Ceruzanyomok – ’20 január – Évtizedösszefoglaló

Címzett:  Morhen
Másolatot kap: Agatha,  Daremo, ElizaRéka, SethembaWendy
Tárgy:  Évtizedösszefoglaló

Kedves Morhen!

Őszintén megmondom, nem voltam oda az örömtől, amikor a csapat megszavazta az évtizedösszefoglalót, mert egyrészt még alig múlt el az évösszefoglalók hangulata, másrészt volt egy 6-8 éves kihagyásom írás terén, mégis mi a szöszről írhatnék így? 

Évszámokra nem fogom tudni lebontani nektek, de közel tíz éve történt, hogy az írás lassanként elszivárgott a mindennapjaimból, holott előtte nagyon is aktív részét képezte az életemnek.

2008-2009.-ben még jópár novellám született, arányaiban több mint előtte bármikor. Egyet még pályázatra is beadtam. Mint szinte mindig, dolgoztam egy regényen is, és akkorra tehető, hogy megpróbálkoztam egy saját kódolású oldallal. 

Ráadásul valahogy tagja lettem egy netes írókörnek, ami igazán klassz élmény volt, mert akkor először kerültem olyan csoportba, ahol nem csak hozzám hasonló kezdők voltak, hanem volt meseíró, magánkiadásos szerző, anyanyelvőr, én pedig nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé és beszélgethettem velük. Volt egy kedves, idős magyartanárnő, akivel sokat leveleztünk, ő ajánlott akkor egy pályázatot is, én pedig roppant megtisztelőnek éreztem, hogy beszélget és foglalkozik velem. 

Volt egy barátnőm, aki szintén írt, akivel megmutattuk egymásnak a történeteinket, egyáltalán, akivel lehetett erről beszélgetni.

Réka januári ceruzanyomos cikkében szerepel egy szép mondat: „Az Élet szépen tudja keretezni a történeteit”. Amikor ezt olvastam, ültem, pislogtam, és rájöttem, hogy ez az én tíz éves történetemre is igaz.

Mert hogy is állnak az írós dolgaim most? 

Az elmúlt évben összeszedtem magam annyira, hogy már tudok novellákat írni, és megpróbálkoztam pályázatokkal is. Újra van regénynyi történet a fejemben, újra vágyok rá, hogy hosszabb ideig elmerüljek benne. 

Ismét blogolok. 

Tagja lettem az Apolló Tintafoltjai írókörnek, amiről már akkor ábrándoztam, amikor először hallottam róluk, és nagy öröm volt, amikor csatlakozhattam. Igyekszem aktív tagja lenni a csoportnak és felfejlődni hozzájuk. : ) 

Most is van egy barátnőm, akivel kötetlenül lehet írásról beszélgetni, és hihetetlenül jó, hogy nem ő az egyetlen, vannak más barátok is, és olyanok, akikkel már nem csak a neten tarthatom a kapcsolatot, mint régen, hanem programokon, vagy csak úgy találkozhatunk is.

Rengeteg hasonlóság van a tíz évvel ezelőtti és a mostani írós világom között, mégis volt egy hosszú szünet, amin már korábban is elgondolkoztam, miért alakulhatott így?

Arra jutottam, hogy nem egyetlen dolog miatt hagytam fel egy időre az írással, hanem több dolog játszott közre, amik külön-külön talán nem lettek volna elegek, de együtt már igen.

Tíz éve még jócskán a fősulis éveim elején jártam. Volt minden, ami ezzel jár, vizsgaidőszak, beadandók,idővel gyakorlat és szakdoga. Aztán tovább mesterre, új város, új suli, két szak, két gyakorlati hely, szakdoga, államvizsga. Ezek sokaknak ismerősek lehetnek, és lehet azt mondani, hogy egy egyetemistának mennyi ideje van, de inkább csak máshogy oszlik el – és még több az energiája. : D Összességében, ha tisztességgel akarja csinálni a sulit, kell a jó átlag az ösztöndíj miatt, az igenis idő- és energiaigényes.

De persze azért marad mellette bőven szabadidő még így is, viszont én végig kolis voltam, és szerettem részt venni a programokban, sokat lógtunk barátokkal, szerveztünk magunknak mindenfélét, kihasználva olykor a késő estéket is filmezésre, beszélgetésre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivettem a részem a közösségi életből, nagyon szép időszak volt, de az tény, hogy a barátokra szánt időben bizony nem ír az ember.

Új város, új suli, az írós barátnőm nem jött, és közben az írókör is megszűnt, így nem csak a személyes írós beszélgetések maradtak el, de az internetes közeg egy része is megszűnt. 

A magánélet is hozott nem túl pozitív változásokat, amik felborították az addigi rendet. Ez persze nem katasztrófa, mindenkinek az életében vannak ilyen időszakok, lesznek is, ez így természetes, de ettől még hatnak ránk.

Valahogy megrekedtem a regényemmel. Akkoriban, bár írástechnikát még csak nyomokban lehetett fellelni, dramaturgiáról pedig még nem is hallottam, már megpróbáltam valamennyire tervezni. Volt ehhez egy remek segítségem is, egy akkor még csak neten ismert barátom, akinek rengeteg jó kérdése volt és gyakran együtt ötleteltünk. Teljesen jó szándékkal segített, és azóta is hálás vagyok érte. Viszont egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én történetem, de valahogy mindenben jobbnak éreztem az ő ötleteit. Csak épp így elment a kedvem a regénytől.

És mindez idő alatt – meg amúgy a hosszú szünet alatt is – végig fórumos szerepjátékoztam, talán az is közrejátszott, hogy az kielégítette a karakterek, történetek iránti igényemet. (De amúgy azt még gimiben kezdtem, és akkor még bőven írtam, szóval önmagában ez sem volt ok.)

Nem egyetlen döntés volt, hogy na, én most leteszem a regényem és nem írok több novellát. Sokáig, évekig próbálkoztam, gondolkoztam, de mind kevesebbszer vettem elő, mind kevésbé volt kedvem hozzá, nem jöttek az ötletek. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy évek óta semmit sem írtam.

Most, tíz év után ismét egy nagyon hasonló, sőt, sok szempontból sokkal jobb helyzetben vagyok, mint anno, és ha már végiggondoltam, vajon mi is vezethetett a hosszú szünethez, és látom azt is, hogy azért persze változások is vannak a korábbi helyzethez képest – nem csak körülményekben, a gondolkodásom is sok mindenben változott –, kérdés, mit is tanultam mindebből? 

Egyrészt, hogy sok kis dolog hatása összeadódhat. Itt nagyon úgy látom, hogy így történt, mert bár külön-külön a legtöbb dologgal már találkoztam, mégis 9 éves koromtól egészen fősuli elejéig hosszabb megszakítás nélkül végig írtam. Írtam akkor is, amikor voltak barátaim, akiket érdekeltek a történeteim, akkor is, amikor nem volt egyetlen barátom sem, akkor is, amikor életem első pályázatán szép eredményt értem el, és akkor is, amikor visszadobták egy novellám, akkor is, amikor gimibe kerültem, akkor is, amikor jóban voltam a kolis szobatársaimmal és sok időt töltöttem velük, akkor is, amikor kiemelkedően jó vagy épp rossz dolog történt az életemben.

Önmagában nem minden, de sokat tud lendíteni az ember lelkesedésén a környezet. Ha tényleg szeretek írni, pusztán az, hogy nincs ehhez motiváló írós közegem, nem fogja elvenni a kedvem, de ha van, az nagyon ösztönző tud lenni. (Ha pedig nincs, de szeretném, hogy legyen, megkereshetem magamnak, ha másra nincs lehetőségem, hát a neten.) 

Klassz emberekkel és csoportokkal lehet találkozni az interneten. 

Felfedeztem, hogy vannak, akik komolyan veszik és értékesnek tekintik a szórakoztató irodalmat, akik cikkeket írnak, hogy tanulhassunk, akik pályázatokat írnak ki, holott korábban csak szépirodalmiakkal találkoztam. Megváltoztak a körülmények is az elmúlt tíz év alatt, ami hihetetlenül reménykeltő.

Nekem most épp tényleg több szabadidőm van, mint előtte bármikor, de hacsak nem életterve valakinek, hogy portás legyen, ezzel azért ne számoljon. Egyszerűen nem működik a „ha majd több időm lesz, akkor…” hozzáállás. Amire most nem tudsz időt szakítani – ami lehet egy teljesen megfontolt döntés is, mert számodra fontosabb dolgokra szánod az időd –, arra később sem lesz.

Hatalmas boldogság, hogy vannak olyan barátaim, akikkel lehet írásról beszélgetni. <3

Meg kell tanulnom, hogy mikor ösztönző és mikor inkább visszahúzó, ha bevonok másokat az alkotói folyamatba. Máig szeretek barátokkal ötletelni, rengeteg dologban segítenek maguk az ötleteik, néha meg az, hogy egyszerűen máshogy, kívülről és ezáltal józanabbul látják a sztorimat. Viszont a régi regényes tapasztalat és azóta pár másik rámutatott, hogy nem szerencsés, ha a történet eleji elakadásoknál, ahol még igazából csak ötletelek és még nincs egy váz a fejemben, túlzottan bevonok másokat. Valahogy az ő ötleteiket jobbnak érzem, hajlamos vagyok annak hinni – magammal szemben -, aki jobban érvel, mint én, holott ez még nem jelenti, hogy adott sztoriban az ő megoldására lenne szükség. Muszáj egy darabig csak egyedül foglalkoznom a történetemmel, hogy úgy érezzem, az enyém maradt. Hogy továbbra is szeretni tudjam.

