Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 2.

Címzett:  WendyRéka
Másolatot kap: AgathaDaremoElizaMorhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

Megjöttem a cikk második felével. Az előzőhöz hasonlóan sorra veszem, hogy mikor szoktam elakadni az írással, ezúttal “bármikor beütő események” kapcsán.

Meg tudok torpanni, ha… : 

  1. Történik valami az életemben

Van, hogy rossz hírt kapok, van, hogy aggódok, van, hogy izgulok, van, hogy örömtáncot járok, van, hogy csalódott vagyok…  Ez hosszabb megtorpanást általában nem okoz – önmagában -, erről ITT már írtam.

Ahogy kezelem:

Hozzáteszem, nem mindegy azért, mi történik, nem mindegy, hogy máról holnapra kidobnak az albérletemből, vagy elpusztul a kutyám, vagy izgatottan várok egy e-mailt. De nagyvonalakban úgy állok ehhez, hogy úgyis mindig van valami. Arra várni, hogy teljesen, száz százalékosan nyugalom és béke legyen, felesleges. Nem lesz.

Ha épp fel vagyok pörögve, vagy nagyon letörve valami miatt, és nem úgy reagálja le az agyam, hogy ez írásra sarkallná, hanem inkább visszafogja, akkor egyszerűen hagyok egy kis időt magamnak. Szerintem nem kell állandóan, a hét minden napján produktívnak lenni, néha bőven eléggé lefoglal az, hogy megéljem a pillanatot, az eseményt. És ez így van jól. 🙂 Csak az idő nem mindegy, meg az arány, hogy mekkora esemény mennyire bénít le? Van, amíg az segít, hogy nem erőltetem az írást, de egy pont után, ha összeszedem magam és nekiülök.

  1. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok

Kezeket fel, ki volt már úgy, hogy olvasott valami remek írást, és előjött az “én soha nem fogok így írni *könnyezős smiley helye* ” érzés? : D Nem mondom, mértem már magam kedvenc írómhoz, Victor Hugóhoz is, de még élő íróhoz is, akire felnézek. Mert naná, hogy szeretnék jól írni, szeretnék úgy írni, mint akiket én klassznak tartok, szeretném, ha az én olvasóim is majd azt éreznék, mint én, amikor az ő munkájuk volt a kezemben. Ez tök jó, azt jelenti, hogy nem érem be kevéssel, és hogy nem tartom magam zseninek. 

De valljuk be, egyrészt erre reálisan nincs sok esély, másrészt ha mégis lenne, jelenleg, ahol épp csücsülök, onnan ez még nem látszik, szóval ugyanúgy azt látom, hogy bukott helyzet.

A gondolat, ami kihoz a bénaság érzésből:

Őszintén? A józan ész. Elfogadom, hogy soha nem leszek olyan, mint akiket példaként állítok magam elé. (Azt nem ígérem, hogy nem is fogok próbálkozni! : D ) 

Tegyük fel, hogy ők A-B-C kategóriások, én azért Zs-nek nem tartom magam, de mondjuk legyek egy T. Esélyem sincs A-B-C-vé válni, viszont két lehetőségem van: nyekergek és nem írok, mert én sose leszek C, és akkor világ életemben megmaradok T-nek, vagy írok, tanulok, fejlődök úgy, ahogy nekem épp megy, és felküzdöm magam egy jó kis M-ig. Messze nem egy C, de ha azon aggódva, hogy soha nem leszek még C se, nem írok, soha nem jutnék el az M-ig. (Bocs, elég könnyen előrukkolok valami béna szemléltető példával, abban a hiszemben, hogy így érthető lesz, amit mondani szeretnék. : D )

És hogy mit érek egy M szinttel? Sokat!
Egyrészt én sem csak A-B-C kategóriás könyveket olvasok és tudok élvezni, néha tök jó valami kis egyszerűbb.
Másrészt ez a szint, amit emlegetek, már tényleg a Victor Hugoi szint (tetszőleges kedvenc író behelyettesíthető), és nem ez az általános. A legtöbb író nincs ezen a szinten, mégis jó, mégis olvassák, mégis tud élvezhetően és tartalmasan írni. És nekem az bőven elég.
Harmadrészt, soha nem tudhatom, ki az, akinek épp akkor, épp az a kis M kategóriájú sztori hozott valami jót. Megtörtént már velem, hogy konkrétan katarzisszerű, rádöbbenős élményt hagyott bennem egy dalocska, amit bármelyik másik pillanatomban giccses gitáros éneknek titulálnék (most is), de ott és akkor pontosan arra a sorára volt szükségem. Lehet, sőt biztos, hogy nem lesz minden sorom fenomenális, de nem tudhatom, mikor jön pont jókor valakinek, pont az a sor. És nekem ez elég.
Ráadásul frászt kapnék, ha nem lennének körülöttem, előttem olyanok, akikre felnézhetnék, akikről példát vehetnék. (Meg amúgy szerintem még aki nekem A-B-C kategóriás, az nem is tudja magáról, vagy nem gondolja magát annak, és én is azt hiszem, addig van jól, amíg nem gondolom magam annak. Ha egyszer annak gondolom, szóljatok rám, hogy valami nem stimmel, jó?)

És még egy gondolat: van olyan ismerősöm, aki nálam százszor tehetségesebb író lenne. De nem ír. (Az az ő dolga, hogy lustaságból-e, vagy mert így döntött.) Melyikünknek van nagyobb esélye megjelenni? A kérdést nyitva hagyom.

  1. Ha rossz könyvet/novellát olvasok

Voltam már úgy, a közelmúltban is, hogy felhúztam magam azon, hogy egy nekem nem tetsző (erősen szubjektív megítélés!) művet nyomtatásban láttam, míg az én dilemmázós, filozofálós, szerintem értékes és értelmes (nyilván ez is szubjektív : D) írásom még annál kisebb szintű elismerésre sem volt méltó. Na, ott azért volt egy “baccátok meg!” érzés. Bocs, nem szépítem, napokig morogtam barátoknak, hogy ezt úgy miért? (Plusz ez csökkentette egy másik munkám értékét is a szememben, csak erről konkrétumok nélkül nehéz írni, úgy meg nem akarok, a lényeg, hogy azt éreztem, kihoztam magamból mindent, amit tudtam, ezt nem éreztem rossznak, és csak valami kegyelem-buksi-simi jutott.)
Egyszerűen visszavetett a gondolat, hogy “ma ez kell, hogy kiadjanak”.

Mit lehetne tenni?

Bevallom, egy darabig csak nyekeregtem és puffogtam, és fogadkoztam, hogy nem, én egy szint alá akkor sem vagyok hajlandó adni, ha “ez kell a népnek”. Nekem a szöveg, de még valahol maga a történet is, eszköz, és épp ezért, ha úgy lesz élő, ez szolgálja a fő célt, minden probléma nélkül beleveszek csúnya beszédet, – számomra – közönséges megfogalmazást, bármit. De csak azért, hogy eladható legyen, nem. Ennyi.
Itt az maradt, hogy reménykedtem, hogy ez, amit tapasztaltam és éreztem, csak egyéni eset, nem általános. Csak épp bénán jött ki, csak én voltam túlérzékeny, csak van valami az okok között, amiről kívülről nem tudok, de amúgy van igény olyasmire is, amit én szeretek írni. És mivel amúgy látok kiadva olyan könyveket, novellákat, amiket igenis jónak, szépnek, értékesnek tartok, így nem is volt veszve semmi, csak “rosszkor voltam rossz helyen”. Bosszankodtam egy darabig, próbára tettem a barátaim türelmét a panaszkodásommal, de ennyi.
Mert igazából milyen lehetőségem volt?
– Írok olyat, amit kiadva láttam, amin felhúztam magam, mert azt képzelem, hogy az kell. (És esélyesen nem is azért számított jónak az az írás, ami nekem nem tetszett benne, hanem valami tök más miatt, amit az enyém meg nem tudott.) De erre nem voltam hajlandó, azért vannak határok.
– Nyávogok még egy sort, és nem írok semmit.
– Írom tovább, amit én jónak gondolok, és reménykedek. (Spoiler: bejött!) 

  1. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba

Nem egyszer próbáltam már másokkal ötletelni, a segítségüket kérni, ha elakadtam, figyelni a tanácsaikra… Ők olyan emberek, akiknek valamilyen készségét sokra tartom, okosak, jó barátok, segítőkészek, klassz ötleteik vannak, számít nekem a véleményük, nem véletlenül. Akkor hogy tudnak visszavetni?

Az a kulcs, hogy nem ők vetnek vissza, hanem én magamat. Azzal, hogy túlzottan hallgatok rájuk, és bármit mondanak, mindent jobb megoldásnak érzek, mint a sajátomat, és egy-egy ötletelésnek néha az a vége, hogy ostoba, műveletlen, logikátlan, fantáziátlan kis csomónak érzem magam. Mert amit más mond, azt mindig jobbnak érzem. 

Megoldás?

Az nyilvánvaló volt, hogy nem náluk van a gond. Ha lehúzóak, lekezelőek lennének, eleve nem mesélnék nekik az ötleteimről, nem kérném a tanácsukat. Ők tényleg jó szándékból segítenek, a tudásuk is megvan hozzá, de mégsem működik a dolog. 

Eleinte az volt a gond, hogy én sem gondoltam át eléggé a dolgokat, és úgy álltam eléjük ötletmorzsákkal, azt meg könnyű megtorpedózni, és azt láttam, hogy egy másik ember ugyanazokból az elemekből más sztorit fog kihozni, mint amit én keresek. Egy idő után már megtanultam a “megszokott kérdéseket”, és már eleve úgy gondoltam át a dolgot, hogy vajon hol, mire kérdeznének rá, és egyre nagyobb volt a munkának és átgondolásnak az a része, amit önállóan is meg tudtam csinálni.

