Hívogató Halál

/A Háromszásas blog kihívására készült írás. Adott címre pontosan háromszász szó./

A behúzott sötétítőfüggöny nem tudta teljesen kizárni a délelőtti napsugarakat, a beszűrődő fénypászmákban álmos porszemek szállingóztak. 

A fülledt nyári csöndben váratlan élességgel megcsörrent a telefon.

Kiss kiemelte nyakából a kötelet, vigyázva, nehogy lerántsa vele a szemüvegét, komótosan lelépett a székről, amin megzörrent a cipője alá terített újságpapír, megigazította a nyakkendőjét és kisétált az előszobában lévő készülékhez. Biztosan a főnöke. Biztosan azt kérdezi majd: „Mit jelent, hogy már másodszor késik el ezen a héten?” Azt fogja mondani, amit egyik laza kollégája szokott: „Kedd van.” 

– Halló?

– Kiss lakás? – a beszélő próbálta elfojtani kuncogását.

– Igen – jött az unott hangú felelet.

– Cserélje nagyobbra! – fejhangú vihogás hallatszott, majd megszakadt a vonal.

Kiss egykedvűen visszatette a kagylót a gombra.

Visszaballagott a nappaliba, megigazította az újságpapírt a széken, majd felállt rá. Fejét beledugta a plafonba rögzített kampóról lelógó kötél hurkába, próbálgatta egy kicsit, kényelmes-e, még a bárszekrény üvegajtajában is megnézte magát, igaz, a feje teteje nem látszott. 

Ismét csörömpölt a kinti telefon. Kiss sóhajtott egyet, lehúzta nyakáról a kötélgyűrűt, ügyelve a szemüvegére, majd leszállt a székről, megigazította a nyakkendőjét és kiballagott az előszobába. Oda sem figyelve emelte fel a kagylót.

– Halló?

– Kiss lakás?

– Igen.

– Cserélje nagyobbra! – Kattanás, aztán már csak a vonal búgását lehetett hallani.

A férfi megcsóválta a fejét és ezúttal a készülék mellé tette a kagylót. Ismét a nappaliba sétált, és a helyére igazított újságra felállva nyakába húzta a kötelet.

Farzsebéből rezegve csendült fel a mobilja. Leemelte fejéről a hurkot, vigyázva a szemüvegére, elővette a telefont és megnyomta a zöld pipát. 

– Halló?

– Kiss lakás?

– Igen.

– Cserélje nagyobbra!

– Átkozott telefonbetyár! Apád meg fizetheti a telefonszámlát! – kiáltotta bele a készülékbe Kiss, mielőtt a hang gazdája kinyomhatta volna. 

Le se zárta a mobil érintőképernyőjét, úgy vágta zsebre a telefont. Aztán lelépett a székről.

Mindeközben egy távoli garzonlakás szürke kanapéján ülő, fekete fürdőköpenyes alak koponyafejét hátravetve felröhögött:

– Korlátlan díjcsomag!

Történelmet írni

/A Háromszásas blog kihívására készült írás. Adott címre pontosan háromszász szó./

Langymeleg szellő susogtatja meg felettünk a hatalmas diófa lombját, megtáncoltatva bőrünkön a fényfoltokat. Csak kint, a napsütötte füvön nyílnak sárga, borzas pitypangok, így a kopár földön nincs gondunk a körülöttük döngicsélő méhekkel. A fiúk nedves pólóikat az udvar határát jelző bokrokra terítették, a kislányok és én csak csavargatjuk a sajátunkból a vizet. Igaz, senkit nem zavar különösebben, hiszen a kánikula miatt kezdtük vízipisztoly-versennyel a tábor első napját. Fogalmunk sincs, ki győzött.

A vetélkedőszellemet mindenesetre meghozta, így aztán kis csapatunk lelkesen fog neki a következő feladatnak: indulót írni. Mi, Vukok a Hupikék törpikékkel szemben, egy héten át. Nagy csata lesz.

