vagy másként veszed figyelembe a véleményét. (Ettől még amúgy tud segíteni egy csomó dologban, sőt, lehet, hogy pont olyanban, amit te vagy a hozzád hasonló olvasók meg sem látnának.) De ha nem így van, ha úgy látod, hogy a másik elvileg célközönség lenne, mégse tetszik neki, akkor esélyes, hogy valamit elrontottál.

“De hát a másik nem érti jól!” Ööö… képzeld el ezt fordítva. Neked valami nem tetszik egy írásban, mindegy mi, logikátlan a világ, irritál vagy hidegen hagy a főszereplő, és ez zavar, lapos a hangulat… ezt jelzed, mire az író elkezdi megmagyarázni, hogy nincs igazad. Elmondja, hogy de az azért van úgy, mert, vagy az nem is olyan fontos… Na, most jobb? Most már tetszik? Gyanítom, nem. De ha így is lenne, akkor sem állhat melléd az író, és magyarázhatja el, mit, hogy értett, szóval ezeket még a sztoriban kell megoldania.

Te talán olvasol olyat, ami nem tetszik? (Jelentsen is ez akármit, minden esetben más.)  Megmagyarázhatod, de akkor legfeljebb igazad lesz, olvasóid nem. 

10. Mindenkin van szemüveg

Rajtad is, a barátaidon is, az idegen bétán is. Ez nem baj, ez normális, de ha tudsz róla, azzal egy csomó félreértés megelőzhető. Mindenki a saját nézőpontjából nézi a dolgokat, jelen esetben a novellát.

Ha többekkel bétáztattál már, biztos láttad, hogy mindegyik béta kicsit mást emel ki az írásodból. Más dolgokat érez hibának, más dolgot dicsér meg, más javítási ötleteket ad. És a saját szemszögéből mindenkinek “igaza van”, a saját szemszögéből érthető, hogy úgy látja. Fordítva is letesztelheted, beszélgess egy barátoddal egy novelláról, még ha hasonló is az ízlésetek, akkor se fogjátok hajszálpontosan ugyanazt gondolni, ha meg nem is olyan hasonló, akkor végképp nem.

Volt olyan novellám, amire barátok nagyon más visszajelzéseket adtak, mint vártam. Nem az a lényeg, hogy pozitívat vagy negatívat, mindenkitől kaptam mindent, hanem hogy néhányan főleg a világra voltak kíváncsiak, a technikai megoldásokra, ilyesmikre. Én meg nem értettem, miért? Nekem teljesen más volt a fontos, a letartóztatás és a karakterek kapcsolata. Aztán más érdeklődésű barátok elkezdtek nagyobb hangsúllyal a szereplőkre figyelni, nekem meg “helyrekerült a világ”. Mindkét esetben főleg hibákról beszélgettünk, de más volt a “hangsúly”, más érdekelte a barátokat.

Ha esetleg másnak is ismerős a szituáció és a “miért érzem magam vacakul, amikor segíteni akarnak” érzés ezen oldala, ott lehet, hogy az a válasz, hogy azokat, akik segítenek neked, nagyon más érdekli egy sztoriból, mint téged. (Meg biztos kismillió más válasz lehet, ez most csak egy lehetséges, amire én jutottam.)

Hozzáteszem, ebben minden bizonnyal benne volt az is, hogy gyenge volt a novella. (De azért egyik barátnál sikerült elérnem azt a reakciót, amit szerettem volna, az boldogság volt. O:) ) Nem tudtam elég jól tartani a fókuszt, nem tudtam rendesen vezetni az olvasót arra, amerre én akartam, ezért sokkal erősebben kijött, hogy mindenki azt olvasta ki belőle, ami őt érdekelte. A világépítős barátok a világ dolgaira figyeltek és azt akarták erősíteni, akiket meg tudott fogni valamennyire a karakter, ők már jobban figyeltek arra, amit ki akartam belőle kihozni. Ezt értem szemüveg alatt. Azt látod-e, amit az író le akart írni, vagy “csak” azt, ami téged érdekel? És nem arról van szó, hogy a barátok egyáltalán nem szóltak hozzá a karakter-vonalhoz, a másik ismerősök meg legyintettek minden világépítési hibára, és nem is azt, hogy bármelyikük használhatatlan tanácsokat adott volna. Tök jó észrevételeik voltak! De általánosságban másra figyeltek, más keltette fel az érdeklődésüket.

Teljesen szerintem nem is lehet levenni a szemüveget, vagy lehet, szerkesztőknek megy, nem tudom, nekem még biztosan nem. De megpróbálhatok figyelni rá. Vagy legalább jelezni, hogy “figyi, ebben a témában nem vagyok járatos”. És ez amúgy nem jelenti, hogy nem tudok segíteni olyannak, aki másféle történeteket ír, mint én, csak máshogy, másban, mint annak, akivel hasonlóakat írunk. 

11. Talán a másik is még csak tanulja ezt az egészet

Mindkét félre igaz lehet, és egy ember mindkét oldalon is megjelenhet. Hol bétaként, hol íróként, te is, én is, és vélhetően egyikünk sem hiszi, hogy nála van a bölcsek köve.

A legtöbb novella, amire bétázást kérnek, főleg random csoportban, még inkább kezdőktől van. (Legalábbis én azt tapasztalom, hogy idővel többet bétáztatunk hasonló szinten lévők egymás közt, ahogy kialakulnak barátságok, és már kevésbé dobjuk be a novellákat random csoportba.) Így talán még nehezebb megtalálni, a fenti példánál maradva, “mire gondolt az író”, mert pl. a kezdő még kevésbé ügyes a fókusztartásban, vagy épp a fejében tök jól összeállt az egész, de kevésbé megy még neki, hogy ezt papíron is megmutassa, így a novella lyukacsosnak tűnhet, érthetetlen gondolati ugrásokkal. Ez természetesen hiba, de hát pont azért van itt, azért kér segítséget, hogy tanuljon. Az őszinte visszajelzés segítség, de azért ne sértődj halálra, ha nem egy pikk-pakk, nyomtatásba kívánkozó szuper novellát kapsz bétázásra. : )

És ez fordítva is igaz. Az elején néha morcos voltam, hogy de hát, ha ez hiba, miért nem jelezték a béták? Másoktól meg olyat hallottam, hogy kvázi szentírásnak tekintik, amit a béták mondanak – és ezért néha megzavarodnak, ha ellentéteset javasolnak -, és görcsölnek, ha valami miatt nem akarnák megfogadni valamelyik tanácsát, mert de hát a béta mondta! A béta ugyanolyan ember, mint bárki, lehet kezdőbb, lehet tapasztaltabb, lehet finomkodó és lehet magabiztos. De “csak” egy ember, aki segít, és a szava nem törvény. Nyugodtan bíráld felül, vagy kezeld úgy, hogy ha kétségeid vannak, tuti őrá fogsz hallgatni, csak tudd, miért teszel úgy. Pontosabban ne őt, hanem az egyes tanácsait. Aki ügyes, se mindig mond jót, se fordítva.

13. Gondolkodj oda-vissza! 

Ez igazából a fenti tanács, kicsit más oldalról megvilágítva. Ha belefutottál már valamibe, akár hibába, akár jó megoldásba egyik oldalon, az legyen a szemed előtt, amikor a másikon vagy.

Szintén rövid példa: Egyszer bétáztam egy novellát, amit bevallom, nem értettem. Alig többet fogtam fel belőle, mint hogy van valaki, aki van valahol, elmegy valahova, aztán onnan visszajön. Aztán így kakukk, még az se volt tiszta, ki ez a valaki? Nem szép dolog, de az első gondolatom az volt, hogy hát kuka ez az író? (Persze, nem így jeleztem vissza, hanem udvariasan. : D ) Aztán amikor saját novellánál tapasztaltam, hogy béták nem értik, és nem egy, nem kettő, nem csak a láthatóan szőrszálhasogatók, hogy adott dologgal pl. mit akartam jelezni, mit miért csinál a karakter, akkor rájöttem, hogy hoppá, akit anno én nem értettem, jó eséllyel ugyanígy járt. A fejében megvoltak az összefüggések, ha nem is hibátlanul, de ő esélyesen tudta, mit akar, de annyi lépést nem mutatott meg, hogy nekem már nem állt össze a kép. Pont, ahogy én csináltam.

Na, onnantól már nem az volt az első gondolatom, ha totál zagyvára sikerült írást olvastam, hogy kuka az író, csak hogy nagyon a saját fejében él. Még. : D 

14. Figyelj az összképre!

Amikor bétáztatni kezdtem, és többen jelentkeztek, hogy segítenek, egyszeriben kaptam több visszajelzést is, és csodák csodájára : D nem ugyanazt írta mindenki. Szóval ott álltam, hogy oké, én kész vagyok javítani, na de melyik szerint? Az egyik ebben volt szimpibb, a másikban abban láttam jobb ötletet, és volt, hogy ugyanarról mást-mást írtak. 

Én itt fogtam, és megnyitottam egyszerre az összes visszajelzést. Nem egyesével haladtam, hogy előbb az egyik szerint javítom végig a novellám, aztán a másik szerint, mert abból káosz lett volna. Hanem megnéztem az első bekezdésem, kisebb etapom, aztán sorra az összes bétázást, ki, mit javasolt. Magukat a mondatokat is, de az összképet általánosabban is. Mit hiányolnak? Hangulatot, infót, világépítést…? (Oké, az elején ez nem volt ennyire tudatos.) Mostanra arra jutottam, hogy a visszajelzéseket nem kell mindig szó szerint venni, inkább a tartalmuk a lényeg.

Mondok egy példát, ez nekem nagyon érdekes volt: van egy novellám, amit többen bétáztak, és azon belül volt pár bekezdés, ahol egytől egyig minden béta javasolt valami javítást. Persze, az egyik szórendet cseréltetett volna, a másik csak jelezte, hogy nem érti, mi történik ott, a harmadik átiratta volna a jelenetet… és nem előrébb, nem később, hanem abban a pár bekezdésben. Mert érdekes módon, se előtte, se utána, egységesen nem pirosoztak semmit. Érdekes “véletlen”, nem? Szóval a konklúzióm az volt, hogy valami nem stimmel a jelenetben, és próbáltam rájönni, mi? Mert hogy nem egy szócsere a gond, az biztos. Átírtam, ahogy tudtam. És most jön az érdekesség. Ez a novellám később megjelent nyomtatásban, és mikor a szerkesztővel dolgoztunk rajta, ő pontosan azon a részen jelezte, hogy itt javítani kéne. A béták pontosan érzékelték, hogy ott valami képzavar van, még ha másként is dekódolták, másként is próbáltak javítási tanácsot adni. Szóval van, hogy a béta érzi a problémát, de sokszor nem egyértelműen azt jelzi, hogy “hahó, itt valami homályos”, aztán rád bízza, hogy megtaláld, mi az, hanem megoldási javaslattal. (Ő sem mindig tudja, hogy mit jelez, mit javít… – én sem hasonló helyzetben, nyugi) Ezt értem összkép alatt, hogy nem okvetlenül a szó szerinti tanácsokat kell megfogadni, hanem megkeresni, mi zavarhatta meg a bétát? 

Másik dolog, és ez kötődik a fenti “szemüveghordáshoz”: a bétáid nem lesznek egyformák. Van, aki hasonló érdeklődésű, mint te, van, aki csak kíváncsiságból vállalt egy komfortzónáján kívüli novellát, van, aki a célcsoportodba tartozik… Ez megint olyasmi, hogyha egyben megnézed a javítását, az összképből nagyjából le tudod szűrni. (Amúgy nyugodtan meg is kérdezheted. ; ) ) Pl., amikor célcsoporthoz közelebbi embertől kaptam visszajelzést, a hibajelzések mellett egy csomó cuki, pozitív visszajelzés is volt a bétázásában, megjegyzésben odaírta, ha valami tetszett neki, megborzongott rajta, szívderítő volt. Míg aki kevésbé potenciális olvasó – nem olyan dolgokat szokott olvasni, mint amit én szívesen írok -, tőle csak tisztán a hibákat, tanácsokat kaptam. Ha érzékelte is azokat a pontokat, amik a másikból pozitív reakciókat váltottak ki, nem érték el az ingerküszöbét, és nem váltották ki belőle, hogy vissza is akarja jelezni, hogy neki az tetszett. Ettől még mindegyikük meglátása segítség, de pl. kétes helyzetben én inkább javítok a célcsoportnak sejtett bétázó javaslata irányába.

Feljebb, amikor a kategorikus kijelentésekről írtam, ott talán ti is éreztétek, hogy saját tapasztalatból beszélek, volt ilyen esetem, amikor nekem ez rosszul esett, és ez most “kijött”. De attól, hogy bennem most ez a legerősebb érzés bétázás kapcsán, nem jelenti, hogy ez mindenkire egyformán helytálló. Van, aki arra biztatna, hogy legyél nagyon kedves, tapintatos, figyelj a másikra, stb. Más arra, hogy de kell a kemény kritika, mert abból tanul a másik, nem kell a sallang, a tompítás, azzal segítesz, ha ami rossz, azt kimondod kereken… Úgy gondolom, ezek a tanácsok a saját tapasztalatokból erednek. Akinek erősebb élmény az, hogy őt lenyomták, az óvatosságra int, aki kemény kritikus közegből jött, és úgy érzi, hogy ez által fejlődött, az ezt az utat látja követendőnek, akit anno kezdőként agyondicsértek, tutujgattak, de már látja, hogy ez hova vezetett, talán pont ettől óv.

De közben, ha belegondolok, nekem igazából mindenféle visszajelzésről vannak nagyon pozitív tapasztalataim, és mindenféle volt már úgy, hogy pont jókor jött, arra volt szükségem, és olyan is, hogy pont arra nem. Van, hogy igenis kell a virtuális seggberúgás, ami figyelmeztet, hogy hahó, még béna vagy, ne keresd a könnyű utat. Van, hogy a kemény kritika csak azt erősíti meg, amit épp amúgy is gondolok – hogy szar vagyok -, és nem motivál, hanem tehetetlennek érzem tőle magam. Míg van, amikor lelkesít, hogy hű, még ezt is kinézik belőlem, hát akkor uccu neki, megmutatom, hogy igenis képes vagyok rá! Kedves stílusú, a pozitívumokra is rámutató visszajelzés van, amikor jól jön, azt érzem, hogy nem vagyok reménytelen eset, megerősít abban, amit jól csináltam, míg máskor tutujgatásnak érzem, és nem visz előbbre. 

Szerintem nem kell mindenkinek egy irányhoz ragaszkodni visszajelzéskor. Te egymagad úgyse tudod megvalósítani egyszerre az összkép minden árnyalatát, ha akarod, ha nem, lesz egy stílusod, és lehet, hogy pont akkor, pont arra van szüksége a másiknak. És lehet, hogy nem. De ezt nem fogod tudni kitalálni, nem vagy gondolatolvasó, és nem is kell annak lenned. Szerintem csak legyél őszinte. Ha kedves stílusod van, akkor nyugodtan légy cuki, néha a padlóról tud felszedni egy ilyen visszajelzés, ha nyersebb, megmondósabb vagy, ne erőszakold meg magad, mert van, amikor egy ilyen helyretesz, segít reálisabban látni. A te véleményed csak egy darabka az összképből, és pont attól jó, hogy olyan, mint te vagy. Az a lényeg, hogy jószándékkal állj a másikhoz. És ez simán érződik egy kemény kritikán, nyersebb megfogalmazáson is.