De a legfontosabb, hogy mindez igazából rajtam múlt. Rajtam múlik, hogy írok-e vagy sem, a körülmények legfeljebb könnyíthetnek vagy nehezíthetnek rajta.

Tartalmas, változásokkal teli tíz év volt, aminek a végén hasonló helyzetbe, ám mégsem ugyanoda jutottam, mint ahonnan elindultam. Sok dolgot tanultam, új lehetőségek nyíltak és így az íráshoz is másként állok. 

Amennyire ódzkodtam az elején ettől a témától, most annyira örülök, hogy mégis sor került rá. Izgalmas volt visszatekinteni és megnézni az elmúlt tíz év történetét. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik? : D 

Kalandos évet Nektek!
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Ceruzanyomok – ’19 november – Személyes siker az írásban + évösszegző

Címzett:  Agatha
Másolatot kap: Daremo, ElizaMorhenRékaWendy
Tárgy:  Mit jelent neked a személyes siker az írásban? (+ évösszefoglaló)

Kedves Agatha!

2019-ben három novellát adtam be, kettőt KMK-s, egyet Gabós pályázatra. Egyik sem nyert, kettő nem kapott egyéb lehetőséget sem, egynél még lehet reménykedni, hogy kikerül oldalra.
Jártam írótáborban, ahol egy élvezhetőre sikerült novellácskán kívül eléggé alulteljesítettem, olykor én is a fejemet vertem az asztalba, mert tudtam, hogy vacakabbul írok a feladatokra, mint ahogy egyébként azért tudok.
Újrakezdtem a blogom (megint), nevet változtattam (megint), a korábbi oldalakat megszüntettem. (Viszont elindítottam egy facebook csoportot Írós és történetes oldalak hirdetései néven.)
Részt vettem a Könyvmolyképző Párbeszéd kurzusán, ahol a zárónovellám lehetőséget kapott az oldalon megjelenésre.
Egy darab online publikálás. Nem valami sikeres év, mi?

Na és most nézzük az ezt megelőző kb. egy évet (pontos dátumokat már nem tudok):
Megírt pár darab 300 szavas szösszenet, két online verseny (az egyik inkább blogos játék), egy rendes pályázatra végül be nem adott novella.
Új oldal és új név, párhuzamosan vezetett blogok.

Ennek fényében már nem is volt olyan rossz az idei év, igaz? : D

Két éve még nem bírtam megírni egy kerek novellát. Magam sem értettem, hogy lehet ez, mikor régen ez nem okozott gondot, de se ötletem nem volt, se azt nem tudtam, hogyan álljak neki? Ha nem én vagyok ebben a helyzetben, talán nem is érteném, hogy lehetséges az ilyesmi? De van ilyen, a 300 szavasok teljesítménynek számítottak, akkor is, ha tudtam, hogy azok még kis egérfarkak csupán.
Idén az első pályázatra (KMK, Vágyom rád!) küldött novellát még közösen írtuk egy barátnőmmel, sokat segített, hogy nem egyedül kellett mindent kitalálni, összerakni. Gyenge lett és erősen túlírt, de időre kész lett, be is adtuk. (Ezt nem mutatom meg, ennyire még nem vagyok bátor. : D )
A második pályázatra (Gabo, Az év magyar…) kijavítottam azt, amit előző évben végül nem adtam be, mert nem volt azon a szinten. Ezt már egyedül írtam, és bár nem nyert, elég messze is volt tőle, de idén beadtam és a béták visszajelzése alapján jobb is lett, mint az előző változat. (Itt elolvashatod.)
A harmadik beadott (KMK, YA) novellánál már gyorsabb is voltam, mint a korábbiaknál, szerkezetben is gondolkodtam, sokkal jobban figyeltem az írástechnikára, mert már volt sejtésem, hogyan kell azt? Bár ez sem került be a kötetbe, én is érzem és visszajelzésekből is tudom, hogy jobban sikerült, mint a korábbiak. (Plusz nem egyszerű témát választottam, és bevallom, kellett hozzá bátorság, hogy megírjam. De ezt majd meglátjátok, ha eldől a novella sorsa és legrosszabb esetben elhozom neked ide, saját blogra.)
Aztán legnagyobb örömömre az írósuli végén írt zárónovellát megjelentették az Aranymosás oldalán. 😀 (Köszi a bétázós segítséget! Neked nem ajánlgatom, hogy olvasd el újra, de aki kíváncsi, itt megtalálja.) Nem egy csillagászati remekmű, nem is nyomtatott megjelenés, “csak” online, de egy olyan oldalon, ahol szép, igényes novellákat lehet olvasni, ahova nem kerül ki gyenge írás, szóval ez klassz karácsonyi ajándék volt, nagyon örültem neki. ^^

Két éve még több blogot szerkesztettem, erről már többször írtam, és mennyiségileg ugyan lehet visszalépésnek tekinteni a mostani egyet, mögötte azonban tisztázás és fókuszálás történt. Eleinte tapogatóztam, igazából már az induláskor sejtettem, hogy azok nem lesznek túl hosszú életűek, de kellettek, hogy haladjak, ha még nem is tudtam, merre, de ne ácsorogjak.
Idén pedig eljött az ideje egy ténylegesen saját oldalnak (mondjuk a fizetett tárhely nem ennek köszönhető, csak meguntam, hogy spammelik a blogspotot, amúgy az is teljesen jó felület). Most már szeretnék hosszabb távban gondolkodni, és komolyan venni azt, amiről ábrándozok. Szeretnék írni, szeretném, ha megjelenne, amit írok és ennek megadom az esélyt és dolgozom érte. Nincs mit veszítenem. : )

A névváltogatás hasonló téma. Valahol írtam is, hogy úgy érzem magam, mint egy identitászavaros kiskamasz, komolyan, talán gimiben sem váltogattam ennyit az online nevemet. De most találtam egy olyat, ami nem furcsa, nem idegen, komolyan tudom venni, magyaros és nem utal kimondottan valamilyen zsánerre, – azt ugyanis még keresem, hogy mi való nekem – , és nem utolsó sorban kötődöm hozzá. Úgyhogy mostantól maradok Sümegi Emília. ^^ (Becézni meg lehet bárhogy, a Liát szoktam használni, de volt már, aki Eminek hívott, de tetszik a Mili – semmi köze az itteni nevemhez, de egy időben a nagymamám így hívott – , Emili is. Az a helyzet, hogy szeretem a becézhető neveket. : D )

És valahol ugyanez az “esélyt adok magamnak” húzódik meg amögött is, hogy elmentem írótáborba és kurzusra. (Erről majd írok beszámolót, mert ígértem pár embernek.) Rengeteget tanultam mindkettőn.

Még a 2019-es évhez tartozik, hogy fejben ugyan haladtam a regényemmel, de papíron még nincs semmi. Egyszerűen túl nagy falat az még nekem, és mivel ez az épp aktuális szerelmem-regény, nem is akarom elrontani, vagy beáldozni gyakorlásnak. Szóval szépen dolgozok még rajta, közben pedig megszületett egy tényleg gyakorlásra szánt másik regény ötlete. Annyit elárulok, hogy most egy fantasy YA-n dolgozok, de a Fémfolyó folyamatosan fut a háttérben.

Nem unatkoztam idén, az biztos. : D

Tehát mit jelent nekem a személyes siker az írásban?
A külső, látható eredményeket – online megjelenés, novella és regény publikálása hagyományos kiadónál – persze egyértelműen sikernek tekintem, és célom is, hogy elérjem, de ezeket még csak nagyon alulról simogatom.
De sikernek érzem az fejlődést is. Sikernek érzem, hogy pozitívabbak lettek a visszajelzések a novelláimra (és sikernek érzem, hogy egy olyan barátomnak is tetszett az egyik írás, akinek egyrészt fontos számomra a véleménye, másrészt roppant kritikus és eleinte nem értette, hogy lesz ebből novella ^^ ), sikernek érzem, hogy bár még nem vagyok túl ügyes, de el mertem menni táborba, kurzusra, és sikernek érzem, hogy beláttam, még nem vagyok elég jó az épp kedvencem regényötlethez és addig gondolkodtam, míg kitaláltam egy olyat, amin szívesen gyakorolnék.

Sikernek érzem, hogy A-ból képes vagyok B-be jutni és azt is, hogy meglátom ezt a B-t, és tudok neki örülni, akkor is, ha a hosszútávú cél majd a Z lesz és most még a C-nél sem járok. ^^

Szerettem ezt az évet, kicsit büszke is vagyok rá, remek embereket ismertem meg, örülök, hogy írós csoportok tagja lehetek (Képzeld, Apollós lettem! : ) ) és hogy nem egyedül bandukolok ezen az ábécés úton. =^.^=

Remélem, választ kaptál a kérdésedre és kicsit közelebb kerültél a válaszhoz, mikor is érzem azt, hogy “sikert értem el” az írás terén?

