Ceruzanyomok – ’20 augusztus – Írós bakancslista

Címzett:  Eliza

Másolatot kap: Agatha, Daremo, Morhen, Réka, Sethemba, Wendy

Tárgy:  Életművek, mit szeretnénk még bakancslistásan megírni, maradandó vagy elévülő írások, ilyesmi

Kedves Eliza!

Úgy képzeld el, hogy amikor feldobtad ezt a témát, és a csapat megszavazta, kissé pislogtam, hogy hát jól van, de erről mi a fenét lehet írni? Nem akarom egyik régi sztorimat se újra megírni, és pont, ezt hova cifrázzam?

Most meg megjött a kedvem a cifrázáshoz, nem is tudom, miért, de egészen lelkes lettem, mikor eszembe jutott, hogy ezt a levelet még nem írtam meg, és most írhatok erről.

Előre is elnézésedet kérem, ez nem amolyan “pontról pontra” levél lesz, mint amiket már olvashattál párszor tőlem, inkább személyes és régi történetek is előkerülnek benne. Ha nincs kedved ilyesmihez, csak vágd a kályhába a levelet, sose tudom meg. : ) 

No, ha még itt vagy, azt jelenti, nem bánod. : D 

Amikor a bakancslistára gondoltam, elsőként a régi sztorijaim jutottak eszembe, vajon azok közt akad-e olyan, ami iránt úgy érzek, hogy “ezt mindenképp meg akarom írni egyszer!” ?

De akármilyen határozottan rá is vágtam elsőre egy nemet, azért csak motoszkált bennem, hogy van olyan történetem, ami máig gyakran eszembe jut, szívesen gondolok vissza rá, és már nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy talán megírhatnám felnőtt fejjel, vagy csak valamiért elő-előjön bennem mindig.

Egyik ilyet még hetedikben írtam (izé, most belenéztem, a főszereplők 11 évesek, lehet, hogy még korábban követtem el?), “A kis lázadó” címmel, és egy posztapokaliptikus világban játszódott. Természetesen erősen hatottak rá – illetve azok ihlették – az akkori olvasmányaim, és roppant gyerekes volt, hiszen egy kiskamasz akarta megmondani a végén a frankót a felnőtteknek.
Bár akkoriban esélyesen nem gondoltam ennyire konkrétan végig, de a fő kérdése az volt a történetnek, hogy egy maréknyi túlélő emberközösség mit kezd a beteg tagjaival? Hiszen egy kislétszámú populációt az öröklődő vagy fertőző betegségek hamar tönkretehetnek, de emberek, nem irthatunk ki valakit, csak mert megbetegedett. (Említettem már, hogy szerettem a bioszt?) A kérdésre én megadtam (volna) a magam válaszát, mert volt ötletem, mégsem írtam végig a történetet. Mert magam is éreztem, hogy az a válasz nem is csak túlidealizált, de egy akkora logikai öngól volt, ami még nekem is feltűnt. Innentől csak maradt a dilemmahelyzet, hogy mi volna a helyes ilyen körülmények között, de ezt (minő meglepő) általános iskolásként valahogy nem tudtam feloldani. Ezért soha nem fejeztem be.
Ami miatt itt említem, annak két oka van: egyrészt, talán pont ebből a tapasztalatból kiindulva, azóta óvatosabban nyúlok az ilyen nehéz témákhoz, másrészt, mert azért csak elő-előjön bennem ez a történet. Részben, mert bevallom, ciki vagy sem, valahol büszke vagyok rá, hogy ca, hetedikesként ilyesmi foglalkoztatott, másrészt, mert ahogy már gyakran említettem, hogy mindig is írtam és olvastam mindent, így azt hiszem, anno volt bennem némi “sci-fis érdeklődés” is (volt sztorikezdeményem űr-orkokról is, meg robotokról is). Na, ezt a vonalat garantáltan nem fogom soha folytatni, még ha a felvetett kérdések érdekelnének is. Azt viszont nem zárom ki, hogy elő fogok még venni ilyen húzós témát, mert már van elképzelésem, hogyan lehetne jól megfogni, de ahhoz még tanulnom kell. Csak majd más zsánerben, a sci-fit messzire elkerülöm.

