Új ház a Roxfortban?

/Játszottunk egy kicsit ceruzanyomos barátokkal. : ) Réka dobott a sztori kockáival, a megegyezés szerint pedig az ábrák legalább felét fel kellett használni a történethez. Más megkötés nem volt. Lent beszúrtam a képet is./

Először a tágas, oszlopokkal kerített csarnok, aminek tetején látszik a lassan világosodó égbolt, majd hosszú folyosó, telis-tele ajtókkal – egy kétszárnyú mögül finom káposztaillat szökött ki, biztos már dolgoznak a házimanók -, a falakon szélesen vigyorgó tablók sora, most pedig ez a kicsi, mozgó szoba! Teringettét, a Roxfortban vagyok!

Izgatottan nyújtogatom a nyakam, míg kedvenc boszorkányom oldalán megérkezek a számomra kijelölt Ház klubhelyiségébe. Mondjuk a reggeli félhomályban arra nem jöttem rá, melyik lehet, de majd megtudom ezt is. Lehet, hogy még nem ismerem mindegyiket, pedig Peti sokszor olvasott fel a könyvekből otthon, én pedig vele együtt ábrándoztam, hátha majd a tizedik születésnapján megkapja a Levelet.

Sára boszi a Ház végében egy kis szigetre tesz. Óvatos léptekkel mérem fel talpam alatt a hideg sziklát, aztán találok egy darab répát és úgy belemerülök a rágcsálásába, hogy észre sem veszem, mikor maradtam egyedül.

Hangos csattanással vágódik ki a klubhelyiség ajtaja, összerezzenek és majdnem félrenyelek egy répafalatkát. Hátrébb lépek, távolabb a betrappoló, mindenféle színes göncöket viselő, alacsony varázslóktól. Talár bezzeg egyiken sincs. Ha McGalagony ezt meglátja, biztosan köpennyé változtatja mindegyiket. Egyikük, egy borzas hajú, szemüveges felém pillantva vidáman felrikolt, egy dundi meg hangos csattanással rávág a plafon-fáklya gombjára az ajtó mellett. Még biztos nem tanulták a “Lumos!”-t. Fényár vág végig a szobán, fáj a szememnek, hunyorgok. Majd pár lépésre magam előtt felfedezem a csillanást és a tükörképemet. Ettől némileg megnyugszom. Sára otthon is ezzel védett Peti ébredező varázsereje elől. Akármivel kocogtatta is a mágikus üveget a kisfiú, nekem semmi sem árthatott. Én mondom, a védőbűbáj klassz dolog!

A két varázsló egyből hozzám lohol, a dundi lehajítja hátáról méretes táskáját és elrohan a szoba végében álló nagy szekrényhez. Mostmár persze nem félek, nyakamat nyújtogatva próbálom meglátni, mit matathat? De csak arra jövök rá, hogy nem a klubhelyiségben vagyok, hanem valamelyik tanteremben. De vajon melyikben?

Nagyokat pislogok, ahogy a másik két mágus tenyerét a védőbűbáj üveglapjára tapasztja és hatalmas, csillogó tekintettel fürkésznek. Közelebb lépek, de annyira őket bámulom, hogy meglepetten visszarántom a lábam, mikor hirtelen vizet ér a talpam. Pompás, Sára még arról is gondoskodott, hogy ne száradjak ki!

Aztán odaér a dundi is, játékot emleget a többieknek, lábujjhegyre áll védőbástyám előtt és felülről bedob mellém egy jókora, bogyókkal tűzdelt rácsot. Teringettét! Sára elfelejtett felülre is védelmet varázsolni? A rács placcsan a sziklám mellett, lábfejeimet eláztatja a kifröccsenő víz, a fiúk kuncognak. Behúzom a nyakam, riadtan pislogok a színes gömbökre. De egyik sem moccan, és lassanként rájövök, hogy a dolog nem él és nem fog bántani. Biztos, csak meg akartak ijeszteni. Hogy Piton kapná el az ilyen csínytevőket!

Némán bámulom őket egy darabig, és bár lassanként egyre több törpevarázsló és miniboszorkány sorjázik be a terembe, már nem piszkálnak. Csak egymás közt sutyorognak és néznek. Mintha egy fej ízletes káposzta lennék. Remélem, hogy sötét varázslatok kivédése óra lesz! Majd alaposan megtanulok mindent és jól megmutatom nekik!

Inkább hátat fordítok a társaságnak és körülnézek, mennyi maradt a megkezdett répámból? Még azért úgy fordulok, hogy észrevegyem, ha valaki megint megközelítene, de aztán élvezettel nyammogni kezdem az édesen fanyar csemegét. Szemem sarkából látom, hogy az egyik barna kis boszorka egy kicsi, piros-kék varázspálcával szórakoztatja a társait, hozzátapasztva a lapos, fehér kőhöz a fal mentén, hogy aztán erőlködve ráncigálja le onnan. Micsoda hülyeség!

Lassanként egészen megnyugszom, a mágusok sem kocogtatják már a védőbűbáj falát, elfoglalják magukat egymás szórakoztatásával; rituális körtáncokat járnak, az alacsony asztalokon lépkednek és hatalmas rúnajeleket rajzolnak a szemközti, kopott, zöld falra. Talán a jóslástan-teremben vagyok? Áh, ahhoz ez a hely túl rendezett.

Ropogtatom a répát, és már csak egész kicsit gyorsul fel a szívverésem, ha valaki mégis az irányomba lép. Mígnem egyikük, egy szőkésbarna, okulárés boszorkány megáll és felém fordul. Hosszú, fekete varázspálcával közeledik és tudálékos hangon a megfelelő hőmérsékletről magyaráz a többieknek. Akik követni kezdik. Nem lesz ez így jó, érzem a csontjaimban!

Fényt gyújt a pálca végén és felágaskodik, hogy óvóhelyem peremén átnyúlva fölém lógassa, világító végével lefelé. Ismét hunyorgok, ahogy ránézek. De nem bírom levenni róla a tekintetem. Muszáj szemmel tartanom, annyira félek, hogy rám zuhan! A kis boszorka nem tartja túl biztosan, én pedig behúzom a nyakam és szuggerálom az imbolygó fénykört. 