 ***

Még egy gondolatnyi összkép (megvan a heti kedvenc szavam xD), vagyis ezúttal, hogy hogyan látjuk:

Több helyen írtam arról, hogy nem egyformán javítjuk az elénk kerülő írásokat, és a béták se egyformán a miénket. Mert mások vagyunk, mások a tapasztalataink, és nagy vonalakban is más érdekel minket. Ha az egész történetet nézzük, egyszerűen más dolgokat veszünk észre, mert a teljes egészből más-más dolog emelkedik ki.

A bevezetőben arról meséltem, hogy van, amikor előbb történik meg valami, aztán egy cikk, egy hallott dolog, amivel később találkozok, mintegy megmutatja, hogy miért is volt az úgy? És szavakat ad ahhoz, ami addig érzések, benyomások kusza halmaza volt.

Persze, több példát is tudnék mondani, de nekem az a novellám volt a legemlékezetesebb, ahol a barátok olyan nagyon a világgal foglalkoztak, engem meg lekötött a karakterek barátsága, és nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy nekem sok dolog nem volt annyira fontos, mint nekik, mások meg jobban. És épp itt egy remek példa arra, amikor egy cikk “rímel a tapasztalatokkal”:

Én így értelmeztem egy írástechnikai cikket, ami “A KIKE-hányados és az irodalmi csőlátás“ címmel jelent meg nem olyan rég az Aranymosás oldalán: 

Nem gondolom, hogy bekategorizálnának vele, mint olvasót / írót / adott esetben bétát. Nem gondolom, hogy ezzel azt mondták volna, hogy nem tudok segíteni egy tőlem távolabb eső zsánerű történet javításában. Nem gondolom, hogy azt mondták volna, hogy csak egyféle történetet fogok tudni írni, vagy hogy nem tudom, hogy másként nézzek, mást várjak egy romantikus nyomozós sztoritól, mint egy hard boiled krimitől (és ne tudnám mindkettőt élvezni).

Ehelyett segített megérteni, miért lelkesített az egyik visszajelzés és miért blokkolt a másik, holott mindkettőt barátok adták (tehát a jószándékhoz kétség sem fér), és amúgy mindkettőben volt pozitív is, negatív is. Miért örültem jobban, hiába hibákról beszélgettünk, amikor arról volt szó, amiről szándékaim szerint szólt a novella. Miért van az, hogyha egy-egy ötletmorzsáról beszélgetünk író barátokkal, más-más irányba képzeljük el a sztorit, más érdekel belőle, más konfliktuslehetőségeket ragadunk meg, és miért van, hogy páran nagyon hasonló irányba vinnénk, páran meg nem. Miért lehet, hogy olyanokkal, akik hozzám hasonló gondolkodásmóddal néznek egy adott szöveget, jellemzően hasonló hibákat veszünk észre, és hasonlóakat nem. Illetve hasonló hibákat követünk el, ha mi írunk.

Ez a cikk annyira alátámasztja a tapasztalataimat, és segített nevet adni gondolatoknak, indokot érzéseknek, hogy meg akartam említeni, különösen, mert nem egy helyen találkoztam már a “dobozba zárás” kifejezés alternatíváival. Szerintem az a jó és “működő” írástechnikai cikk, “szabály”, ami nem mesterségesen kigondolt kereteket erőltet, hanem a gyakorlatban felfedezett összefüggéseket önti szavakba. (És csupán az érthetőség kedvéért, megfogalmazás szintjén egyszerűsít, “kategorizál”,  de nem gondolja, hogy a valóságot szikével vágták volna éles szélű darabokra a használt fogalmak mentén.)

Nos, én ezt így értelmezem, nem elvágólagos szabályoknak, hanem irányoknak, segítségeknek.

Szóval ha valaki eddig nem tette, ajánlom elolvasásra, rettentő sokat adott: A KIKE-hányados és az irodalmi csőlátás

Mint ahogy rengeteget tanultam, tanulok most is az Így neveld a regényedet blogról, a Boncnokról, a magyar nyelvű, írástechnikához köthető könyvekből, az immár három elvégzett írósulis kurzusból. (Mindjárt megyek írni, hogy legyen mit leadnom a következő jelentkezésre. XD)

Szóval, ha bármilyen gondolattal találkoztál már máshol, ne lepődj meg, ezek nem sajátok, én is máshol tanultam őket. Aztán ezek összekapcsolódtak a gyakorlattal, és néha ilyen “én-így-értettem-meg”, “gondolatmenet-levezetős” bejegyzések születnek belőlük. : D  

Úgy látom, a bétázásban és a reakciók értelmezésében is lehet fejlődni. Én is sokat bénázok mások felé, meg néha ők is felém. Ne riasszanak vissza a rossz tapasztalatok, vagy a saját ügyetlenkedésed. Ez vele jár.

Bétázunk, bénázunk. És újra megpróbáljuk… : ) 

Köszi a bejegyzés bétázását, Anna és Ildi! <3

És köszönöm mindenkinek, aki bétázott már nekem, vagy rám bízta a szövegét. ^^

Bétázunk – bénázunk 1.

Harmadszor állok neki ennek a posztnak. Elképesztő xD Pedig már legalább nyár óta tervezem, és legalább fél éve gyűjtöm hozzá a jegyzeteket egy doksiban. (A vége az lesz, hogy írok egy bejegyzést arról, miért nem bírok mostanában semminek nekiállni, még egy ilyen egyszerű dolognak se, mint egy blogposzt, holott több tervezés alatt álló sztori ötletem, meg cikkötletem is van. Na jó, nem, nyugi, mindenkit megkímélek a nyilvános nyavalygásaimtól elmélkedéseimtől. : D ) 

Ez a cikk nem arról fog szólni, hogy mi is a bétázás, ki a béta, stb. Erről már írtak mások (én először Daremónál találkoztam a kifejezéssel, klasszul összefoglalta, ITT elolvashatjátok. Ez is egy cikksorozat, érdemes a többi részt is megnézni.), meg talán mostanra eléggé benne is van az írós-blogos köztudatban. 

Itt én most mindenkit egyöntetűen bétának fogok hívni, aki elolvassa valaki más szövegét, arról bármilyen formában visszajelzést ad, de nem szerkesztő. Szóval béta a random idegen, aki a bétás csoportban elvállalta a sztorid, béta az írós barát, aki hobbiból körmölget, vagy aki maga is tanulja az írást, béta az egy-két novellával megjelent valaki és az akár regénnyel megjelent is. A lényeg, hogy nem szerkesztő és nem munkakapcsolatban találkoztok, hanem segítői kapcsolatban.

Amiket itt pontokba szedek, azokat vegyétek úgy, hogy tanácsok saját magamnak, most is, de főleg korábbi önmagamnak, mindenki másnak csak annyiban, amennyiben szeretné. Ezek megfigyelések, tapasztalatok, én ezt raktam össze, nekem így működtek, de nincs mögöttem szakmai háttér, nem szerkesztői szemmel nézem a dolgokat, szóval laikus megfigyeléseket várhattok. Ha nektek is hasznos, annak örülnék a legjobban, hiszen azért írom, de ne vegyétek kötelező érvényű “szabályoknak” őket. Viszont érdemes lehet sem egyből elfogadni mindet, sem egyből kidobni, mert mit dumálok itt, ha nem értek hozzá, hanem elgondolkodni rajtuk, és adott esetben akár arra a következtetésre jutni, hogy ez hülyeség, szerinted máshogy van. Az is teljesen hasznos ám! (Meg is írhatjátok, vitázni is lehet, kérdezni is, szóval csak hajrá! : D )

Amit még szeretnék, mielőtt belevágok: ide most mindent szeretnék összegyűjteni, ami a fejemben van, legyen az alapvető dolog, vagy (számomra) újabb felfedezés. Szóval ha olyat találtok, és biztosan sok ilyen lesz, ami számotokra már nem is kérdés, ne lepődjetek meg. Egyrészt gyűjtés a cél, másrészt ami pl. ma már alap, az nekem két éve még új rádöbbenés volt, és lehet, hogy valaki még “két évvel előbb jár”, és neki még segítség lesz. És fordítva, amin most örömködök, hogy de klassz, hogy rájöttem, arra három év múlva már csak legyinteni fogok, és ha te már tapasztaltabb vagy, valószínűleg te is csak mosolyogsz, hogy ez nem olyan nagy cucc, mit vagyok úgy oda tőle. : D 

Alap dolgok és új felfedezések: Nem én találtam fel a spanyolviaszt, és nem is törekszem rá. A legtöbb gondolat, ötlet nem saját, hiszen én is sokfele olvastam, hallottam már a bétázásról, nem hiszem, hogy tudnék többet, okosabbat hozzátenni ahhoz, amit már nálam okosabbak, tapasztaltabbak leírtak, elmondtak. Nem is ez a cél, hanem hogy megmutassam, hogyan értettem meg bizonyos dolgokat, miközben én magam is bétáztam és bétáztattam. Épp ezért nem is írok forrásokat, nem is tudok – ha valamiről olvastam három éve, és fél éve állt össze a fejemben, hogy jaaa, hogy így!, na, azt esélytelen lehivatkozni, meg ha több külső infóból állt végül össze, de már én se tudom őket, stb. -, csak itt jelzem, hogy nem gondolom, hogy ezek teljesen saját gondolatok. (Források amúgy a magyarul fellelhető anyagok, beszélgetések, mindenféle.) 

No, miután ilyen jó hosszan felvezettem, kezdjük a bétázás előtti dolgokkal.

Bétázás / bétáztatás előtt:

  1. Nézd át, pihentesd, javítsd. Aztán kérj bétázást!

Na jó, ez vicces. Emlékszem, hogy valahol ezt kifejtettem hosszabban is, de hiába lesem a cikkeimet, nem látom, hogy melyikben. : D (Ha meglesz, majd linkelem.)

A lényeg, hogy ne add ki melegében a kezedből, amit írtál, egy kis pihentetés és átnézés csak a javára válhat. Persze, tökéletes így sem lesz, ez biztos. És igen, a béta segíteni fog kijavítani (erre majd még visszatérünk), de nem mindegy, mekkora munkát hagysz rá, ill. hol vonod be a folyamatba.

Nem tudom, másnál hogy működik, de nekem az a tapasztalatom, hogy egyre később vonom be. Úgy értem, hogy eleinte megírtam a novellát, persze, átfutottam, csinosítgattam, de úgy nagyon azt se tudtam, mit kéne javítani rajta, hogy álljak neki, még ha éreztem is, hogy gyeng. Ebben persze benne volt az írástechnikai tudás hiánya, egyszerűen hiába láttam, hogy nem jó, nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem, és így javítani se tudtam. Kértem bétázást, kaptam visszajelzést, persze, elég negatívokat is.

Következő novellánál már megírtam, végiggondoltam, az elsőnél miféle hibáim voltak, hogy mutattak rájuk, mire jöttem rá, hogy és mit lehet javítani, igyekeztem itt már magam megcsinálni. Persze, ez se lett még jó, de már nem annyira alap hibákat jeleztek vissza a béták. 

És így tovább…

Most sem tudok hibátlan szövegeket írni, soha nem is fogok tudni, de még az igazán jótól is messze vagyok, viszont mások lettek a hibák (nagyrészt.) Míg eleinte volt olyan, hogy nem lehetett követni, egyik gondolatból hogyan következik a másik, hogy jön oda az az apró infó – nekem a fejemben amúgy tiszta volt, de nem vettem észre, hogy ezt nem írtam le a papírra -, addigra a többediknél már nem volt ilyen, inkább “csak” kisebb dolgok nem tetszettek a visszajelzőknek. Amihez már nem kellett gyakorlatilag nulláról újraírni az egész novellát, csak mondjuk a felét. xD 

A lényeg, hogy persze, nagyon az elején még el tudom képzelni, hogy nagggyon hamar elakad valaki, és önállóan nem tudja javítani a történetet, de ez néhány novellával leküzdhető. Utána már csak lustaság lenne egyből bedobni a bétáknak.

Meg nem is mindegy, mert minél jobban kijavítod magadnak, a béta segítsége ahhoz biztosan hozzátesz, szóval csak még jobb lesz a sztori. De a béta, hogy mondjam, csak adott szintet tud emelni rajta (ezt se úgy képzeld, hogy majd ő kijavítja, de erre később tényleg kitérek), szóval ha egy teszemazt, gyenge, kettes szintű írást béta segítségével fel lehet húzni, hármasra, egy négyest ötösre vagy hatosra, egy nyolcast kilencesre, az reális. De egy kettes szintűből, ha te magad nem tudod kijavítani, a béta soha az életben nem fog neked kilencest faragni. (Nem is az ő dolga) 

Hmm, ez a szintezés jó hasonlat a fentiekre is: míg eleinte eleve mondjuk csak egyes-kettes szintűt tudtam, több sztori után emelkedett az eleve leírt szint is. Na sokat még biztos nem, még csak most kezdett el emelkedni igazából, de abban biztos vagyok, hogy már jobb az elsőként leírt szövegem, mint évekkel korábban a legelsők. (Többnyire. xD Vagy ha nem, legalább talán már nagyobb eséllyel veszem észre, ha béna. xD)

  1. Ne centizd ki az időt!

Ha egy mód van rá, ne centizd ki az idődet, ne dobd be egyből bétázásra a szöveget, ahogy kitetted a végére a pontot. Gyanítom, ez inkább azokat fenyegeti, akik hozzám hasonlóan határidő-motiváltak, vagyis annál jobban pörög az agyuk, minél jobban szorít a határidő, meg a legjobb ötletek is ilyenkor jönnek, katasztrófa, komolyan mondom. : D Ez sokszor jól tud jönni, de valljuk be, a bétáztatásnak nem kedvez. 

Nekem amúgy már egyre jobban sikerül ezt a határidőt a valóságosnál előrébb hoznom saját magamnak azzal, hogy tudom, ha nem végzek még jóval a tényleges előtt – pályázat esetében, de ha valakinek működnek a teljesen saját magának szabott határidők, akkor arra is érvényes -, akkor bizony nem lesz időm bétáztatni és rendesen javítani, azzal meg nagyon sokat veszítek. 

Ettől függetlenül jártam már így, főleg az elején, és ez nekem se jó, ugye a fenti okból, de a bétának se / bétaként nekem se. Voltam már úgy, hogy láttam a bétás csoportban egy kiírást, érdekelt is volna a mű, szívesen is segítettem volna, de mivel a kiírásban ott volt, hogy “két napon belül kéne, mert hétvégén leadási határidő”, nem jelentkeztem, mert nem lett volna időm olyan hamar megcsinálni. 

