Ceruzanyomok – ’20 január – Évtizedösszefoglaló

Címzett:  Morhen
Másolatot kap: Agatha,  Daremo, ElizaRéka, SethembaWendy
Tárgy:  Évtizedösszefoglaló

Kedves Morhen!

Őszintén megmondom, nem voltam oda az örömtől, amikor a csapat megszavazta az évtizedösszefoglalót, mert egyrészt még alig múlt el az évösszefoglalók hangulata, másrészt volt egy 6-8 éves kihagyásom írás terén, mégis mi a szöszről írhatnék így? 

Évszámokra nem fogom tudni lebontani nektek, de közel tíz éve történt, hogy az írás lassanként elszivárgott a mindennapjaimból, holott előtte nagyon is aktív részét képezte az életemnek.

2008-2009.-ben még jópár novellám született, arányaiban több mint előtte bármikor. Egyet még pályázatra is beadtam. Mint szinte mindig, dolgoztam egy regényen is, és akkorra tehető, hogy megpróbálkoztam egy saját kódolású oldallal. 

Ráadásul valahogy tagja lettem egy netes írókörnek, ami igazán klassz élmény volt, mert akkor először kerültem olyan csoportba, ahol nem csak hozzám hasonló kezdők voltak, hanem volt meseíró, magánkiadásos szerző, anyanyelvőr, én pedig nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé és beszélgethettem velük. Volt egy kedves, idős magyartanárnő, akivel sokat leveleztünk, ő ajánlott akkor egy pályázatot is, én pedig roppant megtisztelőnek éreztem, hogy beszélget és foglalkozik velem. 

Volt egy barátnőm, aki szintén írt, akivel megmutattuk egymásnak a történeteinket, egyáltalán, akivel lehetett erről beszélgetni.

Réka januári ceruzanyomos cikkében szerepel egy szép mondat: „Az Élet szépen tudja keretezni a történeteit”. Amikor ezt olvastam, ültem, pislogtam, és rájöttem, hogy ez az én tíz éves történetemre is igaz.

Mert hogy is állnak az írós dolgaim most? 

Az elmúlt évben összeszedtem magam annyira, hogy már tudok novellákat írni, és megpróbálkoztam pályázatokkal is. Újra van regénynyi történet a fejemben, újra vágyok rá, hogy hosszabb ideig elmerüljek benne. 

Ismét blogolok. 

Tagja lettem az Apolló Tintafoltjai írókörnek, amiről már akkor ábrándoztam, amikor először hallottam róluk, és nagy öröm volt, amikor csatlakozhattam. Igyekszem aktív tagja lenni a csoportnak és felfejlődni hozzájuk. : ) 

Most is van egy barátnőm, akivel kötetlenül lehet írásról beszélgetni, és hihetetlenül jó, hogy nem ő az egyetlen, vannak más barátok is, és olyanok, akikkel már nem csak a neten tarthatom a kapcsolatot, mint régen, hanem programokon, vagy csak úgy találkozhatunk is.

Rengeteg hasonlóság van a tíz évvel ezelőtti és a mostani írós világom között, mégis volt egy hosszú szünet, amin már korábban is elgondolkoztam, miért alakulhatott így?

Arra jutottam, hogy nem egyetlen dolog miatt hagytam fel egy időre az írással, hanem több dolog játszott közre, amik külön-külön talán nem lettek volna elegek, de együtt már igen.

Tíz éve még jócskán a fősulis éveim elején jártam. Volt minden, ami ezzel jár, vizsgaidőszak, beadandók,idővel gyakorlat és szakdoga. Aztán tovább mesterre, új város, új suli, két szak, két gyakorlati hely, szakdoga, államvizsga. Ezek sokaknak ismerősek lehetnek, és lehet azt mondani, hogy egy egyetemistának mennyi ideje van, de inkább csak máshogy oszlik el – és még több az energiája. : D Összességében, ha tisztességgel akarja csinálni a sulit, kell a jó átlag az ösztöndíj miatt, az igenis idő- és energiaigényes.

De persze azért marad mellette bőven szabadidő még így is, viszont én végig kolis voltam, és szerettem részt venni a programokban, sokat lógtunk barátokkal, szerveztünk magunknak mindenfélét, kihasználva olykor a késő estéket is filmezésre, beszélgetésre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivettem a részem a közösségi életből, nagyon szép időszak volt, de az tény, hogy a barátokra szánt időben bizony nem ír az ember.

Új város, új suli, az írós barátnőm nem jött, és közben az írókör is megszűnt, így nem csak a személyes írós beszélgetések maradtak el, de az internetes közeg egy része is megszűnt. 

A magánélet is hozott nem túl pozitív változásokat, amik felborították az addigi rendet. Ez persze nem katasztrófa, mindenkinek az életében vannak ilyen időszakok, lesznek is, ez így természetes, de ettől még hatnak ránk.

Valahogy megrekedtem a regényemmel. Akkoriban, bár írástechnikát még csak nyomokban lehetett fellelni, dramaturgiáról pedig még nem is hallottam, már megpróbáltam valamennyire tervezni. Volt ehhez egy remek segítségem is, egy akkor még csak neten ismert barátom, akinek rengeteg jó kérdése volt és gyakran együtt ötleteltünk. Teljesen jó szándékkal segített, és azóta is hálás vagyok érte. Viszont egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én történetem, de valahogy mindenben jobbnak éreztem az ő ötleteit. Csak épp így elment a kedvem a regénytől.

És mindez idő alatt – meg amúgy a hosszú szünet alatt is – végig fórumos szerepjátékoztam, talán az is közrejátszott, hogy az kielégítette a karakterek, történetek iránti igényemet. (De amúgy azt még gimiben kezdtem, és akkor még bőven írtam, szóval önmagában ez sem volt ok.)

Nem egyetlen döntés volt, hogy na, én most leteszem a regényem és nem írok több novellát. Sokáig, évekig próbálkoztam, gondolkoztam, de mind kevesebbszer vettem elő, mind kevésbé volt kedvem hozzá, nem jöttek az ötletek. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy évek óta semmit sem írtam.

Most, tíz év után ismét egy nagyon hasonló, sőt, sok szempontból sokkal jobb helyzetben vagyok, mint anno, és ha már végiggondoltam, vajon mi is vezethetett a hosszú szünethez, és látom azt is, hogy azért persze változások is vannak a korábbi helyzethez képest – nem csak körülményekben, a gondolkodásom is sok mindenben változott –, kérdés, mit is tanultam mindebből? 

Egyrészt, hogy sok kis dolog hatása összeadódhat. Itt nagyon úgy látom, hogy így történt, mert bár külön-külön a legtöbb dologgal már találkoztam, mégis 9 éves koromtól egészen fősuli elejéig hosszabb megszakítás nélkül végig írtam. Írtam akkor is, amikor voltak barátaim, akiket érdekeltek a történeteim, akkor is, amikor nem volt egyetlen barátom sem, akkor is, amikor életem első pályázatán szép eredményt értem el, és akkor is, amikor visszadobták egy novellám, akkor is, amikor gimibe kerültem, akkor is, amikor jóban voltam a kolis szobatársaimmal és sok időt töltöttem velük, akkor is, amikor kiemelkedően jó vagy épp rossz dolog történt az életemben.

Önmagában nem minden, de sokat tud lendíteni az ember lelkesedésén a környezet. Ha tényleg szeretek írni, pusztán az, hogy nincs ehhez motiváló írós közegem, nem fogja elvenni a kedvem, de ha van, az nagyon ösztönző tud lenni. (Ha pedig nincs, de szeretném, hogy legyen, megkereshetem magamnak, ha másra nincs lehetőségem, hát a neten.) 

Klassz emberekkel és csoportokkal lehet találkozni az interneten. 

Felfedeztem, hogy vannak, akik komolyan veszik és értékesnek tekintik a szórakoztató irodalmat, akik cikkeket írnak, hogy tanulhassunk, akik pályázatokat írnak ki, holott korábban csak szépirodalmiakkal találkoztam. Megváltoztak a körülmények is az elmúlt tíz év alatt, ami hihetetlenül reménykeltő.

Nekem most épp tényleg több szabadidőm van, mint előtte bármikor, de hacsak nem életterve valakinek, hogy portás legyen, ezzel azért ne számoljon. Egyszerűen nem működik a „ha majd több időm lesz, akkor…” hozzáállás. Amire most nem tudsz időt szakítani – ami lehet egy teljesen megfontolt döntés is, mert számodra fontosabb dolgokra szánod az időd –, arra később sem lesz.