Önként jelentkezőt kérek, aki lekörmöli a nóta szövegét. „Mindent rejtő” csapatvezetői hátizsákomból egy copfos leányzó kezébe vándorol a füzet és a toll, míg a többiek lelkes rímfaragásba kezdenek. 

Valaki felveti, hogy írjuk át a rajzfilm főcímdalát, a többiek megszavazzák. Tizenegyen vannak, és nem kell félni, hogy híján lennének a jópofa ötleteknek. Kikeresem a pontos szöveget a telefonomon, hogy segítsek nekik, s néha újat javaslok egy-egy túl esetlenre sikerült rím helyére. Az alakuló dallam csak tovább fokozza a kedvüket, ráéreznek, hamarosan egymás szavába vágnak a találó szavakkal. Hol az eleje, hol a vége formálódik lassacskán a szövegnek, míg már a saját sorainkat dúdoljuk.

– Béna kék pajtások, jobb, ha félreálltok..! – rikoltja aztán büszkén felfedezését az egyik szemüveges kölyök.

– Úgy-se, győz-tök! – kontráz egy vörös lányka, eltalálva a ritmust. 

Egyre gúnyosabb sorok reppennek fel. Hallom, mint kapja el őket valami újfajta, cseppet sem játékos, vad lelkesedés. 

Közbeszólok, mielőtt mindenki teljesen felbolydulna. Elmondom, hogy csak magunkról szabad énekelni, a saját csapatunkat lehet dicsérni, hogy milyen bátrak és ügyesek vagyunk, de a másik csoportot nem szabad lejáratni. Egyébként is, mi méltó ellenfelekkel szemben is tudunk győzni!

10-12 évesek, hamar megértik. 

Még hasznukra lehet, ha megtanulnak tisztességesen küzdeni. Hátha valamelyik ravaszdiból élsportoló, cégvezető vagy politikus lesz.

Jégcsap-meló

/A Pennát a kézbe! blog gyakorlati feladatára készült munka. – Előre megadottak közül választott nézőpont./

– Úgyse mondasz fel! – csivitelte a barátnőm, Ila olyan hangon, hogy legszívesebben megkérdeztem volna, kinek az oldalán áll?

– Dehogynem! Most már betelt a pohár, elegem van! – puffogtam, bár tudtam, hogy ma még úgyse merem megtenni. 

Ila szerencséjére egy kis időre elállt a szél, így nem kellett válaszolnia.

A másik oldalamon – köztünk kis helyet kihagyva – lógó Kut már egy ideje hallgathatott minket, mert mikor újabb fuvallat érkezett, korholó, mély kondulással szólalt meg:

– Inkább a munkával foglalkoznának, hölgyeim, a szájuk jártatása helyett.

– Már megint kezdi… – sóhajtott fel lemondón barátném. 

– Maga jobb, ha nem is mond semmit, Ila! A héten is átlagon aluli volt a teljesítménye. Már a Főnök is megjegyezte, hogy fogjam magát szigorúbban. Példát kéne vennie rólam. Múlt héten – hangja csengőbb, büszkébb lett – harmincnégy bámulást és húsz csöppenést csináltam! Abból hármat nyakba! – S mintha demonstrálni akarná, hogy igenis képes ekkora teljesítményre, lepillantott a kisboltunk előtti járdára, és egy apró, jeges vízcseppet préselt ki magából, egyenesen az üzlet előtt megálló, táskájában kotorászó nő kezére. 

Ila érezhetően zavarba jött. Múlt éjjel a hajnali szélben suttogva bevallotta, hogy neki csak tíz bámulást és hat csöppenést sikerült gyűjtenie.

– Na, ide figyeljen, Kut! – pendültem fel élesen. – Lehet, hogy ön a brigádvezető, de akkor is igazságtalan, hogy ugyanolyan teljesítményt vár attól, aki más körülmények között dolgozik, mint maga! Láthatja, hogy amiatt a fa miatt Ila szinte állandóan árnyékban van. Mégis hogy volna képes ugyanolyan csöppenés-értékeket felmutatni, mint maga? Megmondaná?