A másik rész az, amikor valójában más a gond, mint amiben segítséget kérek. Konkrétumokban, logikai hibákban nagyon jó segítség tud lenni egy külső ember, pont azért, mert külső, elfogulatlanul nézi a sztorit. Technikai segítséget nyújt, és amikor tényleg valami írástechnikai, világépítési gond van, akkor egy nagyon nagy segítség tud lenni. De van, hogy nem ez a gond, de ezt külső szem nem fogja látni. Ő egy megoldandó feladatot lát, amit én felhoztam neki problémaként, és arra keresi a megoldást, tök jogosan. De, legalábbis nálam, van, hogy inkább érzelmi, lelki szinten van a gond a sztorival, abban meg egy külső ember nem fog tudni segíteni. 

Hiába gondolkodunk együtt azon, van-e a karakternek kellő motivációja, elég magas-e a tét, logikus-e a világ, ha igazából nem ezek miatt nem kerek a fejemben a történet. Ha másokkal együtt ötletelek, gondolkodok, én is ezekre a technikai dolgokra figyelek, gondolok, közben megeshet, hogy van egy “önhazugság” a sztoriban, valami, amit nem vallottam be magamnak sem (vagyis másnak nyilván nem fogom.) Csak egy példa, hogy érthető legyen: agyaltam, agyaltunk a kalandon, mi történjen, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, de csak amikor elengedtem minden elvárást és megnéztem, hogy _engem_ igazából mi érdekel a sztoriból, akkor vallottam be magamnak, hogy egyébként egy szerelmes történetet szeretnék írni. (Hogy ez nekem mekkora menet volt bevallani magamnak!)

(Hű, most azért remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy ez a rész nem a barátaim ellen szól! Egyszerűen csak máig kérdés bennem, hogy a sztori elején érdemes-e a nagyon eltérően gondolkodó emberekkel együtt dolgozni – esetemben érzelem- és karakterközpontúként cselekmény- és világépítőkkel -, vagy sem? – mert amúgy jelenleg a második legnagyobb parám, hogy valami logikátlanságra fog épülni a sztorim… Régen ilyenen nem aggódtam, de el kell ismernem, hogy ez sajnos fontos. De így meg folyamatosan bennem van, hogy úgy írok, hogy “X és Y itt mibe kötne bele?”)

  1. Bétázás után XD

Erről egy teljes cikket szeretnék írni, szóval itt most csak röviden: Engem is le tud hangolni, amikor bétázás után visszakapom “összepirosozva” a szövegem, pláne, ha különböző dolgokat mondanak, mit, merre kéne javítani? 

A megoldást jelentette:

Azt tisztázzuk, hogy ettől még ugyanúgy vacak érzés visszakapni, hogy mi a rossz. De! Sokat segít azt tudatosítani, hogy ez az én szövegem, és enyém az irányítás. Az én döntésem, kinek és mennyiben fogadom meg a tanácsát és mennyiben nem, de így a felelősség is, hogy milyen lesz végül a szöveg. (Néha azt érzem, itt a gond, hogy van, aki azt várja, hogy a béta majd tökéletesre korrigálja az ő kis hibás szövegét, és neki elég csak autopilotban javítani. Aztán jön a rádöbbenés, hogy a béták nem ugyanúgy javítanak, és esélytelen mindenkinek egyszerre megfelelni, és bizony ugyanúgy az írónak kell döntenie.) 

Illetve az, hogy nem egyesével nézem a javításokat, hanem egyszerre mindet, és a “mintát” keresem. A közös pontot. Volt pl., hogy két bekezdésen belül minden béta más mondatot jelölt meg, hogy mit és hogyan javítana, de ebből nem azt a konklúziót vontam le, hogy A vagy B mondat rossz, hanem hogy abban a két bekezdésnyi részben van valami képzavar. És lehet, hogy egy tőlük független, sokadik módon javítottam.

  1. Írnék, de nincs ötletem

Hát ez időnként megesik. : D 

Ami nekem bejött:

A kihívás keresés. Mondjuk én az vagyok, akit egy feladat inkább motivál és nem leblokkol, mert kihívásnak tekintem, nem korlátnak. Ha van ötletem, akkor lehet, hogy korlát lenne, de most olyan helyzetről beszélünk, hogy nincs. Akkor meg nekem sokat tud segíteni valami blogos játék, hogy “írj egy 300 szavas sztorit ezzel a címmel”, vagy “írj egy novellát erről a képről”, mert akkor van valami, amit készen kapok, nekem elég a megvalósításon agyalni. Aztán az ilyen kisebb feladatok közben szokott jönni valami “nagy ötlet” is, értek ezalatt egy önálló novellára vagy regényre való ötletet.

De az is sokat segít, ha pár napig nem erőltetem, csak élem az életem, figyelek, zenét hallgatok, és megvárom, hogy valami felkeltse az érdeklődésem.

(Persze, ide sok más megoldás létezik, rengeteg cikk született már erről, olvasgassatok és próbálkozzatok! : ) ) 

  1. Kavarognak az ötletek a fejemben

Voltál már úgy, hogy volt egy halom ötleted, vagy épp egy sztorihoz egy csomó lehetséges útvonalad, de “nem állt össze” a dolog? Én rengetegszer.

Megoldás:

Nekem a jegyzetelés vált be. Leülök és sorba, pontokba, drámai ívbe, etc. szedem az ötleteimet, leírok mindent, ami a fejemben van, néha, ha nem hallja más, hangosan is végiggondolom, sokat segít a tisztázásban. Pár nap múlva általában kialakul valami kép, ami mentén el tudok indulni. (Mintha egy puzzlenak elkezdeném azokat a részeit összerakni, amiken elsőre látom, hogy összeillenek, és a tenyérnyi darabokból, még mielőtt amúgy meglenne a teljes kép, már igazából tudnám, hogy mit fog ábrázolni.)

Összegezve kicsit a két fentit: ha nincs a fejemben semmi, akkor beviszek dolgokat – kép, zene, feladat… -, ha meg túl sok van, akkor leülök és rendezem, tisztába teszem, “kiadom” őket.

  1. Indokolatlan halogatás 

Amikor ötlet is lenne, kedv is lenne, idő is lenne, vagy épp csak javítani kéne, de valahogy mégis inkább végigpörgetem, történt-e valami érdekes valamelyik írós csoportban facebookon, meghallgatok két számot, lementek két új pint a kézműves táblámra és már este is van. Ismerős?

Mit lehet tenni indokolatlan halogatás esetén?

Egyrészt megnézni – önmagunkhoz őszintén! -, hogy tényleg nincs indok? Nem lehet, hogy félek valamitől, hogy nem is érdekel annyira a téma, hogy… akármi?

Ha a fentire igen a válasz, vagyis tényleg nincs indok: Semmi baj, nyugodtan facebookozhatok, játszhatok, pinterestezhetek. Nem muszáj mindenkiből kiadott írónak lenni, engem sem kötelez senki.

  1. Ha “megijedek” a saját témámtól

Új pont, nem rég jöttem rá, hogy ilyen is van, pedig már korábban is elkövettem. 

Van, hogy egy téma túl fontos nekem, túl személyes – még ha kívülről nem is látszik -, vagy egyszerűen túl nehéz. És ettől megijedek. Megijedek, hogy nem tudom a jó választ – gyakran eleve azért írok valamit, mert én magam keresem a választ egy kérdésre -, hogy milyen üzenete lesz a sztorinak, hogy talán nem jól gondolkodok, hogy mi van, ha kívülről is meglátják, miért írtam igazából azt a történetet…? 

Most úgy érzem, ez a legnagyobb gát bennem. Hogy “nem írok jól”, hogy más jobb, gyorsabb, ügyesebb, hogy “ennyi idősen itt vagy ott kéne tartanom”, ezek lehet, hogy órákra, vagy pár napra épp letörnek, ha épp rosszabb napjaimat élem, de tartósan nem. Ezekkel úgy vagyok, hogy az egyetlen mód, ahogy nem fogok fejlődni, pont az, ha nem írok, és ezzel összességében el is intéztem ezeket. (A köztes pár napban pedig türelem-kitüntetést osztogatok a barátaimnak, amiért elviselnek!)
De belegondolni, hogy valami rossz üzenet van a történetemben, hogy a gondosan megtervezett fantasy világ ellenére is “lebukok”, hogy akaratlanul is “kiadom magam”, az meg tud bénítani. 

Megoldás?

Még én is keresem. : ) 

Volt, hogy segített egy pohár bor, elengedtem tőle a félelmeket, de ezt azért nem javasolhatom megoldásként. : D 

Rengeteget segített egyik kedves bétám egy mondata, amikor kihátráltam egy nehéz jelenetből – más szemszögből írtam meg, és így elsikáltam a dolgot – , amiben elmondta, hogy ez nagyon erős lenne, de bele kell állni. És működött! Biztosan nem tökéletes, de én is éreztem, hogy sokkal erősebb lett úgy a történet, hogy meg mertem írni a nehéz jelenetet.

Szóval amellett, hogy én is keresem, hogyan parázzak rá kevésbé ezekre a kérdésekre, egyelőre egyetlen megoldást találtam: Bele kell állni! (Csak közben hogyan védjem meg magam? Erre még nem találtam meg a választ.)

