Címzett:  Eliza

Másolatot kap: Agatha, Daremo, Morhen, Réka, Sethemba, Wendy

Tárgy:  Életművek, mit szeretnénk még bakancslistásan megírni, maradandó vagy elévülő írások, ilyesmi

Kedves Eliza!

Úgy képzeld el, hogy amikor feldobtad ezt a témát, és a csapat megszavazta, kissé pislogtam, hogy hát jól van, de erről mi a fenét lehet írni? Nem akarom egyik régi sztorimat se újra megírni, és pont, ezt hova cifrázzam?

Most meg megjött a kedvem a cifrázáshoz, nem is tudom, miért, de egészen lelkes lettem, mikor eszembe jutott, hogy ezt a levelet még nem írtam meg, és most írhatok erről.

Előre is elnézésedet kérem, ez nem amolyan “pontról pontra” levél lesz, mint amiket már olvashattál párszor tőlem, inkább személyes és régi történetek is előkerülnek benne. Ha nincs kedved ilyesmihez, csak vágd a kályhába a levelet, sose tudom meg. : ) 

No, ha még itt vagy, azt jelenti, nem bánod. : D 

Amikor a bakancslistára gondoltam, elsőként a régi sztorijaim jutottak eszembe, vajon azok közt akad-e olyan, ami iránt úgy érzek, hogy “ezt mindenképp meg akarom írni egyszer!” ?

De akármilyen határozottan rá is vágtam elsőre egy nemet, azért csak motoszkált bennem, hogy van olyan történetem, ami máig gyakran eszembe jut, szívesen gondolok vissza rá, és már nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy talán megírhatnám felnőtt fejjel, vagy csak valamiért elő-előjön bennem mindig.

Egyik ilyet még hetedikben írtam (izé, most belenéztem, a főszereplők 11 évesek, lehet, hogy még korábban követtem el?), “A kis lázadó” címmel, és egy posztapokaliptikus világban játszódott. Természetesen erősen hatottak rá – illetve azok ihlették – az akkori olvasmányaim, és roppant gyerekes volt, hiszen egy kiskamasz akarta megmondani a végén a frankót a felnőtteknek.
Bár akkoriban esélyesen nem gondoltam ennyire konkrétan végig, de a fő kérdése az volt a történetnek, hogy egy maréknyi túlélő emberközösség mit kezd a beteg tagjaival? Hiszen egy kislétszámú populációt az öröklődő vagy fertőző betegségek hamar tönkretehetnek, de emberek, nem irthatunk ki valakit, csak mert megbetegedett. (Említettem már, hogy szerettem a bioszt?) A kérdésre én megadtam (volna) a magam válaszát, mert volt ötletem, mégsem írtam végig a történetet. Mert magam is éreztem, hogy az a válasz nem is csak túlidealizált, de egy akkora logikai öngól volt, ami még nekem is feltűnt. Innentől csak maradt a dilemmahelyzet, hogy mi volna a helyes ilyen körülmények között, de ezt (minő meglepő) általános iskolásként valahogy nem tudtam feloldani. Ezért soha nem fejeztem be.
Ami miatt itt említem, annak két oka van: egyrészt, talán pont ebből a tapasztalatból kiindulva, azóta óvatosabban nyúlok az ilyen nehéz témákhoz, másrészt, mert azért csak elő-előjön bennem ez a történet. Részben, mert bevallom, ciki vagy sem, valahol büszke vagyok rá, hogy ca, hetedikesként ilyesmi foglalkoztatott, másrészt, mert ahogy már gyakran említettem, hogy mindig is írtam és olvastam mindent, így azt hiszem, anno volt bennem némi “sci-fis érdeklődés” is (volt sztorikezdeményem űr-orkokról is, meg robotokról is). Na, ezt a vonalat garantáltan nem fogom soha folytatni, még ha a felvetett kérdések érdekelnének is. Azt viszont nem zárom ki, hogy elő fogok még venni ilyen húzós témát, mert már van elképzelésem, hogyan lehetne jól megfogni, de ahhoz még tanulnom kell. Csak majd más zsánerben, a sci-fit messzire elkerülöm.

A másik történet, amiről mesélnék neked, az tényleg többször megfordult már a fejemben, hogy megírhatnám YA-ként. Ha egyetlen kedvec sztorit kéne választani a sajátjaim közül, ez lenne az, a Szövetség. Nem azért, mert annyira jó, hanem mert annyira hozzám nőtt az évek során. Ez ca. hatodikban kezdtem el, és nagyjából tizedikig írtam.
Próbálom nagyon röviden összefoglalni a lényegét, mert ne haragudj, nem bírom ki, ezt mindig is szerettem volna elmesélni valakinek (pár ember már azóta áldozatommá vált), hogy miről szól, meg úgy egyáltalán, szeretek róla mesélni. ^^
Fiktív világban játszódott négy (kezdetben három, csak aztán felfedeztem, hogy a négy elemhez lehet jellemeket kötni) főszereplővel. Őket direkt úgy építettem fel őket, hogy mindnek van valami, amiben jó, és valami életből hozott hátránya, amiben, vagy ami miatt gyenge, de ezeket a hátrányokat tudják egymás számára kompenzálni, ha összefognak. A gyerekek összetörtek egy palackot, amiből kiszabadult a gonosz Szellem, és elkezdett a világban mindenféle rossz dolgot csinálni. A gyerekek találtak három különös figurát, egy öregembert, egy legényt és egy szép nőt, – soha nem neveztem meg, mik ők, de mindent láttak, mindent tudtak, de csak tanácsokkal segítettek -, akik közölték, hogy ők egy szövetség tagjai, és most az ő feladatuk visszazárni Szellemet a palackba. (Aki eddigre már messzire járt, kb. csak az általa okozott károk nyomai után koslathattak.) (És ehhez találniuk kell egy-egy állatot – mert cuki állat kell -, és egy-egy Tanárt – mert mester karakter is kell, de ezt anno nem jutott eszembe így hívni -, akinek a jelleme szintén illett volna a gyerekek jelleméhez, és persze nagyon szókimondón meg is magyaráztam, hogy más-más temperamentumú gyerekhez más-más tanár/mester illik.)
Kalandok sora jött, és bár ezt sem fejeztem be, a végét már tudtam: valahányszor a négy gyerek segít egymásnak, kihúzzák egymást a bajból, lent a pince mélyén, ahová korábban a palack esett, egy-egy üvegszilánk közelít a másikhoz és összeforr. És így, csak így tudják visszazárni a Szellemet a palackba, hogy egymásért tesznek jó dolgokat, egymás mellett hoznak jó döntéseket.
A végére pedig elképzeltem egy jelenetet, amiben a négy gyerek panaszkodik a három “lénynek”, hogy mennyit szenvedtek “emiatt a hülye Szövetség miatt”, amit ők a nyakukba sóztak, és a figurák közlik velük, hogy ezt a szövetséget nem ők hárman kötötték köztük, hanem ők maguk négyen, és ez a szövetség a Barátság.
És, ami a csavar az egészben, hogy mindig is szerettem az olyan történeteket, amik kicsit nyitottak, olyan értelemben, hogy a végén nem azt érzem, hogy “Ők ott legyőzték a gonoszt”, hanem hogy “Én is lehetnék az a karakter, az én életemben is van gonosz, és nekem ugyanúgy van erőm legyőzni”. Mert azt is beleépítettem a sztoriba, hogy voltak korábbi Szövetségek, korábbi tagok – elő is kerülnek -, és lesznek is később még, és ezt az érzést akartam a végére, hogy lehet, hogy Te vagy a következő tag. (És erre kaptam egy jó ötletet, mikor meséltem valakinek, hogy az utolsó jelenetben, időben kicsit később, üljön ott másik négy barát egy másik iskolában, mintegy utalásképp. Ez annyira tetszett, annyira találó volt, annyira az, amit szerettem volna, hogy azóta is sajnálom, hogy nekem nem jutott eszembe, : D ) (És az a nagyon érdekes – nekem -, hogy eleinte “csak úgy írtam, ami jött”, és ahogy folyt a történet, gondolkodtam el, hogy na de mitől is szabadult el Szellem? Mert ha időről időre elszabadul, kell, legyen valami oka. Plusz olyan esetlennek tartottam az olyan sztorikat, ami “véletlenül” pont arról az időről szólt, amikor A Nagybetűs Ellenség / Gonosz, akármi elszabadul, a főhősök jól legyőzik, aztán se előtte, se utána nincs hasonló nagy gebasz. Szóval itt a sztori szerint a gyerekek megtalálták a palackot, nem tudták, mi az, valahogy összevesztek, és közben leejtették, és úgy szabadult el a Szellem. És csak évekkel később, már a történet előrehaladtával jöttem rá, hogy ez mekkora jó ötlet, és “kép” lenne, hogy ha arra hegyeztem ki az egészet, hogy a Szövetség = Barátság, és az egymásért tett jó dolgok, jó lépések – tizenkevés éves voltam, ne várj olyan filozófiát, hogy mi számít jó lépésnek, döntésnek, oké? : D – zárják vissza a palalkba a Szellemet, akkor az egymás ellen tevés, a veszekedés szabadította el. És ez, amikor a jelenetet írtam, nem is volt a fejemben!)
Erre a történetre, bármilyen gyerekes és béna volt is, ahogy megírtam, máig örömmel gondolok, máig egy klassz ötletnek érzem, amit 12-16 évesen alkottam. És egyik oldalról pont, mert máig szeretem, szívesen elővenném és átírnám (csak nem ennyire szájbarágós módon, mert ez esélyesen az), másik részről pont ezért nem, mert ez annak a kornak volt a története, az életem, a gondolataim része volt, de az az idő elmúlt. Ez pedig egy szép emlék.
Amit viszont akár újraírom valaha, akár nem, tovább vinnék, az a “hangulat” – nem tudom, hogy nevezzem -, hogy hogyan lehet belealkotni egy regénybe az érzést, hogy “Ez akár te is lehetnél, ez a Te életed”. Nem tudom elmagyarázni, ennél jobban nem is akarom, mert azzal “lelőném a poént” a mostani regényemmel kapcsolatban, azt meg nem akarom. Csak annyit, hogy nekem erre egy csodás megvalósulása volt Görgey Etelka / Raana Raas Csodaidők c. története. Ő az egyik karakter nevét használta írói névként, és ez ugyanazt az érzést adja vissza. Az ő regényeit olvasva ültem és pislogtam, hogy igen, ez az, ezt akarom én is!
És ami még ide fontos lehet, hogy – ezt nem fogom kifejteni, mert magándolog -, ebben a regényben nem egy olyan apróság volt, ami visszatérő elem nálam, és ilyen vagy olyan formában tudom, hogy elő fogom még venni, vagy már elő is vettem. (Csak ezekről nyilván nem beszélek.)
(Oké, nem kéne ennyit beszélnem… Hamarosan elszégyellem magam, és leveszem ezt a cikket. : D )
És hogy ezt miért nem fejeztem be? Egyszerűen kinőttem belőle. 