Varázserő, ébredj szememben! Bűbáj, légy segítségemre!

Berregő csengőszó hasít végig a termen. Egy pillanatra az összes kis mágusban bennakad a szó. A varázspálca hirtelen eltűnik a fejem fölül, a boszorka eloltja a fényét és a többiek nyomában rohan az asztalokhoz. Mind leülnek, háttal nekem, sűrű pusmogások közepette kicserélik varázsigés könyveiket.

Mégis van varázserőm! 

Aztán ismét nyílik az ajtó, ezúttal fegyelmezett lassúsággal, és belép a fehér köpenyes Sára boszorkány. Tyű, ez ám az egyedi stílus! Kezében egy lábakon álló, búrás fáklyát hoz. Az üvegbűbájom mellé teszi, bekapcsolja. Ez nem imbolyog, stabilan áll, akár otthon Peti könyvespolca. Kellemes narancs fénye, szelíd melege simogatja a bőröm. Mennyire vágytam erre! Egészen a sugár alá húzódom, hálásan pillantok fel a boszorkányra, de ő már előre ment az összerúnázott, zöld falhoz. Nem baj, már nem aggódok. Nála korábban is jó sorom volt. 

Lassan, megnyugodva fújom ki a levegőt. Hallgatom a jelentést, majd a hozzám visszasétáló Sára hangját.

­– Gyerekek, bemutatom nektek Bernárdot. Mostantól a 2. c az otthona. A gyerekek izgatottan sutyorogni kezdenek, de a helyükön maradnak. Én pedig csöndesen behúzódok a páncélomba és reménykedek, hátha hamarosan Hagrid is betoppan. Ő majd megtanítja a 2. c Ház kis varázslóit, hogyan is illik bánni velem!

A dobás:

Szaltó

/A Könyvmolyképző Kiadó 2019-ben hirdetett young adult pályázatára készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : ) És így tanulhatnak belőle mások is. Egyelőre ezt érzem a legerősebb novellámnak, de sajnos se a kötetbe, se az oldalra kerülési szintet nem ütötte meg.
Szóval erre még gyúrnom kell. : D

(A beküldéshez képest minimális módosítások történtek.)

Ó, hogy a molyok rágnák meg Imre atya reverendáját! Megint elhúzta a reggeli misét.

A suli apró kápolnáját pengő-zengő hangokkal töltötte meg ötfős zenekarunk, míg a tanárok és a diákok kivonultak. Ahogy az utolsó srác is térdet hajtott és távozott, intettem a többieknek, hogy nem kell több versszak, a záróakkordok jönnek. Rohamtempóban pakoltunk, a hajamat be is csíptem a gitártok cipzárjával.

Fene vigye el, én vagyok a hetes, nem lesz időm elszaladni még a tanáriba is táblafilcért, aztán át a suli másik felére a töri terembe! A kitűzők és a láncokban függő biztostűk ütemesen zörögtek a táskámon, ahogy rohantam fel az emeletre.

Átfutottam a párhuzamos osztályba, a 10. B-sekhez filcért, de az ajtóban megtorpantam és tágra meresztettem a szemem. Egy borzas, fekete hajú lány állt a tanári asztalon a bejárat felé fordulva, körülötte mindenki néma csendben nézte őt. Én meg lerúgott cipői helyén a lila harisnyája narancssárga cérnával megvarrt orrát.

– Hát ő meg? Új lány? – suttogtam a mellettem álló fiúnak.

– Pszt! Koncentrál!

Elhallgattam és összevont szemöldökkel figyeltem a lányt. Alacsony, nálam karcsúbb alakja hintázott az ablakokból besütő, sápadt, novemberi napfényben, ahogy lábujjhegyre emelkedett, majd ismét lerakta a sarkát. Szív formájú arcát állig érő, kócos haj keretezte és úgy ringott a fején a mozgástól, mint egy kusza madárfészek.  Fűzöld trikója rásimult tenyérnyi melleire, miközben egyensúlyozva mozgatta a kezeit, majd megigazította vállára csúszott, barackszínű melltartópántot. Térd fölé érő, meggypiros szoknyája ritmusra libbent. Az egész lány furcsa kis jelenség volt.

Megállt a mozgásban, nem nézett ránk, csak hátrébb lépett az asztalon. Az ujjaim rászorultak a gitártok fogantyújára, a vállam megfeszült. Az az őrült meg nekifutott, előre lendítette mindkét kezét, az asztal pereméről elrugaszkodott, a tábla fölé függesztett kereszt magasságába érve pedig felkapta és átkarolta a lábát. Bukfencet vetett a levegőben, majd alig fél méterrel előttem csattant a talpa a parkettán. De csak a bal. A másik lábfeje rosszul ért a földre, befelé fordult, ő pedig rázuhant a bokájára.

A teljes novellát az Apolló Tintafoltjai oldalán olvashatjátok.
Ha van véleményetek, ne tartsátok magatokban! Jelenleg ehhez a novellához kellett a legtöbb bátorság, hogy megírjam. : D
(És emlegetni fogom a februári Ceruzanyomok cikkben. ; ) )

Puha orrú kisasszony

Nem ma történt, de épp ez a novella majdnem lemaradt a blogról, pedig az első online megjelenésem. : D

2019 őszén részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó Párbeszéd kurzusán. Rengeteget tanultam és klassz élmény volt az a tartalmas nyolc hét. (Nem felejtettem ám el, hogy ígértem beszámolót. ; ) )

A kurzus végén pedig nagy öröm ért, a zárónovellámat kitették az Aranymosás oldalára. ^^

Remélem, szerez néhány vidám percet nektek!

Sorok

/A 2019-es GABO pályázatra készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : )
Bővebb beszámoló a facebook posztban
.