Írj hamar, kíváncsi vagyok a Te válaszodra is!

Szeretettel:
Lia

Vidámságban, könyvekben, írásban, no és sikerekben gazdag új évet kívánok Neked és mindenkinek, aki olvassa ezt a levelet!

Viszlát jövőre! : D

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
Agatha – Rejtett Jelek
Wendy – Wendy_agramm

Ceruzanyomok – ’19 október – Előkészületek írás előtt

Címzett: Daremo
Másolatot kap: Agatha, Eliza, Morhen, Réka, Wendy
Tárgy: Milyen előkészületeket teszel írás előtt?

Kedves Daremo!

Igazán érdekes és a hamarosan kezdődő NaNoWriMo miatt aktuális témát vetettél fel körblogolásunk első alkalmára.

Hiszen akár az írást megelőző ötletelésről, tervezésről van szó, akár az írós körülmények megteremtéséről, izgalmas belepillantani abba, mások hogy szokták ezeket? És ami azt illeti, alaposan meg is fogtál a témával, mert mikor feltettem magamnak a kérdést, vajon milyen előkészületi szokásaim vannak, bizony csak pislogtam magam elé: fogalmam sincs!

Az oka egyszerű: Hosszú kihagyás után két éve kezdtem újra írni és nincs egy éve, hogy először próbáltam átgondoltan, az addig olvasott írástechnikai cikkek tanácsait is felhasználva megalkotni egy szöveget. Mostanra, februártól számítva, van három befejezett és egy javítás alatt álló novellám. Nem valami sok, igaz? Hol így kezdtem hozzá, hol úgy, és a kérdést ízlelgetve rá kellett jönnöm, hogy alig vannak még kialakult (és bevált) szokásaim, a régiekkel meg már nem tudok mit kezdeni.

Míg mások olyan magabiztosnak és tapasztaltnak tűnnek, ha arról kérdezik őket, hogyan készülnek fel az írásra, én azt sem tudom, milyen módszer működik, mi nem, hol, hogyan jobb nekem írni, egyáltalán, hogy fogjak hozzá az egészhez?

Szóval erről fogok írni, hátha más is van még hasonló helyzetben.

Mit tehetsz, ha nincsenek még kialakult szokásaid, bevált módszereid?

1. Olvass másokéról!

Sokan szívesen megosztják a saját szokásaikat, akár amatőr írók blogbejegyzéséről van szó, akár kiadott szerzőkkel készült interjúról. Szeretek ilyeneket olvasni, mert egyrészt egy csomó ötletet kapok belőlük, másrészt nagyon jó látni azt, hogy mindenki másképp csinálja. Van, aki zene mellett ír, van, aki csak csendben, van, aki akár buszon is, van, aki előre tervez és olyan is, aki csak belecsap, ha jön az ötlet. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen van, akinek így működik jobban, másnak máshogy.

2. Kísérletezz!

Lehet, hogy olyan ötletet kapsz egy-egy cikkből, ami neked eszedbe sem jutott, mégis megeshet, hogy az lesz a kulcs. Ha otthon nem hagynak írni, de le tudsz csippenteni néhanap magadnak pár órát munka vagy suli után a könyvtárban, ott lehet, rád talál a vágyott nyugalom.

Próbáld ki nyugodtan, ami szimpatikus és amit össze tudsz egyeztetni a saját életritmusoddal.

3. Alakíts ki saját szokásokat!

Ha kipróbálsz pár dolgot, de igazán egyik sem jön be, valahol már azzal is közelebb kerültél ahhoz, hogy mi az, ami működhet? Lehet, hogy valami olyasmi lesz, amit még senkinél nem olvastál, amit te találtál ki, vagy épp egyszer-kétszer úgy csináltad, mert véletlenül úgy jött ki a dolog, aztán rájössz, hogy működik. Erről lejjebb írok majd egy személyes tapasztalatot.

4. Merd azt mondani, hogy „nekem ez működik”!

Persze, nem kell erről cikket írni, nem is kell másoknak elmesélni, de szerintem fontos, hogyha valamire rájössz, hogy nálad az működik, akkor ne próbáld erővel máshogy csinálni, csak mert mások nem úgy szokták. Mások a körülményeik, máshogy működik az agyuk, meg a tiéd is máshogy, ennyi az egész.

Azért nálam is akadnak előkészületek, ha nem is kiforrottak:

1. Ötletelés

Eddig leginkább pályázatra írtam, és ott mindig adott volt egy téma vagy zsáner, így az irányt szabott az ötleteknek. Van, akit ez zavar, én élvezem, kihívást látok a dologban és inkább segít, hogy van egy biztos irány, amin elindíthatom az agyam. (Ha meg valamelyik pályázat annyira távol áll tőlem, hogy kedvem sincs rá írni, arra egyszerűen nem jelentkezek.)

Akár kiírásra, akár csak úgy magamtól ötletelek, a legkülönbözőbb dolgok kerülnek elő: filmek, takarítás közben hallgatott zenék rendszeresen adnak egy-egy hangulatot vagy gondolatfoszlányt, amiből megszületik egy ötlet, ha direktebben keresgélek, akkor Pinterestet nézegetek, vagy épp a körülöttem élő emberek kapcsán merül fel bennem olyan kérdés, amivel foglalkozni szeretnék.

2. Jegyzetelés

Elég sokat jegyzetelek, különösen, ha napközben jut eszembe valami, ami talán később felhasználható lesz: egy fordulat, egy érdekes karaktervonás, egy-egy mondat vagy gondolat. Volt már, hogy támadt egy klassz ötletem, nem írtam le, aztán mire oda kerültem, hogy foglalkozzak vele, jól elfelejtettem. És olyan is volt már, hogy mikor elakadtam egy sztori kidolgozása közben, végignéztem az első, rendezetlen, még össze-vissza jegyzeteimet és rájöttem, hogy hiszen én azt a kérdést már meg is oldottam korábban, vagy egyszerűen akkor álltak össze az addig különálló foszlányok valami használhatóvá.

3. Vázlat

Ha már nem csak kusza ötletek vannak a fejemben, hanem kezd kirajzolódni, mit is szeretnék elérni a szöveggel, honnan, hova akarom elvezetni, akkor elkezdek vázlatot írni. (Kezdek rájönni, hogy szerintem jelenetlistás vagyok, de ez még kísérletezés alatt áll.)

Ekkortájt van az is, hogy megfogalmazom magamnak, milyen hatást szeretnék kiváltani az olvasóból. Abból is, aki érintett lehet a kérdésben és abból is, aki nem. És akkor már van egy irány, tovább gondolkodok arról, hogy belőlem milyen történetek, jelenetek, karakterek váltottak ki hasonlót és eszerint próbálom felépíteni a sztorit.

Próbálok egy vázat, egy ívet adni az egésznek, ide-oda pakolgatom a jeleneteket, néha módosítom a cselekményt, hogy passzoljon a karakterekhez, vagy épp a karaktereken változtatok, hogy olyanok legyenek, akik reálisan olyan helyzeteket generálnak, amiket a sztorihoz szeretnék. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de egyelőre azt látom, hogy nálam folyton minden mozgásban van, és amíg nem áll össze az egész, addig kevés dologhoz ragaszkodom fixen, még az írás alatt sem.

4. Írás

Ha már érzek az egész sztori mögött egy működő szerkezetet, ívet, akkor elkezdem megírni. (De amúgy még akkor is sok mindenen módosítok, de ez már egy másik történet. Röviden, ez volt az, amire fent utaltam, személyes tapasztalatként. Több embernél olvastam már, hogy ha támad egy ötlete, egyből belevág a sztoriba, és lendületből írja, meg olyat is ismerek, aki mindent előre megtervez, világot, karaktert épít, pontos vázaltot ír és csak ha mindez kész, akkor áll neki írni. Nekem egyik módszer sem vált be, viszont ez a pakolgatós tetszik, úgy látom, működik is. )

5. Körülmények

Leginkább otthon szeretek írni, mert ott nyugi van, nincs záróra, nem kell külön, előre gondoskodni ételről, italról, mintha pl. beülnék a könyvtárba. De ez érdekes amúgy, régen, diákként simán írtam órán a pad alatt, vagy a nyüzsgő folyosón szünetben, szóval esélyesen ki fogom majd próbálni, hogy tudok-e még bárhol is írni?

Az hangulatfüggő, hogy inkább elvonulni van kedvem a szobámba, vagy kiülök a nappaliba, ahol a többiek is közben molyolnak a gépükön, néha váltunk egy-egy szót, szóval van egy kis élet. Hol ehhez, hol ahhoz van kedvem, de igazából egyik sem zavar.

Tea, víz, bor. Megint csak hangulatfüggő, de valami innivaló mindig van a közelemben. Arra mondjuk nem szeretnék rászokni, hogy mindig borozzak írás közben, de volt már, hogy sokkal könnyebben elengedtem magam egy pohárral kortyolgatva, és ki tudtam verni a fejemből a „jaj, de mit fognak szólni?” gondolatot. De víz és tea jöhet minden mennyiségben.