A regényt, amit ca. 18-22 évesen írtam, nem akarnám újraírni / folytatni. Azt már emlegettem egy korábbi cikkben, hogy túlzottan beengedtem mást az alkotói folyamatba, és egy idő után jobbnak éreztem az ő ötleteit, ráadásul úgy éreztem, hogy ez már nem az én sztorim. Mondhatni elegem lett, megutáltam a regényt. Mégis a késő-kamasz / kora-felnőtt éveim részét képezte, de túl hamar “kiadtam a kezemből”.
Meg ott is volt olyan kérdés, amit ott és akkor nem tudtam feloldani, és amiatt akadtam el: Nem tudtam, ha én azt szeretném bemutatni, hogy egy gyenge karakter hogyan válik erőssé, a sorsát a kezébe vevő figurává, akkor annak már az elején meg kell-e mutatkoznia, vagy pont akkor jó a fejlődés, ha az elején még csak gyengének látjuk? Mert azt valahonnan – már magam sem tudom, honnan – tudtam, hogy kellenek az előjelek, valahol meg olvasóként bosszantott a csomó olyan regény, ahol a főhős vagány, nagypofájú, erős, eleve egy ellenálló figura, aki persze jól legyőzi a gonoszt. Mert én azt gondoltam, hogy az “átlag kamasz olvasó” (= én is) nem érzi magát húde erősnek és keménynek, aki szembe tud szállni a gonosszal. És pont az “átlag, magát bénának érző kamasznak” akartam azt mondani, hogy de, te is lehetsz hős és legyőzheted a saját gonoszod. De ha egy olyan karakterből indulok ki, akiben már ott az erő csírája, akkor szájontöröltem az egészet.
Ezen valahol ma is agyalok amúgy, bár kezdem kapisgálni. : D
És ha már ennyit meséltem sztorikról, erről csak az anno, 20-23 évesen írt kedvcsinálód hagyom itt:

“Windorweh, a Szelek Városa. Karcsú sziklatornyok. És sárkányrepülőn közlekedő lakosaik. Egy magányos, fantáziálgató, anyátlan kislány. Egy rettenetes járvány.
Hosszú utazás. Aminek mozgatórugója egy hazugság. Néhány vándorszínész.
És az ő életük, titkaik. Egy különös forgatókönyv. Ami erősen hajaz a valóságra. Vagy a valóság hasonlít egy már megírt történetre?
Sorsok. És az azokat alakító döntések…
És az Élet Tüze.”

Ezek voltak a régi történeteim. Egyet sem írnék újra amolyan “bakancslistásan”, mégis vannak olyan gondolatok, érzések, momentumok – és itt csak töredékéről beszéltem -, amikhez visszanyúlok, amik máig ugyanolyanok, ugyanolyan fontosak nekem. Azt hiszem, ezeket szeretném továbbvinni (és amúgy akarva, akaratlanul teszem is, látom az ötleteimen), ezeket szeretném megírni.

De mi a helyzet a mostani ötleteimmel? Van “bakancslistás”?

Jelenleg kettő nagyobb van. (A kicsikkel most nem foglalkoztam, bár elvétve akad egy-egy novella, ami fontossá válik számomra, de azok részben épp a terjedelmük miatt, nem kerülnek bakancslistára, hiszen ha annyira fontosak, akkor meg is írom őket, nem fognak a fiókban porosodni. Ha meg nem írom meg, akkor nem fontos. Ennyi.) 

Az egyik már régóta formálódik, de még nem álltam neki írni. Gaslamp fantasy, ami mostanában érdekel. (Ez megint külön sztori, hogy miért, röviden, mert úgy érzem, itt végre lehet fiktív világom anélkül, hogy a világépítősök egyből fel akarnának lógatni és elvennék az életkedvem is.)  Bárhogy nézem, két kötetre jön ki jól az íve, a háttér egy háború, a főszereplők két különböző nép tagjai, két eltérő kultúra és különböző vallás, amiknek szerepük lesz, és a karakterek nem beszélnek közös nyelvet. (Ennél többet egyelőre nem mondok, mert hát lehet, hogy egyszer megírom O: ) )
Ez röviden: még mindig tetszik, szeretném megírni, de nem tartok ott tudásban, hogy erre képes legyek. (Ez amúgy a már sokat emlegetett Fémfolyó.)
Sokáig agyaltam ezen, és nem is tudtam elengedni, amíg végül nem jött egy másik ötlet, ami most fontossá vált számomra.

Ami szintén egy gaslamp fantasy, erős romantikus szállal (halljátok, mire beismertem magam előtt, hogy most ilyet szeretnék írni… most ott vagyok, hogy szerintem az önhazugság egy létező szó, és kiválóan tudunk vele elferdíteni dolgokat), steampunk feelingű művégtagokkal, világítótornyokkal és fénymágusokkal. És ebben is vannak olyan elemek, amik már a legelső, 10-11 évesen írt történetemben is szerepeltek. És amik  még mindig mocorognak bennem.
Most ez az, amit fontos, ami miatt utánaolvasok dolgoknak, amin gondolkodok, hogyan álljon össze, etc.
De nem tudom, meddig?

A korábbi történetek alapján úgy 4-5-6 évig érdekel egy sztori. Aztán vagy abbahagyom az írást egy időre, vagy más kezd érdekelni, vagy valami lesz. Persze, lehet, hogy a mostani “énem” már okosabb, tudatosabb, előrelátóbb, mint a tizen-huszonéves énem, de lehet, hogy ez a periodikusság megmarad. Nem látok a jövőbe.
De most azt látom, hogy ami régen érdekelt, annak elemei érdekelnek most is, még ha nem is akarom, nem is figyelem, akkor is felbukkannak, de vannak új dolgok is, amik érdekelnek, ahogy mindig is voltak a korábbiakhoz képest újak, és akkor valahogy a korábbiak már elveszítették a jelentőségüket. Huszonévesen nem éreztem indíttatást, hogy újra/tovább írjam a Szövetséget, most nem érzem, hogy foglalkoznék az Élet Tüzével. Egyszerűen már nem érdekel.

Viszont egyiket sem fejeztem be. Valahogy mindig “kinőttem” belőlük. És bár persze most a mostani sztorim köti le a gondolataimat, érzéseimet, ez valószínűleg később is így lesz, “ki fogok nőni” a mostani történetemből. Így viszont butaság lenne rábökni a most épp fontos sztorira, hogy hú. nekem ez bakancslistás, én ezt mindenképp meg akarom írni. Persze. Meg akarom. Most. (Pár év múlva már nem biztos.)

Szóval ahol jelenleg tartok: azt érzem “bakancslistás” feladatnak, hogy írjam meg azt, ami most érdekel. Lehet, hogy nem lesz jó, lehet, hogy nem vagyok hozzá elég jó írástechnikailag, íróként, lehet, hogy már megint, mint tizenévesen is, a képességeim fölé lőttem az ötletemmel, érdeklődésemel… De _most_ ez érdekel. Ebbe vagyok képes munkát fektetni, ez köt le érzelmileg, ez érdekel. Mert csak.
És megtehetem, hogy félreteszem, mint ahogy megteszem a háborússal is, mert az nagyobb, több szintű, nehezebb, mint amit most elbírok akár tudásilag, akár érzelmileg, de a mostani ötletem most érdekel igazán. Ha most nem foglalkozok vele, talán megint felkerül egy “jó ötlet lett volna, csak…” csak soha nem írtam meg listára.

Talán a mostani hangulatom teszi, talán ez a hülye vírushelyzet, amiben nem tudjuk, mi lesz holnap, talán az, hogy az orvos barátnőmtől elhangzott olyan, hogy “ja, ha elkapod, te nem biztos, hogy kibírod”. De most az van bennem, hogy nincs időm. Vagy most foglalkozok valamivel, ami most érdekel, vagy nem biztos, hogy lesz később. Vagy most be tudok lőni egy kihívást jelentő, de még nem elérhetetlen célt, vagy választhatok aközött, hogy tizensok évig dolgozok valamin, amit a végén esélyesen elbénázok, mert előtte nem volt semmi tapasztalatom, vagy soha nem írom meg, vagy aközött, hogy gondolkodok egy még mindig roppant nehéznek érzett, de talán átlátható, egykötetes regényen, amihez érzem magamban a lelkesedést is, és jól vagy rosszul, de megírom. Mert most úgy érzem, ennyit még átlátok, és ha nem is lesz jó, később át tudom dolgozni, fel tudom fogni, mit csinálok. (Gáz vagy sem, egy többkötetes sztorinak bár kb. már van sejtésem az ívéről, még nem látom át annyira, hogy egyáltalán meg tudjam fogni a fülét, hogy na, ez itt kezdődik.)

Nem tudom, mennyire lett zavaros, amit eddig írtam, értitek-e, miért döntöttem úgy, hogy bár vannak régi, és új, a mostaninál “nagyobbat szóló” (már ha jól csinálom) ötleteim, mégis azt mondom, a mostani regényötletem nekem a bakancslistás?

Mert nem akarom úgy feldobni a bakancsot, hogy végig csak _készültem_ arra, hogy “majd egyszer…” _Most_ van időm azt írni, ami most a leginkább érdekel, most van időm akár brillírozva, akár bénázva, de csinálni, most van időm azokkal lenni, akik fontosak, most van időm fogni a fejem, hogy ezt a cikket megírtam, most van időm azt mondani, hogy ne halogassunk, mert abból csak be nem fejezett történetek lesznek, most van időm szeretni, most van időm adni magamból (ha csak ezt a cikket is). Most van időm élni.


 

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: Agatha, Daremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

Megjöttem a cikk második felével. Az előzőhöz hasonlóan sorra veszem, hogy mikor szoktam elakadni az írással, ezúttal “bármikor beütő események” kapcsán.

Meg tudok torpanni, ha… : 

1. Történik valami az életemben

Van, hogy rossz hírt kapok, van, hogy aggódok, van, hogy izgulok, van, hogy örömtáncot járok, van, hogy csalódott vagyok…  Ez hosszabb megtorpanást általában nem okoz – önmagában -, erről ITT már írtam.

Ahogy kezelem:

Hozzáteszem, nem mindegy azért, mi történik, nem mindegy, hogy máról holnapra kidobnak az albérletemből, vagy elpusztul a kutyám, vagy izgatottan várok egy e-mailt. De nagyvonalakban úgy állok ehhez, hogy úgyis mindig van valami. Arra várni, hogy teljesen, száz százalékosan nyugalom és béke legyen, felesleges. Nem lesz.

Ha épp fel vagyok pörögve, vagy nagyon letörve valami miatt, és nem úgy reagálja le az agyam, hogy ez írásra sarkallná, hanem inkább visszafogja, akkor egyszerűen hagyok egy kis időt magamnak. Szerintem nem kell állandóan, a hét minden napján produktívnak lenni, néha bőven eléggé lefoglal az, hogy megéljem a pillanatot, az eseményt. És ez így van jól. 🙂 Csak az idő nem mindegy, meg az arány, hogy mekkora esemény mennyire bénít le? Van, amíg az segít, hogy nem erőltetem az írást, de egy pont után, ha összeszedem magam és nekiülök.