Az énekesnő keze megremegett. A hajkeféjét már végig sem húzta hosszú, gesztenyebarna haján, csak lassan leeresztette az ölébe. Saját elsápadt arcára bámult a tükörben, alig hallotta, amint a képernyőn a híradó bemondónője a fontos közlemények után a várható napszelekről kezdett beszélni. Egyre csak a korábbi hír szavai csengtek a fülében: “Dorath Fandroll, Üstökös-díjas költőt rendszer elleni izgatás vádjával letartóztatták. A verseiben fellelhető utalások egyértelműen az Anarchisták eszméit tükrözik, ezért köteteit bevonják a boltokból, törlik az elektronikus tárhelyekről. Birtoklásuk a holnapi naptól egyszerű, terjesztésük súlyos bűncselekménynek minősül…” Lekapcsolta a holotévét.
Hát idáig fajultak a dolgok? A Rendszer már galaxisszerte ismert művészeket is eltávolíthat a “nép védelme” nevében?
Tekintete a hotelszoba dohányzóasztalán heverő, bordó bőrkötéses könyvre siklott. Holnaptól az is ugyanolyan illegális lesz, mint a Commján tárolt legújabb versek, melyeket Dorath egy kódolt csatornán küldött át, vele együtt egy maroknyi embernek. Janoa az asztalhoz sétált, leült és kinyitotta a könyvet az első oldalon, a szerző aláírásánál, melyet harmincöt éve kapott.

Tizenöt éves bakfisként, az újonnan kötelezővé tett diákegyenruhában állt oda a férfi elé a körzetszékhelyük tudásközpontjában rendezett Költészet Napja után. Még három ember dedikáltatott vele együtt nyomtatott könyvet, a többieknek csak digitális olvasón lévő példányuk volt.
Az idegesen szorongatott verseskötetet még két éve kapta jutalmul a Körzeti Tehetségkutató versenyen elért második helyezéséért. Eleinte csupán a versek dallamosságára figyelt fel, majd ahogy idősödött, egyre inkább úgy érezte, a szépen megformált szavakban olyan gondolatok és érzések rejlenek, melyekkel azonosulni tudott, de képtelen lett volna megfogalmazni őket. Akkor lett igazán kíváncsi a költőre.
Most pedig arról ábrándozott, milyen szép is volna, ha Fandroll épp azon az oldalon nyitná ki a könyvet, ahová beleírták a verseny emlékszövegét.
A fekete hajú, borotvált arcú férfi megnyugtatón rámosolygott, mikor a lány helyet foglalt. Úgy szólt hozzá, mint aki nem lepődik meg, hogy a fiatal lány feszeng, és mint aki csöppet sem neheztel érte. Kérdezgette, melyik vers volt a kedvence és mit szeretett benne. Janoa felelgetett, bár csupán zavart makogásnak hallotta saját válaszait, közben nem is figyelte, mit ír a férfi.
Csak akkor merte kinyitni a könyvet, amikor már kiért az előadóteremből és egy ablak mellé húzódott. Ugyanazon az oldalon, ahol a korábbi emlékszöveg is állt, nem csupán egy új aláírás díszelgett: „Küldj majd egy dedikált lemezt!”
Alatta pedig egy nagy, kerek D betű, hosszúkás kalappal és áthúzott szárral, mintha F-et mintázna.
Azóta már ő is írt efféle kedves, biztató mondatokat, ha egy-egy fiatal rajongója dedikáláskor elárulta, hogy ő is szeretne művészi útra lépni, hiszen tudta, mennyit számíthat akár egyetlen sor is. Ő akkor attól a mondattól elhitte, hogy valaha igazi, kézzel fogható, kiadott lemeze lehet. Később is gyakran a kötet első oldalát fellapozva merített önbizalmat, ha elbizonytalanodott.

Janoa kényszerítette magát, hogy az előtte álló estére összpontosítson. Ma lesz az ezredik, jubileumi koncertje, itt, a Kvargonon, a XIII. Galaxis központi bolygóján, ahonnan élő adásban közvetítik majd. Várta, mégis kissé lámpalázas volt, mint minden fellépése előtt. Máskor megpróbálta elterelni a figyelmét erről az izgulásról, most azonban kapaszkodott belé, mint egy régi, ismerős barátba. Még a készülődés mozzanatai sem tudták lecsillapítani gyomra remegését. Mi lesz ezután?
Frissen szárított, arcátlanul hosszúra növesztett haját befonta, hogy ne zavarja öltözködés közben, puha köntösét egyszerű ruhára cserélte.

Hamarosan siklóban ült és magánsofőr vitte a sportcsarnokba az ötvenhatodik sugárpályán. Az ablak pneumatikus szerkezete halkan pisszent, ahogy leeresztette. Kellett egy kis friss levegő, és abban bízott, talán a Központi Bolygó legnagyobb városának zaja eltereli a figyelmét. Az utcai szellőzőkből áradó mesterséges jázminillat elkeveredett a nyáresti meleg levegővel és a gyorséttermek szagával. Az alig hallható suhanók hangja mellett egységes morajként hallatszott a járókelők jövés-menése, beszéd azonban alig, mindenki sietett a dolgára, egyértelmű jeleként, hogy hasznos és örökkön munkálkodó tagjai a társadalomnak. A Haladás téren egy tucat galamb tollászkodott a Vezér tarfejű szobrán, míg egy alattuk elszáguldó, szirénázó mentő-sikló el nem riasztotta őket. Janoa remélte, hogy az egyik madár ijedtében lepiszkította az emlékművet.