Azt megfogadtam, hogy írok a zenéről, mert annyi embertől hallottam már, hogy szeret zene mellett írni, hogy szerintem ez irtó érdekes. Na, nekem ez csak nagyon ritkán megy. Próbáltam már, amikor sokan voltak körülöttem és beszélgettek, pl. táborban, de sokszor inkább zavar. Nem vagyok egy muzikális alkat, talán ezért sincsenek írós / adott sztorihoz passzolós lejátszási listáim, igazából nem is tudnám, milyen zenéket keressek, hogyan keressem? Én nem is értem, mások hogy találnak mindig passzoló zenéket? : D De majd erre is fogok tenni egy-két próbát, tényleg érdekel, mi a jó benne?

Daremo, remélem, találtál érdekes dolgokat a levelemben és választ kaptál a kérdésedre.

Írj hamar, kíváncsi vagyok a te szokásaidra is!

Szeretettel:
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Izgalmas látni, hogy mind kicsit máshogy nyúltunk ugyanahhoz a témához. Nézzétek meg, mit írtak róla a többiek!
Agatha – Rejtett Jelek
Aux Eliza
Daremo – A papírfecnis fiók
Réka – Tintacseppek
Wendy – Wendy_agramm

Rám kényszerítették az írástechnikát!

Ezeket a könyveket nem önként vettem meg! Az egyik szerző idejött hozzám és bedobta a nyitott ajtón, volt, aki a könyvesboltban kényszerített vásárlásra, Egri Lajos meg addig kísértett, míg megvehető példány híján ki nem nyomtattam a könyvét. Ugyanez a netes írástechnikai oldalakkal. Halljátok, azt mondták, levágják a szempillámat, ha nem kattintok rájuk! És megfenyegettek, hogy pasztőrözetlen tejet kell innom, ha nem lépek be írásos facebook csoportokba és nem olvasgatom írók, bloggerek írós cikkeit, fordításait. Hát kénytelen voltam.

Ti is jártatok már így? Ha nem, akkor azon szerencsések közé tartoztok, akik önként látogatnak meg egy-egy oldalt vagy vásárolnak könyvet.

Mindenkit megnyugtatok, velem is ez a helyzet. Annak a cikkét, oldalát, könyvét olvasom, akiét én akarom, legyen az szerkesztő, író vagy blogger. 

Úgy két éve olvasgatok írástechnikáról, egy éve komolyabban is, és ezalatt nem egy megjegyzést, kiborulást vagy véleményt láttam azzal kapcsolatban, hogy vannak, akik „nyomatják magukat”, „nem értenek hozzá”, „frusztrálják a kezdőket”, „nem adnak használható tudást”…

Én meg ülök és lesek, hogy emberek, most komolyan ezen hisztiztek, és azokat szidjátok, akik anyagot adnak, hogy tanuljatok?

És nagyrészt ingyen. (A bejegyzés végén lesz néhány link olyan oldalakról, csoportokról, ahova ingyen és bérmentve benézhettek.) Könyvet nincs lehetősége mindenkinek venni, ezt megértem, de egyrészt létezik a világon könyvtár is, ajándékba is lehet kérni, vagy kölcsön, ha megvan ismerősnek, másrészt ha mégis költenél rá, egy könyvet csak egyszer kell megvenned és örökre a tiéd.

Szóval nem kényszerít senki. Ha olvasni, tanulni akarsz, megteheted, ha nem, akkor csukd be az oldalakat. Ezt is nyugodtan zárd be, ha nem érdekel a folytatás, úgyse tudom, hol alszol, én viszont ettől még nagyon jókat fogok álmodni.

***

Azoknak, akik maradtak: a „ha nem tetszik, ne olvasd!” dologban van igazság, de úgy hiszem, ennél azért bonyolultabb a történet.

Mert feltételezhetően, akik írástechnikát olvasnak:

1.      Érdekli őket a dolog
2.      Tanulni akarnak
3.      Tartalmas anyagokat akarnak
4.      Látni szeretnék mindennek az eredményét a saját munkájukon

„Nyomatják magukat”

Igen, vannak, akik folyton szembejönnek, és biztosan van, ahol csak erős marketing fogás az írástechnikával foglalkozás – más meg tényleg segítő szándékból ír nekünk munka és család mellett, szabadidejében – , de erre az egyre tényleg csak azt tudom mondani, hogyha nem érdekel, nem olvasom. Ha nem megyek fel adott oldalakra, ha nem lépek be könyves/írós fb csoportokba, vagy letiltom az értesítéseket, nem lesz tele a gépem ilyen témákkal. Az aluljárókban is folyton kínálják a rózsaszín, vinnyogó, elemes kiskutyát, de nem veszek, mert nem kell. Ennyi. 

Amúgy meg, ha nem is hallanánk róluk, jóval kisebb eséllyel találnánk meg ezeket a helyeket.

„Nem értenek hozzá”

Való igaz, ma már bárki, bármit közzétehet az interneten, legyen az szerkesztő vagy tizenéves blogger. Mindegyiktől láttam már írással foglalkozó cikket, ahogy írótól is, mindenféle szerkesztői végzettség nélkül. És ez tök jó!

Az illető, mindegy, hogy milyen célból, segítő szándékkal vagy önreklámból, de közzéteszi azt, amit az írásról tud, de ez még mindig csak egy tálca, amiről nem muszáj elvenni a sütit. Viszont így van miből választani!

Lehet fújni a tizenéves bloggerekre, hogy hülyeséget terjesztenek, de egyrészt messze nem mindenki, klassz ötleteik is vannak, másrészt sokszor már az segítség, ha az ember azt látja, hogy nem csak ő szerencsétlenkedik. Jó esetben pedig az illető el is mondja magáról, hogy nem „szakmabéli”, hanem lelkes amatőr. 

A te döntésed, hogy kit, mennyire veszel komolyan, akár egy-egy személyt, akár egy-egy cikket nézve. Nem kell mindent be- és elfogadnod, amit olvasol.  Mondhatod magadban, hogy „írástechnikában főleg szerkesztőkre hallgatok, mert ők rengeteg szöveget gondoztak már” vagy „aki már adott ki könyvet, a szememben ő az igazi” vagy „az írópalánta bloggerek még ösztönből írnak, rájuk figyelek főleg”.

Már az is egy jó önmeghatározás, ha felteszed magadnak a kérdést, hogy egyik forrást miért érzed jobbnak, mint a másikat? 

„Frusztrálják a kezdőket”

Itt leszögezem, hogy ezért néha lekeverek magamnak egy mentális tockost, mert bele szoktam esni ebbe a hibába. : D Mármint rágörcsölök az írásra, mert ott kattog a fejemben, hogy „ezt így vagy úgy _kell_ csinálni”. Meg egy csudát!

Ha te is kezdő vagy: Engedd el! Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg azzal a tudással, amid most van. Ha nem sikerült, akkor is van egy sztorid, amin jól szórakoztál, szeretted a szereplőidet. Elvégre ezért írsz, nem? Már tanultál egy-két dolgot, amit a következő írásnál tudatosabban fogsz csinálni. Amúgy azon se parázz, ott majd mást fogsz elrontani. ; )

Normális ember nem várja el tőled, hogy elsőre remekművet alkoss, szóval neked sem kell elvárnod magadtól. (Halkan jelzem, hogy erre is jók a novellák, könnyebben vállat vonsz, ha elrontottad, mintha egyből az aktuális szívszerelmed regényötletednek esel neki.)

Ha már haladó vagy, és a kezdőkért aggódsz: Kérlek, egy kicsit bízz bennünk! Íróknak készülünk, vagy mi a szösz, ha nem elsőre, akkor másodszorra, de fel fogjuk fedezni, ha egy-egy írói tanács hülyeség, vagy valami jó, csak nem az aktuális művünkhöz való, és ha komolyan gondoljuk a tanulást, hidd el, kiélesedik a szemünk minderre. Ha rágörcsölünk néha a dologra, az csak azt jelzi, hogy komolyan vesszük és szeretnénk jól csinálni. De ha tényleg meg akarunk írni egy történetet, rá fogunk jönni, hogy vagy görcsölünk tovább, és akkor nem lesz belőle semmi, vagy megpróbálunk valami olyasmit, amit addig még nem. Például lazábban venni a dolgot, kísérletezni, játszani! 

„Nem adnak használható tudást”

Ez összefügg azzal, hogy az olvasás, tanulás eredményét mindenki látni szeretné a saját munkáján. Ez nem meglepő, valljuk be.

Lehetne beszélni a kurzusokról, táborokról, fizetős programokról is, de itt most nem ezekről szeretnék elsősorban, mert egyrészt egyelőre kevés ilyen tapasztalatom van, másrészt amilyen vélemények miatt ezt a bejegyzést írom, azok is főleg a netes/könyves anyagokról szólnak. Ezért ide csak annyit szeretnék, hogy úgy gondolom, bármilyen témáról van is szó, csak egy bizonyos szintig sajátíthatjuk el internetről és könyvekből, de ha feljebb szeretnénk lépni, ott már előkerül a magántanár/képzés/edző/egyetem, stb. kérdése. Mikor pár éve elmentem magántanárhoz, mert le akartam tenni a biosz emelt érettségit, senki nem lepődött meg rajta. Miért lenne ez más? 