Hatalmas boldogság, hogy vannak olyan barátaim, akikkel lehet írásról beszélgetni. <3

Meg kell tanulnom, hogy mikor ösztönző és mikor inkább visszahúzó, ha bevonok másokat az alkotói folyamatba. Máig szeretek barátokkal ötletelni, rengeteg dologban segítenek maguk az ötleteik, néha meg az, hogy egyszerűen máshogy, kívülről és ezáltal józanabbul látják a sztorimat. Viszont a régi regényes tapasztalat és azóta pár másik rámutatott, hogy nem szerencsés, ha a történet eleji elakadásoknál, ahol még igazából csak ötletelek és még nincs egy váz a fejemben, túlzottan bevonok másokat. Valahogy az ő ötleteiket jobbnak érzem, hajlamos vagyok annak hinni – magammal szemben -, aki jobban érvel, mint én, holott ez még nem jelenti, hogy adott sztoriban az ő megoldására lenne szükség. Muszáj egy darabig csak egyedül foglalkoznom a történetemmel, hogy úgy érezzem, az enyém maradt. Hogy továbbra is szeretni tudjam.

De a legfontosabb, hogy mindez igazából rajtam múlt. Rajtam múlik, hogy írok-e vagy sem, a körülmények legfeljebb könnyíthetnek vagy nehezíthetnek rajta.

Tartalmas, változásokkal teli tíz év volt, aminek a végén hasonló helyzetbe, ám mégsem ugyanoda jutottam, mint ahonnan elindultam. Sok dolgot tanultam, új lehetőségek nyíltak és így az íráshoz is másként állok. 

Amennyire ódzkodtam az elején ettől a témától, most annyira örülök, hogy mégis sor került rá. Izgalmas volt visszatekinteni és megnézni az elmúlt tíz év történetét. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik? : D 

Kalandos évet Nektek!
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Puha orrú kisasszony

Nem ma történt, de épp ez a novella majdnem lemaradt a blogról, pedig az első online megjelenésem. : D

2019 őszén részt vettem a Könyvmolyképző Kiadó Párbeszéd kurzusán. Rengeteget tanultam és klassz élmény volt az a tartalmas nyolc hét. (Nem felejtettem ám el, hogy ígértem beszámolót. ; ) )

A kurzus végén pedig nagy öröm ért, a zárónovellámat kitették az Aranymosás oldalára. ^^

Remélem, szerez néhány vidám percet nektek!

100 szavas játék – Január

Havi játékba fogtunk az Apollósokkal, és a januári feladatra én is írtam egy szösszenetet.

A feladat ez volt: Írjatok száz szavas szösszenetet, témája legyen a tél!
Nehezítés: Használj fel három színt, de az nem lehet a fehér, a zöld és a piros sem!

100 szavasom:

– Anya, én még játszani akarok!
– Nem, Bíbor, már elég falevelet színeztél. Mars a dunyha alá!
– Na jó, de jöjjön Okker is!
– Nem ér, én öregebb vagyok, mint Bíbor!
– A húgodnak igaza van, bújjatok be mindketten az ágyba!
– Mondasz nekünk mesét?
– Persze, Bíbor, miről szóljon?
– Hát arról, hogy mit csinálnak a nagytesóink, amíg mi alszunk!
– Te is kíváncsi vagy rá, Okker?
– Igeeen!
– Jól van. Bújjatok mellém, így ni. Miután elalszotok, Faágbarna felkel és végigszáguld minden hegy minden lombhullató erdején, az örökké a nyomában lévő Sárszürke testvérével. Mindent fakóvá színeznek.
– És Fagycsípte Rózsaszín?
– Ő, amint meghallja a csengettyűszót, a Mikulás orcájára csücsül.

IDE kattintva elolvashatjátok mindannyiunk munkáját. ^^

Write Tag 04. – Ő volt a legkisebb a három testvér közül.

Régen volt már Write Tag, de ugye nem hittétek, hogy vége? : D
Az új kérdéscsokor a (fő)szereplők családját járja körül, legyen szó akár még otthon élő karakter jelenlegi szűk környezetéről, akár már elköltözött, kalandos úton járó szereplő gyerekkori kapcsolatairól. Szülők, nagyszülők, tesók, csupa olyan ember, akik jelenlétükkel vagy épp hiányukkal hatottak valahogy a főszereplőre.

Szabályok:

  1. Másold be a szabályokat és a kérdéseket a bejegyzésed elejére!
  2. (Ha másolásvédelem van az oldaladon, jelöltjeidet irányítsd a Tintaszerkezetek oldalra, innen el tudják vinni a dolgokat.)
  3. Linkeld annak a nevét, aki jelölt téged!
  4. Válaszolj a kérdésekre!
  5. Ha van ötleted, használd ki a +1 lehetőséget! 
  6. Jelölj te is bloggereket a játékra és linkeld az oldalukat!
  7. Értesítsd őket a jelölésről!

Write Tag 04. – Ő volt a legkisebb a három testvér közül. – Család

  1. A főszereplőd / fontosabb szereplőid megalkotásakor kitalálod-e a családjukat is?
  2. Meg szoktak jelenni a szereplők családtagjai is a történeteidben?
  3. A karakter jellemében, értékrendjében, szokásaiban, stb. mennyire játszik szerepet a családi háttere, a családban betöltött helye, szerepe?
  4. Van-e kedvelt családszerkezeted, amit gyakran adsz a karaktereidnek?
  5. Fedeztél már fel hasonlóságot a szereplőd családja és a sajátod között? (Opcionális kérdés)
  6. Építettél-e már konfliktust valamiképp a család vagy adott családtag köré?
  7. Melyik családtagokat ábrázolod a leggyakrabban, ill. legritkábban?
  8. Melyik családtagokat találod ki, ábrázolod könnyen és kiket nehezebben?
  9. Milyen főszereplő – család viszonyokat mutattál be eddig?
  10. Van-e valami érdekességed, gondolatod a (fő)szereplők családjával kapcsolatban, amit elmesélnél? 🙂
  11. +1 Bármit kérdezhetsz, ami a témához kapcsolódik. (De ne felejtsd el ezt a szöveget is bemásolni, hogy a te jelölted is kitalálhasson valamit!)

Kihívottaim a játékra:

Köszönöm, ha elfogadjátok a kihívást! ^^
(Bárki linkjét szívesen látom kommentben, akihez eljut a játék és kitölti!)

Jó szórakozást! : )

Ceruzanyomok – ’19 november – Személyes siker az írásban + évösszegző

Címzett:  Agatha
Másolatot kap: Daremo, ElizaMorhenRékaWendy
Tárgy:  Mit jelent neked a személyes siker az írásban? (+ évösszefoglaló)

Kedves Agatha!

2019-ben három novellát adtam be, kettőt KMK-s, egyet Gabós pályázatra. Egyik sem nyert, kettő nem kapott egyéb lehetőséget sem, egynél még lehet reménykedni, hogy kikerül oldalra.
Jártam írótáborban, ahol egy élvezhetőre sikerült novellácskán kívül eléggé alulteljesítettem, olykor én is a fejemet vertem az asztalba, mert tudtam, hogy vacakabbul írok a feladatokra, mint ahogy egyébként azért tudok.
Újrakezdtem a blogom (megint), nevet változtattam (megint), a korábbi oldalakat megszüntettem. (Viszont elindítottam egy facebook csoportot Írós és történetes oldalak hirdetései néven.)
Részt vettem a Könyvmolyképző Párbeszéd kurzusán, ahol a zárónovellám lehetőséget kapott az oldalon megjelenésre.
Egy darab online publikálás. Nem valami sikeres év, mi?

Na és most nézzük az ezt megelőző kb. egy évet (pontos dátumokat már nem tudok):
Megírt pár darab 300 szavas szösszenet, két online verseny (az egyik inkább blogos játék), egy rendes pályázatra végül be nem adott novella.
Új oldal és új név, párhuzamosan vezetett blogok.