Remélem, volt, akinek segített ez a fura, pontokba szedett cikk, ha másban nem, legalább abban, hogy nem csak ő tud megtorpanni időnként. : ) 

Ehhez az elemzős hozzáálláshoz most illene, hogy megnézzem, mi(k) lehet(nek) a közös pont(ok) a megtorpanásaimban és megkeresem a mintát, de ez majd egy másik alkalom lesz. Most bőven elég volt ezeket leírni. : D Nekem személy szerint sokat segített, hogy ezt így végiggondoltam, mert most már nem csak azzal állok ott egy-egy helyzet előtt, hogy vonogatom a vállam, hogy hát, nem tudok írni, és ennyi. 

Hajrá mindenkinek! Vizsgáljátok meg a szokásaitokat, az indokaitokat, és keressétek meg a saját válaszaitokat! Ezek csak az enyémek voltak. : ) 

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Daremo
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 1.

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: AgathaDaremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

A cikk megírása előtt direkt nem olvastam utána a témának, hogy minél inkább a saját tapasztalataimat, meglátásaimat írjam le. De amiket korábban hallottam, olvastam, azok már valamennyire benne vannak a gondolkodásomban. Ilyen volt, amit emlékeim szerint Varga Bea egyik előadásán hallottam, hogy az embernek vannak visszatérő elakadásai egy történet írása során. Azóta ezeket figyelem is magamon, bár még sok sztorit meg kell írnom, hogy lássam, mi az, ami visszatérő, mi csak adott szövegnél előjött dolog. 

Mindenesetre ezen a gondolatmeneten elindulva két részre osztottam a mostani témánkat (lehet, ezt is hallottam valahol, de már nem emlékszem): Előbb az időszakhoz kötődő, visszatérő elakadásaimról írok, aztán olyanokról, amik valamilyen történéshez kapcsolódnak.

Mindegyik végén írok pár sort, hogy nekem mi szokott segíteni, vagy mivel próbálkoztam már, de ezek nem titkos varázslatok, lehet, hogy nekem bejött, neked nem fog, vagy épp fordítva, esetleg te tudsz valami jó megoldást. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy kísérletezni kell, én is azt teszem. : ) Olvasgatok módszereket, másoknak mi sikerült, kipróbálom, aztán lassan majd kialakul, nekem mi válik be. Már ahol és amikor tényleg kell is valamit csinálni. : ) 

Most az első, a következő cikkben a második csokorról fogok írni.

Időszakhoz kötődő blokkok

  1. Nagy “életúti blokk”
  2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka
  3. Írás közbeni blokkok
    1. Elkezdeni
    2. Kritikus, fontos jelenetek
  4. Írás utáni blokk

Eseményhez kötődő blokkok

  1. Ha történik valami az életemben
  2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok
  3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok
  4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba
  5. Bétázás után XD 
  6. Írnék, de nincs ötletem

Időszakhoz kötődő blokkok

1. Nagy “életúti blokk”

Nem vagyok még olyan idős, ilyen nagy, több éves kihagyásom csak egyszer volt, abból jöttem ki úgy két-három éve. (Erről és a lehetéges okáról már írtam ITT.) De nem tartom kizártnak, hogy lesz még.

A lényeg röviden, hogy mikor több év kihagyás után újra szerettem volna írni, ott ültem és pislogtam, hogy még egy nyúlfarknyi novellát se tudok összehozni, holott tizenévesen már regényekben gondolkodtam. Nem volt ötletem, nem tudtam, hogy álljak neki, totál üresség.

Amit megpróbáltam:

Hozzátartozik, hogy nem csak az írással volt gondom ekkor, lelkileg is egy mélyrepülésből próbáltam kilábalni, de gyanítom, a két dolog összefüggött. (Szóval nem ennyi volt önmagában a megoldás.) De ha már tanultam a flow-élményről, megpróbáltam a gyakorlatban is felhasználni. 

(Kép forrása: https://netterapia.hu/flow-az-aramlat-elmeny/)

Az volt a gondolatmenetem, hogyha még egy novellától is begörcsölök, mert túl nehéznek érzem, viszont szeretnék legalább annyi sikerélményt, hogy legalább megírtam valamit (ekkor még nem az volt a cél, hogy jól írjam meg, csak az, hogy megírjam), akkor lejjebb kell tennem a lécet. Olyannyira, hogy már olyan alacsony legyen, hogy felhúzzam magam, hogy “nem igaz, hogy még ezt sem tudom megcsinálni!” és tényleg teljesíthető legyen. Ekkoriban találtam a 300-as blogra is, és elkezdtem írni a címekre. Azt az örömöt, hogy végre megírtam összefüggő 300 szót! : D

Párszor még megcsináltam, utána meg már apránként ugyan, de nőtt az önbizalmam és az igényem is, hogy hosszabb szövegeket írjak, kvázi nehezebb feladatokat oldjak meg. És jöttek hozzá az ötletek is. Azóta több novellát megírtam, volt köztük gyengén és klasszul sikerült is, és épp egy regényvázlaton dolgozom. : ) 

2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka

Most épp ebben vagyok a regény kapcsán. : D 

Novelláknál is eddig mindig eljött, meg most regénynél is, amikor annyi ötletem van, és nem látom még át a szálakat, és annyi felé el tudnám vinni a történetet, és nincs fix pontom. (Nagyon vicces, mert van barátnőm, aki ezen fogja a fejét, én meg csak azt látom a saját sztorimnál, hogy hát bármin tudok alakítani, mindenről csak benyomásszerű képeim vannak, most még minden mozgásban van, mert még bármi lehetséges.) Nem is tudom egyébként, hogy ez érthető-e, elképzelhető-e egyáltalán annak, aki nem szokott így lenni. : D

Ez egyébként nagyban összefügg azzal, hogy én alapvetően érzelmi ívet tervezek, arról van egy képem, hogy kb. mit szeretnék belőle kihozni – de van, hogy arra is több lehetőséget látok XD -, és ahhoz rakom a cselekményt, és ott halok le, hogy de hát kb. bármi történhet, ami kifejezi azt az érzelmi változást, amit akarok. De az se sokkal jobb, ha arra is van ötletem, mi történjen, mert akkor meg egyeztetni kell a kettőt, és képesek módosítani egymáson, és akkor megint nem fix semmi. Tényleg nem bírom egyelőre értelmesebben megfogalmazni, mert még magamnak se igazán sikerült, a legtalálóbb kifejezés eddig a “Minden mozgásban van”.

Amit megpróbáltam:

Még nem tudom pontosan beazonosítani, mikor kell “csak várnom”, mikor teszek pont azzal jót, hogy nem ülök a vázlat felett és agyalok, hanem csak “lebegtetem a fejemben” az elképzeléseket, kérdéseket, takarítok, mosogatok, zenét hallgatok, élek, és egyszercsak bevillan a megoldás – volt már ilyen, nem is egyszer, néha a legváratlanabb pillanatokban -, és mikor kell pont, hogy leülni, akkor is, ha nem érzem úgy, hogy lenne bármi értelmes gondolatom, előszedni a vázlatos, ötletelős füzetem és megpróbálni meglátni a kuszaságban a történetet és összerakni.
Volt, hogy barátnővel ötleteltünk, elsősorban a cselekményen. (Már csak azért is, mert az másnak is kézzelfogható, ha a fejemben lévő lelki ívről, fordulópontokról, dilemmákról kezdek mesélni, mindig arra jutok, hogy a másik nem érti, általában túl elvont ahhoz, hogy konkrét cselekmény nélkül el tudjam mondani érthetően, és valami furán van összekötve a fejemben, mert ennél nem igazán tudok kapcsolódni másokhoz, és ufónak érzem magam.) Ez az ötletelés volt, hogy megadta a lendületet, lett történés is a sztoriban, és utána már össze tudtam rakni és megírni. És volt, hogy ugyan egy délután alatt összeraktunk – na jó, én inkább csak hallgattam – egy regénnyi cselekményt, és utána nem bírtam már foglalkozni a sztorival, lebénított és elvette a kedvem, pedig tök jól összraktuk, de az volt bennem, hogy nem én csináltam, ez már nem az én sztorim, és én ilyet nem tudnék, túl béna vagyok, meg minden hasonló.

Nem tudom, hogy ez segített-e, vagy az, hogy az egész igazából egy “slice of life” novella volt, de legutóbb az vált be, hogy nem engedtem be senkit az alkotói folyamatba, nem ötleteltem senkivel,csak a végén a kész novellát mutattam meg. (Erről kicsit bővebben később, az eseményhez kötődő blokkoknál.) De egyébként itt is úgy érzem, hogy kellett előzménynek pl. az az együtt kigondolt novella, ott a másik gondolkodásába belelátni sokat segített abban, hogy most egyedül is sikerült, összerakni.

Ha ide, a “minden mozgásban van” részhez van valakinek ötlete, mit lehetne csinálni, várom szeretettel, életeket mentene! : D (karakterekét is)

3. Írás közbeni blokkok

Amikor már tudom, mit akarok, megvan a vázlat annyira, hogy el tudjam kezdeni magát az írást. De mégse… XD

a. Elkezdeni

Írjak remek első mondatot, tegyek bele írói ígéretet, de ne lőjem le a poént, mutassam be a karaktereket, hogy érdekesek legyenek, de az igazán izgi dolgok úgyis később derülnek ki róluk, és persze a megfelelő ponton indítsak mind a cselekmény, mind az érzelmi ív kapcsán. Ez akkora feladat, hogy sose sikerül elsőre jól, néha nem is bírok nekiállni írni.

Amit próbáltam:

Ha egyszerűen nem tudom pontosan, mi legyen a nyitás, vagy több ötletem is van: 

Nem az első jelenettel kezdek, hanem valamelyikkel, ami jobban megvan a fejemben. Aztán ha már legalább egy megvan, vagy akár több, akkor jobban látom a “köztük feszülő szálat”, és jobban be tudom lőni, hogy oké, ha ide akarok eljutni, akkor kb. itt kell kezdenem, mert itt indul el a folyamat.