Meg egyébként ez bétázói oldalról kissé elkapkodottnak és amatőrnek is hathat. Azért feltételes módban, mert a szűk idő lehet, tényleg azt jelzi, hogy az illető még nagyon nincs tisztában a saját képességeivel, meg hogy bétáztatásra, javításra bizony időt kéne szánni, netalán azt gondolja, hogy elsőre olyan jót írt, hogy elég lesz szavak / mondatok szintjén javítani, komolyabb munka már nem kell. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy pont a tapasztaltság van mögötte, mert mondjuk már magasabb szintig tud önállóan dolgozni az író, és tényleg látja, hogy a szerkezet már stimmel, a szálak, infók, ívek nagyrészt okék, tényleg csak szépítgetni kell a szövegen. Piperézésre meg tényleg elég mondjuk egy megtolt fél nap is akár. 

Szóval nagy következtetéseket ebből nem lehet levonni, de azért szerintem biztosabb időt hagyni az egészre.

  1. Tudd a kereteket és ezt kommunikáld is!

Bétáztatóként egyrészt tudd, hogy milyen szinten van a történeted, milyen segítségre lenne szükséged? (ITT egy bejegyzés a történet szintjeiről) 

Volt, hogy még viszonylag kezdetibb stádiumban volt a szövegem, úgy kértem bétázást. Kijavítottam én, amennyire tudtam, de sejtettem, hogy ezzel még lesz munka, méghozzá erős javítások, átírások, de ennyire jutottam magamtól. Kitettem bétázást kérve, és a többféle visszajelzés közt volt olyan, aki egyesével kijavított minden helyesírási hibát. (Sőt, volt, aki véleményt nem is mondott, semmit, csak visszaadta, mint egy magyartanár.) Én meg ott ültem a gép előtt, hogy ez nagyon rendes volt az illetőtől, de szegény pocsékba dolgozott egy csomót. Ha van nagyobb, jellemző helyesírási hiba, azt meg lehet mondani egyben is – pl. figyelj az igekötőkre, sokszor elrontod -, nem kell mindent jelezni egyesével (hacsak nem ez a kérés), de így szerencsétlen elhangyázott olyan szövegekkel, aminek én aztán javításnál a felét kivágtam az ablakon, mert újraírtam. Ekkor jöttem rá, hogy a bétának is segítség, mert nem szívatom feleslegesen, ha eleve pontosabb a kiírásom, és elmondom, hogy pl. sima olvasói véleményt szeretnék, légyszi, valaki nézze meg a logikai hibákat, vagy adott esetben igen, azt, hogy ezt már nem fogom jelentősen átírni, megnézné valaki a helyesírást? 

Bétázóként pedig, ha a bétázást kérő nem is írja, nyugodtan kérdezz rá, van-e határidő, mikor szeretné javítani, milyen visszajelzést szeretne? Az elég rossz tud lenni, amikor kiteszem mondjuk hétfőn a novellát, jelentkeznek rá, én úgy tervezem, hogy mondjuk szerdáig-péntekig megkapom a visszajelzéseket, hétvégén meg javítok, aztán végül csak akkor kezdenek el szállingózni a bétázások. Érthető az is, ha valaki nem ér rá azonnal vagy pár napon belül, meg az is, másik oldalról nézve, ha a bétáztatónak fontos lenne az idő, mert pályázatra készül, csak hétvégén van ideje javítani, akármi. De egy csomó kellemetlenségtől megkíméljük egymást és magunkat, ha ezeket kimondjuk / rákérdezünk. Ha pedig adott feltételek mellett nem tudjuk vállalni, azt is gond nélkül meg lehet mondani. Nekünk is jobb, mert nincs ott a nyomás, hogy jaj, de ezt bétázni kéne, de nincs időm, meg az írónak is jobban esik egy egyenes “addig nem fér bele”, mintha várja, aztán meg nem kap semmit. 

  1. Ha mégse fér bele, jelezd, ha kérdésed van, kérdezz!

Jártatok már úgy, hogy elvállaltatok egy bétázást, de akkor mégse fért bele, gondoltátok, két nap múlva, aztán akkor se, aztán annyi minden történt, hogy elfelejtettétek? Tudom, ciki, de én már igen. Nem jellemző, de történt már ilyen. Aztán a végén jól elsunnyogtam a dolgot. Na, ezt ne! Őszintén, mi zavarna jobban, ha egy béta elvállalja egy szöveged, aztán eltűnik a süllyesztőben, vagy ha pár nap múlva ír, hogy ne haragudj, mégsem fog menni? Engem tuti az első. Szóval, ha ilyesmi van, próbáld nem elfelejteni, akkor se, ha neked tényleg csak egy sokadik apró tényező épp az a szöveg az életedben, de az írónak fontos. Egy egysoros üzenetet azért megérdemel.

Írói oldal: amúgy lehet kérdezni is. Pont a fenti tapasztalat miatt merem mondani, hogy szabad ám érdeklődni! Főleg, ha előre megbeszélt időpont volt, hogy meddig küldik a visszajelzéseket és addig nem jelentkezik a béta. Simán lehet, hogy csak egy csomóan ráírtak, lepörgött a veled nyitott ablaka, azóta újraírták a beosztását, köhög a macskája és fáj a gyereke haja és igen, perpill eszében sincs, hogy neked bétázást ígért. Egy udvarias kérdéstől egy normális ember nem fog bunkónak tartani, és nem fogja zaklatásnak venni. Ha meg mégis, akkor jobb, ha időben kiderül, többet nem dolgoztok együtt és ennyi.

Szóval a lényeg: Kommunikáljatok! Szebbé teszi a világot, komolyan! : D 

Ez volt az első rész. : ) 

Eredetileg úgy terveztem a bejegyzés felépítését, hogy bétázós / bétáztatós tanácsok alapján bontom szét, de úgy túl sok lett volna a gondolati ismétlés. Így is lesz benne, ez biztos, de talán nem annyi, szóval inkább “időrendileg” szedtem szét. A következő rész lesz a bétázás / bétaztatás közbeni szakasz, tulajdonképp a lényegi rész.

Hosszabb is lesz ennél, meg nem tartok majd kiselőadást az elején arról, hogy mit és miért úgy írtam, ahogy. (Majd csak visszautalok ide : D) 

Még így se vagyok annyira elégedett a bejegyzéssel, szóval előfordulhat, hogy később még visszatérek és csinosítgatom, javítok rajta. Ha végeztem és kint van minden rész, és átjavítottam, és van jelentősebb változás, majd írok róla a facebook oldalon egy posztot.

De ezt most reppentem is ki, mielőtt megint ülök rajta fél évet. ^^” Most azt érzem, az segít, hogy inkább bevállalom a hibákat és melléfogásokat, de lendületből teszem a dolgom, írok, posztolok, ilyesmi, hogy ne torpanjak meg megint. Egyszerűen már zavart a toporgás, amit műveltem, na. : D 

Szóval bocsi, hogy ennek leküzdéséért el kell viselnetek a bénázásaimat! : D És köszi, hogy olvastok! =^.^=

Bétát keresőknek, szívesen bétázóknak pedig ajánlom a Világ BÉTÁI egyesüljetek! fb csoportot 😉

Üdv, te különös 2020!

Harmadszor kezdem újra ezt a bejegyzést. Nem találom a szavakat, nem találom a hangot, amin lehetne írni az elmúlt évről. Még mindig nehezen írok személyesebb hangvétellel, de mégis hogy máshogy lehetne beszélni egy olyan évről, ami ennyire különös volt, és mindenkit érintett személyesen is, ha más-más szinten és formában is?

Év elején még a tavalyi kurzus és egyből utána a karácsony-szilveszter ünnepek után rakosgattam össze az agyam, és legfeljebb fejben írtam, regényen gondolkodtam.

Aztán jött a járvány, a világ felbolydult.

Összességében mégsem volt annyira rossz év. Sőt, volt már ennél rosszabb évem is. Én szerencsés voltam, bár pár hónapra home office portás lettem, a munkám megmaradt, és a családot sem érintette közelebbről a covid. De azért valahol nehéz volt azzal az üzenettel nekivágni ennek az évnek, amit még valamikor tavasszal egy beszélgetés során orvos barátnőm mondott, hogy én nem biztos, hogy kibírok tíz nap lázat.

Tavasszal próbáltam kihasználni a nyakamba szakadt rengeteg időt, angoloztam, olvastam is valamennyit, de érdekes tapasztalat volt, hogy hiába volt időm, nem bírtam történeteket befogadni, írni is csak egy-két szösszenetet írtam, játékokra, a regényötleteléssel is toporogtam. Nem úgy működtem, mint szerettem volna.

És jött a KMK coronás pályázata. Az év legjobb történése volt számomra. ^^

Rengeteg mindent tanultam ebben az évben, és sokat ennek köszönhetek. Én nem is akartam pályázni. Nem is olvasok NA-t, nincs is ötletem, amúgy is, már megint valami szerelmes téma. Aztán elkaptam egy kommentes beszélgetést, egy ötlet, egy hangulat belebújt a fejembe, és nem akart kimászni. Újra úgy írtam, ahogy annyira szeretek, nem voltam benne biztos, hogy ilyet várnak, se abban, hogy egyáltalán new adult, amit írok, sőt, a kérdezősködések során arra jutottam, hogy nem annyira. De már nem érdekelt. Nem is mertem megmutatni senkinek a novellát, míg el nem készültem, féltem, hogy kiderül, tényleg nem ide való, de fontosabb volt, hogy megírjam, hogy úgy írjam meg, ahogy elképzeltem, semhogy egy pályázatra érdemes valamit írjak. Egyszerűen boldog voltam, hogy írhatom. ^^ Egyedül az elkapott beszélgetés miatt reménykedtem, hogy talán még ez is jó lehet, talán oldalra kikerülhet. 

Végül megjelent az első novellám nyomtatásban, a Könyvmolyképző Kiadó Szerelem a Corona idején c. antológiájában. : D Rengeteget segítettek a barátok, béták meglátásai, később pedig szerkesztővel is együtt dolgozhattam a javításán. Izgalmas élmény volt. : ) 

Ősszel részt vettem a Leírás kurzuson, született két kijavítandó novellám, haladtam a regényem építgetésével. Aztán végül most újba fogtam, de ez már egy másik történet.

Mindeközben szembesültem vele, hogy mennyi felesleges dolgon aggódok. Vagy épp mennyire várok jövőben bekövetkező dolgokra. Mindent csinálok, csak nem a jelenben élek. Valahogy az elmúlt hónapok, az elmúlt év az időről adta a legnagyobb leckét. Egy ideje már gondolkodok róla, korábbi bejegyzésben is érintettem már, és vannak olyan gondolatok, amiket regénybe is szeretnék majd beleszőni. Most azonban az élet valahogy több módon is efelé irányította a figyelmemet. Amikor több emberrel, egymástól függetlenül is belekerül a beszélgetésekbe, amikor év végén ott állok, hogy amitől korábban féltem, nem történt meg, hogy amire annyira vártam, szintén nem. És emiatt elmulasztottam dolgokat, nem örömködtem nem-írós barátoknak a novellán, pedig annyira boldog voltam, nem mondtam el, mikor megtudtam az eredményt, és háromszor elolvastam, hogy biztosan jól olvasom-e, mert a megfelelő alkalomra vártam… Ami soha nem jött el.

Jött viszont olyan, amire nem is számítottam. Voltak személyes boldog pillanatok és mélypontok is. Rengeteget tanultam ebből az évből, az írásról, magamról, emberi kapcsolatokról, arról, hogy kiknek vagyok fontos, kik szánnak rám az idejükből, ami számomra a legértékesebb, amit adhatnak, és hogy nekem kik a fontosak.

Az idei év megerősített abban is, amit már akkor sejtettem, mikor rájöttem, hogy régi történeteimet azért nem fejeztem be, mert egyszerűen sokáig írtam és már nem érdekelt. Ha valami fontos, akkor írjam meg most. Mert később már más fog érdekelni. És bármi lesz is az eredmény, sajnálnám, ha nem írtam volna meg azt, ami ott és akkor magával ragadott. És ki tudja, még akár jó vége is lehet. : D 

Írok majd a 2021-es terveimről is, most azonban elbúcsúzom 2020-tól, ettől a furcsa, de emlékezetes évtől. : )

KMK írósuli? Meg egy frászt…

…ezek voltak az első gondolataim, amikor úgy két éve először találkoztam az Aranymosás oldalon a kiadó képzéseivel. Most meg itt csücsülök egy Párbeszéd és egy Leírás kurzussal a hátam mögött, és az idén induló rengeteg új képzést nézve úgy érzem magam, mint kisgyerek a játékboltban. “Nem lehetne mindet? Légyszi!” 

Ezt meg hogy hoztam össze?

Honnan jött ez a kezdeti tiltakozás?

Azt már párszor említettem, hogy néhány évvel ezelőttig én tökéletesen megvoltam anélkül, hogy a Könyvmolyképző kiadóról tudomást vettem volna. Az ismeretség nagyjából annyiból állt, hogy egyszer, ezer éve valaki azt mondta rá, hogy ja, tiniponyvákat adnak ki, én meg bár anno olvastam tőlük olyat, ami olvastatta magát, úgy voltam vele, hogy oké, kösz, az nekem nem kell. És nem foglalkoztam vele tovább, hosszú évekig. Szóval volt ez a negatív előkép.

Aztán mivel ekkortájt tértem vissza az íráshoz, egyáltalán nem voltam képben a jelenlegi helyzettel, lehetőségekkel, mindenfelé nézelődtem, ahova a google elvitt “regényírás, történetírás…” és hasonló keresések alapján. És találtam olyan helyeket, ahol erősen az volt az érzésem, hogy ez lehúzás és naiv vagy épp a helyzetet át nem gondoló emberekre utaznak, akik csak annyit tudnak, hogy szívesen látnák a történetüket nyomtatott könyvként. Ez itt miért lenne más?

Egy halom pénzbe kerül. Tényleg sokba. Akkor még nem voltak az idén induló 4 hetes kurzusok, csak a 8 hetesek, amik nagyon drágák. Azért “akár még jó is lehet” alapon ennyi pénzt nem dob ki az ember az ablakon.

Bogarásztam az oldalukat és láttam a 100 szavas játékok során elnyerhető Látványpékség lehetőséget: aki a legjobb szösszenetet küldi be az aktuális játékra, beküldheti egy kézirata első 10 000 leütését, és egy szerkesztő megszerkeszti és a végén összegzést ír róla. Ez amúgy tök jól hangzik, és remek lehetőség megtapasztalni, milyen egy szerkesztés egy akár teljesen idegen külsősnek is. De én akkor emellett inkább azt láttam bele, hogy oké, biztos jól megmondják, hogy hát ez nem jó, amit írtál, de majd a suliban megtanítják… Aha…

Jó sok érvem, benyomásom volt, meg a tájékozatlanságból fakadó infóhiányom, miért is legyen ez gyanús, miért ne akarjak besétálni az ajtón. Mi történt, hogy mégis megtettem? Sőt, nem csak elmentem egy kurzusra, hanem elmentem egy másodikra is és most az újabbakkal szemezek? 

Hogy lettem mégis írósulis?