Most az ingyen vagy még viszonylag olcsón elérhető tudásról van szó.

Légy szíves, próbáljunk meg némi jó szándékot feltételezni azoktól, akik ingyen adnak nekünk anyagot, amiből tanulhatunk! Legalább feltételezzük, hogy igyekeznek a tőlük telhető legjobbat írni, és közben ők maguk is próbálnak fejlődni. 

Ha senki nem kényszerít semmire, mégis úgy érzed, valamit le akarnak nyomni a torkodon, akkor bocs, de a te készülékedben lesz a hiba. Mondhatnád, hogy te ezt nem kéred, vagy kereshetnéd máshol a választ a kérdésedre, de nem teszed. Mert ahhoz már dönteni kéne. Akkor viszont már nem csak a másik oldalon múlna a dolog, hogy milyen szintű anyagot nyújt, hanem rajtad is, hogy ezt elfogadtad vagy merted azt mondani, hogy kösz, nem kérem.

És ahogy ezt nem spórolhatjuk le, úgy a saját belefektetett munkánkat sem. Régen sokat táboroztattam, és egyik helyen a táborvezető azt mondta a felkészítésen, „Mindenki annyit visz haza a táborból, amennyit beletesz”. Szerintem ez itt sincs másként.

Fogom a fejem, amikor egy-egy oldalt vagy könyvet szidnak, mert ez vagy az nincs benne leírva. De elolvastad a leírását, megnézted a tartalomjegyzékét? Ígérte bárhol, hogy attól az egytől, ha sokat forgatod, profi író leszel? Ne kérjünk olyat számon semmin, ami annak nem is célja!

Ez nekem még mindig azt mutatja, hogy kívülről várjuk, hogy valaki majd a fejünkbe csepegteti a varázserőt, amiért annyit kell csak tennünk, hogy elolvasunk pár blogot, megveszünk egy 3000 Ft-os könyvet és tádám! Sőt, lehetőleg csak egyet, mert azt elképzelhetetlennek tartjuk, hogy innen ezt tanulom meg, amonnan meg mást. Mert az már munkával járna. 

Hol van a mi részünk? Hol van, amit mi teszünk bele ebbe az egészbe?

Teljesen biztos vagyok benne, hogy a legprofibb író/szerkesztő se tudna megtanítani írni, ha nem gyakorlunk, ha csak passzív befogadóként várnánk a tudást. Aztán meg másra mutogatunk, hogy azért nem fejlődünk, mert nem jó az anyag, amit kapunk.

Azt érzem, sokszor a saját munka rész nincs meg, ami jelenti azt, hogy kiválogatom magamnak a forrásokat, kipróbálom, amiket javasolnak – eleve kiválasztom, mit tartok kipróbálásra érdemesnek – és elteszem a „bevált / nem vált be” fiókokba, majd újraírok és új dolgokat írok. Nem mentség, hogy milyen anyagokat kaptam arra, ha ezeket nem teszem meg.

Ráadásul én azt tapasztalom, hogy a kép fokozatosan áll össze, mint ahogy főzni is tanulunk. Legyen akármilyen jó egy recept, elsőre esélyes, hogy valamit elrontok. De megpróbálom újra, meg kipróbálok még sok másikat. Lehet, hogy az elején nem is értettem, mit rontottam el az elsőben, de ahogy az egyes receptek és a gyakorlás idővel „főzéssé” áll össze a fejemben, úgy rá fogok jönni. Az elején nem azért bénáztam, mert rossz volt a recept, hanem mert még nem volt elég tudásom és tapasztalatom, hogy jól csináljam. De azt meg csak úgy tudtam megszerezni, hogy egy csomó mindent kipróbáltam és persze jó párszor el is rontottam. Fura körforgás, nem?

De írásnál ugyanezt érzem, ezen pedig csak a türelem és a gyakorlás segít.

Kezdő és nem kezdő írók, írásról olvasók!

Lássátok a jó szándékot és feltételezzétek, hogy akit épp néztek, olvastok, a tudása javát adja!

Ne kritika nélkül tegyétek, sőt, legyetek kritikusak és igényesek! Válogassatok, szedegessétek össze magatoknak a tudást és persze normálisan megfogalmazva miért ne vitázhatnátok, írhatnátok kritikát?

De azzal, hogy hisztiztek és másra mutogattok, még nem fogjátok megspórolni a tanulást. Ez csak azt jelzi, hogy ti is érzitek, hogy valami nem stimmel, hogy valamit még tennetek kéne, de nem teszitek meg. (Az egyéni esetekről most nincs szó, el tudom képzelni, hogy valakivel tényleg kitoltak, hogy peche volt, hogy bármi. Igazából neked fontos, hogy őszintén azt mondhasd, nem rajtad múlik/múlt vagy elismerd, hogy ahogy ezt most olvasod, bizony kényelmetlenül érzed magad.)

Legyetek egy kicsit hálásak azért, amit kaptok!

Szerkesztők, írók, bloggerek!

Kérlek, ne hagyjátok abba, hogy írásról, írástechnikáról beszéltek!

Egy vidéki kisvárosban jártam általános iskolába, nagyváros nem volt a közelben, nem is mászkálhattam volna még egyedül, az internet meg akkor kezdett még csak elterjedni. Egyszer szerveztek író-olvasó találkozót, én meg elmentem, „csak hogy lássak írót”, pedig előtte nem is hallottam az illetőről. Ennyire ritkaságszámba ment bármi ilyesmi program.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, egyszer-egyszer volt, hogy azt mondtam, író, de soha egy percig nem gondoltam, hogy erre több esélyem lenne, mint akár űrhajósnak lenni. Voltak is „normális” válaszaim a kérdésre, hol orvos akartam lenni, hol patológus.

Úgy tíz éve nem foglalkoztam igazán aktívan írással, de abból az időből még az a kép volt meg, hogy az interneten csak egy-két oldalon lehetett bármiféle írástanácsot találni, regénypályázatról meg egyről sem tudtam. Lehet, hogy én voltam tájékozatlan, nyugodtan javítsatok ki, de bennem még az a kép élt akkoriban, hogy bekerülni egy kiadóhoz közel lehetetlen, mert ahhoz vagy zseninek kell lenni, csak úgy, magamtól, vagy ismeretség kell, vagy valami csoda, vagy bármi, ami egy teljesen átlagos emberrel úgysem fog megtörténni.

Most meg úgy két éve arra tértem vissza, hogy bár egyesek szerint siralmas a mai magyar helyzet, én meg pislogok, hogy több blog, facebook csoport is foglalkozik a témával, kerülnek fel használható anyagok, jelenik meg néhány írástechnikai könyv, több regénypályázat is van, ahova névtelen emberek írásait várják.

És ettől a vidéki kislány, aki elment „írót nézni”, úgy érzi, hogy akár még űrhajós is lehet!  

Ma is vannak vidékiek, akik nem tudnak „csak úgy elugrani” egy-egy írós programra, mint a nagyvárosiak, vannak kamaszok, akiket nem engednek el a szüleik, vannak, akiknek tényleg nem fér bele drága kurzus. Hatalmas segítség az az anyag, amit interneten is el lehet érni!

Írjatok még nekünk sok tartalmas, átgondolt, tapasztalatokon alapuló cikket, indítsatok youtube csatornát, bármit, hálásak vagyunk érte!

Köszönjük az eddigi munkátokat!

Linkgyűjtemény (a teljesség igénye nélkül):

Így neveld a regényedet (blog)
Írástechnikai fórum (facebook csoport)
Irodalmi boncasztal (blog)
Könyv Guru (portál)
Novák Zsuzsanna csatornája (youtube csatorna)

És még nagyon sok oldal van, ahol a többi tartalom mellett megjelennek írással, írástechnikával kapcsolatos cikkek is, illetve több más könyv is, a fentiek csak a saját példányaim.

Nyissátok ki a szemeteket!

“Troll, bent a csoportban egy troll! Gondoltam, szólok…”

Az elmúlt hetekben két esettel is volt dolgom, amelyekben felmerült a “troll” szó. Az egyiknek csupán szemlélője voltam, a másikban engem hívtak troll-gyanúsnak és már az admint emlegették velem kapcsolatban. Elgondolkodtam ezen a “troll” jelenségen, beszélgettem róla barátokkal, és most megszületett ez a cikk. 

Fontosnak tartom beszélni róla, mert:

  • egyszerű olvasóként te is belefuthatsz ilyesmibe böngészés közben
  • magad is kerülhetsz olyan helyzetbe, ahol fennáll az esélye, hogy trollnak fognak mondani – ha nem szeretnél ilyet, jó, ha tudod, hogyan kerülheted el, ha pedig mégsem akarsz csöndben maradni, tudd, hogy mit vállalsz
  • ha blogot vagy facebook oldalt üzemeltetsz, adminként is lesz dolgod a jelenséggel, és ott már neked kell döntened a kialakult helyzetről

Mivel mind a két, fent említett eset zárt csoportban zajlott, így ennél konkrétabbat nem mondhatok róluk. De anélkül, hogy idegen számára, aki maga nem olvasta őket, kiderülne, pontosan melyik helyzetekről van szó, felhasználom őket példának. 