– Az nem mentség! Itt kérem, teljesíteni kell! A munka az alapja mindennek. Nézzék meg Ebikét, a kisasszony olyan bámulási mutatókat produkál, hogy vasárnap megkapja A Hónap Legszebb Dolgozója címet. 

– Ebi már majdnem a bejárat felett van. Persze, hogy őt bámulják meg a legtöbben – vitatkoztam még, ám elhallgatott a szél, így már csak magamban dohoghattam.

Csöndben végeztük a dolgunkat. Tündököltünk és próbáltunk minél több csöppenést produkálni. Most, hogy közeledik a tavasz, ez lett az egyik legfőbb munkánk. Télen persze nem így volt, nőnünk kellett, beleadva apait-anyait, de mind tudtuk, hogy az csupán a felkészülés ideje. Aki akkor minél hatalmasabbra nőtt, annak végig több esélye volt bámulásokat gyűjteni, most pedig nyilvánvalóan tovább fogja bírni a robotot, mint véznább társai. Mindig csak a meló!

Lassan besötétedett, mi is leállhattunk végre. Már alig-alig jártak emberek az utcán, ők se néztek már felfele, csak sapkájukat szorosan a fülükre húzva siettek haza. Az éjszaka édes, az éjszaka a mi barátunk. Az a néhány óra, ami alatt nem kell dolgoznunk, amikor nem kell minden percünket feláldoznunk a munka nemes oltárán, hogy beteljesítsük létünk célját. És hogy a Főnök, az Évszakok Váltakozása megdicsérjen minket. 

Reggel a hajnal első, minden egyes nap egyre korábban érkező sugaraival ébredtünk mi is. Várt a kötelesség. 

Nem sokkal később megérkezett a boltos néni. Szotyolát tett a bolt előtti fára akasztott madáretetőbe, majd megfordította a táblát a bejárati ajtón: NYITVA. Mi pedig munkához láttunk. 

Persze a délutánig eltelő időben a kis zöldséges sarkán, az eresz kanyarulatában munkacsoportot alkotó társaink megint túlteljesítettek minket. Kut szokás szerint velük példálózott, hogy ők páran jóval több bámulást gyűjtöttek, mint mi, a csatornán egyesével függők. 

– Mert maguk csak lógnak a munka alól – s hosszú, vaskos méretéhez illő bongással felkacagott. 

Ila egészen összehúzta magát mellettem. Aztán mikor egy kislány megállt a kirakat előtt, hogy orrát az üveghez nyomva vágyakozón pillantson a benti gyümölcskosár felé, nem tétlenkedett. Bizonyítani akart. Összeszedte minden erejét, ami a folytonos árnyékban maradt neki, s útjára engedett egy hideg kis cseppet. De elhibázta, az csak a lányka kapucniján landolt. Kut, csak hogy megmutassa, hogyan is kell ezt, tökéletes időzítéssel, még mielőtt a gyerek továbbindult volna, a sálja fölé, nyaka pelyhes bőrére, ahol a két varkocsba elválasztott haj kettéválik, juttatott egy jeges vízcsöppöt. Riadt odakapás lett az eredmény.

– Ha a csepegés nem megy, legalább gyűjtsék a bámulásokat – vetette oda. 

– Mindent megteszünk, maga is tudja – vágtam vissza.

– Akkor igyekezzenek jobban. Nem elég jók a mutatóik. 

– Mégis mit vár? Mióta fagypont fölé ment a hőmérséklet, az emberek azt hiszik, máris tavasz van. Mindenki a „madarak énekét” hallgatja és a „táncukat lesi” – affektáltam, jelezve, mennyire elegem van ezekből a komisz versenytársakból.

Mindannyian lenéztünk. Láttuk, hogy több ember is megtorpan egy pillanatra, hogy a madáretető körül repkedő vagy a kiszóródott magokat a földről csipegető jószágokat nézze. Egyáltalán, kinek van annyi esze, hogy egy bolt elé, az utcára madáretetőt tegyen? Vagy legalább ezek a szárnyas dögök félhetnének az emberektől. De nem, ezeknek csak az jár a fejükben, hogy megtömjék a begyüket és szaporodjanak. Az emberek meg élvezettel nézik kergetőzésüket.