Ennek fényében már nem is volt olyan rossz az idei év, igaz? : D

Két éve még nem bírtam megírni egy kerek novellát. Magam sem értettem, hogy lehet ez, mikor régen ez nem okozott gondot, de se ötletem nem volt, se azt nem tudtam, hogyan álljak neki? Ha nem én vagyok ebben a helyzetben, talán nem is érteném, hogy lehetséges az ilyesmi? De van ilyen, a 300 szavasok teljesítménynek számítottak, akkor is, ha tudtam, hogy azok még kis egérfarkak csupán.
Idén az első pályázatra (KMK, Vágyom rád!) küldött novellát még közösen írtuk egy barátnőmmel, sokat segített, hogy nem egyedül kellett mindent kitalálni, összerakni. Gyenge lett és erősen túlírt, de időre kész lett, be is adtuk. (Ezt nem mutatom meg, ennyire még nem vagyok bátor. : D )
A második pályázatra (Gabo, Az év magyar…) kijavítottam azt, amit előző évben végül nem adtam be, mert nem volt azon a szinten. Ezt már egyedül írtam, és bár nem nyert, elég messze is volt tőle, de idén beadtam és a béták visszajelzése alapján jobb is lett, mint az előző változat. (Itt elolvashatod.)
A harmadik beadott (KMK, YA) novellánál már gyorsabb is voltam, mint a korábbiaknál, szerkezetben is gondolkodtam, sokkal jobban figyeltem az írástechnikára, mert már volt sejtésem, hogyan kell azt? Bár ez sem került be a kötetbe, én is érzem és visszajelzésekből is tudom, hogy jobban sikerült, mint a korábbiak. (Plusz nem egyszerű témát választottam, és bevallom, kellett hozzá bátorság, hogy megírjam. De ezt majd meglátjátok, ha eldől a novella sorsa és legrosszabb esetben elhozom neked ide, saját blogra.)
Aztán legnagyobb örömömre az írósuli végén írt zárónovellát megjelentették az Aranymosás oldalán. 😀 (Köszi a bétázós segítséget! Neked nem ajánlgatom, hogy olvasd el újra, de aki kíváncsi, itt megtalálja.) Nem egy csillagászati remekmű, nem is nyomtatott megjelenés, “csak” online, de egy olyan oldalon, ahol szép, igényes novellákat lehet olvasni, ahova nem kerül ki gyenge írás, szóval ez klassz karácsonyi ajándék volt, nagyon örültem neki. ^^

Két éve még több blogot szerkesztettem, erről már többször írtam, és mennyiségileg ugyan lehet visszalépésnek tekinteni a mostani egyet, mögötte azonban tisztázás és fókuszálás történt. Eleinte tapogatóztam, igazából már az induláskor sejtettem, hogy azok nem lesznek túl hosszú életűek, de kellettek, hogy haladjak, ha még nem is tudtam, merre, de ne ácsorogjak.
Idén pedig eljött az ideje egy ténylegesen saját oldalnak (mondjuk a fizetett tárhely nem ennek köszönhető, csak meguntam, hogy spammelik a blogspotot, amúgy az is teljesen jó felület). Most már szeretnék hosszabb távban gondolkodni, és komolyan venni azt, amiről ábrándozok. Szeretnék írni, szeretném, ha megjelenne, amit írok és ennek megadom az esélyt és dolgozom érte. Nincs mit veszítenem. : )

A névváltogatás hasonló téma. Valahol írtam is, hogy úgy érzem magam, mint egy identitászavaros kiskamasz, komolyan, talán gimiben sem váltogattam ennyit az online nevemet. De most találtam egy olyat, ami nem furcsa, nem idegen, komolyan tudom venni, magyaros és nem utal kimondottan valamilyen zsánerre, – azt ugyanis még keresem, hogy mi való nekem – , és nem utolsó sorban kötődöm hozzá. Úgyhogy mostantól maradok Sümegi Emília. ^^ (Becézni meg lehet bárhogy, a Liát szoktam használni, de volt már, aki Eminek hívott, de tetszik a Mili – semmi köze az itteni nevemhez, de egy időben a nagymamám így hívott – , Emili is. Az a helyzet, hogy szeretem a becézhető neveket. : D )

És valahol ugyanez az “esélyt adok magamnak” húzódik meg amögött is, hogy elmentem írótáborba és kurzusra. (Erről majd írok beszámolót, mert ígértem pár embernek.) Rengeteget tanultam mindkettőn.

Még a 2019-es évhez tartozik, hogy fejben ugyan haladtam a regényemmel, de papíron még nincs semmi. Egyszerűen túl nagy falat az még nekem, és mivel ez az épp aktuális szerelmem-regény, nem is akarom elrontani, vagy beáldozni gyakorlásnak. Szóval szépen dolgozok még rajta, közben pedig megszületett egy tényleg gyakorlásra szánt másik regény ötlete. Annyit elárulok, hogy most egy fantasy YA-n dolgozok, de a Fémfolyó folyamatosan fut a háttérben.

Nem unatkoztam idén, az biztos. : D

Tehát mit jelent nekem a személyes siker az írásban?
A külső, látható eredményeket – online megjelenés, novella és regény publikálása hagyományos kiadónál – persze egyértelműen sikernek tekintem, és célom is, hogy elérjem, de ezeket még csak nagyon alulról simogatom.
De sikernek érzem az fejlődést is. Sikernek érzem, hogy pozitívabbak lettek a visszajelzések a novelláimra (és sikernek érzem, hogy egy olyan barátomnak is tetszett az egyik írás, akinek egyrészt fontos számomra a véleménye, másrészt roppant kritikus és eleinte nem értette, hogy lesz ebből novella ^^ ), sikernek érzem, hogy bár még nem vagyok túl ügyes, de el mertem menni táborba, kurzusra, és sikernek érzem, hogy beláttam, még nem vagyok elég jó az épp kedvencem regényötlethez és addig gondolkodtam, míg kitaláltam egy olyat, amin szívesen gyakorolnék.

Sikernek érzem, hogy A-ból képes vagyok B-be jutni és azt is, hogy meglátom ezt a B-t, és tudok neki örülni, akkor is, ha a hosszútávú cél majd a Z lesz és most még a C-nél sem járok. ^^

Szerettem ezt az évet, kicsit büszke is vagyok rá, remek embereket ismertem meg, örülök, hogy írós csoportok tagja lehetek (Képzeld, Apollós lettem! : ) ) és hogy nem egyedül bandukolok ezen az ábécés úton. =^.^=

Remélem, választ kaptál a kérdésedre és kicsit közelebb kerültél a válaszhoz, mikor is érzem azt, hogy “sikert értem el” az írás terén?

Írj hamar, kíváncsi vagyok a Te válaszodra is!

Szeretettel:
Lia

Vidámságban, könyvekben, írásban, no és sikerekben gazdag új évet kívánok Neked és mindenkinek, aki olvassa ezt a levelet!

Viszlát jövőre! : D

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
Agatha – Rejtett Jelek
Wendy – Wendy_agramm

Ceruzanyomok – ’19 október – Előkészületek írás előtt

Címzett: Daremo
Másolatot kap: Agatha, Eliza, Morhen, Réka, Wendy
Tárgy: Milyen előkészületeket teszel írás előtt?

Kedves Daremo!

Igazán érdekes és a hamarosan kezdődő NaNoWriMo miatt aktuális témát vetettél fel körblogolásunk első alkalmára.

Hiszen akár az írást megelőző ötletelésről, tervezésről van szó, akár az írós körülmények megteremtéséről, izgalmas belepillantani abba, mások hogy szokták ezeket? És ami azt illeti, alaposan meg is fogtál a témával, mert mikor feltettem magamnak a kérdést, vajon milyen előkészületi szokásaim vannak, bizony csak pislogtam magam elé: fogalmam sincs!

Az oka egyszerű: Hosszú kihagyás után két éve kezdtem újra írni és nincs egy éve, hogy először próbáltam átgondoltan, az addig olvasott írástechnikai cikkek tanácsait is felhasználva megalkotni egy szöveget. Mostanra, februártól számítva, van három befejezett és egy javítás alatt álló novellám. Nem valami sok, igaz? Hol így kezdtem hozzá, hol úgy, és a kérdést ízlelgetve rá kellett jönnöm, hogy alig vannak még kialakult (és bevált) szokásaim, a régiekkel meg már nem tudok mit kezdeni.

Míg mások olyan magabiztosnak és tapasztaltnak tűnnek, ha arról kérdezik őket, hogyan készülnek fel az írásra, én azt sem tudom, milyen módszer működik, mi nem, hol, hogyan jobb nekem írni, egyáltalán, hogy fogjak hozzá az egészhez?