Negatív előkép: Barátok a kezembe nyomtak egy könyvmolyképzős könyvet azzal, hogy olvassam el, tetszeni fog, és ők maguk is sokat emlegették, idéztek belőle. És őket nem olyannak ismerem, mint akik a tiniponyvát szeretik. Hát én attól a könyvtől többet kaptam, mint hogy beláttam, kiadnak itt nekem tetsző műveket is. Épp egy olyan könyvet sikerült adniuk, amiben olyan mondatok voltak, amik vonzották a tollamat, hogy írjam ki őket, annyira szépek, pedig ilyen szórakoztató könyvnél ritkán szokott nálam előfordulni. Konkrétan beleszerettem a könyvben megbújó, a sorok mögött ott lévő gondolatokba. Hát ahol ilyennek is van helye, az nem is rossz hely!

(Egyébként azóta máshogy tekintek a tiniponyvákra és hasonló jellegű könyvekre is, csak az nem ide való téma.)

Egy halom pénz: Nem csak a lehúzás drága, a tudás és a minőség is. Belegondoltam, hogy amikor néhány éve le akartam tenni az emelt biosz érettségit, és elmentem magántanárhoz, senkinek eszébe nem jutott csodálkozni azon, hogy én azért pénzt adok ki. Nekem sem. És ugyanígy lett volna a zenetanárral is, a rajztanfolyammal is, bármivel. A tananyag és szakmai segítség mindenki számára érthető, hogy pénzbe kerül, miért lenne ez másként az írással? A szerkesztők sem ingyen dolgoznak. Én se megyek be a munkahelyemre, ha nem fizetik ki.

Mindeközben az oldalon is átböngésztem a regénypályázat kiírását. (Amúgy már attól irtó boldog voltam, hogy létezik névtelen kezdők felé is nyitott pályázat.) Nem a bevett rendszerrel dolgoznak, mint a legtöbb versenyen, pályázaton, hogy van I.-II.-III. helyezett, vagy bármilyen sorrend. Minden arra érdemes művet kiadnak, és emellett vannak egyéb lehetőségek is. (Lesd majd meg az oldalon, itt most nem részletezem.) Néztem, néztem, és rájöttem, hogy ez a rendszer marha jól ki van találva! 

Mivel ugye elsőkönyveseknek szól, és nagy kiadóról beszélünk, annyira sok megfelelő szintű kézirat biztosan nem lesz egy évben, amit a kiadó ne bírna kiadni, így megtehetik, hogy minden jónak megadják a lehetőséget. Viszont mivel nincs sorrend, így igazából a kéziratok nem egymással versenyeznek, hanem egy általános szinttel. Hogy ezt miért láttam jó megoldásnak? Csak simán a saját kis helyzetemből: 

Tegyük fel, hogy nagyon jól írok, olyan ügyes vagyok, hogy már elsőre egy remek kéziratot adok be. De mindig, mindenkinél van jobb. Ha épp pechemre kifogok egy olyan évet, ahol nem kell több, csak három még nálam is jobb kézirat van, akkor az amúgy teljesen szuper, szerkeszthető és élvezhető regényem kibukik. Nem volt az rossz, csak voltak még jobbak. Van ilyen, persze, de azért nem egy kis novelláról beszélünk, hanem egy jól megírt regényről és bár a világnak ez nem nagy veszteség, nekem, egyénileg azért az lenne. Vegyük a másik helyzetet, tűrhetőt írtam, de azért hááát, még kezdők közt is inog. De abban az évben valahogy sok gyenge kézirat jött, és én becsúszok az első háromba. És kiadják az elmegy szintű történetem. Ami hát… elmegy. Egyrészt csak úgy egyszerűen nem szeretném, ha azért adnák ki valamimet, mert épp mindenki más még bénább volt, másrészt jó az nekem, ha egy gyenge történetem jön ki elsőnek? Ha lesz is pár ember, aki elolvassa, mert azért csak lesz, és megjegyzi a nevem, hogy hát, írt valami latymatagot? Én nem vágynék erre.

Ez a nem rangsorolós rendszer meg pont az ilyen lehetőségeket vágja el. Akkor adják ki az írásomat, ha az jó. De ha jó, akkor kiadják. Ez tök jól hangzik, nem? 

Szóval tetszett a rendszer, és gondoltam, ha valamit így felépítettek, időt szántak rá, hogy kitalálják, akkor azért itt mégis több lehet, mint holmi lehúzósdi.

Azért még mindig nem szántam rá magam, hogy jelentkezzek, és nem csak azért, mert még magammal is el kellett rendeznem, hogy is állok az írással? Még mindig nem tudtam, mit kapok a pénzemért és az időmért. (Apropó idő: az egyébként roppant szimpatikus volt, hogy nem egy hétvégés intenzív kurzust árulnak, hanem két hónapot, de erre lejjebb visszatérek a tapasztalatoknál.) 

És talán soha nem is tudom meg, ha nincs az Így neveld a regényedet blog, nincsenek Varga Bea előadásai és nincs nyílt alkalom az Aranymosás Könyvklubon. (Meg az írótábor, de az is már ezek következménye.) 

  • Blog: Találkoztam már olyannal, ami nekem egy-két bejegyzés után nem volt túl szimpatikus, hogy írással kapcsolatos témákról cikk, blogbejegyzés születik, de igazából csak néhány bekezdésnyi, a vége pedig “a többit elolvashatod/meghallgathatod itt és itt…”, nyilván egy fizetős lehetőségre kattintva. Ilyenkor úgy éreztem, hogy az egész bejegyzés csak mézesmadzag volt, és amúgy igazából nem tudtam meg belőle többet, mint amire nagyrészt már magam is rájöttem. (Nem a linkelés nem tetszett, az érthető, ha tovább irányítanak oda, ahol még többet megtudhatok, csak a pár bekezdést éreztem semmitmondónak.) Na, az Így neveld a regényedet blog nem ilyen. Hosszú, tartalmas cikkekkel teli, számtalan írástechnikai témával foglalkozó blog, amit képzett szerkesztő vezet. Ingyen. Az itteni cikkekből tanultam, hasznosak voltak, kifejtették a témákat, nem csak belengették őket. Persze, mint mindenben, az írástechnikában is lehet még mélyebbre ásni, de egy teljesen kezdő, keresgélő írónak ezek rendkívül informatív cikkek, és segítik, hogy önállóan is tanulhasson. (Hozzáteszem, nem csak a teljesen kezdőknek.) És időközben jött egy megvilágosodás, összeállt a kép, hogy aki ezt a blogot vezeti, Vilana Réka, ő a Könyvmolyképző szerkesztője. Így konkrétan ingyen, tartalmas cikkek által beleláthattam, milyen tudásanyagra is számíthatok.
  • Varga Bea előadásai: 2018. végén, 2019. elején tartott egy előadássorozatot Kreatív élettervezés címmel. Ezek fizetős alkalmak voltak, hiszen a termet is fizetni kellett amúgy, de egy kisebb összegért klassz előadásokat hallgathattam, találkoztam hozzám hasonlókkal, akiket érdekel az írás, ráadásul megtapasztaltam egy barátságos légkört az előadások utáni csevegések során. És ugye itt is lezajlott ugyanaz a gondolatmenet, mint a blog esetén: Bea is a kiadóhoz tartozott, tetszett, amit az előadásokon hallottam, hasznosnak és tartalmasnak találtam, szóval még egy jel, hogy a kurzusok sem lesznek zsákbamacskák.
  • Aranymosás Könyvklub: volt egy alkalom, amikor külsősök is mehettek a találkára, én meg kaptam az alkalmon. És szintén megfogott a légkör, a nyitott, barátságos emberek, és ott valahogy azt éreztem, “ide szeretnék tartozni!”. Furán hangozhat, ez nem egy tisztán ész-érv, de nekem az fontos, hogy ahol vagyok, ott milyen a közösség, van-e egyáltalán, és amit itt láttam, az nagyon megfogott.

És volt még két dolog, ami miatt végül a jelentkezés mellett döntöttem: a bloggerek, írós barátok beszámolói és a felvételi. 

Kedves blogoló írók! Innen is köszi, hogy megosztjátok az élményeiteket, tapasztalataitokat a keresgélőkkel! Egy-egy személyes bejegyzés elolvasása klassz tájékozódási lehetőség, és az is nagy segítség egy még csak érdeklődő kezdőnek, hogyha kommentelési lehetőséget hagyva megszólíthatóak vagytok, és egyszerűen, barátilag kérdezhetnek, ha szeretnének. 

A másik a felvételi. Sokat bizonytalankodtam, vajon nekem való-e a kurzus, elég jó vagyok-e hozzá, meg amúgy melyik lenne nekem való? (Az elég jó vagyok-e kérdést légyszi, értsétek jól. Igen, egy kurzus, oktatási mód arra való, hogy tanítsanak, hogy többet tudjak, mikor kijövök, mint ahogy bementem, ergo nem kell az évszázad kiforrott írójának lennem, hogy bejussak. De egy kezdő nyelvtanulót se dobok be egyből a középszintűre felkészítő nyelvkurzusra, mondván, azért vannak, hogy megtanítsák neki.) Ide a felvételihez be kell küldeni egy friss, nyers szöveget, ami alapján nem csak eldöntik, hogy adott kurzusra megfelelő szinten áll-e a jelentkező, hanem javasolnak neki másikat, ha úgy látják, az hasznosabb volna. Így már bátrabban mondtam azt, hogy megpróbálom. 

A tapasztalataim:

Na igen, eredetileg onnan indult az egész bejegyzés, hogy mikor meséltem ismerősöknek, hogy sulizok, kérték, hogy írjak róla. : D Csak aztán arra gondoltam, hátha segít valakinek, ha hosszabban kifejtem, mik vezettek a döntésig.

Klassz, intenzív, interaktív. : D 

Az egész egy zárt facebook csoportban zajlik. Minden héten kapunk tananyagot, és hozzá házikat, szorgalmikat, amiket hét végéig kell megcsinálni. Aztán következő héten ugyanígy, miközben a kurzusvezető megnézi a házikat és mindre ad visszajelzést. Meg közben bedob megvitatható témákat, és mi is szabadon kérdezhetünk. (Meg néha hülyéskedün,. tök jó légkör szokott lenni a csoportban. : ) )

A tananyagok is hasznosak és informatívak voltak, plusz nagyon jó, hogy megmaradnak és később visszaolvashatók – határozottan hasznos, később, több tudással mást szűr le belőle az ember -, nekem mégis az interakció tetszett a legjobban a kurzusokon. Tényleg van egy szakmai vezető az egész mögött, akit lehet kérdezni, nem csak átdobják az anyagot, aztán kezdjünk vele, amit tudunk. És ezt (is) segíti a kurzus hossza, van idő befogadni és felfogni a témákat, van idejük megfogalmazódni a kérdéseknek. Sőt, egyáltalán felmerülniük, mert ami a hatodik héten eszünkbe jut, azt nem biztos, hogy az első anyag olvasása után, amikor még minden új, ugyanúgy meg tudtuk volna fogalmazni. 

Ami még nagyon tetszett, a szorgalmik lehetősége. Én egészen sok időt tudtam rászánni a kurzusra (bár azt legközelebb megfontolom, hogy végigcsacsogom-e az egészet barátokkal közös ablakban ^^” ), de még így sem tudtam ezeket igazán kihasználni. Nem is idő, inkább agyhiány miatt. Viszont aki gyorsabb nálam, vagy csak ügyesebb, és rá tud feküdni a szorgalmikra is, annak nagy hajrá! Nagyon jó ez a plusz lehetőség, mert tényleg adott, hogyha még többet bele tudsz tenni a kurzusba, még abban is segítenek, és volt is, aki élt a plusz lehetőségekkel is.

A párbeszéd kurzuson egy zárónovellát kellett írni, a leíráson már volt felező és zárónovella is. Hú, hát egy hét alatt novellát írni (jó, azért előbb megkaptuk a témát, volt némi gondolkodási idő), az húzós. : D Nekem legalábbis, de mindegyiknél sikerült felpörögnöm és megírnom. Hol jobban, hol kevésbé jól sikerült, de megvannak. A kevésbé jókat meg az év során tervezem kijavítani. : )

Hát, ezt tudtam elmesélni az írókurzusokról. Remélem, segítettem kicsit, ha még épp döntés előtt állsz. : ) 

Most megyek és tovább böngészem az idei kurzusokat. Valaki nem szeretne plusz egy életet adni, amit csak írásra fordíthatok? : D 

A történet szintjei

avagy, a sztorim egy karkötő

Már készül egy bejegyzés a bétázós tapasztalataimról, de végül ezt a gondolatot, amit itt majd olvashattok, külön vettem. (Így is hosszú lesz az a cikk : D )

Részben a bétázásoknak és bétáztatásoknak, részben a sok egyéb olvasott anyagnak, hallgatott előadásnak köszönhetően, összeraktam magamnak egy hasonlatot, aminek a segítségével sokkal jobban átlátok egy szöveget, és ha nem is hibázok kevesebbet, legalább jobban látom, hol rontottam el.

Ezt egyelőre találónak érzem, aztán ha változik, vagy találok jobbat, majd szólok. : )

Eszerint egy történet szintekből áll. Mint egy csomózott karkötő.

Már olvashattátok tőlem, hogy ha valamiben még nem vagyunk jók, nem mozgunk elég otthonosan, akkor hasonlítsuk olyasmihez, amiben már igen. Itt is ezt csinálom. (Pl. ma már szép karkötőket tudok csinálni, de ez nem így indult. Amúgy semmit, amit ma jól tudok, nem úgy tanultam meg, hogy egyből jól ment, szóval annyira nem nagy varázslat, hogy az írást is eleinte eltolom. Jó sokszor, csak hogy biztosra menjek.)

Ismeritek a csomózott karkötőket? Nem túl bonyolult elkészíteni őket, van négy csomófajta és ezeket kell variálni az egész karkötőn keresztül. Az egyszerű csíkostól az egészen bonyolult mintákig bármit meg lehet csinálni ezzel a négy csomóval. De egy karkötőnek több részére is figyelni kell, hogy jó legyen, hogy teljesen szép legyen a végeredmény. És ezeken a helyeken el is lehet tolni.

  • Maguk a csomók – amíg gyerek voltam és még nem állt rá a kezem, ezek nem lettek egyenletesek – hasonlatomban ezek a szavak,  mondatok.
  • Minta – van egyszerűbb, bonyolultabb és szándékosan kesze-kusza is, de pl. egy izgalmasabb minta több odafigyelést igényel – a szövegnél ez a szerkezet.
  • Színek – lehet, hogy csodaszép mintát nézek ki és egyenletes csomókkal meg is tudom kötni, csak épp pocsék a színérzékem, de az is lehet, hogy bár a másik kettő még nem az igazi, már maguk a színek annyira jól néznek ki egymás mellett, hogy egyszerűen jó a szemnek ránézni az összeállításra – ezt tekintem a szöveg „magjának”.