– Magának mindig csak kifogásai vannak. Dolgozna inkább.

– Nagyon jól tudja, mekkora a teljesítményem! – vágtam vissza élesen csendülve. – Mikor megjelentek az első rügyek, akkor is hoztam az előző heti bámulási szintet.

Magabiztos voltam. Volt mire, ezért is mertem szájalni. A második legjobb voltam a brigádban, pedig hiába voltam átlagos hosszúságú, meglehetősen karcsúra sikeredtem. És gyakran vetült rám az előttünk álló villanoszlop árnyéka is. 

– Ha ennyire ügyes, tanítsa meg a barátnőjét is, kedveském! – Azzal Kut megállított egy szerelmespárt, s élvezte, ahogy a barátjába karoló, nagy sálba burkolózott leány csillogó szemekkel mutogatja a fiúnak, merre nézzen. 

Lányok és gyerekek… Olyan szentimentálisak. Velük a legkönnyebb. Bezzeg tél közepén, akkor egy üzletembert állítottam meg! Még az épület mögötti brigádsorba is eljutott a hírem! Egy kicsit talán még Kut is örült, hogy az övébe tartozom. 

– De… – kezdtem volna, ám a szél elhallgatott.

Percek múlva hallottam csak meg Ila vékonyka csilingelését:

– Köszönöm, hogy megvédtél. De nem kellett volna. Még a végén rád száll. 

– Szálljon! – pendültem dacosan. – Akkor felmondok! Most már tényleg felmondok! Én nem fogok ebbe beledögleni! Veszett ügy, ennyi.

– Azt nem lehet, te is tudod. Nekem se tetszik, de nem lehet másként. Nyugodj bele, ahogy mindenki. Légy jó, Ava!

Nem válaszoltam, csak a többiek csengését vitte tovább a szél. Ilának igaza van… Folyton csak jár a szám. De nem teszek semmit. Talán tényleg jobb lenne belenyugodnom, ahogy mindenki másnak. Elnéztem a járda széli bokrok alatt gubbasztó hókupacokat. Jön a tavasz, ők is félnek tőle. Egészen behúzódtak az árnyékba. Alig jutott már nekik figyelem. Tegnap még egy komisz kölyök nyúlt a piszkos, latyakos hóért, hogy a társa kabátjához vágja, de ma már ez sem történt meg. Mi meg itt robotolunk egész nap, de érezni, haldoklik az egész. El kellene fogadnom, és igazat adni Kutnak, a mi dolgunk, hogy erőnk utolsó cseppjéig felhívjuk magunkra a figyelmet, életben tartsuk a Telet. Ennyi és nem több.

Aznap már nem vitáztam többet. Csöndben végeztem a munkám. Már nem hangoztattam, hogy felmondok. Úgyse lehet. Persze, néhány napja még hogy ábrándoztam, titkon végiggondoltam a remek mutatóimat, s elképzeltem, mekkora visszaesés lesz majd a brigádnak a hiányom. Ma pedig… Ilának igaza van. Lehetetlen.

Ránk sötétedett, nyugtalan álomba merültem. Hűvös szél simított végig köztünk, én pedig barátném halkan csilingelő suttogására ébredtem fel.

– Ava, ébren vagy? 

– Hm? – kérdeztem vékony, álmos hangon.

– Te tényleg fel mernél mondani? – hangjában remény csendült.

– Jaj, Ila, aludj már, holnap vár a munka.

– Nem tudok, Ava. Te azt mondtad tegnap, hogy igenis nem fogod az életedet adni a munkáért, hogy felmondasz. 

– Igen, igen, ezt mondtam – dünnyögtem álmosan, és azt kívántam, bár elállna a szél, és Ila csöndben maradna. 

Szerencsém lett, de nem tudtam visszaaludni.