Szóval erről fogok írni, hátha más is van még hasonló helyzetben.

Mit tehetsz, ha nincsenek még kialakult szokásaid, bevált módszereid?

1. Olvass másokéról!

Sokan szívesen megosztják a saját szokásaikat, akár amatőr írók blogbejegyzéséről van szó, akár kiadott szerzőkkel készült interjúról. Szeretek ilyeneket olvasni, mert egyrészt egy csomó ötletet kapok belőlük, másrészt nagyon jó látni azt, hogy mindenki másképp csinálja. Van, aki zene mellett ír, van, aki csak csendben, van, aki akár buszon is, van, aki előre tervez és olyan is, aki csak belecsap, ha jön az ötlet. Egyik sem jobb vagy rosszabb, egyszerűen van, akinek így működik jobban, másnak máshogy.

2. Kísérletezz!

Lehet, hogy olyan ötletet kapsz egy-egy cikkből, ami neked eszedbe sem jutott, mégis megeshet, hogy az lesz a kulcs. Ha otthon nem hagynak írni, de le tudsz csippenteni néhanap magadnak pár órát munka vagy suli után a könyvtárban, ott lehet, rád talál a vágyott nyugalom.

Próbáld ki nyugodtan, ami szimpatikus és amit össze tudsz egyeztetni a saját életritmusoddal.

3. Alakíts ki saját szokásokat!

Ha kipróbálsz pár dolgot, de igazán egyik sem jön be, valahol már azzal is közelebb kerültél ahhoz, hogy mi az, ami működhet? Lehet, hogy valami olyasmi lesz, amit még senkinél nem olvastál, amit te találtál ki, vagy épp egyszer-kétszer úgy csináltad, mert véletlenül úgy jött ki a dolog, aztán rájössz, hogy működik. Erről lejjebb írok majd egy személyes tapasztalatot.

4. Merd azt mondani, hogy „nekem ez működik”!

Persze, nem kell erről cikket írni, nem is kell másoknak elmesélni, de szerintem fontos, hogyha valamire rájössz, hogy nálad az működik, akkor ne próbáld erővel máshogy csinálni, csak mert mások nem úgy szokták. Mások a körülményeik, máshogy működik az agyuk, meg a tiéd is máshogy, ennyi az egész.

Azért nálam is akadnak előkészületek, ha nem is kiforrottak:

1. Ötletelés

Eddig leginkább pályázatra írtam, és ott mindig adott volt egy téma vagy zsáner, így az irányt szabott az ötleteknek. Van, akit ez zavar, én élvezem, kihívást látok a dologban és inkább segít, hogy van egy biztos irány, amin elindíthatom az agyam. (Ha meg valamelyik pályázat annyira távol áll tőlem, hogy kedvem sincs rá írni, arra egyszerűen nem jelentkezek.)

Akár kiírásra, akár csak úgy magamtól ötletelek, a legkülönbözőbb dolgok kerülnek elő: filmek, takarítás közben hallgatott zenék rendszeresen adnak egy-egy hangulatot vagy gondolatfoszlányt, amiből megszületik egy ötlet, ha direktebben keresgélek, akkor Pinterestet nézegetek, vagy épp a körülöttem élő emberek kapcsán merül fel bennem olyan kérdés, amivel foglalkozni szeretnék.

2. Jegyzetelés

Elég sokat jegyzetelek, különösen, ha napközben jut eszembe valami, ami talán később felhasználható lesz: egy fordulat, egy érdekes karaktervonás, egy-egy mondat vagy gondolat. Volt már, hogy támadt egy klassz ötletem, nem írtam le, aztán mire oda kerültem, hogy foglalkozzak vele, jól elfelejtettem. És olyan is volt már, hogy mikor elakadtam egy sztori kidolgozása közben, végignéztem az első, rendezetlen, még össze-vissza jegyzeteimet és rájöttem, hogy hiszen én azt a kérdést már meg is oldottam korábban, vagy egyszerűen akkor álltak össze az addig különálló foszlányok valami használhatóvá.

3. Vázlat

Ha már nem csak kusza ötletek vannak a fejemben, hanem kezd kirajzolódni, mit is szeretnék elérni a szöveggel, honnan, hova akarom elvezetni, akkor elkezdek vázlatot írni. (Kezdek rájönni, hogy szerintem jelenetlistás vagyok, de ez még kísérletezés alatt áll.)

Ekkortájt van az is, hogy megfogalmazom magamnak, milyen hatást szeretnék kiváltani az olvasóból. Abból is, aki érintett lehet a kérdésben és abból is, aki nem. És akkor már van egy irány, tovább gondolkodok arról, hogy belőlem milyen történetek, jelenetek, karakterek váltottak ki hasonlót és eszerint próbálom felépíteni a sztorit.

Próbálok egy vázat, egy ívet adni az egésznek, ide-oda pakolgatom a jeleneteket, néha módosítom a cselekményt, hogy passzoljon a karakterekhez, vagy épp a karaktereken változtatok, hogy olyanok legyenek, akik reálisan olyan helyzeteket generálnak, amiket a sztorihoz szeretnék. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de egyelőre azt látom, hogy nálam folyton minden mozgásban van, és amíg nem áll össze az egész, addig kevés dologhoz ragaszkodom fixen, még az írás alatt sem.

4. Írás

Ha már érzek az egész sztori mögött egy működő szerkezetet, ívet, akkor elkezdem megírni. (De amúgy még akkor is sok mindenen módosítok, de ez már egy másik történet. Röviden, ez volt az, amire fent utaltam, személyes tapasztalatként. Több embernél olvastam már, hogy ha támad egy ötlete, egyből belevág a sztoriba, és lendületből írja, meg olyat is ismerek, aki mindent előre megtervez, világot, karaktert épít, pontos vázaltot ír és csak ha mindez kész, akkor áll neki írni. Nekem egyik módszer sem vált be, viszont ez a pakolgatós tetszik, úgy látom, működik is. )

5. Körülmények

Leginkább otthon szeretek írni, mert ott nyugi van, nincs záróra, nem kell külön, előre gondoskodni ételről, italról, mintha pl. beülnék a könyvtárba. De ez érdekes amúgy, régen, diákként simán írtam órán a pad alatt, vagy a nyüzsgő folyosón szünetben, szóval esélyesen ki fogom majd próbálni, hogy tudok-e még bárhol is írni?

Az hangulatfüggő, hogy inkább elvonulni van kedvem a szobámba, vagy kiülök a nappaliba, ahol a többiek is közben molyolnak a gépükön, néha váltunk egy-egy szót, szóval van egy kis élet. Hol ehhez, hol ahhoz van kedvem, de igazából egyik sem zavar.

Tea, víz, bor. Megint csak hangulatfüggő, de valami innivaló mindig van a közelemben. Arra mondjuk nem szeretnék rászokni, hogy mindig borozzak írás közben, de volt már, hogy sokkal könnyebben elengedtem magam egy pohárral kortyolgatva, és ki tudtam verni a fejemből a „jaj, de mit fognak szólni?” gondolatot. De víz és tea jöhet minden mennyiségben.

Azt megfogadtam, hogy írok a zenéről, mert annyi embertől hallottam már, hogy szeret zene mellett írni, hogy szerintem ez irtó érdekes. Na, nekem ez csak nagyon ritkán megy. Próbáltam már, amikor sokan voltak körülöttem és beszélgettek, pl. táborban, de sokszor inkább zavar. Nem vagyok egy muzikális alkat, talán ezért sincsenek írós / adott sztorihoz passzolós lejátszási listáim, igazából nem is tudnám, milyen zenéket keressek, hogyan keressem? Én nem is értem, mások hogy találnak mindig passzoló zenéket? : D De majd erre is fogok tenni egy-két próbát, tényleg érdekel, mi a jó benne?

Daremo, remélem, találtál érdekes dolgokat a levelemben és választ kaptál a kérdésedre.

Írj hamar, kíváncsi vagyok a te szokásaidra is!

Szeretettel:
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Izgalmas látni, hogy mind kicsit máshogy nyúltunk ugyanahhoz a témához. Nézzétek meg, mit írtak róla a többiek!
Agatha – Rejtett Jelek
Aux Eliza
Daremo – A papírfecnis fiók
Réka – Tintacseppek
Wendy – Wendy_agramm

Rám kényszerítették az írástechnikát!