Ha már tudom, mit akarok írni, csak úgy érzem, túl sok mindenre kell figyelnem: 

Nem egyből jól akarok írni – legalábbis ez a cél. Csak megnézem, milyen jelenettel induljon a történet, és megírom, ahogy sikerül. Aztán legfeljebb kidobom és újraírom, vagy egy csomót javítok benne, de már lesz valamim, amit javíthatok.

Akárhogy is, eddig úgy láttam, bár nekem nagyon kell, hogy meglegyen a sztori eleje a folytatáshoz, mégis az változik a legtöbbet a végéig, mert kidobom, újraírom, vagy csak mindig visszatérek és elhintek benne dolgokat, javítom az infóadagolását, ahogy megszületik a folytatás és hozzáalakítom a kezdést.

b. Kritikus, fontos jelenetek

Általában ezek egész élesen megvannak a fejemben, sokszor ezek vannak meg legelőször a fejemben. Néha még azelőtt, hogy maga a történet teljesen kialakulna. Persze, formálódnak, pontosodnak ezek is, de azért van egy magjuk, ami fix. Ezeknek általában azért állok neki nehezen, mert ezt tényleg nagyon jól szeretném megírni, tudom, milyen hatást szeretnék vele kiváltani, tudom, hogy fontos a karakterfejlődés szempontjából is. 

Amit próbáltam:

Egyrészt ide is, de az kb. a legtöbb helyre jó, hogy nem akarom egyből jól megírni. Egy csomó görcsöt el lehet így kerülni. Ki látja, hogy az első változat béna volt? Senki, mert mire megmutatom valakinek, addigra javítom. (Azért ez nem megy ám mindig könnyen, de lehet rá tudatosan törekedni.)

Szoktak segíteni a zenék, esetleg képek is. Ha a jelenethez, a történethez vagy karakterhez kapcsolok valamit, az segít hangulatba kerülni, elengedni a “mit fognak hozzá szólni…?” gondolatokat.

És, erre nem vagyok büszke, de volt már, hogy egy pohár bor segített ellazulni annyira, hogy elengedjek mindent és csak élvezzem, hogy megírhatom azt a jelenetet, és bátran le merjem írni a vadnak tűnő gondolatokat, megfogalmazásokat. Úgy voltam vele, mint az első bekezdésben említett esetben, hogy legalább már lesz valami, amit javíthatok, ha hülyeség is, a végén senki nem fogja látni. És tudjátok, mi lepett meg? Nem egyszer volt, hogy másnap is jónak találtam az így írt jeleneteket, kicsit kikupáltam, és később, a béták is azokba javítottak bele a legkevesebbet. Ezt azért elég fura volt megtapasztalni… És nem, erre a módszerre azért nem fogok rászokni. Bár néha elgondolkodok, hogy lehet, hogy az emberek egy jó része alapjáraton tudja annyira kevesebb görccsel élni az életét, mint én egy pohár bor után? 

Ami még itt segített, főleg, ha csúcsjelenet, vagy a lezárás előtt álltam, hogy előbb átolvastam és javítgattam, a teljes előzményt. Azt figyeltem meg, hogy nem bírok úgy nekiállni a végső fontos részeknek, hogyha az elejében még sok javítanivaló van. Valahogy kell, hogy az rendben legyen, és mire összehozom, el is kap a történet lendülete, és valahogy jobban “érzem”, hogyan is írjam meg jól a fontos jeleneteket.

4. Írás utáni blokk

Ezt nem is nevezném igazi blokknak, de megemlítem, mert ez is egy “nem tudok írni” időszak azért. Ha végeztem egy novellával és leadtam – eddig csak pályázatra vagy játékra írtam, magamtól inkább regényezek/nék, ha végre el tudnám kezdeni XD -, utána pár napig, hétig nem is tudok másikra gondolni. Az idő változó, ha fontos volt nekem az adott történet, akkor még egy darabig a a “hatása alatt vagyok”, felidézem magamban a jeleneteket, elvagyok a saját fejemben és jól érzem ott magam.

Amit megpróbáltam:

Időt hagyok magamnak. : ) Pár napig úgy érzem magam ilyenkor, mint vizsga után, élvezem a frissen a nyakamba szakadt szabadságot, pótolom az addig elhanyagolt egyéb dolgokat, takarítást, leveleket, teendőket, amiket megtehettem, hogy halogattam. Lassan úgyis eltávolodok a sztoritól, és elcsitul a “Jó ég, leadtam! Mi lesz most?” izgalom is. 

Ha ez valamiért hosszabb ideig tartana, és egy-két hét után sem kezdene el magától a fejembe kúszni mondjuk a regényem, akkor viszont már tudatosan elkezdek vele foglalkozni. Előveszem a vázlatom, ahhoz kapcsolódó zenéket hallgatok, elkezdem áthangolni magam egy új történetre.

Folytatás a következő cikkben. : )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

10 fantasy klisé és ötletek a megváltoztatásukra

Sétálj be egy könyvesboltba és fantasy könyvekkel telerakott, hosszú polcsorokat fogsz találni. De a legtöb kötetben ugyanazok a klisék szerepelnek, és sokuk olyannyira megjósolható, hogy elég lenne csak a hátsó borítót elolvasnod, hogy kitaláld az egész cselekményt. Namármost, nem azt javaslom, hogy szabadulj meg a regényed összes fantasy kliséjétől (ha megtennéd, az már valószínűleg nem lenne többé fantasynak tekinthető ; ) ), viszont elszórakozhatsz azzal, hogy a csavarjaidat ezekre a régi, öreg klisékre építed. Szóval itt van egy lista a 10 legnépszerűbb fantasy sablonról és javaslatokról, hogy inspiráljanak: változtasd vagy csavard meg a kliséket, hogy egyedi, érdekes regényötleteket kapj!

És bár természetesen nem minden fantasy könyv tartalmazza ezeket a kliséket, sok közülük igen. Semmi baj nincs a klasszikus fantasy történetekkel, de néha szórakoztató hagyni, hogy a fantáziád elszabaduljon és másként rendezze a dolgokat. Ha van néhány fantasy klisé, ami tényleg zavar és én elfelejtettem, vagy te tudsz olyan jó fantasy könyvekről, amik kitörnek az alap fantasy formából, írd meg nekünk kommentben!

1) Prófécia a Kiválasztottról

Tudod, hogy ennek itt kellett lennie, igaz? A fantasy könyvek jó része tartalmazza különböző formáit a jóslatnak, mely szerint a vonakodó, kis senkiként induló hős fogja megmenteni a világot.
Például: Aragorn (A Gyűrűk Ura), Harry Potter (Harry Potter), Aidan (The Door Within), Eragon (Örökség-ciklus) és még sokan mások.

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: A hősről szóló prófécia helyett szólhatna a jövendölés egy felemelkedő gonoszról? Mi lenne, ha az, akiről a jóslat szól, egy elkényeztetett, gazdag ficsúr lenne, aki egész életében tudott róla, nem pedig egy szegény béres? Vagy egyszerűen ki is vághatnád a jóslatot és *dobpergés * lehetne egy olyan karaktered, aki magától motivált a világ megmentésére. Ez a klisé mostanában nagyon népszerű, szóval írnom kellett egy teljesen különálló blog posztot (angol, eredeti), hogyan fordítható meg ez a fantasy sablon.

2) Középkori európai világ

Nagyon kevés olyan fantasy világ létezik, ami nem a középkori Európán alapszik. A legtöbb fantasy regény esetében, ha eltávolítod belőle a mágiát és a mágikus lényeket, ott maradsz egy középkori Európával. A ruházkodás, a társadalmi rend (lovagok, urak, királyok és jobbágyok), a várak, a fegyverek, és minden más ezen az egy időszakon alapszik. Ez szinte az egyik meghatározó eleme a fantasynak, de nagyon érdekes tud lenni, ha megváltoztatják.

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Mit szólnál egy nomád arab világon alapuló fantasy kultúrához a sivatagban? Vagy talán mintázhatnád a világod az Amazonasi őserdők törzseiről. Nem lenne igazán érdekes?

3) A neveknek muszáj finn / walesi / kelta / norvég alapúaknak lenniük

Ez a sablon majdnem az előző kategóriába sorolható, de saját részleget akartam adni neki. Eragon, Caspian, Moraine, Gandalf (szó szerint „bottal járó tündét” jelent, egy törpékről szóló régi vers alapján), stb. mind egyféle nyelvből származnak (vagy néhány szoros kapcsolatban lévő nyelvből). Kihívlak, hogy keresd meg a a kedvenc fantasy karaktered nevét és csak próbáld meg bebizonyítani, hogy nincs igazam.

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Miért nincsenek spanyol, arab vagy indián nyelven alapuló nevek? Ha még iskolába jársz, használhatod az általad tanult idegen nyelvet is inspirációként. Ráadásul nem lenne izgalmas vegyíteni a kultúrákat? Lehetnének arab alapú nevek egy indián kultúrára épített világban, nem?

4) A főszereplő kardot forgat

Kivételes alkalmakkor, csemegeként kapunk egy íjász fő karaktert, de ez ritka. A legtöbb hős (vagy akár mentorok vagy főbb gonoszok) mind kardhasználók. Miért? Tényleg nem tudom és nem is érdekel, de muszáj még felsorolnunk néhány variációt.

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Az íjászok teljesen és totálisan fantasztikusak és jó alapanyagok fő karakternek. (Itt az eredeti cikk egy videót említ.) De az íjak és a nyilak nem az egyedüli fantasy fegyverek. Természetesen a főszereplőnknek lehet fejszéje is, de mi van mondjuk a harci bottal (hatalmas rúd, ami harcban meglehetősen félelmetes látvány)? Ezek a fegyverek nem csak a mellékszereplők kezébe kerülhetnek – hagyd, hogy a főszereplőid is szórakozzanak velük!