A JELENSÉGRŐL ÁLTALÁBAN 

Megkérdeztem Wikipédia barátomat, szerinte ki a troll? “A troll az internetes szlengben olyan személy megnevezése, aki provokatív, ingerlő módon, tárgyhoz nem tartozó üzenetekkel bombáz egy online közösséget (például internetes fórum, chat, blog, levelezőlista), vagy személyes hitbeli meggyőződését ellentmondást nem tűrő, pökhendi erőszakossággal sulykolja, azzal a konkrét szándékkal, hogy más felhasználókból heves reakciókat provokáljon ki, vagy más módon zavarja, lehetetlenítse el a témába vágó eszmecserét.”

Ezt nem is magyarázom tovább, valószínűleg mind tudjátok, miről, kiről van szó. 

Sokkal inkább kérdés lehet, hogyha ez ennyire egyértelmű, mi a szöszt kellett csinálnom ahhoz, hogy megkapjam a “troll-gyanús” jelzőt? 

Kérdeztem. 

TROLLKODÁS VAGY POLGÁRPUKKASZTÁS? VÉKONY A HATÁRVONAL

A trollkodásról elmondható, hogy teljesen öncélú. Figyelemfelhívásra, szándékos indulatkeltésre megy a játék, pusztán a műsorért.

A polgárpukkasztás pedig olyan tett, viselkedés, ami az adott közegben eltér a megszokottól, és ezzel megbotránkozást, felháborodást vált ki. 

Persze, ezt is lehet öncélúan, “troll módon” csinálni, azonban van egy fontos különbség, amit a legjobban az támaszt alá, hogy mindig is voltak híres és elismert polgárpukkasztó személyek: a polgárpukkasztásnak van célja. (Ha nincs, azt én már trollkodásnak mondanám, és ebben a cikkben is ilyen különbségtétellel fogom használni a két szót.)

Célja, hogy a megszokottól különböző viselkedéssel kibillentsen egy közeget a saját, megszokott állapotából, felrázza a langyos vizet, s ezáltal rámutasson bizonyos megkérdőjelezhető pontokra. Elgondolkodtatni akar a saját, bevett szokásokról, megmutatni a dolgok fonákját, olyan módon, amit már nem lehet csak úgy lesöpörni egy kényelmes mozdulattal. 

Talán én is pukkasztottam a polgárokat? Nos, amennyiben a “Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Mit gondoltok X dologról?” kérdés annak számít, úgy igen. Elvégre tudtam, hogy abban a közegben, ahol felteszem a kérdést, valószínűleg ez némileg kényes téma. 

Viszont, mivel még csak nem is érveltem egyik vagy másik oldal mellett, szándékosan nem kedveltem senkinek a hozzászólását, azét sem, akivel egyetértettem, hogy ne befolyásoljak senkit, így megvolt a lehetőség, hogy a kérdés nyomán egyetértő vélemények szülessenek. Én is örültem volna, ha így történik. Nem volt célom veszekedést generálni – ami egyébként nem is volt -, egyszerűen egy korábbi eset miatt kíváncsi voltam a véleményükre. És folyamatosan figyeltem a hozzászólásokat, hogyha bármelyik oldalról valaki nem csak a véleményét mondaná el, hanem személyeskedeni kezdene egy másik taggal, leállíthassam. 

Mégis volt, aki aztán “admint kiáltott”. (Aki végül nem érkezett meg, bár meglehet, egyszerűen nem követte nyomon a történteket.) – Erről később még lesz szó, egy másik cikkben.

HOGYAN BUKTASD LE A TROLLT?

Ahogy az én példámon is láthatjátok, nem mindig egyértelmű, hogy valaki trollkodik-e? (Legalábbis én úgy gondolom, hogy egy vélemény-kérdezés önmagában még nem trollkodás.) Hogyan derítheted ki könnyen?

Feltételezd, hogy nem az, és viselkedj aszerint vele – mert lehet, hogy tényleg nem az:

  • Reagálj logikusan a hozzászólására. Érvelj mellette vagy ellene, mondd el, mivel értesz egyet, mivel nem és miért, tegyél fel neki kérdéseket. Persze, mindezt olyan hangnemben, ahogy egy ismerősödnek is írnál. (Gondold el, hogy valamiről megkérdezed az emberek véleményét és gúnyolódást kapsz érte.) Általában már ennyiből látható, hogy a másik fél képes-e, akar-a értelmesen kommunikálni, érvelni?
  • Kérdezd meg a véleményét a konkrétan szóbanforgó témáról. Bár ebből még nem fog biztosan kiderülni, hogy szándékosan trollkodik-e, de eddig úgy tapasztaltam, hogy trollkodás esetén már a kerek, fröcsögésmentes véleménynyilvánítással is gondok szoktak lenni. (100+ hozzászólás után tőlem is megkérdezték. El is mondtam.)
  • Kérdezz rá egyszerűen, mi volt a célja a hozzászólással? Ha nincs mögötte rossz szándék, rendes, értelmes választ fogsz kapni. (Tőlem is megkérdezték a csoportban, és minden elismerésem, hogy valaki előbb kérdezett és utána alkotott véleményt. Jól esett. Természetesen feleltem is, elmeséltem az eredeti helyzetet, ami kapcsán felmerült bennem az adott kérdés, és azt is, hogy miért olyan egyszerűen tettem fel, ahogy. Miután minderre válaszoltam, abbamaradt a troll-gyanúsnak hívás és végül én nem kaptam választ a kérdéseimre a hozzászólótól.) 
  • Az előző kérdésre adott válaszból igazából már világos is lesz, hogy az illető mit szeretett volna, vagy épp az, hogy maga sem tudja vagy nem akarja megmondani, a lényeg, hogy kapsz-e értelmes választ? De ha még a válasz után is úgy érzed, az illető trollkodik, egyszerűen jelezheted is felé. “Nézd, ez a hozzászólás itt mit generált. Kérlek, zárjuk most le / folytassuk privátban.” Ha a kérdezett tényleg nem a nyilvános zavarkeltésre megy, ebből érteni fog, pláne, ha tényleg nem is volt szándékában trollkodni, csak kisiklott a kezéből a komment-sorozat. (Ezzel egyébként lehetőséget is adsz neki, hogy ezt belátva szégyenkezés nélkül távozhasson. Hogy él-e vele, vagy visszatámad, az már rajta áll.) 

A fenti kérdéseket célravezetőnek tartom, sokat elárul, kapsz-e rájuk rendes, valóban a feltett kérdéseidre válaszoló feleletet. 

Azonban nem működnek mindig!

Az általam csak végigkövetett troll-kérdés esetén az aztán hozzászóló admin kommentje hívta fel a figyelmem valamire, amire gondolnom kellett volna, hiszen nagyon is igaz, magamtól mégsem jutott volna eszembe:

Vannak olyanok, akiknek önhibájukon kívül nehézséget okoz az írott szöveg megértése, és nem rajtunk múlik, milyen IQ-val születünk, zsenik leszünk-e vagy az egyszerű párbeszéd is problémát fog okozni és egyéb, ehhez hasonló okok miatt is gondja lehet valakinek az írásbeli kommunikációval. 

Nem állítom, hogy minden troll ilyen. Még csak azt sem, hogy a többség nem tudja, mit csinál, nem szándékosan teszi. Csupán azt mondom, gondolni kell erre a lehetőségre is. És ha másért nem, legalább ezért nem bántóan reagálni a trollkodó bejegyzésekre, mert nem tudhatjuk, ki ül a másik oldalon. 

MIT ÉRDEMES AKKOR TENNED ÉS MIT NEM?

Előre leszögezem, hogy minden eset egyedi. Nem fogsz itt egy mindegyikre érvényes csodareceptet kapni, de szempontokat, amik alapján te magad eldöntheted, megéri-e neked az adott reakció vagy sem, igen.

Felhasználóként:

  • A legegyszerűbb, ha figyelmen kívül hagyod az egészet. Az örökérvényű “Ne etesd a trollt!” szabály nagyon is igaz. Zavart kelteni csak úgy lehet, ha van hozzá partner.
  • Ha valamiért mégis úgy döntesz, hozzászólsz a dologhoz – mondjuk mert személyes a téma, vagy úgy gondolod, nem trollkodás a bejegyzés célja -, gondold át, hogy van-e rá időd? Az efféle bejegyzések általában gyorsan pörgő komment-sorozattal járnak, amiben ha van véleményed, amellett csak akkor tudsz kiállni, ha ott vagy és írsz. Már csak azért is, mert lehet, nem elég csupán a saját véleményedet leírnod és otthagyni az egészet, mert valakitől te is kaphatsz kérdést. Arra pedig illik felelni.
  • Feltételezd, hogy nem szándékosan trollkodik, vagy nem is trollkodik. Helyette kérdezz, fent adtam rá ötleteket. 
  • Ne piszkáld, ne bántsd! 
    • Egyrészt, mert lehet, nem szándékosan értetlen. 
    • Másrészt nézd meg, hogy fest ez kívülről: szerinted mennyire vehető komolyan és milyen képet fest magáról az, aki gúnyolódó szövegeket kommentelget valakinek a hozzászólása alá? (Azt, hogy másokat bántani egyébként sem szabad, nem mondom, ezt remélhetőleg mindenki tudja, és lám, mégsem mindig elegendő érv. Ha nem miatta, akkor legalább magad miatt ne csináld.)
    • Harmadrészt nem használ, hidd el. Gondold el, ha te csípőből így reagálsz rá, valószínűleg egyrészt nem te vagy az egyetlen, másrészt nem is ez az első esete az illetőnek. Vagyis már kapott ilyen reakciókat, és az sem használt. Ahogy jóvá verni nem lehet egy rosszul viselkedő gyereket, úgy értelmesen kommunikálóvá gúnyolni se lehet valakit. 
    • Légy megértő, de ne legyél balek!
  • Ne személyeskedj, ne szedd darabokra a logikai és helyesírási hibáit, mert azzal az ő stílusát veszed át. (Ezzel csak elismered, hogy ő volt az erősebb, mert neki sikerült rád hatnia. Párbeszédben az erősebb személyiség hangvételét hajlamosabb átvenni a kevésbé határozott fél. Biztosan azt szeretnéd, hogy te legyél az?)
  • Mielőtt zsigerből válaszolnál valamire, főzz egy teát, locsold meg a virágokat, etesd meg a kutyát/macskát/pitont. Utána, kicsit higgadtabban ülj le a billentyűzet elé. 
  • Élj a meglepetés erejével úgy, hogy közben nem járatod le magadat sem! (Utána még mindig elköszönhetsz nyugodtan.) Ha nem ez az első irritáló bejegyzése a másiknak, akkor már kapott kiröhögést és piszkálást korábban is. És itt is fog másoktól. Vagyis ezt a reakciót már ismeri, már volt dolga vele, rutinosan reagál rá vagy épp lép át rajta. Hökkentsd meg azzal, hogy komolyan veszed és normális hangon beszélsz vele! Ha tényleg troll és szándékosan viselkedik idiótán, a válaszaival önmagát fogja lejáratni. Ha viszont nem az, akkor te sem égsz be, és neki is lehetőséget adsz, hogy elmondja, mi célt is szolgált a bejegyzés.

 Adminként:

  • Ha blogot, csoportot kezelsz, számolj a lehetőséggel, hogy megtalálhatja egy-egy troll vagy annak tűnő személy, vitás bejegyzés.
  • Kövesd figyelemmel az oldalad, csoportod! Persze, nem kell minden egyes kommentet elolvasni, főleg, ha nagy az élet nálad, de azért légy tisztában, milyen témát kapnak épp fel a követők, és kik a fő hangadók.
  • Légy elérhető! Szintén nem azt jelenti, hogy 0-24-ben ülj a gép előtt, de tudd, hogy egy csoportot nem elég elindítani aztán magára hagyni, mert akkor kifolyik a kezedből, már nem olyan lesz, mint amilyennek szántad. Legyen elérhetőséged megadva, időnként nézz fel, írt-e valaki, behívtak-e egy-egy beszélgetésbe? És ha kell, reagálj, dönts helyzetekről. Ez a te blogod, a te csoportod, rólad is kialakul egy kép az alapján, hogy milyen légkört teremtesz / engedsz meg ott, és hogy miként kezeled az ilyen problémás eseteket, hogyan szólsz hozzá egy-egy kérdéses helyzethez.
  • Légy pártatlan, mindkét felet nézd meg! Meglehet, tényleg befészkeli magát hozzád egy troll. Meglehet, te is szívesen nyomnál rá egy kinevető “vicces” fejet, vagy elkezdenéd macerálni, hisz a csoportod tagjai is azt teszik, hisz valahol talán igazuk is van. (Még talán népszerű is lennél tőle.) Én úgy gondolom, nem azt kell megvédeni, akinek igaza van, hanem akit bántanak. (Vajon aki személyeskedik, gúnyol, az nem trollkodik, csak mert “a másik kezdte”?)
  • De ez nem azt jelenti, hogy hagyd garázdálkodni a trollt, vagy még simogasd is meg a fejét, mert szegényt bántják. Hogy miként reagálod le az ilyesmit, az a te temperamentumodtól is függ. Egyből ki is tilthatod, vagy leállíthatod a hozzászólásokat az adott bejegyzés alatt. Nekem személy szerint tetszik az a megoldás, amit a végignézett trollos eset kapcsán az admin is csinált: figyelmeztette a kérdéses személyt, amikor olyat írt, amit ő nem tartott az oldalra valónak. Miért ne hozhatnál a saját blogodon, csoportodban olyan szabályt, hogy 1x, 3x figyelmeztetsz, és aki nem ért a szóból, kitiltod? Ez rajtad áll, a te csoportod, vezesd úgy, ahogy te szeretnéd.
  • Legyél következetes. Ugyanúgy járj el egy ismeretlen trollkodásával, mintha a legjobb barátod, testvéred vagy rokonod tenné. Ha A-nak büntetés jár a trollkodásért, akkor B és C is ugyanazt kapja ugyanazért a kihágásért.

Igyekeztem rávilágítani, miért is fontos, hogy tisztában legyünk a jelenséggel átlagos internet felhasználóként, valamint miért tartom lényegesnek, hogy ne az első, elhamarkodott reakciónk alapján gépeljük be a válaszunkat. Adtam szempontokat, tanácsokat, amik talán hozzásegítenek, hogy már legyen egy megalapozott hozzáállásod, ha ilyesmivel találkozol.

Hogy végül hogy állsz a témához és mit teszel, rajtad áll, ha elgondolkodsz róla, már elérte a cikk a célját. 🙂 

Neked volt már dolgod ezzel a jelenséggel? Esetleg téged hívtak már trollnak? Hogyan reagáltál? Mit gondolsz erről?

A lány, aki mangaka lett és a másik, aki nem

11-12 éve, még gimiben manga rajzolásába fogtam. Mindig is rajzoltam a történeteim mellé, már egészen kicsi koromtól, és mivel amúgy is animés korszakomat éltem, az ötletet meg láttam másoknál az interneten, hát kipróbáltam én is.

Talán Seny is az ötletadók közt volt, talán rá később bukkantam – Fruzsin keresztül, akiről lent még megtudtok valamit -, mindenesetre barátkoztam hasonló érdeklődésűekkel, miközben én is elkezdtem feltölteni az oldalakat g-portálra. Így ismerkedtem meg a tőlem több száz kilométerre lakó, korombeli lánnyal, aki szintén képregényrajzolással töltötte a szabad (meg a többi) idejét. 

Hogy a címadók közül melyik lány vagyok én, arról árulkodik az az apróság, hogy most nem egy mangás blogon jártok. 🙂 Néha, ha épp kedvem támad, előveszem a ceruzát, ahogy a dizájnon is láthatjátok, de ennél távolabbra nem merészkedek.

Seny viszont, immár nickneve mellett valódi nevén is, Vörös Andrea Otíliaként az amerikai székhelyű Saturday AM-nél dolgozik, és a saját online magazinjukban történő rendszeres publikálás mellett két nyomtatásban kiadott kötettel büszkélkedhet. 

Mangája, a Saigami I. kötete 2014-ben, II. kötete 2017-ben jelent meg angolul, majd nem sokkal később magyarul is elérhető lett mindkettő.

(A Saigami főszereplője, Ayumi. Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Mi lehetett a különbség köztünk?

Erre kapásból rá lehetne vágni, hogy ő jóval tehetségesebb volt nálam. De hogy valóban így van-e, abban nem vagyok biztos. (Megkérdeztem Senyt, ő sem. 😀 ) Ugyanis egyikünk sem volt fakezű rajzos, viszont nem is volt kiemelkedő. Általánosban mindketten jártunk rajzszakkörre, de más képzésen nem vettünk részt. 

Nekem is mondogatták már, tanár is, hogy érdemes lenne ilyesmivel foglalkoznom, de hogy igazuk lenne-e, azt már nem tudjuk meg. Seny viszont tett lépést ebbe az irányba, jelentkezett a pécsi Művészeti Középiskolába, de nem vették fel, mondván, az ott “nem pokémon szakkör”. 

Adottságra persze szüksége volt, ritkán készül olvasmányos manga pálciaemberek főszereplésével, de nem ő volt az egyetlen kamaszlány, aki meghaladta ezt a szintet. 

Nagyon sok múlik azon is, milyen háttér van az ember mögött. Talán őt jobban biztatták, jobban mögötte álltak? Erről szó sincs. Sőt, biztos vagyok benne, hogy az én családom támogatóbb volt, és egészen jól elviselték a kamaszos dolgaimat. Neki voltak a közvetlen baráti társaságában is olyanok, akiket szintén lekötött a mangák, animék világa, s bár nekem a környezetemben nem voltak ilyen emberek, megkerestem őket az interneten. 