Alig pár évvel a dedikálás után, immár egy egyre népszerűsödő garázs-rockbanda énekeseként tapasztalta meg először saját bőrén a cenzúrát. Most már a tehetségkutatókra sem vihettek saját művet. Maguk írták a szövegeket, maguk hangszerelték az egész dalt, mégsem mutathatták be a közönség előtt. A mai napig megmaradt benne a bizottság fejrázása, amikor eléjük terjesztették kérelmüket, hogy önálló együttesként a saját dalukat énekelhessék. Alig olvastak el néhány sort, már nemet mondtak. Megindokolni sem voltak hajlandók, hiába érvelt, semmit nem ért a szava.
Szóváltásukat az egyik zsűritag, Dorath Fandroll is végighallgatta. A tény, hogy itt van, nem lepte meg Janoát, látta korábban a bírálók névsorát és alig várta, hogy előtte énekelhessen. Remélhetőleg az egyik kedvenc dalát. A lánynak a férfi jelenléte adott bátorságot a vitához és egyben józanságra intette, hogy ne ragadja el kamaszos indulata. Úgy képzelte, ő a tüskés gesztenyehéj az egyik versből, mely nem adja ingyen saját kincsét. Máig emlékszik, hogy ökölbe szorult a keze, amikor érvelés közben elkapta a költő lemondó sóhaját, fejcsóválását. Janoa kiábrándult. Hát Fandroll is csak hisztis kölyöknek nézi? Mindaz a remény és konok kitartás, amit kívülről tudott soraiban mindig is érzett, csupán az ő fejében létezett?
A fellépésen az előadó- és alkotóművészeket is felsorakoztató bírák között ülve a férfi figyelmesen hallgatta, mint próbálják minden csalódottságukat a kapott dalocska minél szenvedélyesebb előadásába fojtani. Janoa érezte, hogy bár nem volt rossz a produkciójuk, sokkal jobb is lehetett volna, ha a saját dalukat mutathatják be.
A legtöbb zsűritag feje feletti kijelzőn közepesnél alig magasabb értékek villantak fel, Dorath Fandroll azonban felpontozta őket. Bár a továbbjutáshoz nem volt elég, azt elérte, hogy a lány teljesen összezavarodjon és pár másodpercig rajta felejtse a tekintetét. Hát mi ez, ha nem biztatás? Az a korábbi sóhajtás nem nekik szólt!
Otthon ismét fellapozta a verseskötetet. Most már egészen biztos volt benne, hogy valóban az a szemlélet lapul a szavak mögött, amit eddig csupán látni vélt. Mintha Dorath Fandroll már nem csak verseit, de gondolatait is egyértelműen megmutatná. Tekintete mohón rótta a sorokat, ami eddig feltételezés volt, most bizonyossággá lett előtte. A ritmus ütemmé, a szavak dallammá váltak, s hamarosan kis szobája biztonságos falait átjárták a halkan dúdolt énekek.
Érezte, tudta, hogy hatnak rá a szavak és akarta, hogy így legyen. Hogy ebben az átkozott, elnyomó világban kik formáltak jogot gondolatai befolyásolására, afelett nem dönthetett, de hogy kiknek hagyta, és kiket hívott erre ő maga, az az ő kezében volt. Nyitott kamasz elméje a dalokkal itta magába a rímekbe és ritmusba rejtett szimbólumokat, utalásokat, vágyta, hogy ez az ember formálja elméjét, világszemléletét.

Janoa megrázta a fejét és inkább felhúzta a sikló ablakát. Így, hogy a kinti levegő nem segített apróra zsugorodó gyomrán, reszkető ajkán, inkább csak zavarta az utca zaja, a rohanó emberek kavargó látványa. Kezdett hányingere lenni a sok benyomástól.

Fél óra múlva megérkeztek a nyitott csarnokhoz. Az énekesnő váltott még néhány szót a producerrel és bólintott, hogy amaz kiadhatja az engedélyt a biztonságiaknak a színpadot és a háttérstábot védő erőfal bekapcsolására, hiszen az előzenekar már hangol.
– Janoa, nézd majd át a dallistát! Történt néhány változtatás. Átküldtem – mondta még a producer, mielőtt a nő beléphetett volna az öltözőbe.
Janoában rossz előérzet ébredt. Oda se figyelve köszönt a már bent várakozó sminkesnek és fodrásznak, és mielőtt a ruhájához lépett volna, lehívta a programot a Commra. Elég volt végigpörgetnie a számokat, négy mellett is nagy, piros felirat hirdette a változást: TÖRÖLVE. Mellette pedig a helyettesítő címek szerepeltek. Kihúzták a dalt a lányról, akit tiltottak a kedvesétől, ezért megszökött vele és le kellett mondania a kényszerházasság miatti öngyilkosság témájáról is. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a készüléket.
– Itt minden rendben? – Emelte tekintetét a sminkesre és a fodrászra, és haragudott saját hangjára, amiért magasabbra csúszott, mint akarta, elárulva tehetetlen dühét.
Amazok bólintottak, a sminkes lány a kezébe adta első fellépőruháját. Janoa a függöny mögé lépve belebújt az egyszerű, sötétszürke ruhába, vörös harisnyát húzott hozzá és fekete cipőt. Aztán átadta magát a lány és a fodrász ügyes kezeinek. Mást itt most nem tehetett.
Ahogy korábban sem. Tudta jól, hogy eddig is csak annyira mozoghatott szabadon, amennyire a Rendszer engedte. Azért énekelhetett bizonyos számokat, azért lehetett hosszú a haja, azért engedhetett be pár családtagot és barátot a koncertjére kultúrjegy nélkül, mert hagyták neki. De mindig is tudta, hogy egyszer őt is az Anarchisták közé sorolják majd. Abba az erkölcstelennek kikiáltott eszméket terjesztő csoportba, akik a Vezér megfogalmazása szerint a nemtől független szexualitás, a haza iránti felelősséget nélkülöző viselkedés, a másokat sértő szabad véleményalkotás gondolatával és mocskos vágyakat ébresztő külsővel fertőzi a fiatalok és gyenge akaratúak tiszta tudatát. Akik befolyásától a Rendszer megvédi az ártatlan lakosokat.

Akkor kapta az első közvetlen figyelmeztetést, amikor kiesett az Interplanetáris Dalfesztivál döntőjében.
Előadás közben a lámpákon túli homályban a közönség vele együtt énekelt. Előbb csak néhányan, majd egyre többen álltak fel és tapsoltak az ének ritmusára. Az ő éneke ritmusára. Mégsem a népszerűség pillanata volt ez, hanem az együtt lélegzésé. A dal vad volt, röpítette a nőt, s ő büszke és boldog volt, hogy képes a közönséget is bevonni ebbe a szárnyalásba. Átjárta az az emelkedett állapot, ami megborzongatja a bőrt, forrósággal tölti el a testet, ami már nem bír megmaradni önmagának, mindenkit részesíteni akar az örömben.
Az eredményhirdetés után a rendező bolygó kormányzója búcsúzott el tőlük, hiszen már idáig eljutni is szép teljesítménynek számított. Janoát ugyanúgy feszélyezték a túlontúl nyájas hangú szavak, mint a férfi erős kézszorítása, miközben baljával ráfogott felkarjára is.
– Gratulálok, hölgyem! Elismerésre méltó ének volt. Bár a “Tejút nyugalmával” döntős is lehetett volna.
A nő udvarias mosollyal megköszönte, átvette az emlékplakettet, majd nyugodtnak tűnő léptekkel lesétált a lépcsőn.
A szabadságról szóló dalokat felváltották repertoárjában a szerelemről szólók. És amikor más énekesek számait betiltották, tudta, hogy ezt várták tőle. Megkeseredett a szájában az íz, amikor meghallotta a zenecsatornákon saját énekét. De csak így volt esélye.
Rá egy évre megjelent az első valódi lemeze.
Büszkesége nem volt maradéktalan, ugyanakkor a lehető legszebb írásával kanyarította a tokra: „Dorath Fandrollnak, köszönettel egy régi soráért és teljes munkásságáért.” Dedikálta, majd a csomagba tett egy nyomtatott képet a férfi verseskötetbe írt, biztató mondatáról. Csak remélni tudta, hogy a költő megérti üzenetét: teljes munkásságába beletartoztak a kódolt kalózoldalakon terjesztett versei is, melyek kitartásra biztattak. És készülődésre.

A máskor gyors rutint most idegesítően lassúnak érezte, felesleges pepecselésnek tűnt minden, a finom púderillat is zavarta, haját is mintha húzta volna a számos kis csat, amivel a fodrász feltűzte.
Őt sminkes és fodrász készíti fel a jubileumi koncertjére, miközben az idős Dorath Fandroll börtönben ül, csak mert kimondta, amit mindannyian láttak és gondoltak, mert nem volt hajlandó megalkudni. És mit ért el vele? Mit ért a verseivel? Mit ért a hosszú hajával?

Tizenöt éve adták ki a „Rövid haj rendeletet”.
Amikor a lakosság kizsákmányolása már a Kvargonon is érződött, néhány perifériális bolygó olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy már nem volt mit vesztenie. Fegyveres lázadás tört ki a Vezér és a Rendszer ellen.
Akik nem maradtak tétlenek. Nem csupán arra volt gondjuk, hogy leverjék a felkelést, de arra is, hogy másoknak is elvegyék a kedvét és erejét egy hasonló megmozdulástól. A galaxis minden bolygójáról soroztak be férfiakat, hogy az állami hadsereggel együtt a forradalmárok ellen vezéreljék őket. Saját galaxisuk lakói ellen.
Sokan megtagadták a szolgálatot. Egy katonai díszfelvonuláson pedig egy férfi beleordított a kamerába:
– Ne álljatok a sereg kopasz gyilkosai közé! Ne engedjétek fiaitokat a saját népüket mészárolni! – Többet nem mondhatott.
Ez a két mondat hamarosan néma tüntetést szított. Néhány hét leforgása alatt már látványos volt, kik nem jártak többé fodrászhoz, ami különösen a férfiak esetében volt feltűnő. A Rendszer hamar reagált: a botrányos jelenet után két hónappal már a teljes lakosság számára tilos volt a hosszú frizura és az arcszőrzet viselése. A Vezér ünnepi ceremónián borotválta le a haját.
Természetesen, hogy jó példát mutassanak, és hogy egyértelművé tegyék hovatartozásukat, a politikusok, a köztisztviselők és minden, a Rendszerhez hű férfi és nő rövidre nyíratta a haját. A lakosság úgyszintén. Nem tehetett másként.
Csak kevesen merték meghagyni bajszukat vagy hajuk hosszát. A nyíltan lázadók nem csupán a „kényszer-nyírást”, de akár munkájukat, sőt a börtönt is kockáztatták.
Janoa reggelente – immár két centisre kurtított hajjal – rendszeresen nézte a „Hajnali vers” című műsort, remélve, hogy feltűnik néhány kedvenc szerzője. A holoképernyőn megjelenő, műveiket szavaló költők kinézete is megváltozott. Csupán egy-két, világfelszabadító gondolatoktól fűtött ifjú művész vette a bátorságot, hogy szembe menjen a „Rövid haj rendelettel”. Soha többé nem látták őket adásban.
Egy nyomott, késő őszi hajnalon, amikor még a forró kávé illata sem volt képes elfeledtetni a kinti szürkeséget, Dorath Fandroll jelent meg a képernyőn. Janoa elkerekedett szemekkel bámulta, és izgatottságában az ölébe vett párna szélét kezdte gyűrögetni. A költő ajka fölötti gondosan nyírt, tömött bajusz és az állán lévő kis szakáll játékosan mocorgott, ahogy a férfi szavalt, mákosodó haja pedig már jócskán a füle alá ért.
Janoa szabadnak látta Dorath Fandrollt. Ismét azt érezte, mint kamaszként a tehetségkutatón: A saját gondolkodásmódját érezte előtűnni a sorai és viselkedése mögül átgondoltabb, érettebb formában. A költő hasonló elveket vall, mint ő, de előtte jár az úton. Ő pedig követni akarja.
Egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy találkozni szeretne Dorath Fandrollal. Végül a legegyszerűbb utat választotta: küldött a költőnek egy ajándék belépőt egy fél év múlva esedékes koncertjére, mellékelte az egyik saját kultúrjegyét, a kísérőlevélben pedig meghívta egy teára.
Mire a gőzölgő italok felett beszélgethettek, Janoa már a füle mögé tudta tűrni a haját.

A színpadra menet próbálta megzabolázni kétségbeesett gondolatait, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy az emlékek közé bekúsztak az elkövetkező dalok sorai. A vállában, a nyakában feszültek az izmok. Megállt egy pillanatra, hátát a hűvös falnak vetette, próbálta kimasszírozni tarkójából a görcsöt, és örült, hogy épp nem jár arra senki. Kívülről hallotta saját léptei dobbanását, mikor továbbindult.
Nem volt önmaga a színpadon. Rutinból énekelt, csak felületesen figyelt a közönségre, érezte, hogy csupán a hírneve hat rájuk, nem az előadása. Életében először nem érdekelte.
A tízperces szünetben egy kávéval próbálta összekapni magát, de egyre csak az járt a fejében, hogy a mindig reményre és tettekre buzdító, időközben barátjává lett költőt elhallgattatták. Dorath oly sok éven át ügyesen lavírozott a Rendszer számára még szelepként elfogadható, külső látvány-lázadás és a valódi, kódolt csatornákon terjedő, szíveket felpezsdítő ellenállás között. Sokak szemében maga volt a kitartás és a szabadság szimbóluma. Ahogy munkássága különleges jelentéssel bírt, úgy elhallgattatásával a Rendszer is üzent. Janoa pedig nem volt hajlandó ebbe belenyugodni. Ha valaki, ő tudta, mennyit ér a költő akár egyetlen sora is.
Legutóbbi teázásukkor, úgy két hónapja, Dorath elmondta, hogy az új, erősen cenzúrázott témákkal foglalkozó verseskötetére sem kapott már szerződést és nem ő volt az egyetlen. Megtiltották a kiadónak a megjelentetésüket, az online magazinnak, ahol addig publikáltak, úgyszintén. A férfi már akkor megmondta, mi lesz a következő lépés: megszüntetik az addig a sajtószabadság látszatát fenntartó utolsó intézményeket is.
Sokáig fent maradtak, Dorath különösen beszédes kedvében volt, mintha tudná, már nem sokáig teheti. Szó esett a régi időkről, keserédesen nevettek, amikor Janoa felemlegette a tehetségkutatót, amikor még az volt a legnagyobb problémája, hogy nem énekelhették a saját dalukat. Sóhajtva jegyezte meg, hogy ma már ezek a versenyek sem működnek tisztességesen, akinek akár a tágabb családjában feljegyeztek „nem kívánatos tettet”, nem is indulhatott. Látszat tehetséggondozás zajlott és eltűntek az elszánt, változtatni akaró fiatalok.

Ujjai rászorultak a kávéscsészére, csaknem kilöttyintette az italt. Minden izma megfeszült a hirtelen felismeréstől, ahogy újra érezte a költő erős kezének súlyát az alkarján: „Nem tűntek el, hanem felnőttek.” És most már az ő szavukra is figyelnek!
Ki se itta a maradék kávét, letette a csészét az asztalra és remegő kézzel elkezdte kihúzgálni a csatokat a frizurájából. A szája kiszáradt, szaporábban vert a szíve, ahogy döntése várható következményeire gondolt. Csak pár tűzést hagyott a hajában, amik úgy-ahogy megtarthatták kontyát a műsor végéig. Tovább nem szükséges.

Véget ért a koncert, elhangzott az utolsó ének. Békés, halk dallammal szólt, elcsitítva a korábban felfokozott hangulatot, átadva helyét a csöndes szomorúságnak, ami valami jótól való búcsúzáskor jön el. Janoa megborzongott a langyos, nyáresti széltől. Csak állt a színpadon, szorongatta a mikrofont, miközben végignézett a szürke árnyékként hullámzó, halkan morajló tömegen. Magában köszönetet mondott. Bár remegett a gyomra, megállta, hogy ne pillantson az óriás kivetítő felé.
Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, majd szájához emelte a mikrofont, az emberek pedig ezt észlelve elhallgattak. A távozást könnyebbé tevő, vidám ének helyett azonban egy ismeretlen dallam csendült fel, sokak által titkon kívülről tudott szavakat idézve. Már nem reszketett. Hamarosan a korábbi énekek erejével zengtek a vers sorai, Janoa pedig egyetlen mozdulattal kiengedte lázadóan hosszú, sötétbarna haját, hadd kapjon bele a szél.
A vad ütemben pergő sorok, a lendületes mozdulatok visszhangra találtak a közönség körében. Innen is, onnan is felhangzott Janoával együtt a refrén, majd előbb ülve, aztán már állva énekelték vele együtt a buzdító verset. A nő megállt, elhallgatott és elszánt mozdulattal a közönség felé tartotta a mikrofont.
Ők pedig egy emberként zúgták Dorath Fandroll elsőként betiltott sorait arról, hogy a jövő nem azoké, akik félnek, a jövő azoké, akik lépnek.
Egyszerre elsötétült az összes kivetítő.

Jégcsap-meló

/A Pennát a kézbe! blog gyakorlati feladatára készült munka. – Előre megadottak közül választott nézőpont./

– Úgyse mondasz fel! – csivitelte a barátnőm, Ila olyan hangon, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, kinek az oldalán áll?

– Dehogynem! Most már betelt a pohár, elegem van! – puffogtam, bár tudtam, hogy ma még úgyse merem megtenni. 

Ila szerencséjére egy kis időre elállt a szél, így nem kellett válaszolnia.

A másik oldalamon – köztünk kis helyet kihagyva – lógó Kut már egy ideje hallgathatott minket, mert mikor újabb fuvallat érkezett, korholó, mély kondulással szólalt meg:

– Inkább a munkával foglalkoznának, hölgyeim, a szájuk jártatása helyett.

– Már megint kezdi… – sóhajtott fel lemondón barátném. 

– Maga jobb, ha nem is mond semmit, Ila! A héten is átlagon aluli volt a teljesítménye. Már a Főnök is megjegyezte, hogy fogjam magát szigorúbban. Példát kéne vennie rólam. Múlt héten – hangja csengőbb, büszkébb lett – harmincnégy bámulást és húsz csöppenést csináltam! Abból hármat nyakba! – S mintha demonstrálni akarná, hogy igenis képes ekkora teljesítményre, lepillantott a kisboltunk előtti járdára, és egy apró, jeges vízcseppet préselt ki magából, egyenesen az üzlet előtt megálló, táskájában kotorászó nő kezére. 

Ila érezhetően zavarba jött. Múlt éjjel a hajnali szélben suttogva bevallotta, hogy neki csak tíz bámulást és hat csöppenést sikerült gyűjtenie.

– Na, ide figyeljen, Kut! – pendültem fel élesen. – Lehet, hogy ön a brigádvezető, de akkor is igazságtalan, hogy ugyanolyan teljesítményt vár attól, aki más körülmények között dolgozik, mint maga! Láthatja, hogy amiatt a fa miatt Ila szinte állandóan árnyékban van. Mégis hogy volna képes ugyanolyan csöppenés-értékeket felmutatni, mint maga? Megmondaná?