Ezeket a könyveket nem önként vettem meg! Az egyik szerző idejött hozzám és bedobta a nyitott ajtón, volt, aki a könyvesboltban kényszerített vásárlásra, Egri Lajos meg addig kísértett, míg megvehető példány híján ki nem nyomtattam a könyvét. Ugyanez a netes írástechnikai oldalakkal. Halljátok, azt mondták, levágják a szempillámat, ha nem kattintok rájuk! És megfenyegettek, hogy pasztőrözetlen tejet kell innom, ha nem lépek be írásos facebook csoportokba és nem olvasgatom írók, bloggerek írós cikkeit, fordításait. Hát kénytelen voltam.

Ti is jártatok már így? Ha nem, akkor azon szerencsések közé tartoztok, akik önként látogatnak meg egy-egy oldalt vagy vásárolnak könyvet.

Mindenkit megnyugtatok, velem is ez a helyzet. Annak a cikkét, oldalát, könyvét olvasom, akiét én akarom, legyen az szerkesztő, író vagy blogger. 

Úgy két éve olvasgatok írástechnikáról, egy éve komolyabban is, és ezalatt nem egy megjegyzést, kiborulást vagy véleményt láttam azzal kapcsolatban, hogy vannak, akik „nyomatják magukat”, „nem értenek hozzá”, „frusztrálják a kezdőket”, „nem adnak használható tudást”…

Én meg ülök és lesek, hogy emberek, most komolyan ezen hisztiztek, és azokat szidjátok, akik anyagot adnak, hogy tanuljatok?

És nagyrészt ingyen. (A bejegyzés végén lesz néhány link olyan oldalakról, csoportokról, ahova ingyen és bérmentve benézhettek.) Könyvet nincs lehetősége mindenkinek venni, ezt megértem, de egyrészt létezik a világon könyvtár is, ajándékba is lehet kérni, vagy kölcsön, ha megvan ismerősnek, másrészt ha mégis költenél rá, egy könyvet csak egyszer kell megvenned és örökre a tiéd.

Szóval nem kényszerít senki. Ha olvasni, tanulni akarsz, megteheted, ha nem, akkor csukd be az oldalakat. Ezt is nyugodtan zárd be, ha nem érdekel a folytatás, úgyse tudom, hol alszol, én viszont ettől még nagyon jókat fogok álmodni.

***

Azoknak, akik maradtak: a „ha nem tetszik, ne olvasd!” dologban van igazság, de úgy hiszem, ennél azért bonyolultabb a történet.

Mert feltételezhetően, akik írástechnikát olvasnak:

1.      Érdekli őket a dolog
2.      Tanulni akarnak
3.      Tartalmas anyagokat akarnak
4.      Látni szeretnék mindennek az eredményét a saját munkájukon

„Nyomatják magukat”

Igen, vannak, akik folyton szembejönnek, és biztosan van, ahol csak erős marketing fogás az írástechnikával foglalkozás – más meg tényleg segítő szándékból ír nekünk munka és család mellett, szabadidejében – , de erre az egyre tényleg csak azt tudom mondani, hogyha nem érdekel, nem olvasom. Ha nem megyek fel adott oldalakra, ha nem lépek be könyves/írós fb csoportokba, vagy letiltom az értesítéseket, nem lesz tele a gépem ilyen témákkal. Az aluljárókban is folyton kínálják a rózsaszín, vinnyogó, elemes kiskutyát, de nem veszek, mert nem kell. Ennyi. 

Amúgy meg, ha nem is hallanánk róluk, jóval kisebb eséllyel találnánk meg ezeket a helyeket.

„Nem értenek hozzá”

Való igaz, ma már bárki, bármit közzétehet az interneten, legyen az szerkesztő vagy tizenéves blogger. Mindegyiktől láttam már írással foglalkozó cikket, ahogy írótól is, mindenféle szerkesztői végzettség nélkül. És ez tök jó!

Az illető, mindegy, hogy milyen célból, segítő szándékkal vagy önreklámból, de közzéteszi azt, amit az írásról tud, de ez még mindig csak egy tálca, amiről nem muszáj elvenni a sütit. Viszont így van miből választani!

Lehet fújni a tizenéves bloggerekre, hogy hülyeséget terjesztenek, de egyrészt messze nem mindenki, klassz ötleteik is vannak, másrészt sokszor már az segítség, ha az ember azt látja, hogy nem csak ő szerencsétlenkedik. Jó esetben pedig az illető el is mondja magáról, hogy nem „szakmabéli”, hanem lelkes amatőr. 

A te döntésed, hogy kit, mennyire veszel komolyan, akár egy-egy személyt, akár egy-egy cikket nézve. Nem kell mindent be- és elfogadnod, amit olvasol.  Mondhatod magadban, hogy „írástechnikában főleg szerkesztőkre hallgatok, mert ők rengeteg szöveget gondoztak már” vagy „aki már adott ki könyvet, a szememben ő az igazi” vagy „az írópalánta bloggerek még ösztönből írnak, rájuk figyelek főleg”.

Már az is egy jó önmeghatározás, ha felteszed magadnak a kérdést, hogy egyik forrást miért érzed jobbnak, mint a másikat? 

„Frusztrálják a kezdőket”

Itt leszögezem, hogy ezért néha lekeverek magamnak egy mentális tockost, mert bele szoktam esni ebbe a hibába. : D Mármint rágörcsölök az írásra, mert ott kattog a fejemben, hogy „ezt így vagy úgy _kell_ csinálni”. Meg egy csudát!

Ha te is kezdő vagy: Engedd el! Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg azzal a tudással, amid most van. Ha nem sikerült, akkor is van egy sztorid, amin jól szórakoztál, szeretted a szereplőidet. Elvégre ezért írsz, nem? Már tanultál egy-két dolgot, amit a következő írásnál tudatosabban fogsz csinálni. Amúgy azon se parázz, ott majd mást fogsz elrontani. ; )

Normális ember nem várja el tőled, hogy elsőre remekművet alkoss, szóval neked sem kell elvárnod magadtól. (Halkan jelzem, hogy erre is jók a novellák, könnyebben vállat vonsz, ha elrontottad, mintha egyből az aktuális szívszerelmed regényötletednek esel neki.)

Ha már haladó vagy, és a kezdőkért aggódsz: Kérlek, egy kicsit bízz bennünk! Íróknak készülünk, vagy mi a szösz, ha nem elsőre, akkor másodszorra, de fel fogjuk fedezni, ha egy-egy írói tanács hülyeség, vagy valami jó, csak nem az aktuális művünkhöz való, és ha komolyan gondoljuk a tanulást, hidd el, kiélesedik a szemünk minderre. Ha rágörcsölünk néha a dologra, az csak azt jelzi, hogy komolyan vesszük és szeretnénk jól csinálni. De ha tényleg meg akarunk írni egy történetet, rá fogunk jönni, hogy vagy görcsölünk tovább, és akkor nem lesz belőle semmi, vagy megpróbálunk valami olyasmit, amit addig még nem. Például lazábban venni a dolgot, kísérletezni, játszani! 

„Nem adnak használható tudást”

Ez összefügg azzal, hogy az olvasás, tanulás eredményét mindenki látni szeretné a saját munkáján. Ez nem meglepő, valljuk be.

Lehetne beszélni a kurzusokról, táborokról, fizetős programokról is, de itt most nem ezekről szeretnék elsősorban, mert egyrészt egyelőre kevés ilyen tapasztalatom van, másrészt amilyen vélemények miatt ezt a bejegyzést írom, azok is főleg a netes/könyves anyagokról szólnak. Ezért ide csak annyit szeretnék, hogy úgy gondolom, bármilyen témáról van is szó, csak egy bizonyos szintig sajátíthatjuk el internetről és könyvekből, de ha feljebb szeretnénk lépni, ott már előkerül a magántanár/képzés/edző/egyetem, stb. kérdése. Mikor pár éve elmentem magántanárhoz, mert le akartam tenni a biosz emelt érettségit, senki nem lepődött meg rajta. Miért lenne ez más? 

Most az ingyen vagy még viszonylag olcsón elérhető tudásról van szó.