5) Csak íjak, fejszék és kardok megengedettek a többi karakternél

Tudod, léteznek más középkori fegyverek is. ; ) De ritkán látjuk őket fantasy regényekben. Noha az aktuális gonosznak lehet akár buzogánya is, más fegyvert valóban nem látni.

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Feljebb említettem a harci botokat, mert azok a kedvenceim közé tartoznak, de még annyi jópofa fegyver létezik mind a főbb, mind a mellék karaktereknek. Miért nem használsz mondjuk gerelyt, lándzsát, egy tegeznyi dárdát, láncos buzogányt, alabárdot, harci kést, vagy épp fúvócsövet? Keress és találj néhány kevéssé ismert fegyvert, vagy találj fel néhány saját változatot! Annyi más úton meg lehet még ölni az embereket! Muhahaha!

6) Az államformák kötelezően monarchiák

Újra, ez a sablon onnan ered, hogy a fantasyk a középkori Európából merítkeznek, ami – nem találod ki! – a legtöbbször monarchikus. Gyerünk, csináljuk máshogy!

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Lehetne köztársaságod vagy demokráciád egy fantasy világban? Vagy esetleg totalitárius kormányzásod vagy épp plutokráciád? Vagy ha vallási fantasyt írsz, lehet éppenséggel teokráciád is. Vagy lépj egyet hátra és a különböző népeidnek adj különböző államformákat. Nem vagy biztos benne, mik lehetnek ezek az államformák? Csinálhatsz pár gyorskeresést a google-ben, vagy nézd meg az államformákról szóló blogposztomat (angol, eredeti).

7) Csak olyan mitológiai lények szerepelnek, mint elfek, sárkányok, törpék, emberek és ezek variánsai

Míg egy fantasy könyvben alkalmanként szerepel erdei nimfa vagy más kreatúra és néhány szerző megalkotja a saját lényeit, az elfek, emberek és sárkányok majdnem mindig reflektorfényben vannak. Néhány fantasy könyv behoz ugyan saját lényeket, de ezek a legtöbbször meglehetősen kidolgozatlanok.

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Miért nem épül a fantasy világod a selkie-k (fókatündérek), kentaurok, nimfák, sellők vagy más mitológiai lény köré? Sőt, vannak még náluk is kevésbé ismertek! És ne csak szerepeljenek a történetben, miért ne szólhatna egyenesen róluk? Szóval én különösen javasolnám, hogy használj már létező mitológiai lényeket – nem csak szó szerint több ezer létezik, hanem rengeteg igazán jó történet és inspirációs lehetőség is adott.

Itt van két nagyszerű link, ahol ritkán használt fantasy lényeket találhatsz:

Epic, Underused Mythological Creatures for Fantasy Stories (Hannah Heath) – (angol)

A Giant List of Legendary Creatures by Type (Wikipedia) – (angol)

8) A tudomány teljes hiánya

A legtöbb fantasy világban teljesen vagy majdnem teljesen hiányzik a tudomány fejlődése a középkor után. (Kezdjük látni a mintát?) Úgy gondolom, az írók feltételezik, hogy a mágia helyettesíti a tudományt, de mi lenne, ha mindkettővel dolgoznál, a tudománnyal is és a mágiával is?

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Mi van, ha a tudósok és a mágusok konfliktusban állnak, vagy a világod kombinálhatná is a két “tudományt”. Talán a te világod nem (úgy) látja, hogy a tudomány és a mágia ellentétes erők? Esetleg meg tudod magyarázni tudományosan a mágiát?

9) Középkori technológia

Az urban fantasy alzsáner jelentős kivételével a fantasy világok technológiailag kevésbé fejlettek, mint a miénk. Nekünk vannak repülőgépeink, internetünk, autóink, de milyen technológiát tud felmutatni egy fantasy világ? A mágiának szükségszerűen helyettesítenie kell a technológiát?

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Gondolj a fantasy világod alap ötletére, aztán képzeld el, hogy az emberek dolgoztak ezen az ötleten és pár száz év után már jobban tudják hasznosítani a mágikus energiákat. Sikerült a világodnak egyedi technológiákat kifejlesztenie, ahelyett, hogy benne ragadt volna a saját Sötét Korában? Ez a klisé szorosan kapcsolódik a tudományos fejlődéshez és a tudományos közösségekhez. Talán kigondolhatod azt is, hogyan működne a tudomány és a technológia a mágia segítségével.

10) Kötelezően lennie kell egy küldetésnek

Ne érts félre: szeretem a klassz küldetéseket. De muszáj minden fantasy könyvnek egy ilyen körül forognia? Kötelező mindig lennie egy karakternek vagy egy csapatnak, akik azért utaznak, hogy valami hősies tettet hajtsanak végre? Muszáj a világnak mindig veszélyben lennie? És szükségszerű, hogy ezt a fenyegetést mindig egy küldetéssel oldják meg?

Néhány példa, hogyan változtathatod meg: Miért nincs a fantasy könyved középpontjában egy háború két nemzet között, illetve az ő harci stratégiájuk (tisztességes győzelemmel és nem mágikus eszközökkel elpusztítva a másik oldalt)? Esetleg a karaktereid megpróbálhatnának egyesíteni egy nemzetet vagy egy lázadás élére állhatnának, hogy létrejöjjön egy új fantasy nemzet. Vagy esetleg, miután a csapat felkutatta az elveszett kardot és hirtelen legyőzte a gonosz urat, nem kellene szembenéznie azzal a problémával, hogy a generációk óta elnyomott népet meg kellene menteni és utána ténylegesen is kormányozni?

De mielőtt nekiállsz megváltoztatni az összes sablont a regényedben, csavarok egyet a dolgon:

Rendben van, ha vannak klisék a regényedben.

A modern világban az egyediség és az egyéniség nagy hangsúlyt kapnak. A nyomás, hogy légy egyedi, hatalmas és terhes, különösen az írók számára, és valószínűleg főleg ez az oka, hogy te most ezt a posztot olvasod. Ugyanakkor néhány klisé (még néhány a fent említettek közül is) aktuálisan rámutat a világunk igazságaira, és néha a sablonok kifordításával végül pont, hogy irreális fikciót kapunk.

/A szövegből kimaradtak olyan példák, megjegyzések, amik magyarra nem igazán átültethetők./

Forrás: https://writefortheking.wordpress.com/2015/02/23/ten-fantasy-cliches-and-ideas-to-change-them/

100 szavas játék – Április

Mert a játék most is megy tovább! : D

Íme a feladat: Elég sok konspirációs történet kering az interneten manapság, hogy a koronavírus, hogy jutott ki, ki/kik alkották meg, milyen céllal. Akár ezeket felhasználva, akár saját kis összeesküvés elméletet gyártva írd meg 100 szóban a korona vírus eredettörténetét.

Amit alkottam rá:

„ …és a Scotland Yard aktái alapján a nyilvántartásunkban Hszi Liu néven szereplő férfit 1994. december 22-én eltűntnek nyilvánították. Személyleírását, személyazonosító okmányait valamint anyakönyvi adatait összevetettem az anyám aktáiban talált azonos nevű férfiéval. A születési év kivételével adataik megegyeztek. Szembetűnő továbbá, hogy míg a „néhai” Hszi Liu 1994. december 21-én Vuhanban járt, a keresett személy szintén itt tartózkodott 2019. december 21-én. A dátum és a pandémia kettőse különös összefüggést mutat az 1994-ben történt B/346-os esettel, mely során egy állítólagos ufókutató központban 1342 alany múlt ki azonosítatlan géntérképű koronavírusfertőzés következtében.  A vírusról nincsenek korábbi feljegyzések. Az ügyet lezárták.”

/Olivia Scully, 2020./

Kaptam ilyen csini táblát is. : )

Kezeket fel, van-e még köztetek, aki szereti / szerette az X-aktákat? : D Álti 8.-ban nagy kedvencem volt.

IDE kattintva elolvashatjátok a többi játszó Apollós munkáját is. ^^

Új ház a Roxfortban?

/Játszottunk egy kicsit ceruzanyomos barátokkal. : ) Réka dobott a sztori kockáival, a megegyezés szerint pedig az ábrák legalább felét fel kellett használni a történethez. Más megkötés nem volt. Lent beszúrtam a képet is./

Először a tágas, oszlopokkal kerített csarnok, aminek tetején látszik a lassan világosodó égbolt, majd hosszú folyosó, telis-tele ajtókkal – egy kétszárnyú mögül finom káposztaillat szökött ki, biztos már dolgoznak a házimanók -, a falakon szélesen vigyorgó tablók sora, most pedig ez a kicsi, mozgó szoba! Teringettét, a Roxfortban vagyok!

Izgatottan nyújtogatom a nyakam, míg kedvenc boszorkányom oldalán megérkezek a számomra kijelölt Ház klubhelyiségébe. Mondjuk a reggeli félhomályban arra nem jöttem rá, melyik lehet, de majd megtudom ezt is. Lehet, hogy még nem ismerem mindegyiket, pedig Peti sokszor olvasott fel a könyvekből otthon, én pedig vele együtt ábrándoztam, hátha majd a tizedik születésnapján megkapja a Levelet.

Sára boszi a Ház végében egy kis szigetre tesz. Óvatos léptekkel mérem fel talpam alatt a hideg sziklát, aztán találok egy darab répát és úgy belemerülök a rágcsálásába, hogy észre sem veszem, mikor maradtam egyedül.