2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok

Kezeket fel, ki volt már úgy, hogy olvasott valami remek írást, és előjött az “én soha nem fogok így írni *könnyezős smiley helye* ” érzés? : D Nem mondom, mértem már magam kedvenc írómhoz, Victor Hugóhoz is, de még élő íróhoz is, akire felnézek. Mert naná, hogy szeretnék jól írni, szeretnék úgy írni, mint akiket én klassznak tartok, szeretném, ha az én olvasóim is majd azt éreznék, mint én, amikor az ő munkájuk volt a kezemben. Ez tök jó, azt jelenti, hogy nem érem be kevéssel, és hogy nem tartom magam zseninek. 

De valljuk be, egyrészt erre reálisan nincs sok esély, másrészt ha mégis lenne, jelenleg, ahol épp csücsülök, onnan ez még nem látszik, szóval ugyanúgy azt látom, hogy bukott helyzet.

A gondolat, ami kihoz a bénaság érzésből:

Őszintén? A józan ész. Elfogadom, hogy soha nem leszek olyan, mint akiket példaként állítok magam elé. (Azt nem ígérem, hogy nem is fogok próbálkozni! : D ) 

Tegyük fel, hogy ők A-B-C kategóriások, én azért Zs-nek nem tartom magam, de mondjuk legyek egy T. Esélyem sincs A-B-C-vé válni, viszont két lehetőségem van: nyekergek és nem írok, mert én sose leszek C, és akkor világ életemben megmaradok T-nek, vagy írok, tanulok, fejlődök úgy, ahogy nekem épp megy, és felküzdöm magam egy jó kis M-ig. Messze nem egy C, de ha azon aggódva, hogy soha nem leszek még C se, nem írok, soha nem jutnék el az M-ig. (Bocs, elég könnyen előrukkolok valami béna szemléltető példával, abban a hiszemben, hogy így érthető lesz, amit mondani szeretnék. : D )

És hogy mit érek egy M szinttel? Sokat!
Egyrészt én sem csak A-B-C kategóriás könyveket olvasok és tudok élvezni, néha tök jó valami kis egyszerűbb.
Másrészt ez a szint, amit emlegetek, már tényleg a Victor Hugoi szint (tetszőleges kedvenc író behelyettesíthető), és nem ez az általános. A legtöbb író nincs ezen a szinten, mégis jó, mégis olvassák, mégis tud élvezhetően és tartalmasan írni. És nekem az bőven elég.
Harmadrészt, soha nem tudhatom, ki az, akinek épp akkor, épp az a kis M kategóriájú sztori hozott valami jót. Megtörtént már velem, hogy konkrétan katarzisszerű, rádöbbenős élményt hagyott bennem egy dalocska, amit bármelyik másik pillanatomban giccses gitáros éneknek titulálnék (most is), de ott és akkor pontosan arra a sorára volt szükségem. Lehet, sőt biztos, hogy nem lesz minden sorom fenomenális, de nem tudhatom, mikor jön pont jókor valakinek, pont az a sor. És nekem ez elég.
Ráadásul frászt kapnék, ha nem lennének körülöttem, előttem olyanok, akikre felnézhetnék, akikről példát vehetnék. (Meg amúgy szerintem még aki nekem A-B-C kategóriás, az nem is tudja magáról, vagy nem gondolja magát annak, és én is azt hiszem, addig van jól, amíg nem gondolom magam annak. Ha egyszer annak gondolom, szóljatok rám, hogy valami nem stimmel, jó?)

És még egy gondolat: van olyan ismerősöm, aki nálam százszor tehetségesebb író lenne. De nem ír. (Az az ő dolga, hogy lustaságból-e, vagy mert így döntött.) Melyikünknek van nagyobb esélye megjelenni? A kérdést nyitva hagyom.

3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok

Voltam már úgy, a közelmúltban is, hogy felhúztam magam azon, hogy egy nekem nem tetsző (erősen szubjektív megítélés!) művet nyomtatásban láttam, míg az én dilemmázós, filozofálós, szerintem értékes és értelmes (nyilván ez is szubjektív : D) írásom még annál kisebb szintű elismerésre sem volt méltó. Na, ott azért volt egy “baccátok meg!” érzés. Bocs, nem szépítem, napokig morogtam barátoknak, hogy ezt úgy miért? (Plusz ez csökkentette egy másik munkám értékét is a szememben, csak erről konkrétumok nélkül nehéz írni, úgy meg nem akarok, a lényeg, hogy azt éreztem, kihoztam magamból mindent, amit tudtam, ezt nem éreztem rossznak, és csak valami kegyelem-buksi-simi jutott.)
Egyszerűen visszavetett a gondolat, hogy “ma ez kell, hogy kiadjanak”.

Mit lehetne tenni?

Bevallom, egy darabig csak nyekeregtem és puffogtam, és fogadkoztam, hogy nem, én egy szint alá akkor sem vagyok hajlandó adni, ha “ez kell a népnek”. Nekem a szöveg, de még valahol maga a történet is, eszköz, és épp ezért, ha úgy lesz élő, ez szolgálja a fő célt, minden probléma nélkül beleveszek csúnya beszédet, – számomra – közönséges megfogalmazást, bármit. De csak azért, hogy eladható legyen, nem. Ennyi.
Itt az maradt, hogy reménykedtem, hogy ez, amit tapasztaltam és éreztem, csak egyéni eset, nem általános. Csak épp bénán jött ki, csak én voltam túlérzékeny, csak van valami az okok között, amiről kívülről nem tudok, de amúgy van igény olyasmire is, amit én szeretek írni. És mivel amúgy látok kiadva olyan könyveket, novellákat, amiket igenis jónak, szépnek, értékesnek tartok, így nem is volt veszve semmi, csak “rosszkor voltam rossz helyen”. Bosszankodtam egy darabig, próbára tettem a barátaim türelmét a panaszkodásommal, de ennyi.
Mert igazából milyen lehetőségem volt?
– Írok olyat, amit kiadva láttam, amin felhúztam magam, mert azt képzelem, hogy az kell. (És esélyesen nem is azért számított jónak az az írás, ami nekem nem tetszett benne, hanem valami tök más miatt, amit az enyém meg nem tudott.) De erre nem voltam hajlandó, azért vannak határok.
– Nyávogok még egy sort, és nem írok semmit.
– Írom tovább, amit én jónak gondolok, és reménykedek. (Spoiler: bejött!) 

4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba

Nem egyszer próbáltam már másokkal ötletelni, a segítségüket kérni, ha elakadtam, figyelni a tanácsaikra… Ők olyan emberek, akiknek valamilyen készségét sokra tartom, okosak, jó barátok, segítőkészek, klassz ötleteik vannak, számít nekem a véleményük, nem véletlenül. Akkor hogy tudnak visszavetni?

Az a kulcs, hogy nem ők vetnek vissza, hanem én magamat. Azzal, hogy túlzottan hallgatok rájuk, és bármit mondanak, mindent jobb megoldásnak érzek, mint a sajátomat, és egy-egy ötletelésnek néha az a vége, hogy ostoba, műveletlen, logikátlan, fantáziátlan kis csomónak érzem magam. Mert amit más mond, azt mindig jobbnak érzem. 

Megoldás?

Az nyilvánvaló volt, hogy nem náluk van a gond. Ha lehúzóak, lekezelőek lennének, eleve nem mesélnék nekik az ötleteimről, nem kérném a tanácsukat. Ők tényleg jó szándékból segítenek, a tudásuk is megvan hozzá, de mégsem működik a dolog. 

Eleinte az volt a gond, hogy én sem gondoltam át eléggé a dolgokat, és úgy álltam eléjük ötletmorzsákkal, azt meg könnyű megtorpedózni, és azt láttam, hogy egy másik ember ugyanazokból az elemekből más sztorit fog kihozni, mint amit én keresek. Egy idő után már megtanultam a “megszokott kérdéseket”, és már eleve úgy gondoltam át a dolgot, hogy vajon hol, mire kérdeznének rá, és egyre nagyobb volt a munkának és átgondolásnak az a része, amit önállóan is meg tudtam csinálni.

A másik rész az, amikor valójában más a gond, mint amiben segítséget kérek. Konkrétumokban, logikai hibákban nagyon jó segítség tud lenni egy külső ember, pont azért, mert külső, elfogulatlanul nézi a sztorit. Technikai segítséget nyújt, és amikor tényleg valami írástechnikai, világépítési gond van, akkor egy nagyon nagy segítség tud lenni. De van, hogy nem ez a gond, de ezt külső szem nem fogja látni. Ő egy megoldandó feladatot lát, amit én felhoztam neki problémaként, és arra keresi a megoldást, tök jogosan. De, legalábbis nálam, van, hogy inkább érzelmi, lelki szinten van a gond a sztorival, abban meg egy külső ember nem fog tudni segíteni. 

Hiába gondolkodunk együtt azon, van-e a karakternek kellő motivációja, elég magas-e a tét, logikus-e a világ, ha igazából nem ezek miatt nem kerek a fejemben a történet. Ha másokkal együtt ötletelek, gondolkodok, én is ezekre a technikai dolgokra figyelek, gondolok, közben megeshet, hogy van egy “önhazugság” a sztoriban, valami, amit nem vallottam be magamnak sem (vagyis másnak nyilván nem fogom.) Csak egy példa, hogy érthető legyen: agyaltam, agyaltunk a kalandon, mi történjen, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, de csak amikor elengedtem minden elvárást és megnéztem, hogy _engem_ igazából mi érdekel a sztoriból, akkor vallottam be magamnak, hogy egyébként egy szerelmes történetet szeretnék írni. (Hogy ez nekem mekkora menet volt bevallani magamnak!)

(Hű, most azért remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy ez a rész nem a barátaim ellen szól! Egyszerűen csak máig kérdés bennem, hogy a sztori elején érdemes-e a nagyon eltérően gondolkodó emberekkel együtt dolgozni – esetemben érzelem- és karakterközpontúként cselekmény- és világépítőkkel -, vagy sem? – mert amúgy jelenleg a második legnagyobb parám, hogy valami logikátlanságra fog épülni a sztorim… Régen ilyenen nem aggódtam, de el kell ismernem, hogy ez sajnos fontos. De így meg folyamatosan bennem van, hogy úgy írok, hogy “X és Y itt mibe kötne bele?”)

5. Bétázás után XD

Erről egy teljes cikket szeretnék írni, szóval itt most csak röviden: Engem is le tud hangolni, amikor bétázás után visszakapom “összepirosozva” a szövegem, pláne, ha különböző dolgokat mondanak, mit, merre kéne javítani? 

A megoldást jelentette:

Azt tisztázzuk, hogy ettől még ugyanúgy vacak érzés visszakapni, hogy mi a rossz. De! Sokat segít azt tudatosítani, hogy ez az én szövegem, és enyém az irányítás. Az én döntésem, kinek és mennyiben fogadom meg a tanácsát és mennyiben nem, de így a felelősség is, hogy milyen lesz végül a szöveg. (Néha azt érzem, itt a gond, hogy van, aki azt várja, hogy a béta majd tökéletesre korrigálja az ő kis hibás szövegét, és neki elég csak autopilotban javítani. Aztán jön a rádöbbenés, hogy a béták nem ugyanúgy javítanak, és esélytelen mindenkinek egyszerre megfelelni, és bizony ugyanúgy az írónak kell döntenie.) 