Légy szíves, próbáljunk meg némi jó szándékot feltételezni azoktól, akik ingyen adnak nekünk anyagot, amiből tanulhatunk! Legalább feltételezzük, hogy igyekeznek a tőlük telhető legjobbat írni, és közben ők maguk is próbálnak fejlődni. 

Ha senki nem kényszerít semmire, mégis úgy érzed, valamit le akarnak nyomni a torkodon, akkor bocs, de a te készülékedben lesz a hiba. Mondhatnád, hogy te ezt nem kéred, vagy kereshetnéd máshol a választ a kérdésedre, de nem teszed. Mert ahhoz már dönteni kéne. Akkor viszont már nem csak a másik oldalon múlna a dolog, hogy milyen szintű anyagot nyújt, hanem rajtad is, hogy ezt elfogadtad vagy merted azt mondani, hogy kösz, nem kérem.

És ahogy ezt nem spórolhatjuk le, úgy a saját belefektetett munkánkat sem. Régen sokat táboroztattam, és egyik helyen a táborvezető azt mondta a felkészítésen, „Mindenki annyit visz haza a táborból, amennyit beletesz”. Szerintem ez itt sincs másként.

Fogom a fejem, amikor egy-egy oldalt vagy könyvet szidnak, mert ez vagy az nincs benne leírva. De elolvastad a leírását, megnézted a tartalomjegyzékét? Ígérte bárhol, hogy attól az egytől, ha sokat forgatod, profi író leszel? Ne kérjünk olyat számon semmin, ami annak nem is célja!

Ez nekem még mindig azt mutatja, hogy kívülről várjuk, hogy valaki majd a fejünkbe csepegteti a varázserőt, amiért annyit kell csak tennünk, hogy elolvasunk pár blogot, megveszünk egy 3000 Ft-os könyvet és tádám! Sőt, lehetőleg csak egyet, mert azt elképzelhetetlennek tartjuk, hogy innen ezt tanulom meg, amonnan meg mást. Mert az már munkával járna. 

Hol van a mi részünk? Hol van, amit mi teszünk bele ebbe az egészbe?

Teljesen biztos vagyok benne, hogy a legprofibb író/szerkesztő se tudna megtanítani írni, ha nem gyakorlunk, ha csak passzív befogadóként várnánk a tudást. Aztán meg másra mutogatunk, hogy azért nem fejlődünk, mert nem jó az anyag, amit kapunk.

Azt érzem, sokszor a saját munka rész nincs meg, ami jelenti azt, hogy kiválogatom magamnak a forrásokat, kipróbálom, amiket javasolnak – eleve kiválasztom, mit tartok kipróbálásra érdemesnek – és elteszem a „bevált / nem vált be” fiókokba, majd újraírok és új dolgokat írok. Nem mentség, hogy milyen anyagokat kaptam arra, ha ezeket nem teszem meg.

Ráadásul én azt tapasztalom, hogy a kép fokozatosan áll össze, mint ahogy főzni is tanulunk. Legyen akármilyen jó egy recept, elsőre esélyes, hogy valamit elrontok. De megpróbálom újra, meg kipróbálok még sok másikat. Lehet, hogy az elején nem is értettem, mit rontottam el az elsőben, de ahogy az egyes receptek és a gyakorlás idővel „főzéssé” áll össze a fejemben, úgy rá fogok jönni. Az elején nem azért bénáztam, mert rossz volt a recept, hanem mert még nem volt elég tudásom és tapasztalatom, hogy jól csináljam. De azt meg csak úgy tudtam megszerezni, hogy egy csomó mindent kipróbáltam és persze jó párszor el is rontottam. Fura körforgás, nem?

De írásnál ugyanezt érzem, ezen pedig csak a türelem és a gyakorlás segít.

Kezdő és nem kezdő írók, írásról olvasók!

Lássátok a jó szándékot és feltételezzétek, hogy akit épp néztek, olvastok, a tudása javát adja!

Ne kritika nélkül tegyétek, sőt, legyetek kritikusak és igényesek! Válogassatok, szedegessétek össze magatoknak a tudást és persze normálisan megfogalmazva miért ne vitázhatnátok, írhatnátok kritikát?

De azzal, hogy hisztiztek és másra mutogattok, még nem fogjátok megspórolni a tanulást. Ez csak azt jelzi, hogy ti is érzitek, hogy valami nem stimmel, hogy valamit még tennetek kéne, de nem teszitek meg. (Az egyéni esetekről most nincs szó, el tudom képzelni, hogy valakivel tényleg kitoltak, hogy peche volt, hogy bármi. Igazából neked fontos, hogy őszintén azt mondhasd, nem rajtad múlik/múlt vagy elismerd, hogy ahogy ezt most olvasod, bizony kényelmetlenül érzed magad.)

Legyetek egy kicsit hálásak azért, amit kaptok!

Szerkesztők, írók, bloggerek!

Kérlek, ne hagyjátok abba, hogy írásról, írástechnikáról beszéltek!

Egy vidéki kisvárosban jártam általános iskolába, nagyváros nem volt a közelben, nem is mászkálhattam volna még egyedül, az internet meg akkor kezdett még csak elterjedni. Egyszer szerveztek író-olvasó találkozót, én meg elmentem, „csak hogy lássak írót”, pedig előtte nem is hallottam az illetőről. Ennyire ritkaságszámba ment bármi ilyesmi program.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, egyszer-egyszer volt, hogy azt mondtam, író, de soha egy percig nem gondoltam, hogy erre több esélyem lenne, mint akár űrhajósnak lenni. Voltak is „normális” válaszaim a kérdésre, hol orvos akartam lenni, hol patológus.

Úgy tíz éve nem foglalkoztam igazán aktívan írással, de abból az időből még az a kép volt meg, hogy az interneten csak egy-két oldalon lehetett bármiféle írástanácsot találni, regénypályázatról meg egyről sem tudtam. Lehet, hogy én voltam tájékozatlan, nyugodtan javítsatok ki, de bennem még az a kép élt akkoriban, hogy bekerülni egy kiadóhoz közel lehetetlen, mert ahhoz vagy zseninek kell lenni, csak úgy, magamtól, vagy ismeretség kell, vagy valami csoda, vagy bármi, ami egy teljesen átlagos emberrel úgysem fog megtörténni.

Most meg úgy két éve arra tértem vissza, hogy bár egyesek szerint siralmas a mai magyar helyzet, én meg pislogok, hogy több blog, facebook csoport is foglalkozik a témával, kerülnek fel használható anyagok, jelenik meg néhány írástechnikai könyv, több regénypályázat is van, ahova névtelen emberek írásait várják.

És ettől a vidéki kislány, aki elment „írót nézni”, úgy érzi, hogy akár még űrhajós is lehet!  

Ma is vannak vidékiek, akik nem tudnak „csak úgy elugrani” egy-egy írós programra, mint a nagyvárosiak, vannak kamaszok, akiket nem engednek el a szüleik, vannak, akiknek tényleg nem fér bele drága kurzus. Hatalmas segítség az az anyag, amit interneten is el lehet érni!

Írjatok még nekünk sok tartalmas, átgondolt, tapasztalatokon alapuló cikket, indítsatok youtube csatornát, bármit, hálásak vagyunk érte!

Köszönjük az eddigi munkátokat!

Linkgyűjtemény (a teljesség igénye nélkül):

Így neveld a regényedet (blog)
Írástechnikai fórum (facebook csoport)
Irodalmi boncasztal (blog)
Könyv Guru (portál)
Novák Zsuzsanna csatornája (youtube csatorna)

És még nagyon sok oldal van, ahol a többi tartalom mellett megjelennek írással, írástechnikával kapcsolatos cikkek is, illetve több más könyv is, a fentiek csak a saját példányaim.

Nyissátok ki a szemeteket!

Írók hét főbűne – kihívás

Még nagyon régen kaptam a jelölést Daremótól erre az érdekes kihívásra. Köszi! ^^ Már a címe is izgalmas – olyannyira, hogy egy nem blogger barátom is kérdezte egyszer, mikor töltöm ki végre? -, és a kérdések se maradnak el mögötte. 