Hangos csattanással vágódik ki a klubhelyiség ajtaja, összerezzenek és majdnem félrenyelek egy répafalatkát. Hátrébb lépek, távolabb a betrappoló, mindenféle színes göncöket viselő, alacsony varázslóktól. Talár bezzeg egyiken sincs. Ha McGalagony ezt meglátja, biztosan köpennyé változtatja mindegyiket. Egyikük, egy borzas hajú, szemüveges felém pillantva vidáman felrikolt, egy dundi meg hangos csattanással rávág a plafon-fáklya gombjára az ajtó mellett. Még biztos nem tanulták a “Lumos!”-t. Fényár vág végig a szobán, fáj a szememnek, hunyorgok. Majd pár lépésre magam előtt felfedezem a csillanást és a tükörképemet. Ettől némileg megnyugszom. Sára otthon is ezzel védett Peti ébredező varázsereje elől. Akármivel kocogtatta is a mágikus üveget a kisfiú, nekem semmi sem árthatott. Én mondom, a védőbűbáj klassz dolog!

A két varázsló egyből hozzám lohol, a dundi lehajítja hátáról méretes táskáját és elrohan a szoba végében álló nagy szekrényhez. Mostmár persze nem félek, nyakamat nyújtogatva próbálom meglátni, mit matathat? De csak arra jövök rá, hogy nem a klubhelyiségben vagyok, hanem valamelyik tanteremben. De vajon melyikben?

Nagyokat pislogok, ahogy a másik két mágus tenyerét a védőbűbáj üveglapjára tapasztja és hatalmas, csillogó tekintettel fürkésznek. Közelebb lépek, de annyira őket bámulom, hogy meglepetten visszarántom a lábam, mikor hirtelen vizet ér a talpam. Pompás, Sára még arról is gondoskodott, hogy ne száradjak ki!

Aztán odaér a dundi is, játékot emleget a többieknek, lábujjhegyre áll védőbástyám előtt és felülről bedob mellém egy jókora, bogyókkal tűzdelt rácsot. Teringettét! Sára elfelejtett felülre is védelmet varázsolni? A rács placcsan a sziklám mellett, lábfejeimet eláztatja a kifröccsenő víz, a fiúk kuncognak. Behúzom a nyakam, riadtan pislogok a színes gömbökre. De egyik sem moccan, és lassanként rájövök, hogy a dolog nem él és nem fog bántani. Biztos, csak meg akartak ijeszteni. Hogy Piton kapná el az ilyen csínytevőket!

Némán bámulom őket egy darabig, és bár lassanként egyre több törpevarázsló és miniboszorkány sorjázik be a terembe, már nem piszkálnak. Csak egymás közt sutyorognak és néznek. Mintha egy fej ízletes káposzta lennék. Remélem, hogy sötét varázslatok kivédése óra lesz! Majd alaposan megtanulok mindent és jól megmutatom nekik!

Inkább hátat fordítok a társaságnak és körülnézek, mennyi maradt a megkezdett répámból? Még azért úgy fordulok, hogy észrevegyem, ha valaki megint megközelítene, de aztán élvezettel nyammogni kezdem az édesen fanyar csemegét. Szemem sarkából látom, hogy az egyik barna kis boszorka egy kicsi, piros-kék varázspálcával szórakoztatja a társait, hozzátapasztva a lapos, fehér kőhöz a fal mentén, hogy aztán erőlködve ráncigálja le onnan. Micsoda hülyeség!

Lassanként egészen megnyugszom, a mágusok sem kocogtatják már a védőbűbáj falát, elfoglalják magukat egymás szórakoztatásával; rituális körtáncokat járnak, az alacsony asztalokon lépkednek és hatalmas rúnajeleket rajzolnak a szemközti, kopott, zöld falra. Talán a jóslástan-teremben vagyok? Áh, ahhoz ez a hely túl rendezett.

Ropogtatom a répát, és már csak egész kicsit gyorsul fel a szívverésem, ha valaki mégis az irányomba lép. Mígnem egyikük, egy szőkésbarna, okulárés boszorkány megáll és felém fordul. Hosszú, fekete varázspálcával közeledik és tudálékos hangon a megfelelő hőmérsékletről magyaráz a többieknek. Akik követni kezdik. Nem lesz ez így jó, érzem a csontjaimban!

Fényt gyújt a pálca végén és felágaskodik, hogy óvóhelyem peremén átnyúlva fölém lógassa, világító végével lefelé. Ismét hunyorgok, ahogy ránézek. De nem bírom levenni róla a tekintetem. Muszáj szemmel tartanom, annyira félek, hogy rám zuhan! A kis boszorka nem tartja túl biztosan, én pedig behúzom a nyakam és szuggerálom az imbolygó fénykört. 

Varázserő, ébredj szememben! Bűbáj, légy segítségemre!

Berregő csengőszó hasít végig a termen. Egy pillanatra az összes kis mágusban bennakad a szó. A varázspálca hirtelen eltűnik a fejem fölül, a boszorka eloltja a fényét és a többiek nyomában rohan az asztalokhoz. Mind leülnek, háttal nekem, sűrű pusmogások közepette kicserélik varázsigés könyveiket.

Mégis van varázserőm! 

Aztán ismét nyílik az ajtó, ezúttal fegyelmezett lassúsággal, és belép a fehér köpenyes Sára boszorkány. Tyű, ez ám az egyedi stílus! Kezében egy lábakon álló, búrás fáklyát hoz. Az üvegbűbájom mellé teszi, bekapcsolja. Ez nem imbolyog, stabilan áll, akár otthon Peti könyvespolca. Kellemes narancs fénye, szelíd melege simogatja a bőröm. Mennyire vágytam erre! Egészen a sugár alá húzódom, hálásan pillantok fel a boszorkányra, de ő már előre ment az összerúnázott, zöld falhoz. Nem baj, már nem aggódok. Nála korábban is jó sorom volt. 

Lassan, megnyugodva fújom ki a levegőt. Hallgatom a jelentést, majd a hozzám visszasétáló Sára hangját.

­– Gyerekek, bemutatom nektek Bernárdot. Mostantól a 2. c az otthona. A gyerekek izgatottan sutyorogni kezdenek, de a helyükön maradnak. Én pedig csöndesen behúzódok a páncélomba és reménykedek, hátha hamarosan Hagrid is betoppan. Ő majd megtanítja a 2. c Ház kis varázslóit, hogyan is illik bánni velem!

A dobás:

100 szavas játék – Március

Havi játékba fogtunk az Apollósokkal.

Feladat: Fejtsétek ki száz szóban, hogy mit tesz egy úriember, a forradalom küszöbén, ha kedvese visszautasítja a virágot és a közeledését! A műfajt nem határozom meg, de érződjön benne a forradalom lángja.

100 szavasom:

A lány tenyerébe hajtotta kipirult arcát, fejéről leesett a szabadság színes virágkoszorúja.
– Nem lehet! Apám a Felszíni Tanács elnöke… – zokogta, majd megfordult és dobogó léptekkel elszaladt.
A fiú kezéből puhán hullott alá a füstszín mélységi rózsa, koppanva az obszidián gyűrű. Pár pillanatig állt így csupán, aztán beszívta a levegőt, ökölbe szorította a kezét.
Fejét felszegte, szürke arca, hegyes füle elsötétült. Háta mögött narancs láng gyúlt a barikáddá összehordott romokon, szikár alakját vékony füstfelleg ölelte körül. Állkapcsát megfeszítette, vörösen parázsló tekintete elárulta: megteszi, amit egy férfinak ilyenkor tennie kell!
Mély baritonján elzúgta az “Emberi törvény, embertelen törvény!”-t.
Függöny.
Vastaps.

Innen üzenem, hogy ez vicces akart lenni. : D 10 pontot szerez a Griffendélnek, aki kitalálja, hogy mi lett volna a poén. És 100-at, aki megtanít humort írni. : D

IDE kattintva elolvashatjátok mindannyiunk munkáját. ^^

Ceruzanyomok – ’20 február – Írók, avagy álarcos történetszereplők?

Címzett:  Eliza
Másolatot kap: AgathaDaremo, Morhen, Réka, SethembaWendy
Tárgy:  Írók, avagy álarcos történetszereplők?

Kedves Eliza!

Roppant érdekes témát vetettél fel, mondhatni, az egyik kedvencemet. Valahol épp ezért is nehéz róla levelet írnom. ^^” 

Elmesélek neked egy sztorit, mert nem olyan rég történt, és ide nagyon is aktuális: 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell titkolnom otthon, hogy írok, és bár a legtöbb dolgot sosem mutattam meg, akadt egy-két írásom, amit anyunak is odaadtam. Így esett, hogy a KMK YA pályázatára írt, egyházi suliban játszódó LMBTQ novellát is olvasta. Az egy dolog, hogy a közeg nekem otthonos volt, de még E/1-ben is írtam, szóval anyukám coming outnak vette és úgy látott bele a novellába, mint annak a rendje. Végül egy tízperces telefonban magyaráztam neki, hogy nem, anya, nem vagyok meleg. 

Szóval nem, a megfeleltetés a legtöbbször nem ilyen egyszerű, nem hogy konkrét karakterekkel, még témákkal sem. (Nem fogok tudni külön csak a karakterről beszélni, annyira szorosan összefügg a témával, hiszen ő hordozza, ő meséli el, eleve, a megfelelő témát csak a megfelelő karakterrel lehet bemutatni, csak ő “bírja el”.)

Tehát az író kézbe vesz, körüljár bármilyen témát, ami épp érdekli, megalkot bármilyen karaktert, aki épp felkelti a kíváncsiságát, a pszichopata sorozatgyilkostól kezdve, a szerelmet végül megtaláló átlagdiáklányon át, a népéért nehéz döntést meghozó, vezető hősig? Igen!