Hogy jön ide a bétázás? (mindig egyben bétáztatást is értek alatta, mert mindkét oldalon álltam már, másrészt egyik oldal dolgait néha pont a másikon szerzett tapasztalat segít megérteni, de ezt majd kifejtem a bétázós cikkben)

Induljunk ki onnan, hogy nem, egy szöveg, történet nem azonnal jó úgy, ahogy az író leírja. Az enyém sem, másé sem. (Elég csak annyit megnézni hozzá, olvastunk-e már unalmas, vagy fura vagy bármi módon nem teljesen élvezhető sztorit? Biztosan. Szóval ott valami nem stimmel.) Ez eddig jó, azt az elején sem gondoltam, hogy amit leírok az úgy jó és kész, de azért persze irtóra bosszantott, hogy nem jó, az meg főleg, amikor nem értettem, miért és hogy javítsam ki?

Néha egészen érthetetlen visszajelzéseket kaptam és adtam. Volt, hogy éreztem, hogy valami nem stimmel a szövegemmel, de a béták észrevételei után se lett jobb, mert nem (csak) azok voltak a hibák, és én is volt már, hogy éreztem, hogy egy szöveg rossz, csak nem tudtam megfogalmazni, miért, mi a gond?

És a gondolatmenetbe bekapcsolódott a sok olvasott anyag, hallgatott előadások, meg a szerkesztésről hallott „rémsztorik”. : D Oké, az vessen rám követ, aki még nem parázott rá, hogy valami „javíthatatlan”, ill. „csak teljes átírással javítható” hibát tesz a regényébe. : D Szóval ezt muszáj megfejtenem! 

Az eredménye, amit ezekből a tapasztalatokból, gondolatokból kihámoztam: a szövegnek különböző szintjei vannak.

Csomók:

Ide sorolok mindent, ami a szavak és mondatok szintjét jelenti.

Ha ez jó, akkor szép a szöveg, hangulatosak a jelzők, érthetőek a mondatok, úgy olvasmányos az egész. És ez működhet akkor is, ha uncsi az alapötlet vagy nem jó helyen lassul-gyorsul a történet.

Ha rossz, arra jó példa lehet a kimaradt alany, a kusza mondatrendezés, rossz helyesírás, ilyesmik. És lehet, hogy ettől még maga a sztori amúgy jó és élvezetes. Lehet, rosszul tippelek, de szerintem a szerző ilyenkor annyira a saját fejében van, hogy „nem látja, amit leír”, mert amúgy a történet, a hangulat behúz mint olvasót, szóval „ami a fejében van”, az rendben van, csak a papírra vetésnél sántít még kicsit.

Szóval hogy mondjam, alap szint, hogy legyen érthető, amit leírok, haladó szint, hogy legyen szép is.

Jó hír, szerintem ezt a részt a legkönnyebb gyakorolni és javítani. (Mint ahogy a karkötőnél, ha egy csomó csúnya lesz, elég azt az egyet újrakötni, nem kell újrakezdeni az egészet.)

Van, hogy egyszerűen csak figyelmetlenségből jön a hiba, vagy mondat közben ugrott egyet a gondolatunk, de ez simán egy újraolvasással nekünk is fel fog tűnni. Illetve minden leírt mondattal is ezt gyakoroljuk, és a neten is találni egy halom párszázszavas feladatot, azokkal is lehet, ráadásul ezekhez segítséget is könnyű kapni, mert könnyű megfogalmazni a hibát. Pl. egy írástechnikai cikkeket soha nem olvasott béta is be tudja jelölni, ha kihagytuk a vesszőt, vagy lemaradt az alany, vagy jelezheti, ha képzavart talál. És ezeket tényleg elég helyi szinten javítani, nem kell hozzá újraírni az egész sztorit, csak mert két helyen giccses lett a leírásunk. Meg a sok olvasás, az is segít (jó, az mindenhol), hogy ne csak a fejünkben működjenek jól a szavaink, hanem leírva is értelmesek legyenek.

Minta:

Most fogtok megölni, érzem. : D Ezt tekintem a szöveg „szerkezetének”, és szerintem ez az a híres-hírhedt dramaturgia. Mint ahogy a karkötő mintája is akkor lesz szép, ha minden a helyén van, és bár az egyes csomókból épül fel, rajzolódik ki, mégsem a csomók egyenletességén múlik maga a mintázat, úgy a történet szerkezete sem lesz jó vagy rossz pusztán attól, hogy valaki szép mondatokat tud írni.

 Találkoztatok már olyan könyvvel, ahol az alapötlet jó volt, a mondatok kerekek, szépek voltak, de mégis valahogy lapos volt a sztori? Én nemrég láttam egy színdarabot, ahol az énekek jók voltak, a színészi játék klassz volt, és bár én musicalről általában olyan hangulatban jövök ki, hogy „Ide nekem az oroszlánt is!”, teljesen fel vagyok dobva és pörögve, itt meg… Hát… jó volt. Valahogy ez volt az egészről az összbenyomásom. Ilyen helyzetekben sejtem azt, hogy a történet felépítése csúszott el valahol.

Ez nem olyasmi, ami pusztán mondatok vagy akár jelenetek – kivéve, ha a jelenet felépítését nézzük –, szintjén meg lehet látni, mint ahogy három csomóból sem látjuk még a karkötő mintáját, csak a teljes történet, vagy annak egy nagyobb része után lehet rá bármit mondani. Mert lehet, hogy a mondatok a helyén vannak, lehet, hogy a jelenetek is önmagukban szépek, mégis, valahogy nem akkor lassul és gyorsul a történet, amikor kellene, a meghatónak vagy fesztültnek vagy drámainak szánt jelenetek „nem ülnek”. És szerintem ez a szerkezet, hogy ezek az elemek egymáshoz képest hogy helyezkednek el?

Hogy erre hogy jöttem rá, legalábbis arra, hogy kell lennie valamiféle rendező elvnek, az egy jópofa sztori, de a lényeg, hogy ezen (is) múlik, sírunk-e egy vallomáson, izgulunk-e egy párbajon, megrendülünk-e a főhős múltján? Ahhoz, hogy a tábortűz mellett elhangzó csöndes ígéretnek erős hatása legyen, kellenek a “mozgalmas” részek. Csak egymáshoz viszonyítva lesz igazán súlyuk.

Ezen már nehezebb valamivel dolgozni, mert eleve el kell fogadni hozzá a „belső szerkezet létét”. (A karkötő mintáját sem tudom egy-két csomó újrakötésével kijavítani, vagy megváltoztatni.) És hosszabb idő is, pont, mert önmagában legfeljebb egy-egy fejezet vagy jelenet felépítését lehet megnézni rövid idő alatt, de egy teljes regényt elolvasni és ilyen formában végiggondolni már hosszadalmasabb. Viszont vannak hozzá remek cikkek, meg ami szerintem még jó lehet, az a filmnézés. Ott két óra alatt kapunk átfogó képet egy történetről.

Színek:

Ez a történet „magja”, minden, ami a konkrét sztori mögött húzódik és tudva vagy tudattalanul, de ott van minden mondatban, történésben, akár akarjuk, akár nem. Mint a karkötő színei. Már a legelején, amikor még egy csomót se kötöttünk, csak összefontuk a szálakat, már ott látszanak, és függetlenül attól, hogy milyenek a csomóink és mennyire egyszerű vagy bonyolult mintát választunk, a színek ott lesznek mögötte. Ha jól válogattuk őket össze, már a látvány is jó hatást fog kelteni, de ha nem, akár egy szép csomókkal, extra nehéz mintában megcsinált karkötő se lesz annyira szép látvány a szemnek.

Ez maga az alapötlet, de a gondolkodásunk, világfelfogásunk is. Ezek a legkevésbé „megfogható” dolgok. Viszont ez az, ami miatt “bele lehet szeretni” egy könyv miatt az írójába. Olvastatok már olyan könyvet, hogy egyszerűen annyira tetszettek benne a gondolatok, az ábrázolt dolgok, úgy a felfogás, hogy azt mondtátok volna az írónak, “Légyszi, legyünk barátok, minden szavad értem, nem számít az se, ha már meghaltál!” Jahm, ez néha átível még az időn is. : D 

Ide tudom kötni bétaként / olvasóként azt az érzést, amikor a mondatok világosak (jó, ez azért kiadott könyvben ne legyen kérdés), a sztori sem rossz, valami mégsincs a helyén. Ide sorolom pl. 

  • ha logikai hibára épül egy történet. Akár a konfliktus, akár a végső megoldás, akár magában a világban van valami logikátlanság. Nem tudom, más hogy van ezzel, nekem elég nagy parám, hogy ilyet csinálok és nem fogom időben észrevenni. Hiába szeretek / szeretnék amúgy fiktív világokban írni, és találnék ki egy csomó mindent, emiatt muszáj behúznom a kéziféket, néha teljesen rástresszelek.
  • szerintem ezen a szinten van a gond, amikor azt mondják pl., hogy az író bántalmazó kapcsolatot pozitívként ábrázolt. Mert ha így csinálta, akkor biztos, hogy neki nem tűnt fel, mit csinál, nem tudja, hogy amit bemutat, az nem jó.
  • illetve hogy bizonyos szempontokból magunknál jobb, kompetensebb karaktert nem tudunk ábrázolni. Nem is annyira tárgyi tudásban, azt elég jól meg lehet oldani utánanézéssel, szakemberekkel beszélgetéssel, egy-egy “szakmás jelenet” bemutatásával. Viszont magunknál sokkal okosabb, intelligensebb karaktert hozni nehéz, nem tudnak olyan gondolatai lenni, nem tud olyan dolgokat összekapcsolni, amiket mi sem tudunk. Erkölcsileg sokkal magasabb szinten lévő karaktert se nagyon tudunk hozni, mert egész egyszerűen másként látunk helyzeteket, nekünk nem kérdés nem dilemma, ami neki igen, más szabályok szerint cselekszünk és gondolkodunk.
  • tudnk más helyzetben lévő karaktereket ábrázolni, mint amiket már mi is átéltünk, elég szegényesek lennének a sztorik, ha nem tudnánk, de _valami hasonlóság_ akkor is kell, valahonnan _tudnom kell_ azt, amit leírok.

Ezeket a dolgokat legalább értelmi szinten muszáj megértenünk, hogy dolgozni tudjunk vele. Mondok egy példát: Ha én tudom, hogy amikor bemegyünk valahova, köszönni illik, akkor ezzel tudok játszani. Tudom, hogyha udvarias karaktert szeretnék hozni, az köszön, sőt, ha tudom, hogy más rangú, más nemű, akármi emberek máshogy köszönnek egymásnak, akkor árnyalni is tudom. És tudok bunkó karaktert is hozni, aki bemegy és szó nélkül levágódik egy székre. De ehhez tudnom kell, hogy köszönni illik. Ha nekem ez nincs is a fejemben, akkor ezzel nem fogok játszani, mert eszembe sem jut, hogy lehetne. Másik példa: ha én csak aszerint élem az életem, hogy miért büntetnek és miért dicsérnek meg, akkor azzal tudok csak számolni, hogy a karakterem fél, hogy elkapják, ha csokit lop a boltban, ezért nem fog lopni, vagy esetleg azért, mert az neki már unalmas, vagy nincs szüksége csokira. De nem fogok olyan karaktert hozni, aki azért nem lop csokit, mert az rossz dolog, sem olyat, akinek dilemma lesz, hogy nem tudja kifizetni, nem is vennék észre, és a húga szeretne egy csokit, mégsem akarja ellopni, mert nem szabad. Eszembe sem fog jutni, hogy miért ne venném el, ha egyszer nem figyel oda senki?

Ez a szint, a “színek szintje”, eléggé “adottnak” tűnik, vagy van színérzékünk, vagy nincs. Szerencsére ez nem ilyen kőbevésett. : ) 

Eleve, ha tudjuk, hogy egyáltalán létezik ez a szintje a szövegnek, akkor már tudunk azzal számolni, hogy lehet, hogy valami itt nincsen a helyén. (Vagy minden a helyén van, de tudatosabban tudunk vele számolni.) Onnan pedig már próbálhatunk tenni érte, hogy helyre kerüljön, javuljon.

Mert hát egy csomó mindent – egy részüket szerencsére : D – nem éltük át, amiket a karaktereink igen, nem voltak olyan dilemmáink, hogy a testvérünket mentsük-e meg vagy az országunkat, mégis tudunk, de legalábbis mások biztosan tudnak ilyen törtéenteket írni, úgy, hogy még a karunk is lúdbőrzik közben. 

Sok olvasással, ami alatt a figyeljük a világépítés logikáját, és beszélgetéssel világépítésben jártasabbakkal, érdemes figyelni és tanulni nem is csak a konkrétumokat, hanem magát a gondolkodásmódot, hogy ők hogyan fognak hozzá? Aztán könyveknél azt is figyelhetjük, milyen hatással van ránk a történet, a szereplők tettei, egyetértünk-e velük vagy sem és miért? Rengeteg beszélgetés, mások és magunk figyelése, a háttérben azzal a kérdéssel, hogy miért? Más vagy én miért nem tett meg valamit, ami pedig logikus lett volna  – szerintünk -, miért tettünk meg valamit, amiről azért éreztük, hogy nem jó, miért, honnan volt erőnk megtenni valamit, ami talán nem volt kényelmes, vagy egyenesen nehéz volt, de mégis megtettük? Miért, honnan volt másnak bátorsága olyat megtenni, amit nekünk nem, vagy fordítva, miért nem mert valamit megtenni, holott szerintünk nem lett volna nehéz? Ezek nagyon izgalmas dolgok! : D 

Érdekes észrevétel:

Fejben én ilyen szintekre bontok egy történetet, ezeken a szinteken akarom elérni, hogy jól működjön és itt is keresem a hibákat, ha valami nem stimmel. És érdekesség, talán más is így van vele, én azt figyeltem meg magamnál, hogy a hibákra adott reakcióim, az érzékenységem is a szintek szerint változik.

Ha elírásokat, vesszőhibákat, képzavarokat jeleznek a béták, persze, bosszant, hogy elrontottam, de itt meg is áll a dolog, megnézem, mit írtam el, illetve miért nem sikerült a kívánt hangulatot átadnom, átfogalmazok, ilyesmi. Bosszant, de nem kavar fel.

Ha azt mondanák, írjam újra a regényem, mert nem elég feszes, vagy nem stimmel a szerelmi szál, hát, az azért eléggé kiakasztana. Egy novellával megcsináltam, hogy mivel alapvetően pocsék volt, szétkaptam az egészet, a nulláról újrarendeztem, újrapakoltam a jeleneteket, kivettem, újakat raktam be, átszerveztem és átírtam az egészet. Piszok nagy meló. Ezért is akarom inkább előre megérteni, milyen is egy stabilan álló szerkezet, mert ezt egy regénynél megcsinálni… kalapot emelek mindenki előtt, aki már megtette! (Ugyanakkor nem tudok és nem is akarok mindent előre megtervezni, egyszerűen nekem az nem megy, inkább majd menet közben írom át ötször a vázlatom, ahogy tisztázódnak a dolgok a fejemben, de egyszerűen szeretem, ha “él a történet” és látom működni. Vagyis egy csomó minden menet közben jut eszembe, és esélytelen lenne kitalálni előre. Épp próbálom magam lenevelni arról a befeszülésről, hogy nekem nem kell mindent előre megterveznem akkor se, ha mások körülöttem így csinálják. Aztán lehet, hogy rosszul gondolom…) Mindenesetre, ha itt lenne hiba, szívnám a fogam, de minden erőmmel a megoldáson gondolkodnék és dolgoznék.