A tag kitalálója pedig Reinman Franciska, akinek időközben elveszett a neve, én is teljesen véletlenül tudtam meg, éppenséggel ajánlgattam neki a saját kihívását. : D (Ez egy jel ám, hogyha kitöltünk valamit, és tudjuk, honnan indult, áruljuk el többieknek is, kitől származik a klassz ötlet!. ; ) )

Néha olyan szívesen vezetném valamivel közvetlenebbül a blogot, írnám le, miről, mit gondolok (olykor azért előtör ez a hangulat, olyankor születnek ezek a cikkek), milyen felfedezéseket tettem írás során, mit, hogy szoktam, de legtöbbször ráparázok a “biztos nem jó, amit írok/gondolok” és a “vajon, aki ezt olvassa, mit fog gondolni rólam?” dologra, szóval ez még nem igazán megy. ^^”

Az ilyen játékok viszont alkalmat adnak, hogy kérdések mögé bújva mégis kicsit megismerhessen, aki szeretne. : ) 

Kezdjünk is bele! 

Szabályok:

1. Köszönd meg annak, akitől kaptad!

2. Válaszolj a kérdésekre! Figyelj rá, hogy a szabályok és a kérdések is változatlanul kerüljenek a bejegyzésedbe!

3. Küldd tovább annyi embernek, amennyinek szeretnéd! A lényeg, hogy mindegyiküknek írj valamit, szerinted nekik mi a legnagyobb bűnük íróként!

Kérdések:

1. Kevélység: Melyik az a történeted, amire annyira büszke voltál, hogy nem fogadtad a rá érkező kritikákat? Utólag mit gondolsz erről?

2. Kapzsiság: Van olyan történeted, ami szerinted olyan jól sikerült, hogy pénzt is kérnél érte? Mennyit érne a belé fektetett munkád?

3. Bujaság: Melyik történetedben próbálkoztál először korhatáros jelenettel (nem feltétlen erotikus értelemben)? Utólag mit gondolsz, mi volt a legnagyobb hibája?

4. Irigység: Volt, hogy irigy voltál olyan történet olvasottságára, ami szerinted a tied nyomába sem érhet? Név említése nélkül szerinted mi volt a legnagyobb hibája?

5. Falánkság: Volt, hogy több történeten dolgoztál egyszerre? Mi lett az eredménye?

6. Harag: Formáztál valaha szereplőt élő emberről azért, hogy a történetedben megkapja azt az igazságszolgáltatást, amit a valóságban nem biztos, hogy meg fog? Ki ő, és mi lett a sorsa a történetben?

7. Lustaság: Melyik az a történeted, amit lustaság miatt félbehagytál, és a legjobban bánod?

Válaszok:

Kevélység – 1. – /Ne is kérdezzétek, a felsorolásom olyan beképzelt, hogy nem hajlandó tenni a dolgát./

Hogy egyáltalán nem, azért olyan nem volt, régi sztorinál nem is emlékszem konkrét dologra, de a legutóbbinál, a Soroknál bizony morogtam a barátaimra, amikor olyan keresztkérdéseket tettek fel, hogy “Honnan van levegő a bolygón?”, meg azt hiányolták, hogy “Nem tudjuk meg, mit tud a szereplők kommunikációs kütyüje”. Bevallom, ezt már nettó kötözködésnek éreztem, szerintem nincs sok köze a sztorihoz. : D De egyébként igazuk volt a lényegben, hogy a világépítésem hát…, tulajdonképp nincs. Anélkül meg nem hiteles a történet, szóval mindenképp sokat tanultam a kritikáikból. Akkor is, ha sokszor szőrszálhasogatásnak érzem, amit művelnek. És azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak, rengeteget segítenek! : D 

De ha már kevélység, akkor elárulom, hogy két kamaszkori történetem témájára bizony máig büszke vagyok, akkor is, ha talán nem érdemlik meg. A regényt itt bonyolultabb lenne kifejteni, egy másik írás pedig azt a kérdést boncolgatta, hogy egy posztapokaliptikus, kis létszámú társadalomban a közösség genetikai egészsége megőrzése érdekében ki lehet-e taszítani/meg lehet-e ölni a beteg embereket, vagy mi egyebet lehet velük tenni, hogy a csoport hosszútávon is életképes maradjon? Szerintem azért menő, hogy egy 13 éves ezen gondolkodik. : D 

Kapzsiság – 2.

Nem, dehogy! Mármint persze, ha valaha valahol megjelenik írásom, persze nagyon fogok örülni, ha fizetnek is érte, de ezt a részét valahogy nem tudja bevenni az elmém “az írás is szakma” dolognak. Vagyis az még tök jó, ha pénzt kapok a munkámért, de amit annyi embertől hallottam már, hogy de jó lenne ebből élni, az nekem nem álom, inkább rémálom. Így bátran írhatom azt, amit szeretnék, nem kell azt figyelnem, épp mi a legnépszerűbb téma vagy ilyesmi, elég, ha azt, amit amúgy is szívesen írok, megtanulom jól és élvezetesen kifejezni. 

De most komolyan, szerintem az egyáltalán nem megnyugtató dolog, sőt, maga  a totális aggodalmakkal teli élet, ha az írásból kéne megélnem. Mi van, ha épp nincs ötletem, mi van, ha egy könyvem nem sikerül olyan jól, mi van, ha egyszerűen nem egy felkapott téma érdekel, és én amúgy teljesen boldog lennék egy kisebb olvasóközönséggel, de muszáj valami népszerűről írnom, ha jövő hónapban is lakni akarok valahol? 

Így talán nem meglepő, hogy a fenti kérdésre nem igazán tudok mit mondani. Ha a megjelenés díjjal jár, ha mások is kapnak ugyanazért, akkor úgy igazságos, ha én is, és örülni is fogok neki, de ennyi. 

Bujaság – 3.

Rémisztő dolgot próbáltam írni már kiskamaszként is, erotikust talán egy jelenetnyit, nem is sztoriban, csak úgy olyan huszonévesen írtam először, de azt szét is téptem és kidobtam. Amit ide érdemes lehet megemlíteni, hogy egyik barátnőmmel közösen írtunk novellát a KMK erotikus pályázatára még tavasszal. Fogalmazzunk úgy, hogy rosszabb is lehetett volna. : D Amúgy sok tekintetben életszerűtlen lett, nem is maga a jelenet, hanem a karakterek. Meg lehetne amúgy írni egyszer jól, de nem hiszem, hogy valaha hozzányúlok. Az egyetlen, ami szerintem előnye lett, ezt béta is mondta rá, hogy nem öncélúan szeretkeznek benne a karakterek, csak mert kell egy szexjelenet a kategória miatt, hanem a teljes novella az erotikáról szól, a konfliktus és a megoldás is akörül forog.

Irigység – 4.

Azt hiszem, a bloggervilágnak ebből az irigykedős időszakából pont kimaradtam. Mikor még írtam folytatásos sztorit a netre, kevesen voltunk, nem emlékszem többszáz fős követőtáborokra senkinél és inkább a kapcsolatot kerestük egymással. Vagy hát lehet, volt, akivel nem szimpatizáltam efféle okból, de őszintén szólva semmi ilyenre nem emlékszem. 

Most meg egyelőre alig van fenn írásom, az sem folytatásos történet, szóval érthető, ha alig olvassa valaki. Meg hát én is tudom, hogy ezek vagy játékokra írt szösszenetek, vagy pályázatról kiesettek. Akik hobbiból blogregényt írnak, és tényleg igyekeznek azt jól megírni, szórakoztató sztorit, karaktereket hozni, azoktól nem irigylem az olvasókat, akik meg pársoros daddy kinkekkel hintik tele a felületüket, velük bocsánat, de nem látom értelmét összemérni magam vagy a munkám. Egészen más olvasóközeget keresek, más megjelenési felületben gondolkodom fő célként. Ahhoz pedig még nem tettem le eleget az asztalra, hogy az írásról hozzám hasonlóan gondolkodókra irigykedjek. 

Mondjuk annak azért látom esélyét, hogyha már én is csinálom egy ideje, esetleg tényleg elindítok egy blogregényt, amin egy ideje töröm a fejem, és közben látom, hogy másokat sokkal többen olvasnak, irigykedni fogok. (Főleg, ha több kommentet kapnak! : D) De ez szerintem nem zárja ki, hogy akár össze is barátkozzunk és tanuljunk egymástól. : D 

Falánkság – 5.

Szinte mindig… ^^” Régen mindig volt egy aktuális hosszabb sztorim, meg mellette több kisebb. Hosszabbat egyet se fejeztem be, de nem annyira a többi miatt, hanem mert idővel kinőttem belőlük. Igazából most így belegondolva, ahogy idősödtem, úgy billent az arány a be nem fejezettektől a befejezett írások felé.