Az összefüggés a karakter és az író között inkább azzal a kérdéssel fedezhető fel, hogy: Miért épp azt választja és hogyan tudja “mozgatni”? 

A konkrét szereplőből, konkrét novellából inkább csak az adott rövid időre lehet következtetni, arra sem egyértelműen, mikor az író kitalálta, megírta. Vajon azért írt szerelmes tinisztorit, mert épp fülig belepistult a Pistába? Vagy csak nosztalgikus hangulata van? Vagy talán kísérletező kedvében van, és ez neki pont egy ismeretlen terep. Még itt sem vonhat le senki biztos következtetéseket, felesleges is, ezekre csak az író tudja a választ. 

Ami ennél szerintem izgalmasabb, azok a visszatérő momentumok:

Úgy 8-9 éves koromtól írok, tizenpár éve szerepjátékozok, rengeteg karaktert megalkottam már. Volt, aki évekig elkísért, volt, akit csak a vizsgaidőszaki “dúl bennem a kreativitás, alkossunk karaktert!” érzés szült, azt viszont elég korán megfigyeltem, hogy vannak visszatérő és ritkán vagy soha fel nem bukkanó elemek. 

Ezek a dolgok lehetnek karakterszintűek és nem mind egyszerre van jelen, ezért is nehéz az ilyeneket megfigyelni. Lehetnek egészen konkrét dolgok, pl. a legtöbb főhősöm hasonló alkatú, az utóbbi időben kezdtem el rá tudatosan figyelni, hogy ne így legyen, de ilyen lehet az érdeklődési kör, a képességek, de akár jellemvonások, temperamentum, sőt reakciók, megoldási módszerek is.

Lehetnek visszatérő elemek kapcsolati szinten is: a főhős mindig egy-két bizonyos típusú karakterbe szeret bele (pl. a rosszfiú, a félszeg, az elérhetetlen, a gazdag…), hasonló családi háttér, hasonló szerep a baráti körben, visszatérő konfliktusformák, hasonló viszony a természetfelettivel, lehetne még sorolni. 

Lehetnek téma szintjén is: visszatérő dilemmahelyzetek, csak logikus krimi, rendre elnyomó társadalom, csak kitalált világ, minél távolabb a mi valóságunktól, sorra visszatérő társadalmi problémák, stb. 

De nem csak a visszatérő elemek érdekesek, hanem a riktán vagy soha fel nem bukkanók is. Van esetleg olyan karaktertípus, jellemvonás, aki/ami soha nem jut eszedbe, nem is ábrázolod? Vagy olyan, akit szeretnél, de nem tudsz, bárhogy próbálod, nem lesz elég életszerű, természetes? 

Magamnál megfigyeltem ilyeneket (a ca. 22 év karakterei alapján, szóval ezt sem három novellával lehet megcsinálni) , mind visszatérő, mind hiányzó dolgokat. Nagyon izgalmas! 

Na, ezekről már azt gondolom, hogy ott van bennük maga az író. 

De nehogy elkezdj akár ezek alapján is egy az egyben megfeleléseket keresni, saját magadnál se, másnál meg végképp. Ez már ingoványos terep lehet, és bár az önismeret egy fontos és izgalmas dolog, bánjunk vele óvatosan, máséval meg még óvatosabban. Inkább csak élvezzük az olvasást! ^^ 

A világ hatalmas, az emberek roppant sokszínűek, millió karaktert és témát szolgáltatva. Ezek egy része nem is érdekel minket, de ami igen, az is sokkal több, mint amit fel tudunk használni. Így aztán ott a kérdés: Mi kelti fel a figyelmünket és végül miket választunk? És miért épp azokat? 

Szóval a válaszom: igen. Igen, benne vagyok a történeteimben, a karaktereimben, a témáimban. De olyannyira elbújok, hogy talán csak az veheti észre a kilógó könyököm, aki már régóta ismer, vagy közeli barátom. És ez jól is van így. : ) 

Legyen szép feb… márciusod! : ) 
Lia

U.i.: Ne aggódj, odahaza teljes a családi béke. Csak gondoltam, jobb most, még az elején lesokkolni anyut, és rászoktatni, hogy ne lásson bele a történeteimbe, hogy aztán bármit bátran írhassak. De ez már egy másik történet, és talán egy másik témánál elmesélem. ; )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

A többiek gondolatai a témában:
Agatha
Eliza

Szaltó

/A Könyvmolyképző Kiadó 2019-ben hirdetett young adult pályázatára készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : ) És így tanulhatnak belőle mások is. Egyelőre ezt érzem a legerősebb novellámnak, de sajnos se a kötetbe, se az oldalra kerülési szintet nem ütötte meg.
Szóval erre még gyúrnom kell. : D

(A beküldéshez képest minimális módosítások történtek.)

Ó, hogy a molyok rágnák meg Imre atya reverendáját! Megint elhúzta a reggeli misét.

A suli apró kápolnáját pengő-zengő hangokkal töltötte meg ötfős zenekarunk, míg a tanárok és a diákok kivonultak. Ahogy az utolsó srác is térdet hajtott és távozott, intettem a többieknek, hogy nem kell több versszak, a záróakkordok jönnek. Rohamtempóban pakoltunk, a hajamat be is csíptem a gitártok cipzárjával.

Fene vigye el, én vagyok a hetes, nem lesz időm elszaladni még a tanáriba is táblafilcért, aztán át a suli másik felére a töri terembe! A kitűzők és a láncokban függő biztostűk ütemesen zörögtek a táskámon, ahogy rohantam fel az emeletre.

Átfutottam a párhuzamos osztályba, a 10. B-sekhez filcért, de az ajtóban megtorpantam és tágra meresztettem a szemem. Egy borzas, fekete hajú lány állt a tanári asztalon a bejárat felé fordulva, körülötte mindenki néma csendben nézte őt. Én meg lerúgott cipői helyén a lila harisnyája narancssárga cérnával megvarrt orrát.

– Hát ő meg? Új lány? – suttogtam a mellettem álló fiúnak.

– Pszt! Koncentrál!

Elhallgattam és összevont szemöldökkel figyeltem a lányt. Alacsony, nálam karcsúbb alakja hintázott az ablakokból besütő, sápadt, novemberi napfényben, ahogy lábujjhegyre emelkedett, majd ismét lerakta a sarkát. Szív formájú arcát állig érő, kócos haj keretezte és úgy ringott a fején a mozgástól, mint egy kusza madárfészek.  Fűzöld trikója rásimult tenyérnyi melleire, miközben egyensúlyozva mozgatta a kezeit, majd megigazította vállára csúszott, barackszínű melltartópántot. Térd fölé érő, meggypiros szoknyája ritmusra libbent. Az egész lány furcsa kis jelenség volt.

Megállt a mozgásban, nem nézett ránk, csak hátrébb lépett az asztalon. Az ujjaim rászorultak a gitártok fogantyújára, a vállam megfeszült. Az az őrült meg nekifutott, előre lendítette mindkét kezét, az asztal pereméről elrugaszkodott, a tábla fölé függesztett kereszt magasságába érve pedig felkapta és átkarolta a lábát. Bukfencet vetett a levegőben, majd alig fél méterrel előttem csattant a talpa a parkettán. De csak a bal. A másik lábfeje rosszul ért a földre, befelé fordult, ő pedig rázuhant a bokájára.

A teljes novellát az Apolló Tintafoltjai oldalán olvashatjátok.
Ha van véleményetek, ne tartsátok magatokban! Jelenleg ehhez a novellához kellett a legtöbb bátorság, hogy megírjam. : D
(És emlegetni fogom a februári Ceruzanyomok cikkben. ; ) )

100 szavas játék – Február

Havi játékba fogtunk az Apollósokkal.

Feladat: Minden maszk mögött ott rejtőzik a valóság. Tehát írj egy farkasangi/busójárásos/maszkabálos jelenetetet, ahol az egyik szereplő titkot rejteget. A titok derüljön ki, de ne abból, hogy a szereplő elmondja azt.

100 szavasom:

– De anya… – Xilla meredten bámult a felé nyújtott házassági maszkra. – Ma van a nagy napod, kincsem.
A lány tétován hátrébb lépett. Tagjai elzsibbadtak, tekintetét erővel kellett elszakítania a rettegett álarcról.
– Nem megyek férjhez!
– Kötelességed van, gyermekem. Felveszed, megkeresed a párját és éjfélkor kimondod az igent!
– Nem kényszeríthetsz!
– A Fortongle fiú sorsára akarsz jutni?
Xilla ajka megremegett, a gyomrát jeges kéz szorította össze a név hallatán.
– Tessék?
– Tegnap éjjel az apja a rémálmai közé vetette. Már nem engedetlen…
Xilla reszkető kézzel az álarcért nyúlt.
– Nem vagyok a tiétek! – Feltette a maszkot, majd felsikoltott.
Égett hús szaga szállt fel.
Már házas volt.

Jókora holtversenyt produkáltunk, és ezt nézzétek, én lettem az egyik második. ^^


IDE kattintva elolvashatjátok mindannyiunk munkáját. ^^

Ceruzanyomok – ’20 január – Évtizedösszefoglaló

Címzett:  Morhen
Másolatot kap: Agatha,  Daremo, ElizaRéka, SethembaWendy
Tárgy:  Évtizedösszefoglaló

Kedves Morhen!

Őszintén megmondom, nem voltam oda az örömtől, amikor a csapat megszavazta az évtizedösszefoglalót, mert egyrészt még alig múlt el az évösszefoglalók hangulata, másrészt volt egy 6-8 éves kihagyásom írás terén, mégis mi a szöszről írhatnék így? 