Ha valaki a történetem “magjához” akarna nyúlni, az egészen biztosan szíven ütne. Az egy kemény kör lenne nekem is, a bétának / szerkesztőnek is. Jahm, nagyon békés és feladatkövető tudok lenni, amíg nem érint olyan mélyen valami, de ha érint, és te bele akarsz szólni… : D Itt egyébként simán látok arra is esélyt, hogy összeveszek a kritizálóval, és behúzom a kéziféket, és azt mondom, hogy legfeljebb nem adják ki a regényem (Ilyen hozzáállással soha nem is fogják… x’D), de nem teszek magamon erőszakot, meg azt is, hogy a nyakába ugrok annak, akivel ezt a szintet meg lehet tárgyalni, mert “Látja a színeket! Lehet vele színekről beszélni!” : D 

És még egy apróság: ezek a szintek erősíthetik és gyengíthetik egymást, de persze a legjobb, ha minden a helyén van. : ) 

És most megyek regényt írni. Vagy újragondolni az életemet, még nem tudom, melyik a nehezebb. : D

Rám kényszerítették az írástechnikát!

Ezeket a könyveket nem önként vettem meg! Az egyik szerző idejött hozzám és bedobta a nyitott ajtón, volt, aki a könyvesboltban kényszerített vásárlásra, Egri Lajos meg addig kísértett, míg megvehető példány híján ki nem nyomtattam a könyvét. Ugyanez a netes írástechnikai oldalakkal. Halljátok, azt mondták, levágják a szempillámat, ha nem kattintok rájuk! És megfenyegettek, hogy pasztőrözetlen tejet kell innom, ha nem lépek be írásos facebook csoportokba és nem olvasgatom írók, bloggerek írós cikkeit, fordításait. Hát kénytelen voltam.

Ti is jártatok már így? Ha nem, akkor azon szerencsések közé tartoztok, akik önként látogatnak meg egy-egy oldalt vagy vásárolnak könyvet.

Mindenkit megnyugtatok, velem is ez a helyzet. Annak a cikkét, oldalát, könyvét olvasom, akiét én akarom, legyen az szerkesztő, író vagy blogger. 

Úgy két éve olvasgatok írástechnikáról, egy éve komolyabban is, és ezalatt nem egy megjegyzést, kiborulást vagy véleményt láttam azzal kapcsolatban, hogy vannak, akik „nyomatják magukat”, „nem értenek hozzá”, „frusztrálják a kezdőket”, „nem adnak használható tudást”…

Én meg ülök és lesek, hogy emberek, most komolyan ezen hisztiztek, és azokat szidjátok, akik anyagot adnak, hogy tanuljatok?

És nagyrészt ingyen. (A bejegyzés végén lesz néhány link olyan oldalakról, csoportokról, ahova ingyen és bérmentve benézhettek.) Könyvet nincs lehetősége mindenkinek venni, ezt megértem, de egyrészt létezik a világon könyvtár is, ajándékba is lehet kérni, vagy kölcsön, ha megvan ismerősnek, másrészt ha mégis költenél rá, egy könyvet csak egyszer kell megvenned és örökre a tiéd.

Szóval nem kényszerít senki. Ha olvasni, tanulni akarsz, megteheted, ha nem, akkor csukd be az oldalakat. Ezt is nyugodtan zárd be, ha nem érdekel a folytatás, úgyse tudom, hol alszol, én viszont ettől még nagyon jókat fogok álmodni.

***

Azoknak, akik maradtak: a „ha nem tetszik, ne olvasd!” dologban van igazság, de úgy hiszem, ennél azért bonyolultabb a történet.

Mert feltételezhetően, akik írástechnikát olvasnak:

1.      Érdekli őket a dolog
2.      Tanulni akarnak
3.      Tartalmas anyagokat akarnak
4.      Látni szeretnék mindennek az eredményét a saját munkájukon

„Nyomatják magukat”

Igen, vannak, akik folyton szembejönnek, és biztosan van, ahol csak erős marketing fogás az írástechnikával foglalkozás – más meg tényleg segítő szándékból ír nekünk munka és család mellett, szabadidejében – , de erre az egyre tényleg csak azt tudom mondani, hogyha nem érdekel, nem olvasom. Ha nem megyek fel adott oldalakra, ha nem lépek be könyves/írós fb csoportokba, vagy letiltom az értesítéseket, nem lesz tele a gépem ilyen témákkal. Az aluljárókban is folyton kínálják a rózsaszín, vinnyogó, elemes kiskutyát, de nem veszek, mert nem kell. Ennyi. 

Amúgy meg, ha nem is hallanánk róluk, jóval kisebb eséllyel találnánk meg ezeket a helyeket.

„Nem értenek hozzá”

Való igaz, ma már bárki, bármit közzétehet az interneten, legyen az szerkesztő vagy tizenéves blogger. Mindegyiktől láttam már írással foglalkozó cikket, ahogy írótól is, mindenféle szerkesztői végzettség nélkül. És ez tök jó!

Az illető, mindegy, hogy milyen célból, segítő szándékkal vagy önreklámból, de közzéteszi azt, amit az írásról tud, de ez még mindig csak egy tálca, amiről nem muszáj elvenni a sütit. Viszont így van miből választani!

Lehet fújni a tizenéves bloggerekre, hogy hülyeséget terjesztenek, de egyrészt messze nem mindenki, klassz ötleteik is vannak, másrészt sokszor már az segítség, ha az ember azt látja, hogy nem csak ő szerencsétlenkedik. Jó esetben pedig az illető el is mondja magáról, hogy nem „szakmabéli”, hanem lelkes amatőr. 

A te döntésed, hogy kit, mennyire veszel komolyan, akár egy-egy személyt, akár egy-egy cikket nézve. Nem kell mindent be- és elfogadnod, amit olvasol.  Mondhatod magadban, hogy „írástechnikában főleg szerkesztőkre hallgatok, mert ők rengeteg szöveget gondoztak már” vagy „aki már adott ki könyvet, a szememben ő az igazi” vagy „az írópalánta bloggerek még ösztönből írnak, rájuk figyelek főleg”.

Már az is egy jó önmeghatározás, ha felteszed magadnak a kérdést, hogy egyik forrást miért érzed jobbnak, mint a másikat? 

„Frusztrálják a kezdőket”

Itt leszögezem, hogy ezért néha lekeverek magamnak egy mentális tockost, mert bele szoktam esni ebbe a hibába. : D Mármint rágörcsölök az írásra, mert ott kattog a fejemben, hogy „ezt így vagy úgy _kell_ csinálni”. Meg egy csudát!

Ha te is kezdő vagy: Engedd el! Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg azzal a tudással, amid most van. Ha nem sikerült, akkor is van egy sztorid, amin jól szórakoztál, szeretted a szereplőidet. Elvégre ezért írsz, nem? Már tanultál egy-két dolgot, amit a következő írásnál tudatosabban fogsz csinálni. Amúgy azon se parázz, ott majd mást fogsz elrontani. ; )

Normális ember nem várja el tőled, hogy elsőre remekművet alkoss, szóval neked sem kell elvárnod magadtól. (Halkan jelzem, hogy erre is jók a novellák, könnyebben vállat vonsz, ha elrontottad, mintha egyből az aktuális szívszerelmed regényötletednek esel neki.)

Ha már haladó vagy, és a kezdőkért aggódsz: Kérlek, egy kicsit bízz bennünk! Íróknak készülünk, vagy mi a szösz, ha nem elsőre, akkor másodszorra, de fel fogjuk fedezni, ha egy-egy írói tanács hülyeség, vagy valami jó, csak nem az aktuális művünkhöz való, és ha komolyan gondoljuk a tanulást, hidd el, kiélesedik a szemünk minderre. Ha rágörcsölünk néha a dologra, az csak azt jelzi, hogy komolyan vesszük és szeretnénk jól csinálni. De ha tényleg meg akarunk írni egy történetet, rá fogunk jönni, hogy vagy görcsölünk tovább, és akkor nem lesz belőle semmi, vagy megpróbálunk valami olyasmit, amit addig még nem. Például lazábban venni a dolgot, kísérletezni, játszani! 

„Nem adnak használható tudást”

Ez összefügg azzal, hogy az olvasás, tanulás eredményét mindenki látni szeretné a saját munkáján. Ez nem meglepő, valljuk be.

Lehetne beszélni a kurzusokról, táborokról, fizetős programokról is, de itt most nem ezekről szeretnék elsősorban, mert egyrészt egyelőre kevés ilyen tapasztalatom van, másrészt amilyen vélemények miatt ezt a bejegyzést írom, azok is főleg a netes/könyves anyagokról szólnak. Ezért ide csak annyit szeretnék, hogy úgy gondolom, bármilyen témáról van is szó, csak egy bizonyos szintig sajátíthatjuk el internetről és könyvekből, de ha feljebb szeretnénk lépni, ott már előkerül a magántanár/képzés/edző/egyetem, stb. kérdése. Mikor pár éve elmentem magántanárhoz, mert le akartam tenni a biosz emelt érettségit, senki nem lepődött meg rajta. Miért lenne ez más? 

Most az ingyen vagy még viszonylag olcsón elérhető tudásról van szó.

Légy szíves, próbáljunk meg némi jó szándékot feltételezni azoktól, akik ingyen adnak nekünk anyagot, amiből tanulhatunk! Legalább feltételezzük, hogy igyekeznek a tőlük telhető legjobbat írni, és közben ők maguk is próbálnak fejlődni. 

Ha senki nem kényszerít semmire, mégis úgy érzed, valamit le akarnak nyomni a torkodon, akkor bocs, de a te készülékedben lesz a hiba. Mondhatnád, hogy te ezt nem kéred, vagy kereshetnéd máshol a választ a kérdésedre, de nem teszed. Mert ahhoz már dönteni kéne. Akkor viszont már nem csak a másik oldalon múlna a dolog, hogy milyen szintű anyagot nyújt, hanem rajtad is, hogy ezt elfogadtad vagy merted azt mondani, hogy kösz, nem kérem.

És ahogy ezt nem spórolhatjuk le, úgy a saját belefektetett munkánkat sem. Régen sokat táboroztattam, és egyik helyen a táborvezető azt mondta a felkészítésen, „Mindenki annyit visz haza a táborból, amennyit beletesz”. Szerintem ez itt sincs másként.

Fogom a fejem, amikor egy-egy oldalt vagy könyvet szidnak, mert ez vagy az nincs benne leírva. De elolvastad a leírását, megnézted a tartalomjegyzékét? Ígérte bárhol, hogy attól az egytől, ha sokat forgatod, profi író leszel? Ne kérjünk olyat számon semmin, ami annak nem is célja!

Ez nekem még mindig azt mutatja, hogy kívülről várjuk, hogy valaki majd a fejünkbe csepegteti a varázserőt, amiért annyit kell csak tennünk, hogy elolvasunk pár blogot, megveszünk egy 3000 Ft-os könyvet és tádám! Sőt, lehetőleg csak egyet, mert azt elképzelhetetlennek tartjuk, hogy innen ezt tanulom meg, amonnan meg mást. Mert az már munkával járna. 

Hol van a mi részünk? Hol van, amit mi teszünk bele ebbe az egészbe?

Teljesen biztos vagyok benne, hogy a legprofibb író/szerkesztő se tudna megtanítani írni, ha nem gyakorlunk, ha csak passzív befogadóként várnánk a tudást. Aztán meg másra mutogatunk, hogy azért nem fejlődünk, mert nem jó az anyag, amit kapunk.

Azt érzem, sokszor a saját munka rész nincs meg, ami jelenti azt, hogy kiválogatom magamnak a forrásokat, kipróbálom, amiket javasolnak – eleve kiválasztom, mit tartok kipróbálásra érdemesnek – és elteszem a „bevált / nem vált be” fiókokba, majd újraírok és új dolgokat írok. Nem mentség, hogy milyen anyagokat kaptam arra, ha ezeket nem teszem meg.

Ráadásul én azt tapasztalom, hogy a kép fokozatosan áll össze, mint ahogy főzni is tanulunk. Legyen akármilyen jó egy recept, elsőre esélyes, hogy valamit elrontok. De megpróbálom újra, meg kipróbálok még sok másikat. Lehet, hogy az elején nem is értettem, mit rontottam el az elsőben, de ahogy az egyes receptek és a gyakorlás idővel „főzéssé” áll össze a fejemben, úgy rá fogok jönni. Az elején nem azért bénáztam, mert rossz volt a recept, hanem mert még nem volt elég tudásom és tapasztalatom, hogy jól csináljam. De azt meg csak úgy tudtam megszerezni, hogy egy csomó mindent kipróbáltam és persze jó párszor el is rontottam. Fura körforgás, nem?

De írásnál ugyanezt érzem, ezen pedig csak a türelem és a gyakorlás segít.

Kezdő és nem kezdő írók, írásról olvasók!

Lássátok a jó szándékot és feltételezzétek, hogy akit épp néztek, olvastok, a tudása javát adja!

Ne kritika nélkül tegyétek, sőt, legyetek kritikusak és igényesek! Válogassatok, szedegessétek össze magatoknak a tudást és persze normálisan megfogalmazva miért ne vitázhatnátok, írhatnátok kritikát?

De azzal, hogy hisztiztek és másra mutogattok, még nem fogjátok megspórolni a tanulást. Ez csak azt jelzi, hogy ti is érzitek, hogy valami nem stimmel, hogy valamit még tennetek kéne, de nem teszitek meg. (Az egyéni esetekről most nincs szó, el tudom képzelni, hogy valakivel tényleg kitoltak, hogy peche volt, hogy bármi. Igazából neked fontos, hogy őszintén azt mondhasd, nem rajtad múlik/múlt vagy elismerd, hogy ahogy ezt most olvasod, bizony kényelmetlenül érzed magad.)

Legyetek egy kicsit hálásak azért, amit kaptok!

Szerkesztők, írók, bloggerek!

Kérlek, ne hagyjátok abba, hogy írásról, írástechnikáról beszéltek!

Egy vidéki kisvárosban jártam általános iskolába, nagyváros nem volt a közelben, nem is mászkálhattam volna még egyedül, az internet meg akkor kezdett még csak elterjedni. Egyszer szerveztek író-olvasó találkozót, én meg elmentem, „csak hogy lássak írót”, pedig előtte nem is hallottam az illetőről. Ennyire ritkaságszámba ment bármi ilyesmi program.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, egyszer-egyszer volt, hogy azt mondtam, író, de soha egy percig nem gondoltam, hogy erre több esélyem lenne, mint akár űrhajósnak lenni. Voltak is „normális” válaszaim a kérdésre, hol orvos akartam lenni, hol patológus.

Úgy tíz éve nem foglalkoztam igazán aktívan írással, de abból az időből még az a kép volt meg, hogy az interneten csak egy-két oldalon lehetett bármiféle írástanácsot találni, regénypályázatról meg egyről sem tudtam. Lehet, hogy én voltam tájékozatlan, nyugodtan javítsatok ki, de bennem még az a kép élt akkoriban, hogy bekerülni egy kiadóhoz közel lehetetlen, mert ahhoz vagy zseninek kell lenni, csak úgy, magamtól, vagy ismeretség kell, vagy valami csoda, vagy bármi, ami egy teljesen átlagos emberrel úgysem fog megtörténni.

Most meg úgy két éve arra tértem vissza, hogy bár egyesek szerint siralmas a mai magyar helyzet, én meg pislogok, hogy több blog, facebook csoport is foglalkozik a témával, kerülnek fel használható anyagok, jelenik meg néhány írástechnikai könyv, több regénypályázat is van, ahova névtelen emberek írásait várják.

És ettől a vidéki kislány, aki elment „írót nézni”, úgy érzi, hogy akár még űrhajós is lehet!  

Ma is vannak vidékiek, akik nem tudnak „csak úgy elugrani” egy-egy írós programra, mint a nagyvárosiak, vannak kamaszok, akiket nem engednek el a szüleik, vannak, akiknek tényleg nem fér bele drága kurzus. Hatalmas segítség az az anyag, amit interneten is el lehet érni!

Írjatok még nekünk sok tartalmas, átgondolt, tapasztalatokon alapuló cikket, indítsatok youtube csatornát, bármit, hálásak vagyunk érte!

Köszönjük az eddigi munkátokat!

Linkgyűjtemény (a teljesség igénye nélkül):

Így neveld a regényedet (blog)
Írástechnikai fórum (facebook csoport)
Irodalmi boncasztal (blog)
Könyv Guru (portál)
Novák Zsuzsanna csatornája (youtube csatorna)

És még nagyon sok oldal van, ahol a többi tartalom mellett megjelennek írással, írástechnikával kapcsolatos cikkek is, illetve több más könyv is, a fentiek csak a saját példányaim.

Nyissátok ki a szemeteket!

“Troll, bent a csoportban egy troll! Gondoltam, szólok…”

Az elmúlt hetekben két esettel is volt dolgom, amelyekben felmerült a “troll” szó. Az egyiknek csupán szemlélője voltam, a másikban engem hívtak troll-gyanúsnak és már az admint emlegették velem kapcsolatban. Elgondolkodtam ezen a “troll” jelenségen, beszélgettem róla barátokkal, és most megszületett ez a cikk. 

Fontosnak tartom beszélni róla, mert:

  • egyszerű olvasóként te is belefuthatsz ilyesmibe böngészés közben
  • magad is kerülhetsz olyan helyzetbe, ahol fennáll az esélye, hogy trollnak fognak mondani – ha nem szeretnél ilyet, jó, ha tudod, hogyan kerülheted el, ha pedig mégsem akarsz csöndben maradni, tudd, hogy mit vállalsz
  • ha blogot vagy facebook oldalt üzemeltetsz, adminként is lesz dolgod a jelenséggel, és ott már neked kell döntened a kialakult helyzetről

Mivel mind a két, fent említett eset zárt csoportban zajlott, így ennél konkrétabbat nem mondhatok róluk. De anélkül, hogy idegen számára, aki maga nem olvasta őket, kiderülne, pontosan melyik helyzetekről van szó, felhasználom őket példának. 

A JELENSÉGRŐL ÁLTALÁBAN 

Megkérdeztem Wikipédia barátomat, szerinte ki a troll? “A troll az internetes szlengben olyan személy megnevezése, aki provokatív, ingerlő módon, tárgyhoz nem tartozó üzenetekkel bombáz egy online közösséget (például internetes fórum, chat, blog, levelezőlista), vagy személyes hitbeli meggyőződését ellentmondást nem tűrő, pökhendi erőszakossággal sulykolja, azzal a konkrét szándékkal, hogy más felhasználókból heves reakciókat provokáljon ki, vagy más módon zavarja, lehetetlenítse el a témába vágó eszmecserét.”

Ezt nem is magyarázom tovább, valószínűleg mind tudjátok, miről, kiről van szó. 

Sokkal inkább kérdés lehet, hogyha ez ennyire egyértelmű, mi a szöszt kellett csinálnom ahhoz, hogy megkapjam a “troll-gyanús” jelzőt? 

Kérdeztem. 

TROLLKODÁS VAGY POLGÁRPUKKASZTÁS? VÉKONY A HATÁRVONAL

A trollkodásról elmondható, hogy teljesen öncélú. Figyelemfelhívásra, szándékos indulatkeltésre megy a játék, pusztán a műsorért.

A polgárpukkasztás pedig olyan tett, viselkedés, ami az adott közegben eltér a megszokottól, és ezzel megbotránkozást, felháborodást vált ki. 

Persze, ezt is lehet öncélúan, “troll módon” csinálni, azonban van egy fontos különbség, amit a legjobban az támaszt alá, hogy mindig is voltak híres és elismert polgárpukkasztó személyek: a polgárpukkasztásnak van célja. (Ha nincs, azt én már trollkodásnak mondanám, és ebben a cikkben is ilyen különbségtétellel fogom használni a két szót.)

Célja, hogy a megszokottól különböző viselkedéssel kibillentsen egy közeget a saját, megszokott állapotából, felrázza a langyos vizet, s ezáltal rámutasson bizonyos megkérdőjelezhető pontokra. Elgondolkodtatni akar a saját, bevett szokásokról, megmutatni a dolgok fonákját, olyan módon, amit már nem lehet csak úgy lesöpörni egy kényelmes mozdulattal. 

Talán én is pukkasztottam a polgárokat? Nos, amennyiben a “Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mit gondoltok X dologról?” kérdés annak számít, úgy igen. Elvégre tudtam, hogy abban a közegben, ahol felteszem a kérdést, valószínűleg ez némileg kényes téma. 

Viszont, mivel még csak nem is érveltem egyik vagy másik oldal mellett, szándékosan nem kedveltem senkinek a hozzászólását, azét sem, akivel egyetértettem, hogy ne befolyásoljak senkit, így megvolt a lehetőség, hogy a kérdés nyomán egyetértő vélemények szülessenek. Én is örültem volna, ha így történik. Nem volt célom veszekedést generálni – ami egyébként nem is volt -, egyszerűen egy korábbi eset miatt kíváncsi voltam a véleményükre. És folyamatosan figyeltem a hozzászólásokat, hogyha bármelyik oldalról valaki nem csak a véleményét mondaná el, hanem személyeskedeni kezdene egy másik taggal, leállíthassam. 

Mégis volt, aki aztán “admint kiáltott”. (Aki végül nem érkezett meg, bár meglehet, egyszerűen nem követte nyomon a történteket.) – Erről később még lesz szó, egy másik cikkben.

HOGYAN BUKTASD LE A TROLLT?

Ahogy az én példámon is láthatjátok, nem mindig egyértelmű, hogy valaki trollkodik-e? (Legalábbis én úgy gondolom, hogy egy vélemény-kérdezés önmagában még nem trollkodás.) Hogyan derítheted ki könnyen?

Feltételezd, hogy nem az, és viselkedj aszerint vele – mert lehet, hogy tényleg nem az:

  • Reagálj logikusan a hozzászólására. Érvelj mellette vagy ellene, mondd el, mivel értesz egyet, mivel nem és miért, tegyél fel neki kérdéseket. Persze, mindezt olyan hangnemben, ahogy egy ismerősödnek is írnál. (Gondold el, hogy valamiről megkérdezed az emberek véleményét és gúnyolódást kapsz érte.) Általában már ennyiből látható, hogy a másik fél képes-e, akar-a értelmesen kommunikálni, érvelni?
  • Kérdezd meg a véleményét a konkrétan szóbanforgó témáról. Bár ebből még nem fog biztosan kiderülni, hogy szándékosan trollkodik-e, de eddig úgy tapasztaltam, hogy trollkodás esetén már a kerek, fröcsögésmentes véleménynyilvánítással is gondok szoktak lenni. (100+ hozzászólás után tőlem is megkérdezték. El is mondtam.)
  • Kérdezz rá egyszerűen, mi volt a célja a hozzászólással? Ha nincs mögötte rossz szándék, rendes, értelmes választ fogsz kapni. (Tőlem is megkérdezték a csoportban, és minden elismerésem, hogy valaki előbb kérdezett és utána alkotott véleményt. Jól esett. Természetesen feleltem is, elmeséltem az eredeti helyzetet, ami kapcsán felmerült bennem az adott kérdés, és azt is, hogy miért olyan egyszerűen tettem fel, ahogy. Miután minderre válaszoltam, abbamaradt a troll-gyanúsnak hívás és végül én nem kaptam választ a kérdéseimre a hozzászólótól.) 
  • Az előző kérdésre adott válaszból igazából már világos is lesz, hogy az illető mit szeretett volna, vagy épp az, hogy maga sem tudja vagy nem akarja megmondani, a lényeg, hogy kapsz-e értelmes választ? De ha még a válasz után is úgy érzed, az illető trollkodik, egyszerűen jelezheted is felé. “Nézd, ez a hozzászólás itt mit generált. Kérlek, zárjuk most le / folytassuk privátban.” Ha a kérdezett tényleg nem a nyilvános zavarkeltésre megy, ebből érteni fog, pláne, ha tényleg nem is volt szándékában trollkodni, csak kisiklott a kezéből a komment-sorozat. (Ezzel egyébként lehetőséget is adsz neki, hogy ezt belátva szégyenkezés nélkül távozhasson. Hogy él-e vele, vagy visszatámad, az már rajta áll.) 

A fenti kérdéseket célravezetőnek tartom, sokat elárul, kapsz-e rájuk rendes, valóban a feltett kérdéseidre válaszoló feleletet. 

Azonban nem működnek mindig!

Az általam csak végigkövetett troll-kérdés esetén az aztán hozzászóló admin kommentje hívta fel a figyelmem valamire, amire gondolnom kellett volna, hiszen nagyon is igaz, magamtól mégsem jutott volna eszembe:

Vannak olyanok, akiknek önhibájukon kívül nehézséget okoz az írott szöveg megértése, és nem rajtunk múlik, milyen IQ-val születünk, zsenik leszünk-e vagy az egyszerű párbeszéd is problémát fog okozni és egyéb, ehhez hasonló okok miatt is gondja lehet valakinek az írásbeli kommunikációval. 

Nem állítom, hogy minden troll ilyen. Még csak azt sem, hogy a többség nem tudja, mit csinál, nem szándékosan teszi. Csupán azt mondom, gondolni kell erre a lehetőségre is. És ha másért nem, legalább ezért nem bántóan reagálni a trollkodó bejegyzésekre, mert nem tudhatjuk, ki ül a másik oldalon. 

MIT ÉRDEMES AKKOR TENNED ÉS MIT NEM?

Előre leszögezem, hogy minden eset egyedi. Nem fogsz itt egy mindegyikre érvényes csodareceptet kapni, de szempontokat, amik alapján te magad eldöntheted, megéri-e neked az adott reakció vagy sem, igen.

Felhasználóként:

  • A legegyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyod az egészet. Az örökérvényű “Ne etesd a trollt!” szabály nagyon is igaz. Zavart kelteni csak úgy lehet, ha van hozzá partner.
  • Ha valamiért mégis úgy döntesz, hozzászólsz a dologhoz – mondjuk mert személyes a téma, vagy úgy gondolod, nem trollkodás a bejegyzés célja -, gondold át, hogy van-e rá időd? Az efféle bejegyzések általában gyorsan pörgő komment-sorozattal járnak, amiben ha van véleményed, amellett csak akkor tudsz kiállni, ha ott vagy és írsz. Már csak azért is, mert lehet, nem elég csupán a saját véleményedet leírnod és otthagyni az egészet, mert valakitől te is kaphatsz kérdést. Arra pedig illik felelni.
  • Feltételezd, hogy nem szándékosan trollkodik, vagy nem is trollkodik. Helyette kérdezz, fent adtam rá ötleteket. 
  • Ne piszkáld, ne bántsd! 
    • Egyrészt, mert lehet, nem szándékosan értetlen. 
    • Másrészt nézd meg, hogy fest ez kívülről: szerinted mennyire vehető komolyan és milyen képet fest magáról az, aki gúnyolódó szövegeket kommentelget valakinek a hozzászólása alá? (Azt, hogy másokat bántani egyébként sem szabad, nem mondom, ezt remélhetőleg mindenki tudja, és lám, mégsem mindig elegendő érv. Ha nem miatta, akkor legalább magad miatt ne csináld.)
    • Harmadrészt nem használ, hidd el. Gondold el, ha te csípőből így reagálsz rá, valószínűleg egyrészt nem te vagy az egyetlen, másrészt nem is ez az első esete az illetőnek. Vagyis már kapott ilyen reakciókat, és az sem használt. Ahogy jóvá verni nem lehet egy rosszul viselkedő gyereket, úgy értelmesen kommunikálóvá gúnyolni se lehet valakit. 
    • Légy megértő, de ne legyél balek!
  • Ne személyeskedj, ne szedd darabokra a logikai és helyesírási hibáit, mert azzal az ő stílusát veszed át. (Ezzel csak elismered, hogy ő volt az erősebb, mert neki sikerült rád hatnia. Párbeszédben az erősebb személyiség hangvételét hajlamosabb átvenni a kevésbé határozott fél. Biztosan azt szeretnéd, hogy te legyél az?)
  • Mielőtt zsigerből válaszolnál valamire, főzz egy teát, locsold meg a virágokat, etesd meg a kutyát/macskát/pitont. Utána, kicsit higgadtabban ülj le a billentyűzet elé. 
  • Élj a meglepetés erejével úgy, hogy közben nem járatod le magadat sem! (Utána még mindig elköszönhetsz nyugodtan.) Ha nem ez az első irritáló bejegyzése a másiknak, akkor már kapott kiröhögést és piszkálást korábban is. És itt is fog másoktól. Vagyis ezt a reakciót már ismeri, már volt dolga vele, rutinosan reagál rá vagy épp lép át rajta. Hökkentsd meg azzal, hogy komolyan veszed és normális hangon beszélsz vele! Ha tényleg troll és szándékosan viselkedik idiótán, a válaszaival önmagát fogja lejáratni. Ha viszont nem az, akkor te sem égsz be, és neki is lehetőséget adsz, hogy elmondja, mi célt is szolgált a bejegyzés.

 Adminként:

  • Ha blogot, csoportot kezelsz, számolj a lehetőséggel, hogy megtalálhatja egy-egy troll vagy annak tűnő személy, vitás bejegyzés.
  • Kövesd figyelemmel az oldalad, csoportod! Persze, nem kell minden egyes kommentet elolvasni, főleg, ha nagy az élet nálad, de azért légy tisztában, milyen témát kapnak épp fel a követők, és kik a fő hangadók.
  • Légy elérhető! Szintén nem azt jelenti, hogy 0-24-ben ülj a gép előtt, de tudd, hogy egy csoportot nem elég elindítani aztán magára hagyni, mert akkor kifolyik a kezedből, már nem olyan lesz, mint amilyennek szántad. Legyen elérhetőséged megadva, időnként nézz fel, írt-e valaki, behívtak-e egy-egy beszélgetésbe? És ha kell, reagálj, dönts helyzetekről. Ez a te blogod, a te csoportod, rólad is kialakul egy kép az alapján, hogy milyen légkört teremtesz / engedsz meg ott, és hogy miként kezeled az ilyen problémás eseteket, hogyan szólsz hozzá egy-egy kérdéses helyzethez.
  • Légy pártatlan, mindkét felet nézd meg! Meglehet, tényleg befészkeli magát hozzád egy troll. Meglehet, te is szívesen nyomnál rá egy kinevető “vicces” fejet, vagy elkezdenéd macerálni, hisz a csoportod tagjai is azt teszik, hisz valahol talán igazuk is van. (Még talán népszerű is lennél tőle.) Én úgy gondolom, nem azt kell megvédeni, akinek igaza van, hanem akit bántanak. (Vajon aki személyeskedik, gúnyol, az nem trollkodik, csak mert “a másik kezdte”?)
  • De ez nem azt jelenti, hogy hagyd garázdálkodni a trollt, vagy még simogasd is meg a fejét, mert szegényt bántják. Hogy miként reagálod le az ilyesmit, az a te temperamentumodtól is függ. Egyből ki is tilthatod, vagy leállíthatod a hozzászólásokat az adott bejegyzés alatt. Nekem személy szerint tetszik az a megoldás, amit a végignézett trollos eset kapcsán az admin is csinált: figyelmeztette a kérdéses személyt, amikor olyat írt, amit ő nem tartott az oldalra valónak. Miért ne hozhatnál a saját blogodon, csoportodban olyan szabályt, hogy 1x, 3x figyelmeztetsz, és aki nem ért a szóból, kitiltod? Ez rajtad áll, a te csoportod, vezesd úgy, ahogy te szeretnéd.
  • Legyél következetes. Ugyanúgy járj el egy ismeretlen trollkodásával, mintha a legjobb barátod, testvéred vagy rokonod tenné. Ha A-nak büntetés jár a trollkodásért, akkor B és C is ugyanazt kapja ugyanazért a kihágásért.

Igyekeztem rávilágítani, miért is fontos, hogy tisztában legyünk a jelenséggel átlagos internet felhasználóként, valamint miért tartom lényegesnek, hogy ne az első, elhamarkodott reakciónk alapján gépeljük be a válaszunkat. Adtam szempontokat, tanácsokat, amik talán hozzásegítenek, hogy már legyen egy megalapozott hozzáállásod, ha ilyesmivel találkozol.

Hogy végül hogy állsz a témához és mit teszel, rajtad áll, ha elgondolkodsz róla, már elérte a cikk a célját. 🙂 

Neked volt már dolgod ezzel a jelenséggel? Esetleg téged hívtak már trollnak? Hogyan reagáltál? Mit gondolsz erről?

A lány, aki mangaka lett és a másik, aki nem

11-12 éve, még gimiben manga rajzolásába fogtam. Mindig is rajzoltam a történeteim mellé, már egészen kicsi koromtól, és mivel amúgy is animés korszakomat éltem, az ötletet meg láttam másoknál az interneten, hát kipróbáltam én is.

Talán Seny is az ötletadók közt volt, talán rá később bukkantam – Fruzsin keresztül, akiről lent még megtudtok valamit -, mindenesetre barátkoztam hasonló érdeklődésűekkel, miközben én is elkezdtem feltölteni az oldalakat g-portálra. Így ismerkedtem meg a tőlem több száz kilométerre lakó, korombeli lánnyal, aki szintén képregényrajzolással töltötte a szabad (meg a többi) idejét. 

Hogy a címadók közül melyik lány vagyok én, arról árulkodik az az apróság, hogy most nem egy mangás blogon jártok. 🙂 Néha, ha épp kedvem támad, előveszem a ceruzát, ahogy a dizájnon is láthatjátok, de ennél távolabbra nem merészkedek.

Seny viszont, immár nickneve mellett valódi nevén is, Vörös Andrea Otíliaként az amerikai székhelyű Saturday AM-nél dolgozik, és a saját online magazinjukban történő rendszeres publikálás mellett két nyomtatásban kiadott kötettel büszkélkedhet. 

Mangája, a Saigami I. kötete 2014-ben, II. kötete 2017-ben jelent meg angolul, majd nem sokkal később magyarul is elérhető lett mindkettő.

(A Saigami főszereplője, Ayumi. Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Mi lehetett a különbség köztünk?

Erre kapásból rá lehetne vágni, hogy ő jóval tehetségesebb volt nálam. De hogy valóban így van-e, abban nem vagyok biztos. (Megkérdeztem Senyt, ő sem. 😀 ) Ugyanis egyikünk sem volt fakezű rajzos, viszont nem is volt kiemelkedő. Általánosban mindketten jártunk rajzszakkörre, de más képzésen nem vettünk részt. 

Nekem is mondogatták már, tanár is, hogy érdemes lenne ilyesmivel foglalkoznom, de hogy igazuk lenne-e, azt már nem tudjuk meg. Seny viszont tett lépést ebbe az irányba, jelentkezett a pécsi Művészeti Középiskolába, de nem vették fel, mondván, az ott “nem pokémon szakkör”. 

Adottságra persze szüksége volt, ritkán készül olvasmányos manga pálciaemberek főszereplésével, de nem ő volt az egyetlen kamaszlány, aki meghaladta ezt a szintet. 

Nagyon sok múlik azon is, milyen háttér van az ember mögött. Talán őt jobban biztatták, jobban mögötte álltak? Erről szó sincs. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az én családom támogatóbb volt, és egészen jól elviselték a kamaszos dolgaimat. Neki voltak a közvetlen baráti társaságában is olyanok, akiket szintén lekötött a mangák, animék világa, s bár nekem a környezetemben nem voltak ilyen emberek, megkerestem őket az interneten. 

Anyagilag se lógott ki egyikünk a másik mellől. Senynek se volt gond venni egy B2-es ceruzát, egy tűfilcet meg egy rajztömböt – ennyi bőven elég volt, hogy el tudjunk kezdeni mangát rajzolni -, de nem volt gazdag családja, hogy szuper eszközöket vásárolhasson, ahogy nálam is ez volt a helyzet. 

Persze, a háttér mindkettőnk esetében árnyaltabb, de hát személyenként lebontva az embereket, senkire se lehet ráhúzni, hogy ő az átlagosság mintapéldája. Mindkettőnknek volt, amiben könnyebb volt a helyzete a másikhoz vagy “a többiekhez” képest, és olyan is volt, amiben viszont nehézségeink akadtak, ahogy bizonyára sokatoknak. Szóval nem volt köztünk számottevő különbség. 

Kapcsolata se volt egyikünknek sem komolyabb körökhöz. Mindketten vidéki kisvárosból származtunk, egy nagyobban végeztük a középiskolát, de mindkettőnknek volt internete, így ami ott elérhető volt, ahhoz bármelyikünk hozzájuthatott. Aki akart. 

Nekem ugyanúgy lehetőségem lett volna megírni azt az e-mailt, amire ő vette a bátorságot és megírta annak idején, s aminek köszönhetően most a SatAM csapatának tagja.

Hogy több ideje lett volna? Nem hinném. Erős gimibe jártam, sokat kellett tanulni, később viszont viszonylag laza volt a fősuli. Egy egyetemistának azért akad szabadideje, és ezt nem csak a könnyebb alapszak, hanem a jóval erősebb MA után is merem mondani. (Kivéve, ha valaki dolgozik mellette vagy orvosis, én most a “többségre” gondolok.) Ha úgy is tűnik akkor, hogy mennyire nincs idő semmire, nem érdemes elkeseredni, később csak rosszabb lesz. 😀 (Na jó, ha portások lesztek, mint most én, akkor nem, de no, én se innen fogok nyugdíjba menni.) 

Seny másfajta középsuliba járt, az meg másként volt nehéz. Később se művészeti irányba tanult tovább, bár ott már tudatosan választott szakot, mert tudta, hogy képregényezni akar. Így lett sajtótechnikus, remélve, hogy olyanokat tanulhat, amik segítségére lesznek a publikációk során. Ám ez is egy olyan lehetőség, amivel én is élhettem volna, ha úgy döntök.

Semmi olyan nagy és jelentős különbség nem volt hát köztünk, ami egyértelműen az oka lett volna annak, hogy ő mangaka lett, én pedig nem. Nem volt egy adott pont, amin ez megfordult volna. 

Volt viszont sok kicsi. 

A hétköznapok önmagukban nem túl jelentős pontjai, amikkel mindketten rendszeresen találkoztunk. 

Suli utáni fáradt sorozatnézés, barátokkal átcsacsogott éjszakák, elökörködött idő a chaten, céltalan kóborlás az interneten… Sok kis dolog, amit szerintem már mind csináltunk, és csinálunk máig is. Sok kis döntési lehetőség amellett, hogy mire fordítjuk az időnket? Mi a fontosabb?

A mangarajzolás nekem csak hobbi volt, nem is akartam, hogy több legyen. Ezért ahogy telt az idő, ahogy közbejöttek dolgok – mert mindig közbejönnek, ma is, holnap is -, úgy egyre ritkábban foglalkoztam vele, ritkábban döntöttem úgy, hogy az a fontosabb. Azzal, hogy nem döntöttem mellette, igazából eltávolodtam tőle. Nem egyik napról a másikra, szépen, lassan. Elmúlt az érdeklődés, megcsappant a lelkesedés, míg végül, úgy másodévben abbahagytam

Seny nem várt arra, hogy “majd máskor, amikor több időm lesz”. Nem mondta azt, hogy “most túl fáradt vagyok, suliból jöttem.” Sőt, mivel ha ritkábban is, de máig váltunk néha pár szót, akkoriban pedig még rendszeresen beszélgettünk, tudom, hogy később, mikor két munkahelye is volt, amikor melóban éjszakázott, akkor is nekiült rajzolni. 

Van egy jó hírem!

Az ilyen apró, hétköznapi pontok nem csak az ő kiváltságai. Ha suli vagy munka után hazamegyünk, bármelyikünk eldöntheti, hogy a “csak megülök tíz percre” időben miről néz videót a youtube-on, vagy miről olvas el egy cikket. 

És ez nem azt jelenti, hogy Seny sose chatelt este a barátaivalt, sose ment el moziba vagy nem látott még egyetlen vicces macskás videót se. Ahogy azt sem, hogy én rosszul tettem volna, hogy kevesebbet rajzoltam, helyette a kolis társaimmal beszélgettem esténként, vagy olvastam, közösségi programokra jártam. Egyszerűen idővel eldőlt, kinek, mi a fontosabb. Mi az, ami mellett általában döntött. 

Miért lett ő mangaka, én meg nem? Szerintem egyszerűen azért, mert nem várt arra, hogy megváltozzanak a körülmények, és “majd holnap” legyen rá ideje. Mert ő döntött mellette.

(Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Akkor nekem nem is volt érdemes csinálnom?

Senynek a képregényrajzolás több lett, mint hobbi. Bár nem ebből él meg, mégis merek úgy fogalmazni, hogy hivatásszerűen alkot. Kiadott kötete van, dedikál és a magazinjukat képviseli különböző rendezvényeken.

Gyakran látni tinik blogregényei, netre feltöltött írásai vagy képregényei alatt olyan kommenteket, hogy “úgyis abbahagyod, így nem érdemes csinálni”. És mondhatjátok, hogy gyakran így van, én is jó példa vagyok rá.

Akkor felesleges volt? Felesleges olyasmibe kezdeni, amit nem tudod biztosra, hogy komolyan akarsz-e csinálni vagy mint én, már eleve tudod, hogy nem akarod mesteribb szintre vinni?

Szerintem nem. Főleg fiatalon, de később sem. A kamaszkorban pont azt látom az egyik legjobb dolognak, hogy egy csomó dolgot kipróbálhatsz. Már elég okos az ember ahhoz, hogy akár komolyabban is elmélyüljön egy-egy tevékenységben és elég ügyes ahhoz, hogy igazán szép dolgokat is létrehozzon, ráadásul elég önálló és elég ismerete van ahhoz, hogy mindezt egyedül, szülők nélkül is megtegye. Körülnézzen a világban, kipróbálja magát.

Serdülőket piszkálni azért, mert kipróbálják magukat egy csomó dologban, butaság. Hát mikor tegye, ha nem most? Mikor fedezze fel, hogy mi érdekli igazán, miben ügyes? Az évek során úgyis eldől, mi lesz fontos annyira, hogy kitart mellette.

Ha meg valami megmarad hobbinak? Hát lesz egy kedvelt időtöltése, amiben örömöt talál, amivel kapcsolatban hasonló érdeklődésű embereket ismerhet meg, amit nem azért csinál, mert muszáj, hanem csak mert szeret. 

Számomra mindig furcsa, amikor valaki azért van bent folyton a munkahelyén, mert otthon nem tud mit kezdeni magával. Komolyan, hallottam már azt a mondatot, hogy “Mit csinálnék otthon?” Hát bármit, amit szeretsz! Nem kell mindent profin művelni, néha elég, ha valamivel azért foglalkozol, mert egyszerűen örömet okoz. 

Ha ez egy blogregény, ahol örülsz a néhány kedves kommentnek, építő kritikának, rajzolás, ahol végre kikapcsolsz, mert nem a monitort bámulod, ami tele van számokkal, sport, ahol végre nem a szobában, irodában gubbasztasz, akkor az. 

Ez nem azt jelenti, hogy kéthavonta új hobbiba kell fogni, de ha találsz olyat, ami tetszik, úgyis magadtól visszatérsz hozzá, magadtól is folytatod. De ha épp olyan korszakodat éled, hogy igenis kéthavonta új dolog vonz, akkor próbálj ki minél több mindent, aztán majd kialakul. Ha nem próbálod ki, nem tudhatod, hogy tetszik-e, de ha nem próbálsz meg benne – akár csak hobbi szinten is – kitartani, nem fogod megtudni, mennyire vagy ügyes és nem fogod megtapasztalni, milyen jó valamiben már kissé bennfentesnek lenni, akihez már az újak fordulnak, és nem csak kezdőnek. Hogy végül mit szeretnél, úgyis csak te döntheted el.

(Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Most menj, próbáld ki magad! De akárhogy döntesz is, hogy komolyan, szakmaian akarsz valamivel foglalkozni, vagy egyszerűen hobbiként, egyik sem rosszabb a másiknál, csupán más-más út, amiken más-más lépésekkel lehet haladni. 🙂

A középen látható lány Malancsin Fruzsina, szabadúszó festő, akinek már kiállítása is volt. Képeibe belepillanthattok a DevinatArt galériájában vagy a facebook oldalán. 

Senyt pedig megtaláljátok facebookon, instagramon,  rajzos oktatóvideókat nézhettek tőle youtube-on, illetve megrendelhetitek a Saigamit a Saturday AM oldalán, ahol más remek mangákkal is megismerkedhetettek.