Nyúzottan ébredtem, nem ment aznap a munka. Egész délelőtt csak egy gyerek nézett meg, és egy lassú öregasszonynak cseppentem a kezére. Szánalmas teljesítmény. Pedig a Nap is erősebben tűzött, mint eddig bármikor.

Kora délután aztán egy csapásra eltűnt az álmosság a levegőből. Vészjósló nyekergő, recsegő hangot hozott a szél az ajtó fölötti szakaszból. Még a csepegést is abbahagytuk, ahogy feszülten figyelni kezdtünk. Nem, az nem lehet! Mind tudtuk, hogy bekövetkezik egyszer, de mind abban bíztunk, hogy majd csak hosszú napok, sőt, talán hetek múlva. A nyekergés erősödött… 

A hangos roppanásba belerezgett az ereszünk. Oda se mertünk nézni, csak akkor nyitottuk ki a szemünket, amikor meghallottuk a becsapódás jellegzetes, millió darabba törő hangját. Csak bámultuk halott brigádtársunk tetemének számtalan apró szilánkját. A munka első áldozata. A Tél nyugosztaljon, Ebi. 

Némán hullajtottunk egy-egy cseppet érte. Senki nem beszélt, mindenkit hatalmába kerített az elkerülhetetlen látványa. Még Kut is hallgatott.

Kábultan, elgondolkodva tettem a dolgom. Még arra sem emlékeztem, mikor zárt be a boltos néni. Végignéztem az eresz teljes során. Hatalmas lyuk tátongott ott, ahol délelőtt még Ebi lógott. Mindenkit megült a keserű, lemondó hangulat. Eszembe jutottak Ila szavai, melyeket éjszaka suttogott el, és Kutra tekintve láttam, hogy még ő is fél.

Hirtelen jött az ötlet. Elég volt egy pillantást vetnem az utcán közeledő kisfiúra és édesanyjára. A gyerek mind az öt évével lelkesedett a bokor alatti hókupacokért, a gyér gazban kapirgáló verebekért, s míg egyik kezével az anyukájáét fogta, a másikról levette a kesztyűt és kitartotta oldalra, a szomszédos épület ereszéről lógó társaink alá, arra várva, hátha kap egy hideg cseppet tőlük. 

Figyeltem és vártam. Már kész volt a tervem. Koncentráltam, hogy jó legyen az időzítés. A kissrác anyukájának csacsogott, ahogy közeledtek, de a keze végig nyújtva maradt. Most!

Telibe találtam a tenyerét!

– Juj! – Torpant meg, meglepődve, majd vidám mosollyal nyújtotta anyukája felé csupasz kezét. – Nézd, anya! – Az asszony mosolygott.

Utána a fiú felemelte a fejét, hogy megkeressen. Most, hogy már döntöttem, mintha a természet is mellém állt volna. A délutáni utolsó óra napsugara rózsaszínes fényt kölcsönzött nekem. Egyenesen rám sütött. Tündököltem, ahogy talán még soha. Sikerülnie kell! Minden porcikám reszketett az izgalomtól. Éreztem, hogy a többiek is engem néznek. Ila hangja a köztünk végigcikázó széltől ugyanolyan reménykedőn csilingelt fel, ahogy éjszaka. A várakozás utolsó pillanatai a legszebbek. Mindjárt!

A kisfiú keze felemelkedett, tömpe ujja egyenesen rám mutatott, hangja kérlelő volt:

– Anya! Vedd le nekem azt a jégcsapot! 

A nő is felém emelte a fejét. Győzködni sem kellett. Körülnézett, majd kihúzta a földből az egyik járda mellé ültetett, fiatal fácska támaszául tavaly odaszúrt karót. 

– Ne állj alá! – figyelmeztette a gyereket, aztán a fal és közém illesztette a botot.

Néhány elrontott mozdulat, némi nyújtózkodás, és reccs! Akkorát csapott rajtam, hogy elrepültem a bokorig. Egy kicsit megsérültem, de a csúcsomra nagyon vigyáztam, az ép maradt és szép. 

A fiúcska hozzám szaladt, felkapott, kesztyűs kezével letörölt, majd vidáman mutatott az édesanyjának, aki visszaszúrta a botot.