Évszámokra nem fogom tudni lebontani nektek, de közel tíz éve történt, hogy az írás lassanként elszivárgott a mindennapjaimból, holott előtte nagyon is aktív részét képezte az életemnek.

2008-2009.-ben még jópár novellám született, arányaiban több mint előtte bármikor. Egyet még pályázatra is beadtam. Mint szinte mindig, dolgoztam egy regényen is, és akkorra tehető, hogy megpróbálkoztam egy saját kódolású oldallal. 

Ráadásul valahogy tagja lettem egy netes írókörnek, ami igazán klassz élmény volt, mert akkor először kerültem olyan csoportba, ahol nem csak hozzám hasonló kezdők voltak, hanem volt meseíró, magánkiadásos szerző, anyanyelvőr, én pedig nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé és beszélgethettem velük. Volt egy kedves, idős magyartanárnő, akivel sokat leveleztünk, ő ajánlott akkor egy pályázatot is, én pedig roppant megtisztelőnek éreztem, hogy beszélget és foglalkozik velem. 

Volt egy barátnőm, aki szintén írt, akivel megmutattuk egymásnak a történeteinket, egyáltalán, akivel lehetett erről beszélgetni.

Réka januári ceruzanyomos cikkében szerepel egy szép mondat: „Az Élet szépen tudja keretezni a történeteit”. Amikor ezt olvastam, ültem, pislogtam, és rájöttem, hogy ez az én tíz éves történetemre is igaz.

Mert hogy is állnak az írós dolgaim most? 

Az elmúlt évben összeszedtem magam annyira, hogy már tudok novellákat írni, és megpróbálkoztam pályázatokkal is. Újra van regénynyi történet a fejemben, újra vágyok rá, hogy hosszabb ideig elmerüljek benne. 

Ismét blogolok. 

Tagja lettem az Apolló Tintafoltjai írókörnek, amiről már akkor ábrándoztam, amikor először hallottam róluk, és nagy öröm volt, amikor csatlakozhattam. Igyekszem aktív tagja lenni a csoportnak és felfejlődni hozzájuk. : ) 

Most is van egy barátnőm, akivel kötetlenül lehet írásról beszélgetni, és hihetetlenül jó, hogy nem ő az egyetlen, vannak más barátok is, és olyanok, akikkel már nem csak a neten tarthatom a kapcsolatot, mint régen, hanem programokon, vagy csak úgy találkozhatunk is.

Rengeteg hasonlóság van a tíz évvel ezelőtti és a mostani írós világom között, mégis volt egy hosszú szünet, amin már korábban is elgondolkoztam, miért alakulhatott így?

Arra jutottam, hogy nem egyetlen dolog miatt hagytam fel egy időre az írással, hanem több dolog játszott közre, amik külön-külön talán nem lettek volna elegek, de együtt már igen.

Tíz éve még jócskán a fősulis éveim elején jártam. Volt minden, ami ezzel jár, vizsgaidőszak, beadandók,idővel gyakorlat és szakdoga. Aztán tovább mesterre, új város, új suli, két szak, két gyakorlati hely, szakdoga, államvizsga. Ezek sokaknak ismerősek lehetnek, és lehet azt mondani, hogy egy egyetemistának mennyi ideje van, de inkább csak máshogy oszlik el – és még több az energiája. : D Összességében, ha tisztességgel akarja csinálni a sulit, kell a jó átlag az ösztöndíj miatt, az igenis idő- és energiaigényes.

De persze azért marad mellette bőven szabadidő még így is, viszont én végig kolis voltam, és szerettem részt venni a programokban, sokat lógtunk barátokkal, szerveztünk magunknak mindenfélét, kihasználva olykor a késő estéket is filmezésre, beszélgetésre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivettem a részem a közösségi életből, nagyon szép időszak volt, de az tény, hogy a barátokra szánt időben bizony nem ír az ember.

Új város, új suli, az írós barátnőm nem jött, és közben az írókör is megszűnt, így nem csak a személyes írós beszélgetések maradtak el, de az internetes közeg egy része is megszűnt. 

A magánélet is hozott nem túl pozitív változásokat, amik felborították az addigi rendet. Ez persze nem katasztrófa, mindenkinek az életében vannak ilyen időszakok, lesznek is, ez így természetes, de ettől még hatnak ránk.

Valahogy megrekedtem a regényemmel. Akkoriban, bár írástechnikát még csak nyomokban lehetett fellelni, dramaturgiáról pedig még nem is hallottam, már megpróbáltam valamennyire tervezni. Volt ehhez egy remek segítségem is, egy akkor még csak neten ismert barátom, akinek rengeteg jó kérdése volt és gyakran együtt ötleteltünk. Teljesen jó szándékkal segített, és azóta is hálás vagyok érte. Viszont egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én történetem, de valahogy mindenben jobbnak éreztem az ő ötleteit. Csak épp így elment a kedvem a regénytől.

És mindez idő alatt – meg amúgy a hosszú szünet alatt is – végig fórumos szerepjátékoztam, talán az is közrejátszott, hogy az kielégítette a karakterek, történetek iránti igényemet. (De amúgy azt még gimiben kezdtem, és akkor még bőven írtam, szóval önmagában ez sem volt ok.)

Nem egyetlen döntés volt, hogy na, én most leteszem a regényem és nem írok több novellát. Sokáig, évekig próbálkoztam, gondolkoztam, de mind kevesebbszer vettem elő, mind kevésbé volt kedvem hozzá, nem jöttek az ötletek. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy évek óta semmit sem írtam.

Most, tíz év után ismét egy nagyon hasonló, sőt, sok szempontból sokkal jobb helyzetben vagyok, mint anno, és ha már végiggondoltam, vajon mi is vezethetett a hosszú szünethez, és látom azt is, hogy azért persze változások is vannak a korábbi helyzethez képest – nem csak körülményekben, a gondolkodásom is sok mindenben változott –, kérdés, mit is tanultam mindebből? 

Egyrészt, hogy sok kis dolog hatása összeadódhat. Itt nagyon úgy látom, hogy így történt, mert bár külön-külön a legtöbb dologgal már találkoztam, mégis 9 éves koromtól egészen fősuli elejéig hosszabb megszakítás nélkül végig írtam. Írtam akkor is, amikor voltak barátaim, akiket érdekeltek a történeteim, akkor is, amikor nem volt egyetlen barátom sem, akkor is, amikor életem első pályázatán szép eredményt értem el, és akkor is, amikor visszadobták egy novellám, akkor is, amikor gimibe kerültem, akkor is, amikor jóban voltam a kolis szobatársaimmal és sok időt töltöttem velük, akkor is, amikor kiemelkedően jó vagy épp rossz dolog történt az életemben.

Önmagában nem minden, de sokat tud lendíteni az ember lelkesedésén a környezet. Ha tényleg szeretek írni, pusztán az, hogy nincs ehhez motiváló írós közegem, nem fogja elvenni a kedvem, de ha van, az nagyon ösztönző tud lenni. (Ha pedig nincs, de szeretném, hogy legyen, megkereshetem magamnak, ha másra nincs lehetőségem, hát a neten.) 

Klassz emberekkel és csoportokkal lehet találkozni az interneten. 

Felfedeztem, hogy vannak, akik komolyan veszik és értékesnek tekintik a szórakoztató irodalmat, akik cikkeket írnak, hogy tanulhassunk, akik pályázatokat írnak ki, holott korábban csak szépirodalmiakkal találkoztam. Megváltoztak a körülmények is az elmúlt tíz év alatt, ami hihetetlenül reménykeltő.

Nekem most épp tényleg több szabadidőm van, mint előtte bármikor, de hacsak nem életterve valakinek, hogy portás legyen, ezzel azért ne számoljon. Egyszerűen nem működik a „ha majd több időm lesz, akkor…” hozzáállás. Amire most nem tudsz időt szakítani – ami lehet egy teljesen megfontolt döntés is, mert számodra fontosabb dolgokra szánod az időd –, arra később sem lesz.

Hatalmas boldogság, hogy vannak olyan barátaim, akikkel lehet írásról beszélgetni. <3

Meg kell tanulnom, hogy mikor ösztönző és mikor inkább visszahúzó, ha bevonok másokat az alkotói folyamatba. Máig szeretek barátokkal ötletelni, rengeteg dologban segítenek maguk az ötleteik, néha meg az, hogy egyszerűen máshogy, kívülről és ezáltal józanabbul látják a sztorimat. Viszont a régi regényes tapasztalat és azóta pár másik rámutatott, hogy nem szerencsés, ha a történet eleji elakadásoknál, ahol még igazából csak ötletelek és még nincs egy váz a fejemben, túlzottan bevonok másokat. Valahogy az ő ötleteiket jobbnak érzem, hajlamos vagyok annak hinni – magammal szemben -, aki jobban érvel, mint én, holott ez még nem jelenti, hogy adott sztoriban az ő megoldására lenne szükség. Muszáj egy darabig csak egyedül foglalkoznom a történetemmel, hogy úgy érezzem, az enyém maradt. Hogy továbbra is szeretni tudjam.

De a legfontosabb, hogy mindez igazából rajtam múlt. Rajtam múlik, hogy írok-e vagy sem, a körülmények legfeljebb könnyíthetnek vagy nehezíthetnek rajta.

Tartalmas, változásokkal teli tíz év volt, aminek a végén hasonló helyzetbe, ám mégsem ugyanoda jutottam, mint ahonnan elindultam. Sok dolgot tanultam, új lehetőségek nyíltak és így az íráshoz is másként állok. 

Amennyire ódzkodtam az elején ettől a témától, most annyira örülök, hogy mégis sor került rá. Izgalmas volt visszatekinteni és megnézni az elmúlt tíz év történetét. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik? : D 

Kalandos évet Nektek!
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba