Angyalföld

/Egy kis bohócság április 1. alkalmából : D
Misztikus-romantika kurzus házinak készült írás.

Feladat: Írni egy 2-3 oldalas párbeszédet – narráció nélkül – egy olyan világban, ahol ismert a természetfeletti. A szövegben szerepelnie kellett egy embernek és egy különleges képességű lénynek. /

– Hohó, még a teraszon verd le a vizet a szárnyadról!

– Bahh, utálom az esőt! Utálom Angyalföldet! Miért nem képesek itt is fedett járdaszéleket építeni, mint a belvárosban? Csak mert az óriás szárnyasoknak nem kell? Mégis hogy repüljünk esőben? Állítom, csillámlós kakával szarják le az aprónépeket. Jah, a cipőket is utálom! Egy Adidas majdnem eltaposott…

– Jaj, kincsem, nehéz éjszakád lehetett. Várj csak, várj, keresek neked egy zsebkendőt, szárítkozz meg, aztán készítek teát.

– Köszönöm!

– Gyere, nézd meg, milyet kérsz? Van csipkebogyós, málnás és harmatos.

– Pfujj, ma a harmatot is utálom! Málnásat kérek.

– Reggeliztél már?

– Áh, galambszart. Túlóráztam, egy fél órája végeztem. A céget is utálom! Csak itt volt az utolsó címem, a Kheirón utcában, azért vagyok már itt.

– Örülök, hogy minden reggel meglátogatsz. Megvidámítod vele az egész napomat.

– Na, ne mondja…

– Cöcöcö… hát hazudtam én neked valaha is, fiacskám? No, mit kérsz? Van kenyér, vaj, lekvár, méz, szalonna, zöldségek, meg maradt tegnapról három szál spagetti, kifőzzem neked egy kis sajtos tésztának?

– Mmmm, az jól esne!

– Ugye, tele hassal máris jobb lesz. Lassan jó lesz a tea, mennyit kérsz?

– Egy egész kupicával. Átfagyott minden ujjam.

– És a hideget is utálod.

– Jól ismer!

– Tessék.

– Köszönöm! Mmm, de finom meleg!

– Igyál csak, aztán mesélj, milyen éjszakád volt?

– Ahh… fel fogok mondani.

– Nocsak?

– Egy Anya bepanaszolt a főnöknél.

– Miért?

– Mert meglátott a gyereke. De nem tehetek róla! A nyüves macska volt! De az egész ott kezdődött, hogy év eleje van és szünetel a beszerzés. Mert mit tudom én, ilyenkor valami pénzt számolnak a gazdaságisok, és semmit nem lehet rendelni a cégnél. De tényleg semmit! Se ragasztót, se talicskát, se fogselymet, de még a zsákokra foltot se! És persze minden fogyóban van. Komolyan, minden évben úgy csinálnak, mintha meglepetésként érné őket az újév. Ennyi ésszel akár az Ágyalattlakó Szörnyeknél is dolgozhatnának, de tényleg. Szóval fogyóban volt a láthatatlanná tevő por is, így csak fél adagot kaptunk. Közben meg a karácsonyi sütizések miatt egyre több gyerek foga lyukadt ki, és ha mozgott, már inkább kihúzatták, nem várták meg, hogy magától kiessen. Meg ugye vége a téli szünetnek, visszamentek az oviba és kiverték egymás mozgó fogait. Szóval rohadt sok melóm volt, tele a zsákom, botladoztam, és ráléptem a macska farkára. Az meg vernyogott, ugrott egyet és leverte a vázát, nyakon öntött a büdös vízzel. Az meg jól levitte a vékony porréteget. Persze a gyerek meg felkelt és meglátta, hogy ott csöpögök a sarokban.

– De hát ez egy szerencsétlen baleset! Csak nem akarnak miatta kirúgni? Vagy miért akarnál felmondani?

– A főnök miatt. Azt mondta, ha még egyszer bármelyikünket meglátják, az egész részleget átteszi a mosógépesekhez, Zoknilopónak, nem fogja megvárni, hogy egy szülő beperelje őket.

– Te pedig utálod a nedves dolgokat.

– Pontosan! Nem fogok emiatt aggódva élni. Nem én! Inkább felmondok!

– Pillanat, elkészült a tészta. Hová tettem a tejfölt… na, még egy kis sajt. Jó étvágyat, aranyom! Node hova mennél innen?

– Az Álommanóknál épp megüresedett pár hely, mondta egy barátom. Rákerestem egy álláshirdetős csoportban, azt írták, a szárny nem feltétel, viszont előny. Meg ugye rutinos éjszakai műszakos vagyok, szóval talán még jók is az esélyeim.

– Hmm… Én úgyis már hajnalban fenn vagyok, szoktam is este mondani az ügyeletes manónak, hogy csak fele adag port szórjon, a többi úgyse hat már. No, kérhetek tőle a maradékból, és akkor gyakorolhatod a porhintést.

– Az jó lenne, köszönöm. Kaphatok még egy kis teát?

– Persze, tessék. Ó, nézd, van itt keksz is!

– Mmm. De most meséljen Mariska néni! Hogy van?

– Hát, aranyom, már csak ilyen öregesen. Tegnap átjött az unokám, kérdeztem, minek örülne a születésnapjára? Hát mit mondott! Szeretne egy réz fát! Riasztónak…

– A fognyűvőkre! Csak nem…?

– De bizony… Szegénykém három napja nem alszik, mert rossz fát tett a tűzre, az apja meg ráhívta a Rézf…

– Nade Mariska néni! Csak óvatosan!

– Ne féltsél engemet, édes fiam! Még van pár emlékem ’45-ből, találkoztam a ruszkikkal, már Pesten éltem ’56-ban, majd tán épp ettől a nyavalyástól fogok tartani!? Szóval az apja ráhívta a Rézfaszú bagolyt, azóta minden éjjel kopogtat az ablakán.

– Szegény kölyök… Nagyon berezelt?

– Nem, még csak a lábujjai, de azt mondták, az vissza fog húzódni.

– Még szerencse. Nem mozog valamelyik foga? Ha kiesne, meglátogathatnám, vinném a haverokat is a részlegről. Megszorongatnánk azt a dögöt.

– Sajnos épp nem. Azóta már a vejem is megbánta a dolgot, de a kimondott szó már csak ilyen, nem lehet visszaszívni. De azt mondta, segít, majd elvisz kocsival az Obiba, hátha van rézfájuk. – Mégse olyan rossz, hogy Angyalföldön lakik. Itt biztosan fel tud bérelni egy rézangyalt fütyülni.

Rövid sztori 01. – wattpad játék

A Wattpadosok csoportban az egyik kedves tag elindított egy játékformát, amit rövid ujjgyakorlatként, egyszerű szabályok alapján bármelyik tag megcsinálhat.
Ha valamelyik témára beköszön egy ötlet, arra én is írok. Ezeket mutatom meg nektek itt, az egypercesek között. ^^

Szabályok:
• A kiválasztott starter promptnak/ötlet adó mondatnak benne kell lennie a szövegben. Legjobb, ha szó szerint, de ha nagyon muszáj, akkor megváltoztathatod egy kicsit, de a lényege ugyanaz legyen.
• Már meglévő történet részlet itt most nem játszik.
• Alapjáraton egy sztorihoz elég egyet felhasználni, de lehet akár az összeset is egybe, ha valaki úgy szeretné.

Téma: szerelmesek közti intimitás

Starter promptok:
1. „Gyönyörű a tested, nincs okod szégyenkezni miatta.”
2. „Nem gondoltam volna, hogy ez lehet ilyen csodás.”
3. „Köszönöm a bizalmat, hogy én lehettem az első neked.”

Írásom:

Márton kipirult arccal, még kapkodó légvételekkel vigyorgott a filigrán leányzóra.

– Köszönöm a bizalmat, hogy én lehettem az első neked.
Kitti hunyorogva kacagott, boldogan szívta magába az izzadtság és a gumipadló ismerős illatát.

– Nem gondoltam volna, hogy ez lehet ilyen csodás – simította krétaporos tenyerét a fiú pólójára, majd fejével a trapéz felé intett.

– Még egy ugrás?

100 szavas játék – Április

Mert a játék most is megy tovább! : D

Íme a feladat: Elég sok konspirációs történet kering az interneten manapság, hogy a koronavírus, hogy jutott ki, ki/kik alkották meg, milyen céllal. Akár ezeket felhasználva, akár saját kis összeesküvés elméletet gyártva írd meg 100 szóban a korona vírus eredettörténetét.

Amit alkottam rá:

„ …és a Scotland Yard aktái alapján a nyilvántartásunkban Hszi Liu néven szereplő férfit 1994. december 22-én eltűntnek nyilvánították. Személyleírását, személyazonosító okmányait valamint anyakönyvi adatait összevetettem az anyám aktáiban talált azonos nevű férfiéval. A születési év kivételével adataik megegyeztek. Szembetűnő továbbá, hogy míg a „néhai” Hszi Liu 1994. december 21-én Vuhanban járt, a keresett személy szintén itt tartózkodott 2019. december 21-én. A dátum és a pandémia kettőse különös összefüggést mutat az 1994-ben történt B/346-os esettel, mely során egy állítólagos ufókutató központban 1342 alany múlt ki azonosítatlan géntérképű koronavírusfertőzés következtében.  A vírusról nincsenek korábbi feljegyzések. Az ügyet lezárták.”

/Olivia Scully, 2020./

Kaptam ilyen csini táblát is. : )

Kezeket fel, van-e még köztetek, aki szereti / szerette az X-aktákat? : D Álti 8.-ban nagy kedvencem volt.

IDE kattintva elolvashatjátok a többi játszó Apollós munkáját is. ^^

Új ház a Roxfortban?

/Játszottunk egy kicsit ceruzanyomos barátokkal. : ) Réka dobott a sztori kockáival, a megegyezés szerint pedig az ábrák legalább felét fel kellett használni a történethez. Más megkötés nem volt. Lent beszúrtam a képet is./

Először a tágas, oszlopokkal kerített csarnok, aminek tetején látszik a lassan világosodó égbolt, majd hosszú folyosó, telis-tele ajtókkal – egy kétszárnyú mögül finom káposztaillat szökött ki, biztos már dolgoznak a házimanók -, a falakon szélesen vigyorgó tablók sora, most pedig ez a kicsi, mozgó szoba! Teringettét, a Roxfortban vagyok!

Izgatottan nyújtogatom a nyakam, míg kedvenc boszorkányom oldalán megérkezek a számomra kijelölt Ház klubhelyiségébe. Mondjuk a reggeli félhomályban arra nem jöttem rá, melyik lehet, de majd megtudom ezt is. Lehet, hogy még nem ismerem mindegyiket, pedig Peti sokszor olvasott fel a könyvekből otthon, én pedig vele együtt ábrándoztam, hátha majd a tizedik születésnapján megkapja a Levelet.

Sára boszi a Ház végében egy kis szigetre tesz. Óvatos léptekkel mérem fel talpam alatt a hideg sziklát, aztán találok egy darab répát és úgy belemerülök a rágcsálásába, hogy észre sem veszem, mikor maradtam egyedül.

Hangos csattanással vágódik ki a klubhelyiség ajtaja, összerezzenek és majdnem félrenyelek egy répafalatkát. Hátrébb lépek, távolabb a betrappoló, mindenféle színes göncöket viselő, alacsony varázslóktól. Talár bezzeg egyiken sincs. Ha McGalagony ezt meglátja, biztosan köpennyé változtatja mindegyiket. Egyikük, egy borzas hajú, szemüveges felém pillantva vidáman felrikolt, egy dundi meg hangos csattanással rávág a plafon-fáklya gombjára az ajtó mellett. Még biztos nem tanulták a “Lumos!”-t. Fényár vág végig a szobán, fáj a szememnek, hunyorgok. Majd pár lépésre magam előtt felfedezem a csillanást és a tükörképemet. Ettől némileg megnyugszom. Sára otthon is ezzel védett Peti ébredező varázsereje elől. Akármivel kocogtatta is a mágikus üveget a kisfiú, nekem semmi sem árthatott. Én mondom, a védőbűbáj klassz dolog!

A két varázsló egyből hozzám lohol, a dundi lehajítja hátáról méretes táskáját és elrohan a szoba végében álló nagy szekrényhez. Mostmár persze nem félek, nyakamat nyújtogatva próbálom meglátni, mit matathat? De csak arra jövök rá, hogy nem a klubhelyiségben vagyok, hanem valamelyik tanteremben. De vajon melyikben?

Nagyokat pislogok, ahogy a másik két mágus tenyerét a védőbűbáj üveglapjára tapasztja és hatalmas, csillogó tekintettel fürkésznek. Közelebb lépek, de annyira őket bámulom, hogy meglepetten visszarántom a lábam, mikor hirtelen vizet ér a talpam. Pompás, Sára még arról is gondoskodott, hogy ne száradjak ki!

Aztán odaér a dundi is, játékot emleget a többieknek, lábujjhegyre áll védőbástyám előtt és felülről bedob mellém egy jókora, bogyókkal tűzdelt rácsot. Teringettét! Sára elfelejtett felülre is védelmet varázsolni? A rács placcsan a sziklám mellett, lábfejeimet eláztatja a kifröccsenő víz, a fiúk kuncognak. Behúzom a nyakam, riadtan pislogok a színes gömbökre. De egyik sem moccan, és lassanként rájövök, hogy a dolog nem él és nem fog bántani. Biztos, csak meg akartak ijeszteni. Hogy Piton kapná el az ilyen csínytevőket!

Némán bámulom őket egy darabig, és bár lassanként egyre több törpevarázsló és miniboszorkány sorjázik be a terembe, már nem piszkálnak. Csak egymás közt sutyorognak és néznek. Mintha egy fej ízletes káposzta lennék. Remélem, hogy sötét varázslatok kivédése óra lesz! Majd alaposan megtanulok mindent és jól megmutatom nekik!

Inkább hátat fordítok a társaságnak és körülnézek, mennyi maradt a megkezdett répámból? Még azért úgy fordulok, hogy észrevegyem, ha valaki megint megközelítene, de aztán élvezettel nyammogni kezdem az édesen fanyar csemegét. Szemem sarkából látom, hogy az egyik barna kis boszorka egy kicsi, piros-kék varázspálcával szórakoztatja a társait, hozzátapasztva a lapos, fehér kőhöz a fal mentén, hogy aztán erőlködve ráncigálja le onnan. Micsoda hülyeség!

Lassanként egészen megnyugszom, a mágusok sem kocogtatják már a védőbűbáj falát, elfoglalják magukat egymás szórakoztatásával; rituális körtáncokat járnak, az alacsony asztalokon lépkednek és hatalmas rúnajeleket rajzolnak a szemközti, kopott, zöld falra. Talán a jóslástan-teremben vagyok? Áh, ahhoz ez a hely túl rendezett.

Ropogtatom a répát, és már csak egész kicsit gyorsul fel a szívverésem, ha valaki mégis az irányomba lép. Mígnem egyikük, egy szőkésbarna, okulárés boszorkány megáll és felém fordul. Hosszú, fekete varázspálcával közeledik és tudálékos hangon a megfelelő hőmérsékletről magyaráz a többieknek. Akik követni kezdik. Nem lesz ez így jó, érzem a csontjaimban!

Fényt gyújt a pálca végén és felágaskodik, hogy óvóhelyem peremén átnyúlva fölém lógassa, világító végével lefelé. Ismét hunyorgok, ahogy ránézek. De nem bírom levenni róla a tekintetem. Muszáj szemmel tartanom, annyira félek, hogy rám zuhan! A kis boszorka nem tartja túl biztosan, én pedig behúzom a nyakam és szuggerálom az imbolygó fénykört. 

Varázserő, ébredj szememben! Bűbáj, légy segítségemre!

Berregő csengőszó hasít végig a termen. Egy pillanatra az összes kis mágusban bennakad a szó. A varázspálca hirtelen eltűnik a fejem fölül, a boszorka eloltja a fényét és a többiek nyomában rohan az asztalokhoz. Mind leülnek, háttal nekem, sűrű pusmogások közepette kicserélik varázsigés könyveiket.

Mégis van varázserőm! 

Aztán ismét nyílik az ajtó, ezúttal fegyelmezett lassúsággal, és belép a fehér köpenyes Sára boszorkány. Tyű, ez ám az egyedi stílus! Kezében egy lábakon álló, búrás fáklyát hoz. Az üvegbűbájom mellé teszi, bekapcsolja. Ez nem imbolyog, stabilan áll, akár otthon Peti könyvespolca. Kellemes narancs fénye, szelíd melege simogatja a bőröm. Mennyire vágytam erre! Egészen a sugár alá húzódom, hálásan pillantok fel a boszorkányra, de ő már előre ment az összerúnázott, zöld falhoz. Nem baj, már nem aggódok. Nála korábban is jó sorom volt. 

Lassan, megnyugodva fújom ki a levegőt. Hallgatom a jelentést, majd a hozzám visszasétáló Sára hangját.

­– Gyerekek, bemutatom nektek Bernárdot. Mostantól a 2. c az otthona. A gyerekek izgatottan sutyorogni kezdenek, de a helyükön maradnak. Én pedig csöndesen behúzódok a páncélomba és reménykedek, hátha hamarosan Hagrid is betoppan. Ő majd megtanítja a 2. c Ház kis varázslóit, hogyan is illik bánni velem!

A dobás:

100 szavas játék – Március

Havi játékba fogtunk az Apollósokkal.

Feladat: Fejtsétek ki száz szóban, hogy mit tesz egy úriember, a forradalom küszöbén, ha kedvese visszautasítja a virágot és a közeledését! A műfajt nem határozom meg, de érződjön benne a forradalom lángja.

100 szavasom:

A lány tenyerébe hajtotta kipirult arcát, fejéről leesett a szabadság színes virágkoszorúja.
– Nem lehet! Apám a Felszíni Tanács elnöke… – zokogta, majd megfordult és dobogó léptekkel elszaladt.
A fiú kezéből puhán hullott alá a füstszín mélységi rózsa, koppanva az obszidián gyűrű. Pár pillanatig állt így csupán, aztán beszívta a levegőt, ökölbe szorította a kezét.
Fejét felszegte, szürke arca, hegyes füle elsötétült. Háta mögött narancs láng gyúlt a barikáddá összehordott romokon, szikár alakját vékony füstfelleg ölelte körül. Állkapcsát megfeszítette, vörösen parázsló tekintete elárulta: megteszi, amit egy férfinak ilyenkor tennie kell!
Mély baritonján elzúgta az “Emberi törvény, embertelen törvény!”-t.
Függöny.
Vastaps.

Innen üzenem, hogy ez vicces akart lenni. : D 10 pontot szerez a Griffendélnek, aki kitalálja, hogy mi lett volna a poén. És 100-at, aki megtanít humort írni. : D

IDE kattintva elolvashatjátok mindannyiunk munkáját. ^^

Szaltó

/A Könyvmolyképző Kiadó 2019-ben hirdetett young adult pályázatára készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : ) És így tanulhatnak belőle mások is. Egyelőre ezt érzem a legerősebb novellámnak, de sajnos se a kötetbe, se az oldalra kerülési szintet nem ütötte meg.
Szóval erre még gyúrnom kell. : D

(A beküldéshez képest minimális módosítások történtek.)

Ó, hogy a molyok rágnák meg Imre atya reverendáját! Megint elhúzta a reggeli misét.

A suli apró kápolnáját pengő-zengő hangokkal töltötte meg ötfős zenekarunk, míg a tanárok és a diákok kivonultak. Ahogy az utolsó srác is térdet hajtott és távozott, intettem a többieknek, hogy nem kell több versszak, a záróakkordok jönnek. Rohamtempóban pakoltunk, a hajamat be is csíptem a gitártok cipzárjával.

Fene vigye el, én vagyok a hetes, nem lesz időm elszaladni még a tanáriba is táblafilcért, aztán át a suli másik felére a töri terembe! A kitűzők és a láncokban függő biztostűk ütemesen zörögtek a táskámon, ahogy rohantam fel az emeletre.

Átfutottam a párhuzamos osztályba, a 10. B-sekhez filcért, de az ajtóban megtorpantam és tágra meresztettem a szemem. Egy borzas, fekete hajú lány állt a tanári asztalon a bejárat felé fordulva, körülötte mindenki néma csendben nézte őt. Én meg lerúgott cipői helyén a lila harisnyája narancssárga cérnával megvarrt orrát.

– Hát ő meg? Új lány? – suttogtam a mellettem álló fiúnak.

– Pszt! Koncentrál!

Elhallgattam és összevont szemöldökkel figyeltem a lányt. Alacsony, nálam karcsúbb alakja hintázott az ablakokból besütő, sápadt, novemberi napfényben, ahogy lábujjhegyre emelkedett, majd ismét lerakta a sarkát. Szív formájú arcát állig érő, kócos haj keretezte és úgy ringott a fején a mozgástól, mint egy kusza madárfészek.  Fűzöld trikója rásimult tenyérnyi melleire, miközben egyensúlyozva mozgatta a kezeit, majd megigazította vállára csúszott, barackszínű melltartópántot. Térd fölé érő, meggypiros szoknyája ritmusra libbent. Az egész lány furcsa kis jelenség volt.

Megállt a mozgásban, nem nézett ránk, csak hátrébb lépett az asztalon. Az ujjaim rászorultak a gitártok fogantyújára, a vállam megfeszült. Az az őrült meg nekifutott, előre lendítette mindkét kezét, az asztal pereméről elrugaszkodott, a tábla fölé függesztett kereszt magasságába érve pedig felkapta és átkarolta a lábát. Bukfencet vetett a levegőben, majd alig fél méterrel előttem csattant a talpa a parkettán. De csak a bal. A másik lábfeje rosszul ért a földre, befelé fordult, ő pedig rázuhant a bokájára.

A teljes novellát az Apolló Tintafoltjai oldalán olvashatjátok.
Ha van véleményetek, ne tartsátok magatokban! Jelenleg ehhez a novellához kellett a legtöbb bátorság, hogy megírjam. : D
(És emlegetni fogom a februári Ceruzanyomok cikkben. ; ) )

100 szavas játék – Február

Havi játékba fogtunk az Apollósokkal.

Feladat: Minden maszk mögött ott rejtőzik a valóság. Tehát írj egy farkasangi/busójárásos/maszkabálos jelenetetet, ahol az egyik szereplő titkot rejteget. A titok derüljön ki, de ne abból, hogy a szereplő elmondja azt.

100 szavasom:

– De anya… – Xilla meredten bámult a felé nyújtott házassági maszkra. – Ma van a nagy napod, kincsem.
A lány tétován hátrébb lépett. Tagjai elzsibbadtak, tekintetét erővel kellett elszakítania a rettegett álarcról.
– Nem megyek férjhez!
– Kötelességed van, gyermekem. Felveszed, megkeresed a párját és éjfélkor kimondod az igent!
– Nem kényszeríthetsz!
– A Fortongle fiú sorsára akarsz jutni?
Xilla ajka megremegett, a gyomrát jeges kéz szorította össze a név hallatán.
– Tessék?
– Tegnap éjjel az apja a rémálmai közé vetette. Már nem engedetlen…
Xilla reszkető kézzel az álarcért nyúlt.
– Nem vagyok a tiétek! – Feltette a maszkot, majd felsikoltott.
Égett hús szaga szállt fel.
Már házas volt.

Jókora holtversenyt produkáltunk, és ezt nézzétek, én lettem az egyik második. ^^


IDE kattintva elolvashatjátok mindannyiunk munkáját. ^^

Puha orrú kisasszony

Nem ma történt, de épp ez a novella majdnem lemaradt a blogról, pedig az első online megjelenésem. : D

2019 őszén részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó Párbeszéd kurzusán. Rengeteget tanultam és klassz élmény volt az a tartalmas nyolc hét. (Nem felejtettem ám el, hogy ígértem beszámolót. ; ) )

A kurzus végén pedig nagy öröm ért, a zárónovellámat kitették az Aranymosás oldalára. ^^

Remélem, szerez néhány vidám percet nektek!

100 szavas játék – Január

Havi játékba fogtunk az Apollósokkal, és a januári feladatra én is írtam egy szösszenetet.

A feladat ez volt: Írjatok száz szavas szösszenetet, témája legyen a tél!
Nehezítés: Használj fel három színt, de az nem lehet a fehér, a zöld és a piros sem!

100 szavasom:

– Anya, én még játszani akarok!
– Nem, Bíbor, már elég falevelet színeztél. Mars a dunyha alá!
– Na jó, de jöjjön Okker is!
– Nem ér, én öregebb vagyok, mint Bíbor!
– A húgodnak igaza van, bújjatok be mindketten az ágyba!
– Mondasz nekünk mesét?
– Persze, Bíbor, miről szóljon?
– Hát arról, hogy mit csinálnak a nagytesóink, amíg mi alszunk!
– Te is kíváncsi vagy rá, Okker?
– Igeeen!
– Jól van. Bújjatok mellém, így ni. Miután elalszotok, Faágbarna felkel és végigszáguld minden hegy minden lombhullató erdején, az örökké a nyomában lévő Sárszürke testvérével. Mindent fakóvá színeznek.
– És Fagycsípte Rózsaszín?
– Ő, amint meghallja a csengettyűszót, a Mikulás orcájára csücsül.

IDE kattintva elolvashatjátok mindannyiunk munkáját. ^^

Sorok

/A 2019-es GABO pályázatra készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : )
Bővebb beszámoló a facebook posztban
.

Az énekesnő keze megremegett. A hajkeféjét már végig sem húzta hosszú, gesztenyebarna haján, csak lassan leeresztette az ölébe. Saját elsápadt arcára bámult a tükörben, alig hallotta, amint a képernyőn a híradó bemondónője a fontos közlemények után a várható napszelekről kezdett beszélni. Egyre csak a korábbi hír szavai csengtek a fülében: “Dorath Fandroll, Üstökös-díjas költőt rendszer elleni izgatás vádjával letartóztatták. A verseiben fellelhető utalások egyértelműen az Anarchisták eszméit tükrözik, ezért köteteit bevonják a boltokból, törlik az elektronikus tárhelyekről. Birtoklásuk a holnapi naptól egyszerű, terjesztésük súlyos bűncselekménynek minősül…” Lekapcsolta a holotévét.
Hát idáig fajultak a dolgok? A Rendszer már galaxisszerte ismert művészeket is eltávolíthat a “nép védelme” nevében?
Tekintete a hotelszoba dohányzóasztalán heverő, bordó bőrkötéses könyvre siklott. Holnaptól az is ugyanolyan illegális lesz, mint a Commján tárolt legújabb versek, melyeket Dorath egy kódolt csatornán küldött át, vele együtt egy maroknyi embernek. Janoa az asztalhoz sétált, leült és kinyitotta a könyvet az első oldalon, a szerző aláírásánál, melyet harmincöt éve kapott.

Tizenöt éves bakfisként, az újonnan kötelezővé tett diákegyenruhában állt oda a férfi elé a körzetszékhelyük tudásközpontjában rendezett Költészet Napja után. Még három ember dedikáltatott vele együtt nyomtatott könyvet, a többieknek csak digitális olvasón lévő példányuk volt.
Az idegesen szorongatott verseskötetet még két éve kapta jutalmul a Körzeti Tehetségkutató versenyen elért második helyezéséért. Eleinte csupán a versek dallamosságára figyelt fel, majd ahogy idősödött, egyre inkább úgy érezte, a szépen megformált szavakban olyan gondolatok és érzések rejlenek, melyekkel azonosulni tudott, de képtelen lett volna megfogalmazni őket. Akkor lett igazán kíváncsi a költőre.
Most pedig arról ábrándozott, milyen szép is volna, ha Fandroll épp azon az oldalon nyitná ki a könyvet, ahová beleírták a verseny emlékszövegét.
A fekete hajú, borotvált arcú férfi megnyugtatón rámosolygott, mikor a lány helyet foglalt. Úgy szólt hozzá, mint aki nem lepődik meg, hogy a fiatal lány feszeng, és mint aki csöppet sem neheztel érte. Kérdezgette, melyik vers volt a kedvence és mit szeretett benne. Janoa felelgetett, bár csupán zavart makogásnak hallotta saját válaszait, közben nem is figyelte, mit ír a férfi.
Csak akkor merte kinyitni a könyvet, amikor már kiért az előadóteremből és egy ablak mellé húzódott. Ugyanazon az oldalon, ahol a korábbi emlékszöveg is állt, nem csupán egy új aláírás díszelgett: „Küldj majd egy dedikált lemezt!”
Alatta pedig egy nagy, kerek D betű, hosszúkás kalappal és áthúzott szárral, mintha F-et mintázna.
Azóta már ő is írt efféle kedves, biztató mondatokat, ha egy-egy fiatal rajongója dedikáláskor elárulta, hogy ő is szeretne művészi útra lépni, hiszen tudta, mennyit számíthat akár egyetlen sor is. Ő akkor attól a mondattól elhitte, hogy valaha igazi, kézzel fogható, kiadott lemeze lehet. Később is gyakran a kötet első oldalát fellapozva merített önbizalmat, ha elbizonytalanodott.

Janoa kényszerítette magát, hogy az előtte álló estére összpontosítson. Ma lesz az ezredik, jubileumi koncertje, itt, a Kvargonon, a XIII. Galaxis központi bolygóján, ahonnan élő adásban közvetítik majd. Várta, mégis kissé lámpalázas volt, mint minden fellépése előtt. Máskor megpróbálta elterelni a figyelmét erről az izgulásról, most azonban kapaszkodott belé, mint egy régi, ismerős barátba. Még a készülődés mozzanatai sem tudták lecsillapítani gyomra remegését. Mi lesz ezután?
Frissen szárított, arcátlanul hosszúra növesztett haját befonta, hogy ne zavarja öltözködés közben, puha köntösét egyszerű ruhára cserélte.

Hamarosan siklóban ült és magánsofőr vitte a sportcsarnokba az ötvenhatodik sugárpályán. Az ablak pneumatikus szerkezete halkan pisszent, ahogy leeresztette. Kellett egy kis friss levegő, és abban bízott, talán a Központi Bolygó legnagyobb városának zaja eltereli a figyelmét. Az utcai szellőzőkből áradó mesterséges jázminillat elkeveredett a nyáresti meleg levegővel és a gyorséttermek szagával. Az alig hallható suhanók hangja mellett egységes morajként hallatszott a járókelők jövés-menése, beszéd azonban alig, mindenki sietett a dolgára, egyértelmű jeleként, hogy hasznos és örökkön munkálkodó tagjai a társadalomnak. A Haladás téren egy tucat galamb tollászkodott a Vezér tarfejű szobrán, míg egy alattuk elszáguldó, szirénázó mentő-sikló el nem riasztotta őket. Janoa remélte, hogy az egyik madár ijedtében lepiszkította az emlékművet.

Alig pár évvel a dedikálás után, immár egy egyre népszerűsödő garázs-rockbanda énekeseként tapasztalta meg először saját bőrén a cenzúrát. Most már a tehetségkutatókra sem vihettek saját művet. Maguk írták a szövegeket, maguk hangszerelték az egész dalt, mégsem mutathatták be a közönség előtt. A mai napig megmaradt benne a bizottság fejrázása, amikor eléjük terjesztették kérelmüket, hogy önálló együttesként a saját dalukat énekelhessék. Alig olvastak el néhány sort, már nemet mondtak. Megindokolni sem voltak hajlandók, hiába érvelt, semmit nem ért a szava.
Szóváltásukat az egyik zsűritag, Dorath Fandroll is végighallgatta. A tény, hogy itt van, nem lepte meg Janoát, látta korábban a bírálók névsorát és alig várta, hogy előtte énekelhessen. Remélhetőleg az egyik kedvenc dalát. A lánynak a férfi jelenléte adott bátorságot a vitához és egyben józanságra intette, hogy ne ragadja el kamaszos indulata. Úgy képzelte, ő a tüskés gesztenyehéj az egyik versből, mely nem adja ingyen saját kincsét. Máig emlékszik, hogy ökölbe szorult a keze, amikor érvelés közben elkapta a költő lemondó sóhaját, fejcsóválását. Janoa kiábrándult. Hát Fandroll is csak hisztis kölyöknek nézi? Mindaz a remény és konok kitartás, amit kívülről tudott soraiban mindig is érzett, csupán az ő fejében létezett?
A fellépésen az előadó- és alkotóművészeket is felsorakoztató bírák között ülve a férfi figyelmesen hallgatta, mint próbálják minden csalódottságukat a kapott dalocska minél szenvedélyesebb előadásába fojtani. Janoa érezte, hogy bár nem volt rossz a produkciójuk, sokkal jobb is lehetett volna, ha a saját dalukat mutathatják be.
A legtöbb zsűritag feje feletti kijelzőn közepesnél alig magasabb értékek villantak fel, Dorath Fandroll azonban felpontozta őket. Bár a továbbjutáshoz nem volt elég, azt elérte, hogy a lány teljesen összezavarodjon és pár másodpercig rajta felejtse a tekintetét. Hát mi ez, ha nem biztatás? Az a korábbi sóhajtás nem nekik szólt!
Otthon ismét fellapozta a verseskötetet. Most már egészen biztos volt benne, hogy valóban az a szemlélet lapul a szavak mögött, amit eddig csupán látni vélt. Mintha Dorath Fandroll már nem csak verseit, de gondolatait is egyértelműen megmutatná. Tekintete mohón rótta a sorokat, ami eddig feltételezés volt, most bizonyossággá lett előtte. A ritmus ütemmé, a szavak dallammá váltak, s hamarosan kis szobája biztonságos falait átjárták a halkan dúdolt énekek.
Érezte, tudta, hogy hatnak rá a szavak és akarta, hogy így legyen. Hogy ebben az átkozott, elnyomó világban kik formáltak jogot gondolatai befolyásolására, afelett nem dönthetett, de hogy kiknek hagyta, és kiket hívott erre ő maga, az az ő kezében volt. Nyitott kamasz elméje a dalokkal itta magába a rímekbe és ritmusba rejtett szimbólumokat, utalásokat, vágyta, hogy ez az ember formálja elméjét, világszemléletét.

Janoa megrázta a fejét és inkább felhúzta a sikló ablakát. Így, hogy a kinti levegő nem segített apróra zsugorodó gyomrán, reszkető ajkán, inkább csak zavarta az utca zaja, a rohanó emberek kavargó látványa. Kezdett hányingere lenni a sok benyomástól.

Fél óra múlva megérkeztek a nyitott csarnokhoz. Az énekesnő váltott még néhány szót a producerrel és bólintott, hogy amaz kiadhatja az engedélyt a biztonságiaknak a színpadot és a háttérstábot védő erőfal bekapcsolására, hiszen az előzenekar már hangol.
– Janoa, nézd majd át a dallistát! Történt néhány változtatás. Átküldtem – mondta még a producer, mielőtt a nő beléphetett volna az öltözőbe.
Janoában rossz előérzet ébredt. Oda se figyelve köszönt a már bent várakozó sminkesnek és fodrásznak, és mielőtt a ruhájához lépett volna, lehívta a programot a Commra. Elég volt végigpörgetnie a számokat, négy mellett is nagy, piros felirat hirdette a változást: TÖRÖLVE. Mellette pedig a helyettesítő címek szerepeltek. Kihúzták a dalt a lányról, akit tiltottak a kedvesétől, ezért megszökött vele és le kellett mondania a kényszerházasság miatti öngyilkosság témájáról is. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a készüléket.
– Itt minden rendben? – Emelte tekintetét a sminkesre és a fodrászra, és haragudott saját hangjára, amiért magasabbra csúszott, mint akarta, elárulva tehetetlen dühét.
Amazok bólintottak, a sminkes lány a kezébe adta első fellépőruháját. Janoa a függöny mögé lépve belebújt az egyszerű, sötétszürke ruhába, vörös harisnyát húzott hozzá és fekete cipőt. Aztán átadta magát a lány és a fodrász ügyes kezeinek. Mást itt most nem tehetett.
Ahogy korábban sem. Tudta jól, hogy eddig is csak annyira mozoghatott szabadon, amennyire a Rendszer engedte. Azért énekelhetett bizonyos számokat, azért lehetett hosszú a haja, azért engedhetett be pár családtagot és barátot a koncertjére kultúrjegy nélkül, mert hagyták neki. De mindig is tudta, hogy egyszer őt is az Anarchisták közé sorolják majd. Abba az erkölcstelennek kikiáltott eszméket terjesztő csoportba, akik a Vezér megfogalmazása szerint a nemtől független szexualitás, a haza iránti felelősséget nélkülöző viselkedés, a másokat sértő szabad véleményalkotás gondolatával és mocskos vágyakat ébresztő külsővel fertőzi a fiatalok és gyenge akaratúak tiszta tudatát. Akik befolyásától a Rendszer megvédi az ártatlan lakosokat.

Akkor kapta az első közvetlen figyelmeztetést, amikor kiesett az Interplanetáris Dalfesztivál döntőjében.
Előadás közben a lámpákon túli homályban a közönség vele együtt énekelt. Előbb csak néhányan, majd egyre többen álltak fel és tapsoltak az ének ritmusára. Az ő éneke ritmusára. Mégsem a népszerűség pillanata volt ez, hanem az együtt lélegzésé. A dal vad volt, röpítette a nőt, s ő büszke és boldog volt, hogy képes a közönséget is bevonni ebbe a szárnyalásba. Átjárta az az emelkedett állapot, ami megborzongatja a bőrt, forrósággal tölti el a testet, ami már nem bír megmaradni önmagának, mindenkit részesíteni akar az örömben.
Az eredményhirdetés után a rendező bolygó kormányzója búcsúzott el tőlük, hiszen már idáig eljutni is szép teljesítménynek számított. Janoát ugyanúgy feszélyezték a túlontúl nyájas hangú szavak, mint a férfi erős kézszorítása, miközben baljával ráfogott felkarjára is.
– Gratulálok, hölgyem! Elismerésre méltó ének volt. Bár a “Tejút nyugalmával” döntős is lehetett volna.
A nő udvarias mosollyal megköszönte, átvette az emlékplakettet, majd nyugodtnak tűnő léptekkel lesétált a lépcsőn.
A szabadságról szóló dalokat felváltották repertoárjában a szerelemről szólók. És amikor más énekesek számait betiltották, tudta, hogy ezt várták tőle. Megkeseredett a szájában az íz, amikor meghallotta a zenecsatornákon saját énekét. De csak így volt esélye.
Rá egy évre megjelent az első valódi lemeze.
Büszkesége nem volt maradéktalan, ugyanakkor a lehető legszebb írásával kanyarította a tokra: „Dorath Fandrollnak, köszönettel egy régi soráért és teljes munkásságáért.” Dedikálta, majd a csomagba tett egy nyomtatott képet a férfi verseskötetbe írt, biztató mondatáról. Csak remélni tudta, hogy a költő megérti üzenetét: teljes munkásságába beletartoztak a kódolt kalózoldalakon terjesztett versei is, melyek kitartásra biztattak. És készülődésre.

A máskor gyors rutint most idegesítően lassúnak érezte, felesleges pepecselésnek tűnt minden, a finom púderillat is zavarta, haját is mintha húzta volna a számos kis csat, amivel a fodrász feltűzte.
Őt sminkes és fodrász készíti fel a jubileumi koncertjére, miközben az idős Dorath Fandroll börtönben ül, csak mert kimondta, amit mindannyian láttak és gondoltak, mert nem volt hajlandó megalkudni. És mit ért el vele? Mit ért a verseivel? Mit ért a hosszú hajával?

Tizenöt éve adták ki a „Rövid haj rendeletet”.
Amikor a lakosság kizsákmányolása már a Kvargonon is érződött, néhány perifériális bolygó olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy már nem volt mit vesztenie. Fegyveres lázadás tört ki a Vezér és a Rendszer ellen.
Akik nem maradtak tétlenek. Nem csupán arra volt gondjuk, hogy leverjék a felkelést, de arra is, hogy másoknak is elvegyék a kedvét és erejét egy hasonló megmozdulástól. A galaxis minden bolygójáról soroztak be férfiakat, hogy az állami hadsereggel együtt a forradalmárok ellen vezéreljék őket. Saját galaxisuk lakói ellen.
Sokan megtagadták a szolgálatot. Egy katonai díszfelvonuláson pedig egy férfi beleordított a kamerába:
– Ne álljatok a sereg kopasz gyilkosai közé! Ne engedjétek fiaitokat a saját népüket mészárolni! – Többet nem mondhatott.
Ez a két mondat hamarosan néma tüntetést szított. Néhány hét leforgása alatt már látványos volt, kik nem jártak többé fodrászhoz, ami különösen a férfiak esetében volt feltűnő. A Rendszer hamar reagált: a botrányos jelenet után két hónappal már a teljes lakosság számára tilos volt a hosszú frizura és az arcszőrzet viselése. A Vezér ünnepi ceremónián borotválta le a haját.
Természetesen, hogy jó példát mutassanak, és hogy egyértelművé tegyék hovatartozásukat, a politikusok, a köztisztviselők és minden, a Rendszerhez hű férfi és nő rövidre nyíratta a haját. A lakosság úgyszintén. Nem tehetett másként.
Csak kevesen merték meghagyni bajszukat vagy hajuk hosszát. A nyíltan lázadók nem csupán a „kényszer-nyírást”, de akár munkájukat, sőt a börtönt is kockáztatták.
Janoa reggelente – immár két centisre kurtított hajjal – rendszeresen nézte a „Hajnali vers” című műsort, remélve, hogy feltűnik néhány kedvenc szerzője. A holoképernyőn megjelenő, műveiket szavaló költők kinézete is megváltozott. Csupán egy-két, világfelszabadító gondolatoktól fűtött ifjú művész vette a bátorságot, hogy szembe menjen a „Rövid haj rendelettel”. Soha többé nem látták őket adásban.
Egy nyomott, késő őszi hajnalon, amikor még a forró kávé illata sem volt képes elfeledtetni a kinti szürkeséget, Dorath Fandroll jelent meg a képernyőn. Janoa elkerekedett szemekkel bámulta, és izgatottságában az ölébe vett párna szélét kezdte gyűrögetni. A költő ajka fölötti gondosan nyírt, tömött bajusz és az állán lévő kis szakáll játékosan mocorgott, ahogy a férfi szavalt, mákosodó haja pedig már jócskán a füle alá ért.
Janoa szabadnak látta Dorath Fandrollt. Ismét azt érezte, mint kamaszként a tehetségkutatón: A saját gondolkodásmódját érezte előtűnni a sorai és viselkedése mögül átgondoltabb, érettebb formában. A költő hasonló elveket vall, mint ő, de előtte jár az úton. Ő pedig követni akarja.
Egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy találkozni szeretne Dorath Fandrollal. Végül a legegyszerűbb utat választotta: küldött a költőnek egy ajándék belépőt egy fél év múlva esedékes koncertjére, mellékelte az egyik saját kultúrjegyét, a kísérőlevélben pedig meghívta egy teára.
Mire a gőzölgő italok felett beszélgethettek, Janoa már a füle mögé tudta tűrni a haját.

A színpadra menet próbálta megzabolázni kétségbeesett gondolatait, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy az emlékek közé bekúsztak az elkövetkező dalok sorai. A vállában, a nyakában feszültek az izmok. Megállt egy pillanatra, hátát a hűvös falnak vetette, próbálta kimasszírozni tarkójából a görcsöt, és örült, hogy épp nem jár arra senki. Kívülről hallotta saját léptei dobbanását, mikor továbbindult.
Nem volt önmaga a színpadon. Rutinból énekelt, csak felületesen figyelt a közönségre, érezte, hogy csupán a hírneve hat rájuk, nem az előadása. Életében először nem érdekelte.
A tízperces szünetben egy kávéval próbálta összekapni magát, de egyre csak az járt a fejében, hogy a mindig reményre és tettekre buzdító, időközben barátjává lett költőt elhallgattatták. Dorath oly sok éven át ügyesen lavírozott a Rendszer számára még szelepként elfogadható, külső látvány-lázadás és a valódi, kódolt csatornákon terjedő, szíveket felpezsdítő ellenállás között. Sokak szemében maga volt a kitartás és a szabadság szimbóluma. Ahogy munkássága különleges jelentéssel bírt, úgy elhallgattatásával a Rendszer is üzent. Janoa pedig nem volt hajlandó ebbe belenyugodni. Ha valaki, ő tudta, mennyit ér a költő akár egyetlen sora is.
Legutóbbi teázásukkor, úgy két hónapja, Dorath elmondta, hogy az új, erősen cenzúrázott témákkal foglalkozó verseskötetére sem kapott már szerződést és nem ő volt az egyetlen. Megtiltották a kiadónak a megjelentetésüket, az online magazinnak, ahol addig publikáltak, úgyszintén. A férfi már akkor megmondta, mi lesz a következő lépés: megszüntetik az addig a sajtószabadság látszatát fenntartó utolsó intézményeket is.
Sokáig fent maradtak, Dorath különösen beszédes kedvében volt, mintha tudná, már nem sokáig teheti. Szó esett a régi időkről, keserédesen nevettek, amikor Janoa felemlegette a tehetségkutatót, amikor még az volt a legnagyobb problémája, hogy nem énekelhették a saját dalukat. Sóhajtva jegyezte meg, hogy ma már ezek a versenyek sem működnek tisztességesen, akinek akár a tágabb családjában feljegyeztek „nem kívánatos tettet”, nem is indulhatott. Látszat tehetséggondozás zajlott és eltűntek az elszánt, változtatni akaró fiatalok.

Ujjai rászorultak a kávéscsészére, csaknem kilöttyintette az italt. Minden izma megfeszült a hirtelen felismeréstől, ahogy újra érezte a költő erős kezének súlyát az alkarján: „Nem tűntek el, hanem felnőttek.” És most már az ő szavukra is figyelnek!
Ki se itta a maradék kávét, letette a csészét az asztalra és remegő kézzel elkezdte kihúzgálni a csatokat a frizurájából. A szája kiszáradt, szaporábban vert a szíve, ahogy döntése várható következményeire gondolt. Csak pár tűzést hagyott a hajában, amik úgy-ahogy megtarthatták kontyát a műsor végéig. Tovább nem szükséges.

Véget ért a koncert, elhangzott az utolsó ének. Békés, halk dallammal szólt, elcsitítva a korábban felfokozott hangulatot, átadva helyét a csöndes szomorúságnak, ami valami jótól való búcsúzáskor jön el. Janoa megborzongott a langyos, nyáresti széltől. Csak állt a színpadon, szorongatta a mikrofont, miközben végignézett a szürke árnyékként hullámzó, halkan morajló tömegen. Magában köszönetet mondott. Bár remegett a gyomra, megállta, hogy ne pillantson az óriás kivetítő felé.
Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, majd szájához emelte a mikrofont, az emberek pedig ezt észlelve elhallgattak. A távozást könnyebbé tevő, vidám ének helyett azonban egy ismeretlen dallam csendült fel, sokak által titkon kívülről tudott szavakat idézve. Már nem reszketett. Hamarosan a korábbi énekek erejével zengtek a vers sorai, Janoa pedig egyetlen mozdulattal kiengedte lázadóan hosszú, sötétbarna haját, hadd kapjon bele a szél.
A vad ütemben pergő sorok, a lendületes mozdulatok visszhangra találtak a közönség körében. Innen is, onnan is felhangzott Janoával együtt a refrén, majd előbb ülve, aztán már állva énekelték vele együtt a buzdító verset. A nő megállt, elhallgatott és elszánt mozdulattal a közönség felé tartotta a mikrofont.
Ők pedig egy emberként zúgták Dorath Fandroll elsőként betiltott sorait arról, hogy a jövő nem azoké, akik félnek, a jövő azoké, akik lépnek.
Egyszerre elsötétült az összes kivetítő.