Anyagilag se lógott ki egyikünk a másik mellől. Senynek se volt gond venni egy B2-es ceruzát, egy tűfilcet meg egy rajztömböt – ennyi bőven elég volt, hogy el tudjunk kezdeni mangát rajzolni -, de nem volt gazdag családja, hogy szuper eszközöket vásárolhasson, ahogy nálam is ez volt a helyzet. 

Persze, a háttér mindkettőnk esetében árnyaltabb, de hát személyenként lebontva az embereket, senkire se lehet ráhúzni, hogy ő az átlagosság mintapéldája. Mindkettőnknek volt, amiben könnyebb volt a helyzete a másikhoz vagy “a többiekhez” képest, és olyan is volt, amiben viszont nehézségeink akadtak, ahogy bizonyára sokatoknak. Szóval nem volt köztünk számottevő különbség. 

Kapcsolata se volt egyikünknek sem komolyabb körökhöz. Mindketten vidéki kisvárosból származtunk, egy nagyobban végeztük a középiskolát, de mindkettőnknek volt internete, így ami ott elérhető volt, ahhoz bármelyikünk hozzájuthatott. Aki akart. 

Nekem ugyanúgy lehetőségem lett volna megírni azt az e-mailt, amire ő vette a bátorságot és megírta annak idején, s aminek köszönhetően most a SatAM csapatának tagja.

Hogy több ideje lett volna? Nem hinném. Erős gimibe jártam, sokat kellett tanulni, később viszont viszonylag laza volt a fősuli. Egy egyetemistának azért akad szabadideje, és ezt nem csak a könnyebb alapszak, hanem a jóval erősebb MA után is merem mondani. (Kivéve, ha valaki dolgozik mellette vagy orvosis, én most a “többségre” gondolok.) Ha úgy is tűnik akkor, hogy mennyire nincs idő semmire, nem érdemes elkeseredni, később csak rosszabb lesz. 😀 (Na jó, ha portások lesztek, mint most én, akkor nem, de no, én se innen fogok nyugdíjba menni.) 

Seny másfajta középsuliba járt, az meg másként volt nehéz. Később se művészeti irányba tanult tovább, bár ott már tudatosan választott szakot, mert tudta, hogy képregényezni akar. Így lett sajtótechnikus, remélve, hogy olyanokat tanulhat, amik segítségére lesznek a publikációk során. Ám ez is egy olyan lehetőség, amivel én is élhettem volna, ha úgy döntök.

Semmi olyan nagy és jelentős különbség nem volt hát köztünk, ami egyértelműen az oka lett volna annak, hogy ő mangaka lett, én pedig nem. Nem volt egy adott pont, amin ez megfordult volna. 

Volt viszont sok kicsi. 

A hétköznapok önmagukban nem túl jelentős pontjai, amikkel mindketten rendszeresen találkoztunk. 

Suli utáni fáradt sorozatnézés, barátokkal átcsacsogott éjszakák, elökörködött idő a chaten, céltalan kóborlás az interneten… Sok kis dolog, amit szerintem már mind csináltunk, és csinálunk máig is. Sok kis döntési lehetőség amellett, hogy mire fordítjuk az időnket? Mi a fontosabb?

A mangarajzolás nekem csak hobbi volt, nem is akartam, hogy több legyen. Ezért ahogy telt az idő, ahogy közbejöttek dolgok – mert mindig közbejönnek, ma is, holnap is -, úgy egyre ritkábban foglalkoztam vele, ritkábban döntöttem úgy, hogy az a fontosabb. Azzal, hogy nem döntöttem mellette, igazából eltávolodtam tőle. Nem egyik napról a másikra, szépen, lassan. Elmúlt az érdeklődés, megcsappant a lelkesedés, míg végül, úgy másodévben abbahagytam

Seny nem várt arra, hogy “majd máskor, amikor több időm lesz”. Nem mondta azt, hogy “most túl fáradt vagyok, suliból jöttem.” Sőt, mivel ha ritkábban is, de máig váltunk néha pár szót, akkoriban pedig még rendszeresen beszélgettünk, tudom, hogy később, mikor két munkahelye is volt, amikor melóban éjszakázott, akkor is nekiült rajzolni. 

Van egy jó hírem!

Az ilyen apró, hétköznapi pontok nem csak az ő kiváltságai. Ha suli vagy munka után hazamegyünk, bármelyikünk eldöntheti, hogy a “csak megülök tíz percre” időben miről néz videót a youtube-on, vagy miről olvas el egy cikket. 

És ez nem azt jelenti, hogy Seny sose chatelt este a barátaivalt, sose ment el moziba vagy nem látott még egyetlen vicces macskás videót se. Ahogy azt sem, hogy én rosszul tettem volna, hogy kevesebbet rajzoltam, helyette a kolis társaimmal beszélgettem esténként, vagy olvastam, közösségi programokra jártam. Egyszerűen idővel eldőlt, kinek, mi a fontosabb. Mi az, ami mellett általában döntött. 

Miért lett ő mangaka, én meg nem? Szerintem egyszerűen azért, mert nem várt arra, hogy megváltozzanak a körülmények, és “majd holnap” legyen rá ideje. Mert ő döntött mellette.

(Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Akkor nekem nem is volt érdemes csinálnom?

Senynek a képregényrajzolás több lett, mint hobbi. Bár nem ebből él meg, mégis merek úgy fogalmazni, hogy hivatásszerűen alkot. Kiadott kötete van, dedikál és a magazinjukat képviseli különböző rendezvényeken.

Gyakran látni tinik blogregényei, netre feltöltött írásai vagy képregényei alatt olyan kommenteket, hogy “úgyis abbahagyod, így nem érdemes csinálni”. És mondhatjátok, hogy gyakran így van, én is jó példa vagyok rá.

Akkor felesleges volt? Felesleges olyasmibe kezdeni, amit nem tudod biztosra, hogy komolyan akarsz-e csinálni vagy mint én, már eleve tudod, hogy nem akarod mesteribb szintre vinni?

Szerintem nem. Főleg fiatalon, de később sem. A kamaszkorban pont azt látom az egyik legjobb dolognak, hogy egy csomó dolgot kipróbálhatsz. Már elég okos az ember ahhoz, hogy akár komolyabban is elmélyüljön egy-egy tevékenységben és elég ügyes ahhoz, hogy igazán szép dolgokat is létrehozzon, ráadásul elég önálló és elég ismerete van ahhoz, hogy mindezt egyedül, szülők nélkül is megtegye. Körülnézzen a világban, kipróbálja magát.

Serdülőket piszkálni azért, mert kipróbálják magukat egy csomó dologban, butaság. Hát mikor tegye, ha nem most? Mikor fedezze fel, hogy mi érdekli igazán, miben ügyes? Az évek során úgyis eldől, mi lesz fontos annyira, hogy kitart mellette.

Ha meg valami megmarad hobbinak? Hát lesz egy kedvelt időtöltése, amiben örömöt talál, amivel kapcsolatban hasonló érdeklődésű embereket ismerhet meg, amit nem azért csinál, mert muszáj, hanem csak mert szeret. 

Számomra mindig furcsa, amikor valaki azért van bent folyton a munkahelyén, mert otthon nem tud mit kezdeni magával. Komolyan, hallottam már azt a mondatot, hogy “Mit csinálnék otthon?” Hát bármit, amit szeretsz! Nem kell mindent profin művelni, néha elég, ha valamivel azért foglalkozol, mert egyszerűen örömet okoz. 

Ha ez egy blogregény, ahol örülsz a néhány kedves kommentnek, építő kritikának, rajzolás, ahol végre kikapcsolsz, mert nem a monitort bámulod, ami tele van számokkal, sport, ahol végre nem a szobában, irodában gubbasztasz, akkor az. 

Ez nem azt jelenti, hogy kéthavonta új hobbiba kell fogni, de ha találsz olyat, ami tetszik, úgyis magadtól visszatérsz hozzá, magadtól is folytatod. De ha épp olyan korszakodat éled, hogy igenis kéthavonta új dolog vonz, akkor próbálj ki minél több mindent, aztán majd kialakul. Ha nem próbálod ki, nem tudhatod, hogy tetszik-e, de ha nem próbálsz meg benne – akár csak hobbi szinten is – kitartani, nem fogod megtudni, mennyire vagy ügyes és nem fogod megtapasztalni, milyen jó valamiben már kissé bennfentesnek lenni, akihez már az újak fordulnak, és nem csak kezdőnek. Hogy végül mit szeretnél, úgyis csak te döntheted el.

(Rajzolta: Vörös Andrea Otília)

Most menj, próbáld ki magad! De akárhogy döntesz is, hogy komolyan, szakmaian akarsz valamivel foglalkozni, vagy egyszerűen hobbiként, egyik sem rosszabb a másiknál, csupán más-más út, amiken más-más lépésekkel lehet haladni. 🙂

A középen látható lány Malancsin Fruzsina, szabadúszó festő, akinek már kiállítása is volt. Képeibe belepillanthattok a DevinatArt galériájában vagy a facebook oldalán. 

Senyt pedig megtaláljátok facebookon, instagramon,  rajzos oktatóvideókat nézhettek tőle youtube-on, illetve megrendelhetitek a Saigamit a Saturday AM oldalán, ahol más remek mangákkal is megismerkedhetettek.