– Köszi, anyu! – Neki most nem számítottak a madarak, a friss rügyek, a rég felolvadt pocsolyák. Csak a Tél számított.

Hamarosan már csak meleg tenyerét és éles kis fogait éreztem. Tudtam, hogy nem sokára vége.

A fiú kézen fogta édesanyját, hogy tovább induljanak. Ahogy távolodva felpillantottam Ilára és Kutra, már biztos voltam benne, hogy megérte.

Kiálts!

/A Háromszásas blog kihívására készült írás. Adott címre pontosan háromszász szó./

– Tehát nem emlékszik, kisasszony?

– Nem igazán.

– Jó… Akkor próbáljuk meg máshonnan – mondta türelmetlenül a zömök férfi és megvakarta az állát. – Volt fegyver a támadónál?

– Nem volt.

– Fenyegette magát?

Mielőtt a lány válaszolhatott volna, egy magas, középkorú, gondozott szakállú férfi kaján hangon közbeszólt:

– Nem kellett fenyegetnem. Jött magától.

A barna hajú lány tekintete ijedten rebbent a szemüveges férfi felé, majd a bíró rögvest koppanó kalapácsára.

– Csendet! – Utasította amaz a vádlottat. – Folytassa! – Intett állával az ügyésznek. 

Ő biccentett, már kérdésre nyitotta a száját, s miközben közelebb lépett a lányhoz, hogy eltakarja előle feltételezett támadóját, megigazította szemüvegét.

Ekkor hirtelen megfordult a világ. A lány újra a szobájában érezte magát. Látta az olvasólámpa fényétől sárgás könyvlapot, ismét hallotta, ahogy mögötte megnyikordul az ajtó. Felkelt az íróasztal mellől, és megfordult. Kirajzolódott annak az embernek a nyurga alakja, akinek a közelsége már korábban is feszélyezte. Kellemetlenül érezte magát mellette, bántónak találta a tréfáit, és bár nem tudta volna megfogalmazni miért, de kínos volt vele kettesben maradnia. 

Az utca felől egy közeli szórakozóhely zenéje hallatszott be a nyitott ablakon keresztül. A szél meglibbentette a függönyt.

– Hallod ezt? – kérdezte a férfi.

A lány, bár szó nem jött ki a száján, bólintott. Úgy érezte, egy idegen biccent.

– Ezt a dalt soha nem fogod elfelejteni.

Egy hang a fejében figyelmeztette: Kiálts! A férfi megigazította szemüvegét és közelebb lépett. Kiálts! Hallotta a szomszéd szobából átszűrődő beszéd zaját. Kiálts! De ő csak állt bénán. Némán.

– Tehát megfenyegette magát?

– Igen.

– Védekezett?

– Nem 

– Tudta, hogy a szomszéd szobában ott a nagynénje?

– Igen.

– Kiáltott segítségért?

– Nem – a lány hangja egyre halkabb lett.

– Miért nem?

– Nem tudom.

– Mondja, meg tudná indokolni legalább egyetlen döntését ésszerűen?

– Nem.

– De miért?

– Mert ott nem voltak döntések.

Hétköznapi holmik

/A Kezdetben oldal világépítős játékára készült írás. Feladat: bemutatni a mágiát vagy technikai fejlettséget/

– Maga most tényleg házalni akar ezekkel? – kérdezte cinikus hangon az esztergapadnak támaszkodó fiatal legény.

Karját keresztbe fonta a mellén, úgy nézte öreg, pakolászó mesterét.

Az ősz hajú, simára borotvált arcú férfi megállt a mozdulatban, kiegyenesedett és mutatóujjával feljebb tolta orrán az okulárét. Ingerülten sóhajtott.

– Neked talán van jobb ötleted, fiam? 

– Van! – csattant fel a kese hajú fiú, és tekintetét az öregébe fúrta. – Például ne sodorja bajba az üzletét és saját magát ezekkel az ostoba ábrándjaival!

A férfi állta a pillantását, majd nagyon fújt. Aztán szó nélkül folytatta a pakolást. Úgy tenyérnyi magas, hengeres eszközöket rámolt nagy, erős hátizsákjába. A holmik olykor fémes hanggal egymásnak koccantak, az oldalukon kiálló forgatható rúd néha beleakadt egy másik darab alul kilógó, rugós lábaiba vagy a köztük lévő éles fémalakzatba. Olyankor az öreg morrant egyet, majd olyan óvatossággal választotta szét őket, mintha valóságos kincsek volnának.

A legény egy darabig csak nézte, majd sarkon fordult és bement a műhely hátsó részébe. Kisvártatva néhány elnyűtt törlőronggyal tért vissza. Leguggolt a merevített vázú, kissé már kopott táska mellé, és kiszedte az utoljára belepakolt gépezeteket. Egy rongyot terített az alattuk lévőkre, majd gondosan ráhelyezte az iménti kettőt. Újabb rongy, újabb két holmi egymás mellé. Mestere nem szólt rá. Csöndesen állt egy ideig, majd lelkes hangon beszélni kezdett:

– Gondold csak el, fiam! A mi népünk asszonyainak ez az egyszerű szaggató már mindennapos dolog. Kinyújtják a tésztát, felhúzzák a szaggatót és útjára engedik felette. Oda sem kell nézniük, az lyukaszt egyet, aztán odébb lép a kis lábain és jöhet a következő szaggatás. Mostanra olyan jól beállítottam, hogy már alig hagy köztes tésztát. Sőt, még a formát is lehet cserélni benne! Közben meg már lehet is telerakni a tepsit vagy nyújtani a következő adagot. Ennek minden háztartásban ott a helye! Hidd el, a háziasszonyok jó célközönség! Elég, ha páran kipróbálják, és szájról szájra fog járni, mennyire megkönnyíti a sütést. Kicsiben kell kezdeni, úgy előbb bizalmat szavaznak majd az eszközeinknek – közben az öreg szórakozottan megfogott egy kesztyűt és elkezdte vele leseperni a szerelőpultról a fémforgácsot.

A legény végzett a pakolással, bekötötte a zsák száját, becsatolta a ráhajtóját. Olajfoltos kezével leporolta a nadrágjára hullott forgácsot, majd felkelt, és miközben hátára vette a nehéz táskát, megkereste az öreg tekintetét:

– A zhunok gyűlölnek minket, mióta csak itt vagyunk. Ne higgye, hogy a tésztaszaggatói ezt megváltoztathatják.

/A zhunokról szó esett már az alábbi két háromszázasomban: Függöny és Küldetés./

Küldetés

/A Háromszásas blog kihívására készült írás. Adott címre pontosan háromszász szó./

Arany-tenger, 4692. a Sármány havának 12. napja

Hajójuk két napja bontott vitorlát Zhungguo ország keleti partján. Még egyheti út áll előttük. Ha ugyanilyen békés marad a tenger, és jó irányból kapják a szelet.

A fiatal leány most is a korlát mellett állt és próbálta benntartani reggelijét. Soha nem utazott még hajón, az állandó imbolygást nehezen viselte a gyomra. Két napja alig evett és aludt valamit. Ráadásul apró, alig három hüvelyk hosszú lábfejein, melyekkel járni is csak tipegve tudott, nehezen egyensúlyozott.

Az alacsony, karcsú lány volt az egyedüli zhun a hajón. Arca nem különösebben szép, inkább idegen vonásaival hívhatta fel magára a legénység figyelmét, de kicsi, az ittenieknél laposabb orra egészen helyes ábrázatot kölcsönzött neki. Hosszú, kékesfekete haját nagy kontyba tűzte, teknőspáncél hajfésű díszítette, fülében hozzá illő, lógós fülbevaló. Fekete, mandulavágású szemei fáradtan csukódtak le, mikor végre úgy érezte, visszafordulhat. Egy közeli ládára ült, közvetlenül a korlát mellett, gondosan eligazgatva egyszerű, halványrózsaszín köntösruháját, széles selyemövét.

Itt sem volt jó, de legalább friss tengerillatot hozott a szél, és érezhette a még jócskán melegítő nap sugarait, ahogy a fény felé fordította arcát. Odalent a kajütben számára kellemetlen volt az állott levegő, és a barbár matrózok testének szaga. Nem véletlenül mondták a tengerészek, hogy a hajó nem nőknek való hely.

– Jól van, kisasszony?

Tudta jól, mit vár tőle családja, különösen atyja. Tudta, hogy feladata van. Naiv, aki azt hiszi, országok számára fontos lépések csupán a csatamezőn vagy a tárgyalóasztalnál történnek. Bár amire ő utasítást kapott, jóval lassabb, csöndesebb módja a történelem alakításának. Ám nem kevésbé fontos. Ez a tudat eltökéltté tette. Állát magabiztosan felszegte, bár még enyhén émelygett:

– Igen, úr! Én vagyok teljes jóságosan már, köszönöm. 

Tizenöt esztendős volt, mikor a barbár kereskedő megvásárolta feleségnek. Azóta erre nevelték. S most, tizennyolcadik születésnapja után Moizana Hang úton volt a Hét Királyságba, sosem látott vőlegénye felé.

Függöny

/A Háromszásas blog kihívására készült írás. Adott címre pontosan háromszász szó./

Zhungguo ország, 4692. a Vakond havának 23. napja

Ritmust vertek a dobokkal, majd felharsantak a kürtök. Megcsikordultak a láncok, a nehéz vas eresztékek felnyögtek, s hamarosan tompa puffanással kinyílt a két hatalmas kapuszárny. Érezte, ahogy megemelik, majd a lábak dobogásának ütemére zötykölődve elindultak.

Amikor haláru és a tenger szaga csapta meg az orrát, tudta, hogy a kikötő mellett haladnak el. Később veszekedő embereket hallott. Aztán gyerekzsivajt. Mindent érzett, mindent hallott, de nem nézhetett ki az ablakon. Csupán abban bízhatott, hogy a szél meglebbenti a függönyt.

A menet megállt. Érkezésüket kürtszó jelezte, majd hallani lehetett a súlyos tölgyfakapu nyílásának zajait. Több percig is eltartott, mire mind bevonultak, majd alakzatba rendeződtek a csenyang, a kancellár rezidenciájának tágas udvarán.

Itt volt hát, a három hatalmasság egyikének palotájában. Harsonaszóval üdvözölték. Ahogy az a császárnak kijár. Félrehúzta kissé a gyaloghintó függönyét, s jelt adott.

A hordárok ekkor tették csak le a palankint, hiszen uruk elfogadta az üdvözlést, vagyis hajlandó vendégként a palota udvarára lépni. Kinyílt az ajtó, majd egy, zhun vérűhöz képest magas, többrétegű, köntösszerű selyemruhába öltözött férfi lépett a döngölt talajra. Arca hosszúkás volt, bőre, mint minden zhunnak, sárgás árnyalatú, fiatal vonásain sokat idősített a hosszú, fekete bajusz és a vékony, hosszú szakáll. Mandulavágású szemeit a négyszintes, fából épült palota minden emeletén kifelé hajló cseréptetős párkányára függesztette.

A mellvédek mögött hatalmas zászlókat tartó férfiak és nők sorakoztak. Egy helyi szolga széket hozott neki, ő helyet foglalt. Elkezdődött a tiszteletére adott műsor. Félórás, zenével kísért, remekül megkoreografált zászlóforgató előadás. Megtapsolta. Bár valóban tetszett neki, tanácsadói mindenképp ezt javasolták. Ugyanúgy, ahogy pontos utasításokat adtak az elkövetkező megbeszélés minden pontjára is.

Most feláll, kíséretével bevonul az épületbe, majd mindent úgy tesz a konzultáció alatt, ahogy tanácsosai mondták. Addig is, bár tettei nem, legalább a tekintete szabad lehet. Aztán ismét felemelkedik a palankin, és mindent eltakar a függöny.