A másik történet, amiről mesélnék neked, az tényleg többször megfordult már a fejemben, hogy megírhatnám YA-ként. Ha egyetlen kedvec sztorit kéne választani a sajátjaim közül, ez lenne az, a Szövetség. Nem azért, mert annyira jó, hanem mert annyira hozzám nőtt az évek során. Ez ca. hatodikban kezdtem el, és nagyjából tizedikig írtam.
Próbálom nagyon röviden összefoglalni a lényegét, mert ne haragudj, nem bírom ki, ezt mindig is szerettem volna elmesélni valakinek (pár ember már azóta áldozatommá vált), hogy miről szól, meg úgy egyáltalán, szeretek róla mesélni. ^^
Fiktív világban játszódott négy (kezdetben három, csak aztán felfedeztem, hogy a négy elemhez lehet jellemeket kötni) főszereplővel. Őket direkt úgy építettem fel őket, hogy mindnek van valami, amiben jó, és valami életből hozott hátránya, amiben, vagy ami miatt gyenge, de ezeket a hátrányokat tudják egymás számára kompenzálni, ha összefognak. A gyerekek összetörtek egy palackot, amiből kiszabadult a gonosz Szellem, és elkezdett a világban mindenféle rossz dolgot csinálni. A gyerekek találtak három különös figurát, egy öregembert, egy legényt és egy szép nőt, – soha nem neveztem meg, mik ők, de mindent láttak, mindent tudtak, de csak tanácsokkal segítettek -, akik közölték, hogy ők egy szövetség tagjai, és most az ő feladatuk visszazárni Szellemet a palackba. (Aki eddigre már messzire járt, kb. csak az általa okozott károk nyomai után koslathattak.) (És ehhez találniuk kell egy-egy állatot – mert cuki állat kell -, és egy-egy Tanárt – mert mester karakter is kell, de ezt anno nem jutott eszembe így hívni -, akinek a jelleme szintén illett volna a gyerekek jelleméhez, és persze nagyon szókimondón meg is magyaráztam, hogy más-más temperamentumú gyerekhez más-más tanár/mester illik.)
Kalandok sora jött, és bár ezt sem fejeztem be, a végét már tudtam: valahányszor a négy gyerek segít egymásnak, kihúzzák egymást a bajból, lent a pince mélyén, ahová korábban a palack esett, egy-egy üvegszilánk közelít a másikhoz és összeforr. És így, csak így tudják visszazárni a Szellemet a palackba, hogy egymásért tesznek jó dolgokat, egymás mellett hoznak jó döntéseket.
A végére pedig elképzeltem egy jelenetet, amiben a négy gyerek panaszkodik a három “lénynek”, hogy mennyit szenvedtek “emiatt a hülye Szövetség miatt”, amit ők a nyakukba sóztak, és a figurák közlik velük, hogy ezt a szövetséget nem ők hárman kötötték köztük, hanem ők maguk négyen, és ez a szövetség a Barátság.
És, ami a csavar az egészben, hogy mindig is szerettem az olyan történeteket, amik kicsit nyitottak, olyan értelemben, hogy a végén nem azt érzem, hogy “Ők ott legyőzték a gonoszt”, hanem hogy “Én is lehetnék az a karakter, az én életemben is van gonosz, és nekem ugyanúgy van erőm legyőzni”. Mert azt is beleépítettem a sztoriba, hogy voltak korábbi Szövetségek, korábbi tagok – elő is kerülnek -, és lesznek is később még, és ezt az érzést akartam a végére, hogy lehet, hogy Te vagy a következő tag. (És erre kaptam egy jó ötletet, mikor meséltem valakinek, hogy az utolsó jelenetben, időben kicsit később, üljön ott másik négy barát egy másik iskolában, mintegy utalásképp. Ez annyira tetszett, annyira találó volt, annyira az, amit szerettem volna, hogy azóta is sajnálom, hogy nekem nem jutott eszembe, : D ) (És az a nagyon érdekes – nekem -, hogy eleinte “csak úgy írtam, ami jött”, és ahogy folyt a történet, gondolkodtam el, hogy na de mitől is szabadult el Szellem? Mert ha időről időre elszabadul, kell, legyen valami oka. Plusz olyan esetlennek tartottam az olyan sztorikat, ami “véletlenül” pont arról az időről szólt, amikor A Nagybetűs Ellenség / Gonosz, akármi elszabadul, a főhősök jól legyőzik, aztán se előtte, se utána nincs hasonló nagy gebasz. Szóval itt a sztori szerint a gyerekek megtalálták a palackot, nem tudták, mi az, valahogy összevesztek, és közben leejtették, és úgy szabadult el a Szellem. És csak évekkel később, már a történet előrehaladtával jöttem rá, hogy ez mekkora jó ötlet, és “kép” lenne, hogy ha arra hegyeztem ki az egészet, hogy a Szövetség = Barátság, és az egymásért tett jó dolgok, jó lépések – tizenkevés éves voltam, ne várj olyan filozófiát, hogy mi számít jó lépésnek, döntésnek, oké? : D – zárják vissza a palalkba a Szellemet, akkor az egymás ellen tevés, a veszekedés szabadította el. És ez, amikor a jelenetet írtam, nem is volt a fejemben!)
Erre a történetre, bármilyen gyerekes és béna volt is, ahogy megírtam, máig örömmel gondolok, máig egy klassz ötletnek érzem, amit 12-16 évesen alkottam. És egyik oldalról pont, mert máig szeretem, szívesen elővenném és átírnám (csak nem ennyire szájbarágós módon, mert ez esélyesen az), másik részről pont ezért nem, mert ez annak a kornak volt a története, az életem, a gondolataim része volt, de az az idő elmúlt. Ez pedig egy szép emlék.
Amit viszont akár újraírom valaha, akár nem, tovább vinnék, az a “hangulat” – nem tudom, hogy nevezzem -, hogy hogyan lehet belealkotni egy regénybe az érzést, hogy “Ez akár te is lehetnél, ez a Te életed”. Nem tudom elmagyarázni, ennél jobban nem is akarom, mert azzal “lelőném a poént” a mostani regényemmel kapcsolatban, azt meg nem akarom. Csak annyit, hogy nekem erre egy csodás megvalósulása volt Görgey Etelka / Raana Raas Csodaidők c. története. Ő az egyik karakter nevét használta írói névként, és ez ugyanazt az érzést adja vissza. Az ő regényeit olvasva ültem és pislogtam, hogy igen, ez az, ezt akarom én is!
És ami még ide fontos lehet, hogy – ezt nem fogom kifejteni, mert magándolog -, ebben a regényben nem egy olyan apróság volt, ami visszatérő elem nálam, és ilyen vagy olyan formában tudom, hogy elő fogom még venni, vagy már elő is vettem. (Csak ezekről nyilván nem beszélek.)
(Oké, nem kéne ennyit beszélnem… Hamarosan elszégyellem magam, és leveszem ezt a cikket. : D )
És hogy ezt miért nem fejeztem be? Egyszerűen kinőttem belőle. 

A regényt, amit ca. 18-22 évesen írtam, nem akarnám újraírni / folytatni. Azt már emlegettem egy korábbi cikkben, hogy túlzottan beengedtem mást az alkotói folyamatba, és egy idő után jobbnak éreztem az ő ötleteit, ráadásul úgy éreztem, hogy ez már nem az én sztorim. Mondhatni elegem lett, megutáltam a regényt. Mégis a késő-kamasz / kora-felnőtt éveim részét képezte, de túl hamar “kiadtam a kezemből”.
Meg ott is volt olyan kérdés, amit ott és akkor nem tudtam feloldani, és amiatt akadtam el: Nem tudtam, ha én azt szeretném bemutatni, hogy egy gyenge karakter hogyan válik erőssé, a sorsát a kezébe vevő figurává, akkor annak már az elején meg kell-e mutatkoznia, vagy pont akkor jó a fejlődés, ha az elején még csak gyengének látjuk? Mert azt valahonnan – már magam sem tudom, honnan – tudtam, hogy kellenek az előjelek, valahol meg olvasóként bosszantott a csomó olyan regény, ahol a főhős vagány, nagypofájú, erős, eleve egy ellenálló figura, aki persze jól legyőzi a gonoszt. Mert én azt gondoltam, hogy az “átlag kamasz olvasó” (= én is) nem érzi magát húde erősnek és keménynek, aki szembe tud szállni a gonosszal. És pont az “átlag, magát bénának érző kamasznak” akartam azt mondani, hogy de, te is lehetsz hős és legyőzheted a saját gonoszod. De ha egy olyan karakterből indulok ki, akiben már ott az erő csírája, akkor szájontöröltem az egészet.
Ezen valahol ma is agyalok amúgy, bár kezdem kapisgálni. : D
És ha már ennyit meséltem sztorikról, erről csak az anno, 20-23 évesen írt kedvcsinálód hagyom itt:


“Windorweh, a Szelek Városa. Karcsú sziklatornyok. És sárkányrepülőn közlekedő lakosaik. Egy magányos, fantáziálgató, anyátlan kislány. Egy rettenetes járvány.
Hosszú utazás. Aminek mozgatórugója egy hazugság. Néhány vándorszínész.
És az ő életük, titkaik. Egy különös forgatókönyv. Ami erősen hajaz a valóságra. Vagy a valóság hasonlít egy már megírt történetre?
Sorsok. És az azokat alakító döntések…
És az Élet Tüze.”

Ezek voltak a régi történeteim. Egyet sem írnék újra amolyan “bakancslistásan”, mégis vannak olyan gondolatok, érzések, momentumok – és itt csak töredékéről beszéltem -, amikhez visszanyúlok, amik máig ugyanolyanok, ugyanolyan fontosak nekem. Azt hiszem, ezeket szeretném továbbvinni (és amúgy akarva, akaratlanul teszem is, látom az ötleteimen), ezeket szeretném megírni.

De mi a helyzet a mostani ötleteimmel? Van “bakancslistás”?

Jelenleg kettő nagyobb van. (A kicsikkel most nem foglalkoztam, bár elvétve akad egy-egy novella, ami fontossá válik számomra, de azok részben épp a terjedelmük miatt, nem kerülnek bakancslistára, hiszen ha annyira fontosak, akkor meg is írom őket, nem fognak a fiókban porosodni. Ha meg nem írom meg, akkor nem fontos. Ennyi.) 

Az egyik már régóta formálódik, de még nem álltam neki írni. Gaslamp fantasy, ami mostanában érdekel. (Ez megint külön sztori, hogy miért, röviden, mert úgy érzem, itt végre lehet fiktív világom anélkül, hogy a világépítősök egyből fel akarnának lógatni és elvennék az életkedvem is.)  Bárhogy nézem, két kötetre jön ki jól az íve, a háttér egy háború, a főszereplők két különböző nép tagjai, két eltérő kultúra és különböző vallás, amiknek szerepük lesz, és a karakterek nem beszélnek közös nyelvet. (Ennél többet egyelőre nem mondok, mert hát lehet, hogy egyszer megírom O: ) )
Ez röviden: még mindig tetszik, szeretném megírni, de nem tartok ott tudásban, hogy erre képes legyek. (Ez amúgy a már sokat emlegetett Fémfolyó.)
Sokáig agyaltam ezen, és nem is tudtam elengedni, amíg végül nem jött egy másik ötlet, ami most fontossá vált számomra.

Ami szintén egy gaslamp fantasy, erős romantikus szállal (halljátok, mire beismertem magam előtt, hogy most ilyet szeretnék írni… most ott vagyok, hogy szerintem az önhazugság egy létező szó, és kiválóan tudunk vele elferdíteni dolgokat), steampunk feelingű művégtagokkal, világítótornyokkal és fénymágusokkal. És ebben is vannak olyan elemek, amik már a legelső, 10-11 évesen írt történetemben is szerepeltek. És amik  még mindig mocorognak bennem.
Most ez az, amit fontos, ami miatt utánaolvasok dolgoknak, amin gondolkodok, hogyan álljon össze, etc.
De nem tudom, meddig?