Illetve az, hogy nem egyesével nézem a javításokat, hanem egyszerre mindet, és a “mintát” keresem. A közös pontot. Volt pl., hogy két bekezdésen belül minden béta más mondatot jelölt meg, hogy mit és hogyan javítana, de ebből nem azt a konklúziót vontam le, hogy A vagy B mondat rossz, hanem hogy abban a két bekezdésnyi részben van valami képzavar. És lehet, hogy egy tőlük független, sokadik módon javítottam.

6. Írnék, de nincs ötletem

Hát ez időnként megesik. : D 

Ami nekem bejött:

A kihívás keresés. Mondjuk én az vagyok, akit egy feladat inkább motivál és nem leblokkol, mert kihívásnak tekintem, nem korlátnak. Ha van ötletem, akkor lehet, hogy korlát lenne, de most olyan helyzetről beszélünk, hogy nincs. Akkor meg nekem sokat tud segíteni valami blogos játék, hogy “írj egy 300 szavas sztorit ezzel a címmel”, vagy “írj egy novellát erről a képről”, mert akkor van valami, amit készen kapok, nekem elég a megvalósításon agyalni. Aztán az ilyen kisebb feladatok közben szokott jönni valami “nagy ötlet” is, értek ezalatt egy önálló novellára vagy regényre való ötletet.

De az is sokat segít, ha pár napig nem erőltetem, csak élem az életem, figyelek, zenét hallgatok, és megvárom, hogy valami felkeltse az érdeklődésem.

(Persze, ide sok más megoldás létezik, rengeteg cikk született már erről, olvasgassatok és próbálkozzatok! : ) ) 

7. Kavarognak az ötletek a fejemben

Voltál már úgy, hogy volt egy halom ötleted, vagy épp egy sztorihoz egy csomó lehetséges útvonalad, de “nem állt össze” a dolog? Én rengetegszer.

Megoldás:

Nekem a jegyzetelés vált be. Leülök és sorba, pontokba, drámai ívbe, etc. szedem az ötleteimet, leírok mindent, ami a fejemben van, néha, ha nem hallja más, hangosan is végiggondolom, sokat segít a tisztázásban. Pár nap múlva általában kialakul valami kép, ami mentén el tudok indulni. (Mintha egy puzzlenak elkezdeném azokat a részeit összerakni, amiken elsőre látom, hogy összeillenek, és a tenyérnyi darabokból, még mielőtt amúgy meglenne a teljes kép, már igazából tudnám, hogy mit fog ábrázolni.)

Összegezve kicsit a két fentit: ha nincs a fejemben semmi, akkor beviszek dolgokat – kép, zene, feladat… -, ha meg túl sok van, akkor leülök és rendezem, tisztába teszem, “kiadom” őket.

8. Indokolatlan halogatás 

Amikor ötlet is lenne, kedv is lenne, idő is lenne, vagy épp csak javítani kéne, de valahogy mégis inkább végigpörgetem, történt-e valami érdekes valamelyik írós csoportban facebookon, meghallgatok két számot, lementek két új pint a kézműves táblámra és már este is van. Ismerős?

Mit lehet tenni indokolatlan halogatás esetén?

Egyrészt megnézni – önmagunkhoz őszintén! -, hogy tényleg nincs indok? Nem lehet, hogy félek valamitől, hogy nem is érdekel annyira a téma, hogy… akármi?

Ha a fentire igen a válasz, vagyis tényleg nincs indok: Semmi baj, nyugodtan facebookozhatok, játszhatok, pinterestezhetek. Nem muszáj mindenkiből kiadott írónak lenni, engem sem kötelez senki.

9. Ha “megijedek” a saját témámtól

Új pont, nem rég jöttem rá, hogy ilyen is van, pedig már korábban is elkövettem. 

Van, hogy egy téma túl fontos nekem, túl személyes – még ha kívülről nem is látszik -, vagy egyszerűen túl nehéz. És ettől megijedek. Megijedek, hogy nem tudom a jó választ – gyakran eleve azért írok valamit, mert én magam keresem a választ egy kérdésre -, hogy milyen üzenete lesz a sztorinak, hogy talán nem jól gondolkodok, hogy mi van, ha kívülről is meglátják, miért írtam igazából azt a történetet…? 

Most úgy érzem, ez a legnagyobb gát bennem. Hogy “nem írok jól”, hogy más jobb, gyorsabb, ügyesebb, hogy “ennyi idősen itt vagy ott kéne tartanom”, ezek lehet, hogy órákra, vagy pár napra épp letörnek, ha épp rosszabb napjaimat élem, de tartósan nem. Ezekkel úgy vagyok, hogy az egyetlen mód, ahogy nem fogok fejlődni, pont az, ha nem írok, és ezzel összességében el is intéztem ezeket. (A köztes pár napban pedig türelem-kitüntetést osztogatok a barátaimnak, amiért elviselnek!)
De belegondolni, hogy valami rossz üzenet van a történetemben, hogy a gondosan megtervezett fantasy világ ellenére is “lebukok”, hogy akaratlanul is “kiadom magam”, az meg tud bénítani. 

Megoldás?

Még én is keresem. : ) 

Volt, hogy segített egy pohár bor, elengedtem tőle a félelmeket, de ezt azért nem javasolhatom megoldásként. : D 

Rengeteget segített egyik kedves bétám egy mondata, amikor kihátráltam egy nehéz jelenetből – más szemszögből írtam meg, és így elsikáltam a dolgot – , amiben elmondta, hogy ez nagyon erős lenne, de bele kell állni. És működött! Biztosan nem tökéletes, de én is éreztem, hogy sokkal erősebb lett úgy a történet, hogy meg mertem írni a nehéz jelenetet.

Szóval amellett, hogy én is keresem, hogyan parázzak rá kevésbé ezekre a kérdésekre, egyelőre egyetlen megoldást találtam: Bele kell állni! (Csak közben hogyan védjem meg magam? Erre még nem találtam meg a választ.)

Remélem, volt, akinek segített ez a fura, pontokba szedett cikk, ha másban nem, legalább abban, hogy nem csak ő tud megtorpanni időnként. : ) 

Ehhez az elemzős hozzáálláshoz most illene, hogy megnézzem, mi(k) lehet(nek) a közös pont(ok) a megtorpanásaimban és megkeresem a mintát, de ez majd egy másik alkalom lesz. Most bőven elég volt ezeket leírni. : D Nekem személy szerint sokat segített, hogy ezt így végiggondoltam, mert most már nem csak azzal állok ott egy-egy helyzet előtt, hogy vonogatom a vállam, hogy hát, nem tudok írni, és ennyi. 

Hajrá mindenkinek! Vizsgáljátok meg a szokásaitokat, az indokaitokat, és keressétek meg a saját válaszaitokat! Ezek csak az enyémek voltak. : ) 

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Daremo
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: Agatha, Daremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

A cikk megírása előtt direkt nem olvastam utána a témának, hogy minél inkább a saját tapasztalataimat, meglátásaimat írjam le. De amiket korábban hallottam, olvastam, azok már valamennyire benne vannak a gondolkodásomban. Ilyen volt, amit emlékeim szerint Varga Bea egyik előadásán hallottam, hogy az embernek vannak visszatérő elakadásai egy történet írása során. Azóta ezeket figyelem is magamon, bár még sok sztorit meg kell írnom, hogy lássam, mi az, ami visszatérő, mi csak adott szövegnél előjött dolog. 

Mindenesetre ezen a gondolatmeneten elindulva két részre osztottam a mostani témánkat (lehet, ezt is hallottam valahol, de már nem emlékszem): Előbb az időszakhoz kötődő, visszatérő elakadásaimról írok, aztán olyanokról, amik valamilyen történéshez kapcsolódnak.

Mindegyik végén írok pár sort, hogy nekem mi szokott segíteni, vagy mivel próbálkoztam már, de ezek nem titkos varázslatok, lehet, hogy nekem bejött, neked nem fog, vagy épp fordítva, esetleg te tudsz valami jó megoldást. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy kísérletezni kell, én is azt teszem. : ) Olvasgatok módszereket, másoknak mi sikerült, kipróbálom, aztán lassan majd kialakul, nekem mi válik be. Már ahol és amikor tényleg kell is valamit csinálni. : ) 

Most az első, a következő cikkben a második csokorról fogok írni.

Időszakhoz kötődő blokkok

1. Nagy “életúti blokk”
2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka
3. Írás közbeni blokkok
   1. Elkezdeni
   2. Kritikus, fontos jelenetek
4. Írás utáni blokk

Eseményhez kötődő blokkok

1. Ha történik valami az életemben
2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok
3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok
4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba
5. Bétázás után XD 
6. Írnék, de nincs ötletem

Időszakhoz kötődő blokkok

1. Nagy “életúti blokk”

Nem vagyok még olyan idős, ilyen nagy, több éves kihagyásom csak egyszer volt, abból jöttem ki úgy két-három éve. (Erről és a lehetéges okáról már írtam ITT.) De nem tartom kizártnak, hogy lesz még.

A lényeg röviden, hogy mikor több év kihagyás után újra szerettem volna írni, ott ültem és pislogtam, hogy még egy nyúlfarknyi novellát se tudok összehozni, holott tizenévesen már regényekben gondolkodtam. Nem volt ötletem, nem tudtam, hogy álljak neki, totál üresség.

Amit megpróbáltam:

Hozzátartozik, hogy nem csak az írással volt gondom ekkor, lelkileg is egy mélyrepülésből próbáltam kilábalni, de gyanítom, a két dolog összefüggött. (Szóval nem ennyi volt önmagában a megoldás.) De ha már tanultam a flow-élményről, megpróbáltam a gyakorlatban is felhasználni. 

(Kép forrása: https://netterapia.hu/flow-az-aramlat-elmeny/)

Az volt a gondolatmenetem, hogyha még egy novellától is begörcsölök, mert túl nehéznek érzem, viszont szeretnék legalább annyi sikerélményt, hogy legalább megírtam valamit (ekkor még nem az volt a cél, hogy jól írjam meg, csak az, hogy megírjam), akkor lejjebb kell tennem a lécet. Olyannyira, hogy már olyan alacsony legyen, hogy felhúzzam magam, hogy “nem igaz, hogy még ezt sem tudom megcsinálni!” és tényleg teljesíthető legyen. Ekkoriban találtam a 300-as blogra is, és elkezdtem írni a címekre. Azt az örömöt, hogy végre megírtam összefüggő 300 szót! : D

Párszor még megcsináltam, utána meg már apránként ugyan, de nőtt az önbizalmam és az igényem is, hogy hosszabb szövegeket írjak, kvázi nehezebb feladatokat oldjak meg. És jöttek hozzá az ötletek is. Azóta több novellát megírtam, volt köztük gyengén és klasszul sikerült is, és épp egy regényvázlaton dolgozom. : ) 

2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka

Most épp ebben vagyok a regény kapcsán. : D 

Novelláknál is eddig mindig eljött, meg most regénynél is, amikor annyi ötletem van, és nem látom még át a szálakat, és annyi felé el tudnám vinni a történetet, és nincs fix pontom. (Nagyon vicces, mert van barátnőm, aki ezen fogja a fejét, én meg csak azt látom a saját sztorimnál, hogy hát bármin tudok alakítani, mindenről csak benyomásszerű képeim vannak, most még minden mozgásban van, mert még bármi lehetséges.) Nem is tudom egyébként, hogy ez érthető-e, elképzelhető-e egyáltalán annak, aki nem szokott így lenni. : D

Ez egyébként nagyban összefügg azzal, hogy én alapvetően érzelmi ívet tervezek, arról van egy képem, hogy kb. mit szeretnék belőle kihozni – de van, hogy arra is több lehetőséget látok XD -, és ahhoz rakom a cselekményt, és ott halok le, hogy de hát kb. bármi történhet, ami kifejezi azt az érzelmi változást, amit akarok. De az se sokkal jobb, ha arra is van ötletem, mi történjen, mert akkor meg egyeztetni kell a kettőt, és képesek módosítani egymáson, és akkor megint nem fix semmi. Tényleg nem bírom egyelőre értelmesebben megfogalmazni, mert még magamnak se igazán sikerült, a legtalálóbb kifejezés eddig a “Minden mozgásban van”.

Amit megpróbáltam:

Még nem tudom pontosan beazonosítani, mikor kell “csak várnom”, mikor teszek pont azzal jót, hogy nem ülök a vázlat felett és agyalok, hanem csak “lebegtetem a fejemben” az elképzeléseket, kérdéseket, takarítok, mosogatok, zenét hallgatok, élek, és egyszercsak bevillan a megoldás – volt már ilyen, nem is egyszer, néha a legváratlanabb pillanatokban -, és mikor kell pont, hogy leülni, akkor is, ha nem érzem úgy, hogy lenne bármi értelmes gondolatom, előszedni a vázlatos, ötletelős füzetem és megpróbálni meglátni a kuszaságban a történetet és összerakni.
Volt, hogy barátnővel ötleteltünk, elsősorban a cselekményen. (Már csak azért is, mert az másnak is kézzelfogható, ha a fejemben lévő lelki ívről, fordulópontokról, dilemmákról kezdek mesélni, mindig arra jutok, hogy a másik nem érti, általában túl elvont ahhoz, hogy konkrét cselekmény nélkül el tudjam mondani érthetően, és valami furán van összekötve a fejemben, mert ennél nem igazán tudok kapcsolódni másokhoz, és ufónak érzem magam.) Ez az ötletelés volt, hogy megadta a lendületet, lett történés is a sztoriban, és utána már össze tudtam rakni és megírni. És volt, hogy ugyan egy délután alatt összeraktunk – na jó, én inkább csak hallgattam – egy regénnyi cselekményt, és utána nem bírtam már foglalkozni a sztorival, lebénított és elvette a kedvem, pedig tök jól összraktuk, de az volt bennem, hogy nem én csináltam, ez már nem az én sztorim, és én ilyet nem tudnék, túl béna vagyok, meg minden hasonló.

Nem tudom, hogy ez segített-e, vagy az, hogy az egész igazából egy “slice of life” novella volt, de legutóbb az vált be, hogy nem engedtem be senkit az alkotói folyamatba, nem ötleteltem senkivel,csak a végén a kész novellát mutattam meg. (Erről kicsit bővebben később, az eseményhez kötődő blokkoknál.) De egyébként itt is úgy érzem, hogy kellett előzménynek pl. az az együtt kigondolt novella, ott a másik gondolkodásába belelátni sokat segített abban, hogy most egyedül is sikerült, összerakni.

Ha ide, a “minden mozgásban van” részhez van valakinek ötlete, mit lehetne csinálni, várom szeretettel, életeket mentene! : D (karakterekét is)

3. Írás közbeni blokkok

Amikor már tudom, mit akarok, megvan a vázlat annyira, hogy el tudjam kezdeni magát az írást. De mégse… XD

a. Elkezdeni

Írjak remek első mondatot, tegyek bele írói ígéretet, de ne lőjem le a poént, mutassam be a karaktereket, hogy érdekesek legyenek, de az igazán izgi dolgok úgyis később derülnek ki róluk, és persze a megfelelő ponton indítsak mind a cselekmény, mind az érzelmi ív kapcsán. Ez akkora feladat, hogy sose sikerül elsőre jól, néha nem is bírok nekiállni írni.

Amit próbáltam:

Ha egyszerűen nem tudom pontosan, mi legyen a nyitás, vagy több ötletem is van: 

Nem az első jelenettel kezdek, hanem valamelyikkel, ami jobban megvan a fejemben. Aztán ha már legalább egy megvan, vagy akár több, akkor jobban látom a “köztük feszülő szálat”, és jobban be tudom lőni, hogy oké, ha ide akarok eljutni, akkor kb. itt kell kezdenem, mert itt indul el a folyamat.

Ha már tudom, mit akarok írni, csak úgy érzem, túl sok mindenre kell figyelnem: 

Nem egyből jól akarok írni – legalábbis ez a cél. Csak megnézem, milyen jelenettel induljon a történet, és megírom, ahogy sikerül. Aztán legfeljebb kidobom és újraírom, vagy egy csomót javítok benne, de már lesz valamim, amit javíthatok.

Akárhogy is, eddig úgy láttam, bár nekem nagyon kell, hogy meglegyen a sztori eleje a folytatáshoz, mégis az változik a legtöbbet a végéig, mert kidobom, újraírom, vagy csak mindig visszatérek és elhintek benne dolgokat, javítom az infóadagolását, ahogy megszületik a folytatás és hozzáalakítom a kezdést.

b. Kritikus, fontos jelenetek

Általában ezek egész élesen megvannak a fejemben, sokszor ezek vannak meg legelőször a fejemben. Néha még azelőtt, hogy maga a történet teljesen kialakulna. Persze, formálódnak, pontosodnak ezek is, de azért van egy magjuk, ami fix. Ezeknek általában azért állok neki nehezen, mert ezt tényleg nagyon jól szeretném megírni, tudom, milyen hatást szeretnék vele kiváltani, tudom, hogy fontos a karakterfejlődés szempontjából is. 

Amit próbáltam:

Egyrészt ide is, de az kb. a legtöbb helyre jó, hogy nem akarom egyből jól megírni. Egy csomó görcsöt el lehet így kerülni. Ki látja, hogy az első változat béna volt? Senki, mert mire megmutatom valakinek, addigra javítom. (Azért ez nem megy ám mindig könnyen, de lehet rá tudatosan törekedni.)

Szoktak segíteni a zenék, esetleg képek is. Ha a jelenethez, a történethez vagy karakterhez kapcsolok valamit, az segít hangulatba kerülni, elengedni a “mit fognak hozzá szólni…?” gondolatokat.

És, erre nem vagyok büszke, de volt már, hogy egy pohár bor segített ellazulni annyira, hogy elengedjek mindent és csak élvezzem, hogy megírhatom azt a jelenetet, és bátran le merjem írni a vadnak tűnő gondolatokat, megfogalmazásokat. Úgy voltam vele, mint az első bekezdésben említett esetben, hogy legalább már lesz valami, amit javíthatok, ha hülyeség is, a végén senki nem fogja látni. És tudjátok, mi lepett meg? Nem egyszer volt, hogy másnap is jónak találtam az így írt jeleneteket, kicsit kikupáltam, és később, a béták is azokba javítottak bele a legkevesebbet. Ezt azért elég fura volt megtapasztalni… És nem, erre a módszerre azért nem fogok rászokni. Bár néha elgondolkodok, hogy lehet, hogy az emberek egy jó része alapjáraton tudja annyira kevesebb görccsel élni az életét, mint én egy pohár bor után? 

Ami még itt segített, főleg, ha csúcsjelenet, vagy a lezárás előtt álltam, hogy előbb átolvastam és javítgattam, a teljes előzményt. Azt figyeltem meg, hogy nem bírok úgy nekiállni a végső fontos részeknek, hogyha az elejében még sok javítanivaló van. Valahogy kell, hogy az rendben legyen, és mire összehozom, el is kap a történet lendülete, és valahogy jobban “érzem”, hogyan is írjam meg jól a fontos jeleneteket.

4. Írás utáni blokk

Ezt nem is nevezném igazi blokknak, de megemlítem, mert ez is egy “nem tudok írni” időszak azért. Ha végeztem egy novellával és leadtam – eddig csak pályázatra vagy játékra írtam, magamtól inkább regényezek/nék, ha végre el tudnám kezdeni XD -, utána pár napig, hétig nem is tudok másikra gondolni. Az idő változó, ha fontos volt nekem az adott történet, akkor még egy darabig a a “hatása alatt vagyok”, felidézem magamban a jeleneteket, elvagyok a saját fejemben és jól érzem ott magam.

Amit megpróbáltam:

Időt hagyok magamnak. : ) Pár napig úgy érzem magam ilyenkor, mint vizsga után, élvezem a frissen a nyakamba szakadt szabadságot, pótolom az addig elhanyagolt egyéb dolgokat, takarítást, leveleket, teendőket, amiket megtehettem, hogy halogattam. Lassan úgyis eltávolodok a sztoritól, és elcsitul a “Jó ég, leadtam! Mi lesz most?” izgalom is. 

Ha ez valamiért hosszabb ideig tartana, és egy-két hét után sem kezdene el magától a fejembe kúszni mondjuk a regényem, akkor viszont már tudatosan elkezdek vele foglalkozni. Előveszem a vázlatom, ahhoz kapcsolódó zenéket hallgatok, elkezdem áthangolni magam egy új történetre.

Folytatás a következő cikkben. : )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Címzett:  Eliza
Másolatot kap: Agatha, Daremo, Morhen, Réka, Sethemba, Wendy
Tárgy:  Írók, avagy álarcos történetszereplők?

Kedves Eliza!

Roppant érdekes témát vetettél fel, mondhatni, az egyik kedvencemet. Valahol épp ezért is nehéz róla levelet írnom. ^^” 

Elmesélek neked egy sztorit, mert nem olyan rég történt, és ide nagyon is aktuális: 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell titkolnom otthon, hogy írok, és bár a legtöbb dolgot sosem mutattam meg, akadt egy-két írásom, amit anyunak is odaadtam. Így esett, hogy a KMK YA pályázatára írt, egyházi suliban játszódó LMBTQ novellát is olvasta. Az egy dolog, hogy a közeg nekem otthonos volt, de még E/1-ben is írtam, szóval anyukám coming outnak vette és úgy látott bele a novellába, mint annak a rendje. Végül egy tízperces telefonban magyaráztam neki, hogy nem, anya, nem vagyok meleg. 

Szóval nem, a megfeleltetés a legtöbbször nem ilyen egyszerű, nem hogy konkrét karakterekkel, még témákkal sem. (Nem fogok tudni külön csak a karakterről beszélni, annyira szorosan összefügg a témával, hiszen ő hordozza, ő meséli el, eleve, a megfelelő témát csak a megfelelő karakterrel lehet bemutatni, csak ő “bírja el”.)

Tehát az író kézbe vesz, körüljár bármilyen témát, ami épp érdekli, megalkot bármilyen karaktert, aki épp felkelti a kíváncsiságát, a pszichopata sorozatgyilkostól kezdve, a szerelmet végül megtaláló átlagdiáklányon át, a népéért nehéz döntést meghozó, vezető hősig? Igen!

Az összefüggés a karakter és az író között inkább azzal a kérdéssel fedezhető fel, hogy: Miért épp azt választja és hogyan tudja “mozgatni”? 

A konkrét szereplőből, konkrét novellából inkább csak az adott rövid időre lehet következtetni, arra sem egyértelműen, mikor az író kitalálta, megírta. Vajon azért írt szerelmes tinisztorit, mert épp fülig belepistult a Pistába? Vagy csak nosztalgikus hangulata van? Vagy talán kísérletező kedvében van, és ez neki pont egy ismeretlen terep. Még itt sem vonhat le senki biztos következtetéseket, felesleges is, ezekre csak az író tudja a választ. 

Ami ennél szerintem izgalmasabb, azok a visszatérő momentumok:

Úgy 8-9 éves koromtól írok, tizenpár éve szerepjátékozok, rengeteg karaktert megalkottam már. Volt, aki évekig elkísért, volt, akit csak a vizsgaidőszaki “dúl bennem a kreativitás, alkossunk karaktert!” érzés szült, azt viszont elég korán megfigyeltem, hogy vannak visszatérő és ritkán vagy soha fel nem bukkanó elemek. 

Ezek a dolgok lehetnek karakterszintűek és nem mind egyszerre van jelen, ezért is nehéz az ilyeneket megfigyelni. Lehetnek egészen konkrét dolgok, pl. a legtöbb főhősöm hasonló alkatú, az utóbbi időben kezdtem el rá tudatosan figyelni, hogy ne így legyen, de ilyen lehet az érdeklődési kör, a képességek, de akár jellemvonások, temperamentum, sőt reakciók, megoldási módszerek is.

Lehetnek visszatérő elemek kapcsolati szinten is: a főhős mindig egy-két bizonyos típusú karakterbe szeret bele (pl. a rosszfiú, a félszeg, az elérhetetlen, a gazdag…), hasonló családi háttér, hasonló szerep a baráti körben, visszatérő konfliktusformák, hasonló viszony a természetfelettivel, lehetne még sorolni. 

Lehetnek téma szintjén is: visszatérő dilemmahelyzetek, csak logikus krimi, rendre elnyomó társadalom, csak kitalált világ, minél távolabb a mi valóságunktól, sorra visszatérő társadalmi problémák, stb. 

De nem csak a visszatérő elemek érdekesek, hanem a riktán vagy soha fel nem bukkanók is. Van esetleg olyan karaktertípus, jellemvonás, aki/ami soha nem jut eszedbe, nem is ábrázolod? Vagy olyan, akit szeretnél, de nem tudsz, bárhogy próbálod, nem lesz elég életszerű, természetes? 

Magamnál megfigyeltem ilyeneket (a ca. 22 év karakterei alapján, szóval ezt sem három novellával lehet megcsinálni) , mind visszatérő, mind hiányzó dolgokat. Nagyon izgalmas! 

Na, ezekről már azt gondolom, hogy ott van bennük maga az író. 

De nehogy elkezdj akár ezek alapján is egy az egyben megfeleléseket keresni, saját magadnál se, másnál meg végképp. Ez már ingoványos terep lehet, és bár az önismeret egy fontos és izgalmas dolog, bánjunk vele óvatosan, máséval meg még óvatosabban. Inkább csak élvezzük az olvasást! ^^ 

A világ hatalmas, az emberek roppant sokszínűek, millió karaktert és témát szolgáltatva. Ezek egy része nem is érdekel minket, de ami igen, az is sokkal több, mint amit fel tudunk használni. Így aztán ott a kérdés: Mi kelti fel a figyelmünket és végül miket választunk? És miért épp azokat? 

Szóval a válaszom: igen. Igen, benne vagyok a történeteimben, a karaktereimben, a témáimban. De olyannyira elbújok, hogy talán csak az veheti észre a kilógó könyököm, aki már régóta ismer, vagy közeli barátom. És ez jól is van így. : ) 

Legyen szép feb… márciusod! : ) 
Lia

U.i.: Ne aggódj, odahaza teljes a családi béke. Csak gondoltam, jobb most, még az elején lesokkolni anyut, és rászoktatni, hogy ne lásson bele a történeteimbe, hogy aztán bármit bátran írhassak. De ez már egy másik történet, és talán egy másik témánál elmesélem. ; )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

A többiek gondolatai a témában:
– Agatha
– Eliza

Címzett:  Morhen
Másolatot kap: Agatha,  Daremo, Eliza, Réka, Sethemba, Wendy
Tárgy:  Évtizedösszefoglaló

Kedves Morhen!

Őszintén megmondom, nem voltam oda az örömtől, amikor a csapat megszavazta az évtizedösszefoglalót, mert egyrészt még alig múlt el az évösszefoglalók hangulata, másrészt volt egy 6-8 éves kihagyásom írás terén, mégis mi a szöszről írhatnék így? 

Évszámokra nem fogom tudni lebontani nektek, de közel tíz éve történt, hogy az írás lassanként elszivárgott a mindennapjaimból, holott előtte nagyon is aktív részét képezte az életemnek.

2008-2009.-ben még jópár novellám született, arányaiban több mint előtte bármikor. Egyet még pályázatra is beadtam. Mint szinte mindig, dolgoztam egy regényen is, és akkorra tehető, hogy megpróbálkoztam egy saját kódolású oldallal. 

Ráadásul valahogy tagja lettem egy netes írókörnek, ami igazán klassz élmény volt, mert akkor először kerültem olyan csoportba, ahol nem csak hozzám hasonló kezdők voltak, hanem volt meseíró, magánkiadásos szerző, anyanyelvőr, én pedig nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé és beszélgethettem velük. Volt egy kedves, idős magyartanárnő, akivel sokat leveleztünk, ő ajánlott akkor egy pályázatot is, én pedig roppant megtisztelőnek éreztem, hogy beszélget és foglalkozik velem. 

Volt egy barátnőm, aki szintén írt, akivel megmutattuk egymásnak a történeteinket, egyáltalán, akivel lehetett erről beszélgetni.

Réka januári ceruzanyomos cikkében szerepel egy szép mondat: „Az Élet szépen tudja keretezni a történeteit”. Amikor ezt olvastam, ültem, pislogtam, és rájöttem, hogy ez az én tíz éves történetemre is igaz.

Mert hogy is állnak az írós dolgaim most? 

Az elmúlt évben összeszedtem magam annyira, hogy már tudok novellákat írni, és megpróbálkoztam pályázatokkal is. Újra van regénynyi történet a fejemben, újra vágyok rá, hogy hosszabb ideig elmerüljek benne. 

Ismét blogolok. 

Tagja lettem az Apolló Tintafoltjai írókörnek, amiről már akkor ábrándoztam, amikor először hallottam róluk, és nagy öröm volt, amikor csatlakozhattam. Igyekszem aktív tagja lenni a csoportnak és felfejlődni hozzájuk. : ) 

Most is van egy barátnőm, akivel kötetlenül lehet írásról beszélgetni, és hihetetlenül jó, hogy nem ő az egyetlen, vannak más barátok is, és olyanok, akikkel már nem csak a neten tarthatom a kapcsolatot, mint régen, hanem programokon, vagy csak úgy találkozhatunk is.

Rengeteg hasonlóság van a tíz évvel ezelőtti és a mostani írós világom között, mégis volt egy hosszú szünet, amin már korábban is elgondolkoztam, miért alakulhatott így?

Arra jutottam, hogy nem egyetlen dolog miatt hagytam fel egy időre az írással, hanem több dolog játszott közre, amik külön-külön talán nem lettek volna elegek, de együtt már igen.

Tíz éve még jócskán a fősulis éveim elején jártam. Volt minden, ami ezzel jár, vizsgaidőszak, beadandók,idővel gyakorlat és szakdoga. Aztán tovább mesterre, új város, új suli, két szak, két gyakorlati hely, szakdoga, államvizsga. Ezek sokaknak ismerősek lehetnek, és lehet azt mondani, hogy egy egyetemistának mennyi ideje van, de inkább csak máshogy oszlik el – és még több az energiája. : D Összességében, ha tisztességgel akarja csinálni a sulit, kell a jó átlag az ösztöndíj miatt, az igenis idő- és energiaigényes.

De persze azért marad mellette bőven szabadidő még így is, viszont én végig kolis voltam, és szerettem részt venni a programokban, sokat lógtunk barátokkal, szerveztünk magunknak mindenfélét, kihasználva olykor a késő estéket is filmezésre, beszélgetésre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivettem a részem a közösségi életből, nagyon szép időszak volt, de az tény, hogy a barátokra szánt időben bizony nem ír az ember.

Új város, új suli, az írós barátnőm nem jött, és közben az írókör is megszűnt, így nem csak a személyes írós beszélgetések maradtak el, de az internetes közeg egy része is megszűnt. 

A magánélet is hozott nem túl pozitív változásokat, amik felborították az addigi rendet. Ez persze nem katasztrófa, mindenkinek az életében vannak ilyen időszakok, lesznek is, ez így természetes, de ettől még hatnak ránk.

Valahogy megrekedtem a regényemmel. Akkoriban, bár írástechnikát még csak nyomokban lehetett fellelni, dramaturgiáról pedig még nem is hallottam, már megpróbáltam valamennyire tervezni. Volt ehhez egy remek segítségem is, egy akkor még csak neten ismert barátom, akinek rengeteg jó kérdése volt és gyakran együtt ötleteltünk. Teljesen jó szándékkal segített, és azóta is hálás vagyok érte. Viszont egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én történetem, de valahogy mindenben jobbnak éreztem az ő ötleteit. Csak épp így elment a kedvem a regénytől.

És mindez idő alatt – meg amúgy a hosszú szünet alatt is – végig fórumos szerepjátékoztam, talán az is közrejátszott, hogy az kielégítette a karakterek, történetek iránti igényemet. (De amúgy azt még gimiben kezdtem, és akkor még bőven írtam, szóval önmagában ez sem volt ok.)

Nem egyetlen döntés volt, hogy na, én most leteszem a regényem és nem írok több novellát. Sokáig, évekig próbálkoztam, gondolkoztam, de mind kevesebbszer vettem elő, mind kevésbé volt kedvem hozzá, nem jöttek az ötletek. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy évek óta semmit sem írtam.

Most, tíz év után ismét egy nagyon hasonló, sőt, sok szempontból sokkal jobb helyzetben vagyok, mint anno, és ha már végiggondoltam, vajon mi is vezethetett a hosszú szünethez, és látom azt is, hogy azért persze változások is vannak a korábbi helyzethez képest – nem csak körülményekben, a gondolkodásom is sok mindenben változott –, kérdés, mit is tanultam mindebből? 

Egyrészt, hogy sok kis dolog hatása összeadódhat. Itt nagyon úgy látom, hogy így történt, mert bár külön-külön a legtöbb dologgal már találkoztam, mégis 9 éves koromtól egészen fősuli elejéig hosszabb megszakítás nélkül végig írtam. Írtam akkor is, amikor voltak barátaim, akiket érdekeltek a történeteim, akkor is, amikor nem volt egyetlen barátom sem, akkor is, amikor életem első pályázatán szép eredményt értem el, és akkor is, amikor visszadobták egy novellám, akkor is, amikor gimibe kerültem, akkor is, amikor jóban voltam a kolis szobatársaimmal és sok időt töltöttem velük, akkor is, amikor kiemelkedően jó vagy épp rossz dolog történt az életemben.

Önmagában nem minden, de sokat tud lendíteni az ember lelkesedésén a környezet. Ha tényleg szeretek írni, pusztán az, hogy nincs ehhez motiváló írós közegem, nem fogja elvenni a kedvem, de ha van, az nagyon ösztönző tud lenni. (Ha pedig nincs, de szeretném, hogy legyen, megkereshetem magamnak, ha másra nincs lehetőségem, hát a neten.) 

Klassz emberekkel és csoportokkal lehet találkozni az interneten. 

Felfedeztem, hogy vannak, akik komolyan veszik és értékesnek tekintik a szórakoztató irodalmat, akik cikkeket írnak, hogy tanulhassunk, akik pályázatokat írnak ki, holott korábban csak szépirodalmiakkal találkoztam. Megváltoztak a körülmények is az elmúlt tíz év alatt, ami hihetetlenül reménykeltő.

Nekem most épp tényleg több szabadidőm van, mint előtte bármikor, de hacsak nem életterve valakinek, hogy portás legyen, ezzel azért ne számoljon. Egyszerűen nem működik a „ha majd több időm lesz, akkor…” hozzáállás. Amire most nem tudsz időt szakítani – ami lehet egy teljesen megfontolt döntés is, mert számodra fontosabb dolgokra szánod az időd –, arra később sem lesz.

Hatalmas boldogság, hogy vannak olyan barátaim, akikkel lehet írásról beszélgetni. <3

Meg kell tanulnom, hogy mikor ösztönző és mikor inkább visszahúzó, ha bevonok másokat az alkotói folyamatba. Máig szeretek barátokkal ötletelni, rengeteg dologban segítenek maguk az ötleteik, néha meg az, hogy egyszerűen máshogy, kívülről és ezáltal józanabbul látják a sztorimat. Viszont a régi regényes tapasztalat és azóta pár másik rámutatott, hogy nem szerencsés, ha a történet eleji elakadásoknál, ahol még igazából csak ötletelek és még nincs egy váz a fejemben, túlzottan bevonok másokat. Valahogy az ő ötleteiket jobbnak érzem, hajlamos vagyok annak hinni – magammal szemben -, aki jobban érvel, mint én, holott ez még nem jelenti, hogy adott sztoriban az ő megoldására lenne szükség. Muszáj egy darabig csak egyedül foglalkoznom a történetemmel, hogy úgy érezzem, az enyém maradt. Hogy továbbra is szeretni tudjam.

De a legfontosabb, hogy mindez igazából rajtam múlt. Rajtam múlik, hogy írok-e vagy sem, a körülmények legfeljebb könnyíthetnek vagy nehezíthetnek rajta.

Tartalmas, változásokkal teli tíz év volt, aminek a végén hasonló helyzetbe, ám mégsem ugyanoda jutottam, mint ahonnan elindultam. Sok dolgot tanultam, új lehetőségek nyíltak és így az íráshoz is másként állok. 

Amennyire ódzkodtam az elején ettől a témától, most annyira örülök, hogy mégis sor került rá. Izgalmas volt visszatekinteni és megnézni az elmúlt tíz év történetét. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik? : D 

Kalandos évet Nektek!
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Címzett:  Agatha
Másolatot kap: Daremo, Eliza, Morhen, Réka, Wendy
Tárgy:  Mit jelent neked a személyes siker az írásban? (+ évösszefoglaló)

Kedves Agatha!

2019-ben három novellát adtam be, kettőt KMK-s, egyet Gabós pályázatra. Egyik sem nyert, kettő nem kapott egyéb lehetőséget sem, egynél még lehet reménykedni, hogy kikerül oldalra.
Jártam írótáborban, ahol egy élvezhetőre sikerült novellácskán kívül eléggé alulteljesítettem, olykor én is a fejemet vertem az asztalba, mert tudtam, hogy vacakabbul írok a feladatokra, mint ahogy egyébként azért tudok.
Újrakezdtem a blogom (megint), nevet változtattam (megint), a korábbi oldalakat megszüntettem. (Viszont elindítottam egy facebook csoportot Írós és történetes oldalak hirdetései néven.)
Részt vettem a Könyvmolyképző Párbeszéd kurzusán, ahol a zárónovellám lehetőséget kapott az oldalon megjelenésre.
Egy darab online publikálás. Nem valami sikeres év, mi?

Na és most nézzük az ezt megelőző kb. egy évet (pontos dátumokat már nem tudok):
Megírt pár darab 300 szavas szösszenet, két online verseny (az egyik inkább blogos játék), egy rendes pályázatra végül be nem adott novella.
Új oldal és új név, párhuzamosan vezetett blogok.

Ennek fényében már nem is volt olyan rossz az idei év, igaz? : D

Két éve még nem bírtam megírni egy kerek novellát. Magam sem értettem, hogy lehet ez, mikor régen ez nem okozott gondot, de se ötletem nem volt, se azt nem tudtam, hogyan álljak neki? Ha nem én vagyok ebben a helyzetben, talán nem is érteném, hogy lehetséges az ilyesmi? De van ilyen, a 300 szavasok teljesítménynek számítottak, akkor is, ha tudtam, hogy azok még kis egérfarkak csupán.
Idén az első pályázatra (KMK, Vágyom rád!) küldött novellát még közösen írtuk egy barátnőmmel, sokat segített, hogy nem egyedül kellett mindent kitalálni, összerakni. Gyenge lett és erősen túlírt, de időre kész lett, be is adtuk. (Ezt nem mutatom meg, ennyire még nem vagyok bátor. : D )
A második pályázatra (Gabo, Az év magyar…) kijavítottam azt, amit előző évben végül nem adtam be, mert nem volt azon a szinten. Ezt már egyedül írtam, és bár nem nyert, elég messze is volt tőle, de idén beadtam és a béták visszajelzése alapján jobb is lett, mint az előző változat. (Itt elolvashatod.)
A harmadik beadott (KMK, YA) novellánál már gyorsabb is voltam, mint a korábbiaknál, szerkezetben is gondolkodtam, sokkal jobban figyeltem az írástechnikára, mert már volt sejtésem, hogyan kell azt? Bár ez sem került be a kötetbe, én is érzem és visszajelzésekből is tudom, hogy jobban sikerült, mint a korábbiak. (Plusz nem egyszerű témát választottam, és bevallom, kellett hozzá bátorság, hogy megírjam. De ezt majd meglátjátok, ha eldől a novella sorsa és legrosszabb esetben elhozom neked ide, saját blogra.)
Aztán legnagyobb örömömre az írósuli végén írt zárónovellát megjelentették az Aranymosás oldalán. 😀 (Köszi a bétázós segítséget! Neked nem ajánlgatom, hogy olvasd el újra, de aki kíváncsi, itt megtalálja.) Nem egy csillagászati remekmű, nem is nyomtatott megjelenés, “csak” online, de egy olyan oldalon, ahol szép, igényes novellákat lehet olvasni, ahova nem kerül ki gyenge írás, szóval ez klassz karácsonyi ajándék volt, nagyon örültem neki. ^^

Két éve még több blogot szerkesztettem, erről már többször írtam, és mennyiségileg ugyan lehet visszalépésnek tekinteni a mostani egyet, mögötte azonban tisztázás és fókuszálás történt. Eleinte tapogatóztam, igazából már az induláskor sejtettem, hogy azok nem lesznek túl hosszú életűek, de kellettek, hogy haladjak, ha még nem is tudtam, merre, de ne ácsorogjak.
Idén pedig eljött az ideje egy ténylegesen saját oldalnak (mondjuk a fizetett tárhely nem ennek köszönhető, csak meguntam, hogy spammelik a blogspotot, amúgy az is teljesen jó felület). Most már szeretnék hosszabb távban gondolkodni, és komolyan venni azt, amiről ábrándozok. Szeretnék írni, szeretném, ha megjelenne, amit írok és ennek megadom az esélyt és dolgozom érte. Nincs mit veszítenem. : )

A névváltogatás hasonló téma. Valahol írtam is, hogy úgy érzem magam, mint egy identitászavaros kiskamasz, komolyan, talán gimiben sem váltogattam ennyit az online nevemet. De most találtam egy olyat, ami nem furcsa, nem idegen, komolyan tudom venni, magyaros és nem utal kimondottan valamilyen zsánerre, – azt ugyanis még keresem, hogy mi való nekem – , és nem utolsó sorban kötődöm hozzá. Úgyhogy mostantól maradok Sümegi Emília. ^^ (Becézni meg lehet bárhogy, a Liát szoktam használni, de volt már, aki Eminek hívott, de tetszik a Mili – semmi köze az itteni nevemhez, de egy időben a nagymamám így hívott – , Emili is. Az a helyzet, hogy szeretem a becézhető neveket. : D )

És valahol ugyanez az “esélyt adok magamnak” húzódik meg amögött is, hogy elmentem írótáborba és kurzusra. (Erről majd írok beszámolót, mert ígértem pár embernek.) Rengeteget tanultam mindkettőn.

Még a 2019-es évhez tartozik, hogy fejben ugyan haladtam a regényemmel, de papíron még nincs semmi. Egyszerűen túl nagy falat az még nekem, és mivel ez az épp aktuális szerelmem-regény, nem is akarom elrontani, vagy beáldozni gyakorlásnak. Szóval szépen dolgozok még rajta, közben pedig megszületett egy tényleg gyakorlásra szánt másik regény ötlete. Annyit elárulok, hogy most egy fantasy YA-n dolgozok, de a Fémfolyó folyamatosan fut a háttérben.

Nem unatkoztam idén, az biztos. : D

Tehát mit jelent nekem a személyes siker az írásban?
A külső, látható eredményeket – online megjelenés, novella és regény publikálása hagyományos kiadónál – persze egyértelműen sikernek tekintem, és célom is, hogy elérjem, de ezeket még csak nagyon alulról simogatom.
De sikernek érzem az fejlődést is. Sikernek érzem, hogy pozitívabbak lettek a visszajelzések a novelláimra (és sikernek érzem, hogy egy olyan barátomnak is tetszett az egyik írás, akinek egyrészt fontos számomra a véleménye, másrészt roppant kritikus és eleinte nem értette, hogy lesz ebből novella ^^ ), sikernek érzem, hogy bár még nem vagyok túl ügyes, de el mertem menni táborba, kurzusra, és sikernek érzem, hogy beláttam, még nem vagyok elég jó az épp kedvencem regényötlethez és addig gondolkodtam, míg kitaláltam egy olyat, amin szívesen gyakorolnék.

Sikernek érzem, hogy A-ból képes vagyok B-be jutni és azt is, hogy meglátom ezt a B-t, és tudok neki örülni, akkor is, ha a hosszútávú cél majd a Z lesz és most még a C-nél sem járok. ^^

Szerettem ezt az évet, kicsit büszke is vagyok rá, remek embereket ismertem meg, örülök, hogy írós csoportok tagja lehetek (Képzeld, Apollós lettem! : ) ) és hogy nem egyedül bandukolok ezen az ábécés úton. =^.^=

Remélem, választ kaptál a kérdésedre és kicsit közelebb kerültél a válaszhoz, mikor is érzem azt, hogy “sikert értem el” az írás terén?

Írj hamar, kíváncsi vagyok a Te válaszodra is!

Szeretettel:
Lia

Vidámságban, könyvekben, írásban, no és sikerekben gazdag új évet kívánok Neked és mindenkinek, aki olvassa ezt a levelet!

Viszlát jövőre! : D

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Agatha – Rejtett Jelek
– Wendy – Wendy_agramm

Címzett: Daremo
Másolatot kap: Agatha, Eliza, Morhen, Réka, Wendy
Tárgy: Milyen előkészületeket teszel írás előtt?

Kedves Daremo!

Igazán érdekes és a hamarosan kezdődő NaNoWriMo miatt aktuális témát vetettél fel körblogolásunk első alkalmára.

Hiszen akár az írást megelőző ötletelésről, tervezésről van szó, akár az írós körülmények megteremtéséről, izgalmas belepillantani abba, mások hogy szokták ezeket? És ami azt illeti, alaposan meg is fogtál a témával, mert mikor feltettem magamnak a kérdést, vajon milyen előkészületi szokásaim vannak, bizony csak pislogtam magam elé: fogalmam sincs!

Az oka egyszerű: Hosszú kihagyás után két éve kezdtem újra írni és nincs egy éve, hogy először próbáltam átgondoltan, az addig olvasott írástechnikai cikkek tanácsait is felhasználva megalkotni egy szöveget. Mostanra, februártól számítva, van három befejezett és egy javítás alatt álló novellám. Nem valami sok, igaz? Hol így kezdtem hozzá, hol úgy, és a kérdést ízlelgetve rá kellett jönnöm, hogy alig vannak még kialakult (és bevált) szokásaim, a régiekkel meg már nem tudok mit kezdeni.

Míg mások olyan magabiztosnak és tapasztaltnak tűnnek, ha arról kérdezik őket, hogyan készülnek fel az írásra, én azt sem tudom, milyen módszer működik, mi nem, hol, hogyan jobb nekem írni, egyáltalán, hogy fogjak hozzá az egészhez?

Szóval erről fogok írni, hátha más is van még hasonló helyzetben.

Mit tehetsz, ha nincsenek még kialakult szokásaid, bevált módszereid?

1. Olvass másokéról!

Sokan szívesen megosztják a saját szokásaikat, akár amatőr írók blogbejegyzéséről van szó, akár kiadott szerzőkkel készült interjúról. Szeretek ilyeneket olvasni, mert egyrészt egy csomó ötletet kapok belőlük, másrészt nagyon jó látni azt, hogy mindenki másképp csinálja. Van, aki zene mellett ír, van, aki csak csendben, van, aki akár buszon is, van, aki előre tervez és olyan is, aki csak belecsap, ha jön az ötlet. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen van, akinek így működik jobban, másnak máshogy.

2. Kísérletezz!

Lehet, hogy olyan ötletet kapsz egy-egy cikkből, ami neked eszedbe sem jutott, mégis megeshet, hogy az lesz a kulcs. Ha otthon nem hagynak írni, de le tudsz csippenteni néhanap magadnak pár órát munka vagy suli után a könyvtárban, ott lehet, rád talál a vágyott nyugalom.

Próbáld ki nyugodtan, ami szimpatikus és amit össze tudsz egyeztetni a saját életritmusoddal.

3. Alakíts ki saját szokásokat!

Ha kipróbálsz pár dolgot, de igazán egyik sem jön be, valahol már azzal is közelebb kerültél ahhoz, hogy mi az, ami működhet? Lehet, hogy valami olyasmi lesz, amit még senkinél nem olvastál, amit te találtál ki, vagy épp egyszer-kétszer úgy csináltad, mert véletlenül úgy jött ki a dolog, aztán rájössz, hogy működik. Erről lejjebb írok majd egy személyes tapasztalatot.

4. Merd azt mondani, hogy „nekem ez működik”!

Persze, nem kell erről cikket írni, nem is kell másoknak elmesélni, de szerintem fontos, hogyha valamire rájössz, hogy nálad az működik, akkor ne próbáld erővel máshogy csinálni, csak mert mások nem úgy szokták. Mások a körülményeik, máshogy működik az agyuk, meg a tiéd is máshogy, ennyi az egész.

Azért nálam is akadnak előkészületek, ha nem is kiforrottak:

1. Ötletelés

Eddig leginkább pályázatra írtam, és ott mindig adott volt egy téma vagy zsáner, így az irányt szabott az ötleteknek. Van, akit ez zavar, én élvezem, kihívást látok a dologban és inkább segít, hogy van egy biztos irány, amin elindíthatom az agyam. (Ha meg valamelyik pályázat annyira távol áll tőlem, hogy kedvem sincs rá írni, arra egyszerűen nem jelentkezek.)

Akár kiírásra, akár csak úgy magamtól ötletelek, a legkülönbözőbb dolgok kerülnek elő: filmek, takarítás közben hallgatott zenék rendszeresen adnak egy-egy hangulatot vagy gondolatfoszlányt, amiből megszületik egy ötlet, ha direktebben keresgélek, akkor Pinterestet nézegetek, vagy épp a körülöttem élő emberek kapcsán merül fel bennem olyan kérdés, amivel foglalkozni szeretnék.

2. Jegyzetelés

Elég sokat jegyzetelek, különösen, ha napközben jut eszembe valami, ami talán később felhasználható lesz: egy fordulat, egy érdekes karaktervonás, egy-egy mondat vagy gondolat. Volt már, hogy támadt egy klassz ötletem, nem írtam le, aztán mire oda kerültem, hogy foglalkozzak vele, jól elfelejtettem. És olyan is volt már, hogy mikor elakadtam egy sztori kidolgozása közben, végignéztem az első, rendezetlen, még össze-vissza jegyzeteimet és rájöttem, hogy hiszen én azt a kérdést már meg is oldottam korábban, vagy egyszerűen akkor álltak össze az addig különálló foszlányok valami használhatóvá.

3. Vázlat

Ha már nem csak kusza ötletek vannak a fejemben, hanem kezd kirajzolódni, mit is szeretnék elérni a szöveggel, honnan, hova akarom elvezetni, akkor elkezdek vázlatot írni. (Kezdek rájönni, hogy szerintem jelenetlistás vagyok, de ez még kísérletezés alatt áll.)

Ekkortájt van az is, hogy megfogalmazom magamnak, milyen hatást szeretnék kiváltani az olvasóból. Abból is, aki érintett lehet a kérdésben és abból is, aki nem. És akkor már van egy irány, tovább gondolkodok arról, hogy belőlem milyen történetek, jelenetek, karakterek váltottak ki hasonlót és eszerint próbálom felépíteni a sztorit.

Próbálok egy vázat, egy ívet adni az egésznek, ide-oda pakolgatom a jeleneteket, néha módosítom a cselekményt, hogy passzoljon a karakterekhez, vagy épp a karaktereken változtatok, hogy olyanok legyenek, akik reálisan olyan helyzeteket generálnak, amiket a sztorihoz szeretnék. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de egyelőre azt látom, hogy nálam folyton minden mozgásban van, és amíg nem áll össze az egész, addig kevés dologhoz ragaszkodom fixen, még az írás alatt sem.

4. Írás

Ha már érzek az egész sztori mögött egy működő szerkezetet, ívet, akkor elkezdem megírni. (De amúgy még akkor is sok mindenen módosítok, de ez már egy másik történet. Röviden, ez volt az, amire fent utaltam, személyes tapasztalatként. Több embernél olvastam már, hogy ha támad egy ötlete, egyből belevág a sztoriba, és lendületből írja, meg olyat is ismerek, aki mindent előre megtervez, világot, karaktert épít, pontos vázaltot ír és csak ha mindez kész, akkor áll neki írni. Nekem egyik módszer sem vált be, viszont ez a pakolgatós tetszik, úgy látom, működik is. )

5. Körülmények

Leginkább otthon szeretek írni, mert ott nyugi van, nincs záróra, nem kell külön, előre gondoskodni ételről, italról, mintha pl. beülnék a könyvtárba. De ez érdekes amúgy, régen, diákként simán írtam órán a pad alatt, vagy a nyüzsgő folyosón szünetben, szóval esélyesen ki fogom majd próbálni, hogy tudok-e még bárhol is írni?

Az hangulatfüggő, hogy inkább elvonulni van kedvem a szobámba, vagy kiülök a nappaliba, ahol a többiek is közben molyolnak a gépükön, néha váltunk egy-egy szót, szóval van egy kis élet. Hol ehhez, hol ahhoz van kedvem, de igazából egyik sem zavar.

Tea, víz, bor. Megint csak hangulatfüggő, de valami innivaló mindig van a közelemben. Arra mondjuk nem szeretnék rászokni, hogy mindig borozzak írás közben, de volt már, hogy sokkal könnyebben elengedtem magam egy pohárral kortyolgatva, és ki tudtam verni a fejemből a „jaj, de mit fognak szólni?” gondolatot. De víz és tea jöhet minden mennyiségben.

Azt megfogadtam, hogy írok a zenéről, mert annyi embertől hallottam már, hogy szeret zene mellett írni, hogy szerintem ez irtó érdekes. Na, nekem ez csak nagyon ritkán megy. Próbáltam már, amikor sokan voltak körülöttem és beszélgettek, pl. táborban, de sokszor inkább zavar. Nem vagyok egy muzikális alkat, talán ezért sincsenek írós / adott sztorihoz passzolós lejátszási listáim, igazából nem is tudnám, milyen zenéket keressek, hogyan keressem? Én nem is értem, mások hogy találnak mindig passzoló zenéket? : D De majd erre is fogok tenni egy-két próbát, tényleg érdekel, mi a jó benne?

Daremo, remélem, találtál érdekes dolgokat a levelemben és választ kaptál a kérdésedre.

Írj hamar, kíváncsi vagyok a te szokásaidra is!

Szeretettel:
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Izgalmas látni, hogy mind kicsit máshogy nyúltunk ugyanahhoz a témához. Nézzétek meg, mit írtak róla a többiek!
– Agatha – Rejtett Jelek
– Aux Eliza
– Daremo – A papírfecnis fiók
– Réka – Tintacseppek
– Wendy – Wendy_agramm