– Az nem mentség! Itt kérem, teljesíteni kell! A munka az alapja mindennek. Nézzék meg Ebikét, a kisasszony olyan bámulási mutatókat produkál, hogy vasárnap megkapja A Hónap Legszebb Dolgozója címet. 

– Ebi már majdnem a bejárat felett van. Persze, hogy őt bámulják meg a legtöbben – vitatkoztam még, ám elhallgatott a szél, így már csak magamban dohoghattam.

Csöndben végeztük a dolgunkat. Tündököltünk és próbáltunk minél több csöppenést produkálni. Most, hogy közeledik a tavasz, ez lett az egyik legfőbb munkánk. Télen persze nem így volt, nőnünk kellett, beleadva apait-anyait, de mind tudtuk, hogy az csupán a felkészülés ideje. Aki akkor minél hatalmasabbra nőtt, annak végig több esélye volt bámulásokat gyűjteni, most pedig nyilvánvalóan tovább fogja bírni a robotot, mint véznább társai. Mindig csak a meló!

Lassan besötétedett, mi is leállhattunk végre. Már alig-alig jártak emberek az utcán, ők se néztek már felfele, csak sapkájukat szorosan a fülükre húzva siettek haza. Az éjszaka édes, az éjszaka a mi barátunk. Az a néhány óra, ami alatt nem kell dolgoznunk, amikor nem kell minden percünket feláldoznunk a munka nemes oltárán, hogy beteljesítsük létünk célját. És hogy a Főnök, az Évszakok Váltakozása megdicsérjen minket. 

Reggel a hajnal első, minden egyes nap egyre korábban érkező sugaraival ébredtünk mi is. Várt a kötelesség. 

Nem sokkal később megérkezett a boltos néni. Szotyolát tett a bolt előtti fára akasztott madáretetőbe, majd megfordította a táblát a bejárati ajtón: NYITVA. Mi pedig munkához láttunk. 

Persze a délutánig eltelő időben a kis zöldséges sarkán, az eresz kanyarulatában munkacsoportot alkotó társaink megint túlteljesítettek minket. Kut szokás szerint velük példálózott, hogy ők páran jóval több bámulást gyűjtöttek, mint mi, a csatornán egyesével függők. 

– Mert maguk csak lógnak a munka alól – s hosszú, vaskos méretéhez illő bongással felkacagott. 

Ila egészen összehúzta magát mellettem. Aztán mikor egy kislány megállt a kirakat előtt, hogy orrát az üveghez nyomva vágyakozón pillantson a benti gyümölcskosár felé, nem tétlenkedett. Bizonyítani akart. Összeszedte minden erejét, ami a folytonos árnyékban maradt neki, s útjára engedett egy hideg kis cseppet. De elhibázta, az csak a lányka kapucniján landolt. Kut, csak hogy megmutassa, hogyan is kell ezt, tökéletes időzítéssel, még mielőtt a gyerek továbbindult volna, a sálja fölé, nyaka pelyhes bőrére, ahol a két varkocsba elválasztott haj kettéválik, juttatott egy jeges vízcsöppöt. Riadt odakapás lett az eredmény.

– Ha a csepegés nem megy, legalább gyűjtsék a bámulásokat – vetette oda. 

– Mindent megteszünk, maga is tudja – vágtam vissza.

– Akkor igyekezzenek jobban. Nem elég jók a mutatóik. 

– Mégis mit vár? Mióta fagypont fölé ment a hőmérséklet, az emberek azt hiszik, máris tavasz van. Mindenki a „madarak énekét” hallgatja és a „táncukat lesi” – affektáltam, jelezve, mennyire elegem van ezekből a komisz versenytársakból.

Mindannyian lenéztünk. Láttuk, hogy több ember is megtorpan egy pillanatra, hogy a madáretető körül repkedő vagy a kiszóródott magokat a földről csipegető jószágokat nézze. Egyáltalán, kinek van annyi esze, hogy egy bolt elé, az utcára madáretetőt tegyen? Vagy legalább ezek a szárnyas dögök félhetnének az emberektől. De nem, ezeknek csak az jár a fejükben, hogy megtömjék a begyüket és szaporodjanak. Az emberek meg élvezettel nézik kergetőzésüket.

– Magának mindig csak kifogásai vannak. Dolgozna inkább.

– Nagyon jól tudja, mekkora a teljesítményem! – vágtam vissza élesen csendülve. – Mikor megjelentek az első rügyek, akkor is hoztam az előző heti bámulási szintet.

Magabiztos voltam. Volt mire, ezért is mertem szájalni. A második legjobb voltam a brigádban, pedig hiába voltam átlagos hosszúságú, meglehetősen karcsúra sikeredtem. És gyakran vetült rám az előttünk álló villanoszlop árnyéka is. 

– Ha ennyire ügyes, tanítsa meg a barátnőjét is, kedveském! – Azzal Kut megállított egy szerelmespárt, s élvezte, ahogy a barátjába karoló, nagy sálba burkolózott leány csillogó szemekkel mutogatja a fiúnak, merre nézzen. 

Lányok és gyerekek… Olyan szentimentálisak. Velük a legkönnyebb. Bezzeg tél közepén, akkor egy üzletembert állítottam meg! Még az épület mögötti brigádsorba is eljutott a hírem! Egy kicsit talán még Kut is örült, hogy az övébe tartozom. 

– De… – kezdtem volna, ám a szél elhallgatott.

Percek múlva hallottam csak meg Ila vékonyka csilingelését:

– Köszönöm, hogy megvédtél. De nem kellett volna. Még a végén rád száll. 

– Szálljon! – pendültem dacosan. – Akkor felmondok! Most már tényleg felmondok! Én nem fogok ebbe beledögleni! Veszett ügy, ennyi.

– Azt nem lehet, te is tudod. Nekem se tetszik, de nem lehet másként. Nyugodj bele, ahogy mindenki. Légy jó, Ava!

Nem válaszoltam, csak a többiek csengését vitte tovább a szél. Ilának igaza van… Folyton csak jár a szám. De nem teszek semmit. Talán tényleg jobb lenne belenyugodnom, ahogy mindenki másnak. Elnéztem a járda széli bokrok alatt gubbasztó hókupacokat. Jön a tavasz, ők is félnek tőle. Egészen behúzódtak az árnyékba. Alig jutott már nekik figyelem. Tegnap még egy komisz kölyök nyúlt a piszkos, latyakos hóért, hogy a társa kabátjához vágja, de ma már ez sem történt meg. Mi meg itt robotolunk egész nap, de érezni, haldoklik az egész. El kellene fogadnom, és igazat adni Kutnak, a mi dolgunk, hogy erőnk utolsó cseppjéig felhívjuk magunkra a figyelmet, életben tartsuk a Telet. Ennyi és nem több.

Aznap már nem vitáztam többet. Csöndben végeztem a munkám. Már nem hangoztattam, hogy felmondok. Úgyse lehet. Persze, néhány napja még hogy ábrándoztam, titkon végiggondoltam a remek mutatóimat, s elképzeltem, mekkora visszaesés lesz majd a brigádnak a hiányom. Ma pedig… Ilának igaza van. Lehetetlen.

Ránk sötétedett, nyugtalan álomba merültem. Hűvös szél simított végig köztünk, én pedig barátném halkan csilingelő suttogására ébredtem fel.

– Ava, ébren vagy? 

– Hm? – kérdeztem vékony, álmos hangon.

– Te tényleg fel mernél mondani? – hangjában remény csendült.

– Jaj, Ila, aludj már, holnap vár a munka.

– Nem tudok, Ava. Te azt mondtad tegnap, hogy igenis nem fogod az életedet adni a munkáért, hogy felmondasz. 

– Igen, igen, ezt mondtam – dünnyögtem álmosan, és azt kívántam, bár elállna a szél, és Ila csöndben maradna. 

Szerencsém lett, de nem tudtam visszaaludni.

Nyúzottan ébredtem, nem ment aznap a munka. Egész délelőtt csak egy gyerek nézett meg, és egy lassú öregasszonynak cseppentem a kezére. Szánalmas teljesítmény. Pedig a Nap is erősebben tűzött, mint eddig bármikor.

Kora délután aztán egy csapásra eltűnt az álmosság a levegőből. Vészjósló nyekergő, recsegő hangot hozott a szél az ajtó fölötti szakaszból. Még a csepegést is abbahagytuk, ahogy feszülten figyelni kezdtünk. Nem, az nem lehet! Mind tudtuk, hogy bekövetkezik egyszer, de mind abban bíztunk, hogy majd csak hosszú napok, sőt, talán hetek múlva. A nyekergés erősödött… 

A hangos roppanásba belerezgett az ereszünk. Oda se mertünk nézni, csak akkor nyitottuk ki a szemünket, amikor meghallottuk a becsapódás jellegzetes, millió darabba törő hangját. Csak bámultuk halott brigádtársunk tetemének számtalan apró szilánkját. A munka első áldozata. A Tél nyugosztaljon, Ebi. 

Némán hullajtottunk egy-egy cseppet érte. Senki nem beszélt, mindenkit hatalmába kerített az elkerülhetetlen látványa. Még Kut is hallgatott.

Kábultan, elgondolkodva tettem a dolgom. Még arra sem emlékeztem, mikor zárt be a boltos néni. Végignéztem az eresz teljes során. Hatalmas lyuk tátongott ott, ahol délelőtt még Ebi lógott. Mindenkit megült a keserű, lemondó hangulat. Eszembe jutottak Ila szavai, melyeket éjszaka suttogott el, és Kutra tekintve láttam, hogy még ő is fél.

Hirtelen jött az ötlet. Elég volt egy pillantást vetnem az utcán közeledő kisfiúra és édesanyjára. A gyerek mind az öt évével lelkesedett a bokor alatti hókupacokért, a gyér gazban kapirgáló verebekért, s míg egyik kezével az anyukájáét fogta, a másikról levette a kesztyűt és kitartotta oldalra, a szomszédos épület ereszéről lógó társaink alá, arra várva, hátha kap egy hideg cseppet tőlük. 

Figyeltem és vártam. Már kész volt a tervem. Koncentráltam, hogy jó legyen az időzítés. A kissrác anyukájának csacsogott, ahogy közeledtek, de a keze végig nyújtva maradt. Most!

Telibe találtam a tenyerét!

– Juj! – Torpant meg, meglepődve, majd vidám mosollyal nyújtotta anyukája felé csupasz kezét. – Nézd, anya! – Az asszony mosolygott.

Utána a fiú felemelte a fejét, hogy megkeressen. Most, hogy már döntöttem, mintha a természet is mellém állt volna. A délutáni utolsó óra napsugara rózsaszínes fényt kölcsönzött nekem. Egyenesen rám sütött. Tündököltem, ahogy talán még soha. Sikerülnie kell! Minden porcikám reszketett az izgalomtól. Éreztem, hogy a többiek is engem néznek. Ila hangja a köztünk végigcikázó széltől ugyanolyan reménykedőn csilingelt fel, ahogy éjszaka. A várakozás utolsó pillanatai a legszebbek. Mindjárt!

A kisfiú keze felemelkedett, tömpe ujja egyenesen rám mutatott, hangja kérlelő volt:

– Anya! Vedd le nekem azt a jégcsapot! 

A nő is felém emelte a fejét. Győzködni sem kellett. Körülnézett, majd kihúzta a földből az egyik járda mellé ültetett, fiatal fácska támaszául tavaly odaszúrt karót. 

– Ne állj alá! – figyelmeztette a gyereket, aztán a fal és közém illesztette a botot.

Néhány elrontott mozdulat, némi nyújtózkodás, és reccs! Akkorát csapott rajtam, hogy elrepültem a bokorig. Egy kicsit megsérültem, de a csúcsomra nagyon vigyáztam, az ép maradt és szép. 

A fiúcska hozzám szaladt, felkapott, kesztyűs kezével letörölt, majd vidáman mutatott az édesanyjának, aki visszaszúrta a botot.

– Köszi, anyu! – Neki most nem számítottak a madarak, a friss rügyek, a rég felolvadt pocsolyák. Csak a Tél számított.

Hamarosan már csak meleg tenyerét és éles kis fogait éreztem. Tudtam, hogy nem sokára vége.

A fiú kézen fogta édesanyját, hogy tovább induljanak. Ahogy távolodva felpillantottam Ilára és Kutra, már biztos voltam benne, hogy megérte.