A korábbi történetek alapján úgy 4-5-6 évig érdekel egy sztori. Aztán vagy abbahagyom az írást egy időre, vagy más kezd érdekelni, vagy valami lesz. Persze, lehet, hogy a mostani “énem” már okosabb, tudatosabb, előrelátóbb, mint a tizen-huszonéves énem, de lehet, hogy ez a periodikusság megmarad. Nem látok a jövőbe.
De most azt látom, hogy ami régen érdekelt, annak elemei érdekelnek most is, még ha nem is akarom, nem is figyelem, akkor is felbukkannak, de vannak új dolgok is, amik érdekelnek, ahogy mindig is voltak a korábbiakhoz képest újak, és akkor valahogy a korábbiak már elveszítették a jelentőségüket. Huszonévesen nem éreztem indíttatást, hogy újra/tovább írjam a Szövetséget, most nem érzem, hogy foglalkoznék az Élet Tüzével. Egyszerűen már nem érdekel.

Viszont egyiket sem fejeztem be. Valahogy mindig “kinőttem” belőlük. És bár persze most a mostani sztorim köti le a gondolataimat, érzéseimet, ez valószínűleg később is így lesz, “ki fogok nőni” a mostani történetemből. Így viszont butaság lenne rábökni a most épp fontos sztorira, hogy hú. nekem ez bakancslistás, én ezt mindenképp meg akarom írni. Persze. Meg akarom. Most. (Pár év múlva már nem biztos.)

Szóval ahol jelenleg tartok: azt érzem “bakancslistás” feladatnak, hogy írjam meg azt, ami most érdekel. Lehet, hogy nem lesz jó, lehet, hogy nem vagyok hozzá elég jó írástechnikailag, íróként, lehet, hogy már megint, mint tizenévesen is, a képességeim fölé lőttem az ötletemmel, érdeklődésemel… De _most_ ez érdekel. Ebbe vagyok képes munkát fektetni, ez köt le érzelmileg, ez érdekel. Mert csak.
És megtehetem, hogy félreteszem, mint ahogy megteszem a háborússal is, mert az nagyobb, több szintű, nehezebb, mint amit most elbírok akár tudásilag, akár érzelmileg, de a mostani ötletem most érdekel igazán. Ha most nem foglalkozok vele, talán megint felkerül egy “jó ötlet lett volna, csak…” csak soha nem írtam meg listára.

Talán a mostani hangulatom teszi, talán ez a hülye vírushelyzet, amiben nem tudjuk, mi lesz holnap, talán az, hogy az orvos barátnőmtől elhangzott olyan, hogy “ja, ha elkapod, te nem biztos, hogy kibírod”. De most az van bennem, hogy nincs időm. Vagy most foglalkozok valamivel, ami most érdekel, vagy nem biztos, hogy lesz később. Vagy most be tudok lőni egy kihívást jelentő, de még nem elérhetetlen célt, vagy választhatok aközött, hogy tizensok évig dolgozok valamin, amit a végén esélyesen elbénázok, mert előtte nem volt semmi tapasztalatom, vagy soha nem írom meg, vagy aközött, hogy gondolkodok egy még mindig roppant nehéznek érzett, de talán átlátható, egykötetes regényen, amihez érzem magamban a lelkesedést is, és jól vagy rosszul, de megírom. Mert most úgy érzem, ennyit még átlátok, és ha nem is lesz jó, később át tudom dolgozni, fel tudom fogni, mit csinálok. (Gáz vagy sem, egy többkötetes sztorinak bár kb. már van sejtésem az ívéről, még nem látom át annyira, hogy egyáltalán meg tudjam fogni a fülét, hogy na, ez itt kezdődik.)

Nem tudom, mennyire lett zavaros, amit eddig írtam, értitek-e, miért döntöttem úgy, hogy bár vannak régi, és új, a mostaninál “nagyobbat szóló” (már ha jól csinálom) ötleteim, mégis azt mondom, a mostani regényötletem nekem a bakancslistás?

Mert nem akarom úgy feldobni a bakancsot, hogy végig csak _készültem_ arra, hogy “majd egyszer…” _Most_ van időm azt írni, ami most a leginkább érdekel, most van időm akár brillírozva, akár bénázva, de csinálni, most van időm azokkal lenni, akik fontosak, most van időm fogni a fejem, hogy ezt a cikket megírtam, most van időm azt mondani, hogy ne halogassunk, mert abból csak be nem fejezett történetek lesznek, most van időm szeretni, most van időm adni magamból (ha csak ezt a cikket is). Most van időm élni.


 

spacer

Leave a reply