Most is egyébként így van, van egy regény, amin dolgozom, vannak elkezdett novelláim és ebben az évben mindig volt egy-egy aktuális pályázat is, amit a többi elé hoztam. Az egy dolog, ha a novelláimat nem fejezem be, de azzal sajna tényleg nem tudom, mit kezdjek, hogy így viszont nem haladok jól a regénnyel. Sokszor szinte sehogy. Most még nem is az írással kéne haladnom, mert csak a világépítő, karakterkitaláló, cselekménytervező fázisban vagyok, de mire elkezdene ráállni az agyam, ott tartok, hogy folytatni kéne a gyakorlást is a novellákon, meg amúgy is kiírtak egy jó pályázatot… 

Jahm, és ha már falánkság, szerepjátékos is vagyok, szóval vannak még az írásaimon kívül más karakterek és történetek is a fejemben és nem tudom, más volt-e már így vele, néha meg már az olvasás marad el, mert egyszerűen “túl sok történet szorong a fejemben”. : D Eredmény röviden: nem haladok a regénnyel. : ( És ezen nagyon hamar változtatnom kell, pláne, mert közben ott mocorognak az ötletek a koponyámban! 

Harag – 6.

Többször találkoztam már ezzel a felvetéssel, de magamtól eszembe se jutott. Nem tudom, miért. De miért foglalkozzak azzal még a sztorijaimban is, aki nap közben bosszantott, bántott, akire haragszom valamiért? 

Ami viszont érdekes, és egészen korai írásaimban is már felfedeztem, hogy akiket szeretek, akik valamiért fontosak nekem, vagy szeretnék közelebb kerülni hozzájuk, őket valahogy beleírom a történeteimbe. Ez volt már, hogy tudatos volt, még ha teljesen át is alakítottam a regénybéli karaktert, volt, hogy sejtettem és volt, hogy én magam is meglepődtem, hogy mennyire bele sikerült írnom valakit. De hát nem sokkal jobb érzés azokkal tölteni az időnket, akiknek amúgy is szívesen vagyunk a társaságában? : D 

Lustaság – 7.

Hmm, a szétszórtság és ezért nem egy feladatra koncentrálás lehet a lustaság egy válfaja? : D Ahogy a Falánkságnál is írtam, leginkább azért vannak befejezetlen sztorijaim. De persze van, amikor hülyeségekre szúrom el az időm, ami helyett írhattam / sztorikidolgozhattam volna, szóval a be nem fejezett munkáim ennek is köszönhetik félbehagyott állapotukat. 

Nem tudnék egy konkrét sztorit mondani, legjobban a fent nem kifejtett regényemet sajnálom, hogy nem fejeztem be, de azt hatodik után kezdtem és valamikor tizedik táján írtam hozzá utoljára, szóval abból egyszerűen kinőttem. Szövetség volt a címe és barátoknak máig sokszor emlegetem, az a történet tényleg éveken át az életem része volt.

Hopp, egy kis utólagos változtatás:
A kihívottam Agatha Keyguard, akinek remélem, hozzájárul nemrég nyitott blogja színesítéséhez ez a kis játék! ^^ (No meg kíváncsi vagyok az írós bűneidre, muhaha! 3: ) )

Köszönöm, hogy kitölthettem, ez jó móka volt! : )

Sorok

/A 2019-es GABO pályázatra készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : )
Bővebb beszámoló a facebook posztban
.

Az énekesnő keze megremegett. A hajkeféjét már végig sem húzta hosszú, gesztenyebarna haján, csak lassan leeresztette az ölébe. Saját elsápadt arcára bámult a tükörben, alig hallotta, amint a képernyőn a híradó bemondónője a fontos közlemények után a várható napszelekről kezdett beszélni. Egyre csak a korábbi hír szavai csengtek a fülében: “Dorath Fandroll, Üstökös-díjas költőt rendszer elleni izgatás vádjával letartóztatták. A verseiben fellelhető utalások egyértelműen az Anarchisták eszméit tükrözik, ezért köteteit bevonják a boltokból, törlik az elektronikus tárhelyekről. Birtoklásuk a holnapi naptól egyszerű, terjesztésük súlyos bűncselekménynek minősül…” Lekapcsolta a holotévét.
Hát idáig fajultak a dolgok? A Rendszer már galaxisszerte ismert művészeket is eltávolíthat a “nép védelme” nevében?
Tekintete a hotelszoba dohányzóasztalán heverő, bordó bőrkötéses könyvre siklott. Holnaptól az is ugyanolyan illegális lesz, mint a Commján tárolt legújabb versek, melyeket Dorath egy kódolt csatornán küldött át, vele együtt egy maroknyi embernek. Janoa az asztalhoz sétált, leült és kinyitotta a könyvet az első oldalon, a szerző aláírásánál, melyet harmincöt éve kapott.

Tizenöt éves bakfisként, az újonnan kötelezővé tett diákegyenruhában állt oda a férfi elé a körzetszékhelyük tudásközpontjában rendezett Költészet Napja után. Még három ember dedikáltatott vele együtt nyomtatott könyvet, a többieknek csak digitális olvasón lévő példányuk volt.
Az idegesen szorongatott verseskötetet még két éve kapta jutalmul a Körzeti Tehetségkutató versenyen elért második helyezéséért. Eleinte csupán a versek dallamosságára figyelt fel, majd ahogy idősödött, egyre inkább úgy érezte, a szépen megformált szavakban olyan gondolatok és érzések rejlenek, melyekkel azonosulni tudott, de képtelen lett volna megfogalmazni őket. Akkor lett igazán kíváncsi a költőre.
Most pedig arról ábrándozott, milyen szép is volna, ha Fandroll épp azon az oldalon nyitná ki a könyvet, ahová beleírták a verseny emlékszövegét.
A fekete hajú, borotvált arcú férfi megnyugtatón rámosolygott, mikor a lány helyet foglalt. Úgy szólt hozzá, mint aki nem lepődik meg, hogy a fiatal lány feszeng, és mint aki csöppet sem neheztel érte. Kérdezgette, melyik vers volt a kedvence és mit szeretett benne. Janoa felelgetett, bár csupán zavart makogásnak hallotta saját válaszait, közben nem is figyelte, mit ír a férfi.
Csak akkor merte kinyitni a könyvet, amikor már kiért az előadóteremből és egy ablak mellé húzódott. Ugyanazon az oldalon, ahol a korábbi emlékszöveg is állt, nem csupán egy új aláírás díszelgett: „Küldj majd egy dedikált lemezt!”
Alatta pedig egy nagy, kerek D betű, hosszúkás kalappal és áthúzott szárral, mintha F-et mintázna.
Azóta már ő is írt efféle kedves, biztató mondatokat, ha egy-egy fiatal rajongója dedikáláskor elárulta, hogy ő is szeretne művészi útra lépni, hiszen tudta, mennyit számíthat akár egyetlen sor is. Ő akkor attól a mondattól elhitte, hogy valaha igazi, kézzel fogható, kiadott lemeze lehet. Később is gyakran a kötet első oldalát fellapozva merített önbizalmat, ha elbizonytalanodott.

Janoa kényszerítette magát, hogy az előtte álló estére összpontosítson. Ma lesz az ezredik, jubileumi koncertje, itt, a Kvargonon, a XIII. Galaxis központi bolygóján, ahonnan élő adásban közvetítik majd. Várta, mégis kissé lámpalázas volt, mint minden fellépése előtt. Máskor megpróbálta elterelni a figyelmét erről az izgulásról, most azonban kapaszkodott belé, mint egy régi, ismerős barátba. Még a készülődés mozzanatai sem tudták lecsillapítani gyomra remegését. Mi lesz ezután?
Frissen szárított, arcátlanul hosszúra növesztett haját befonta, hogy ne zavarja öltözködés közben, puha köntösét egyszerű ruhára cserélte.

Hamarosan siklóban ült és magánsofőr vitte a sportcsarnokba az ötvenhatodik sugárpályán. Az ablak pneumatikus szerkezete halkan pisszent, ahogy leeresztette. Kellett egy kis friss levegő, és abban bízott, talán a Központi Bolygó legnagyobb városának zaja eltereli a figyelmét. Az utcai szellőzőkből áradó mesterséges jázminillat elkeveredett a nyáresti meleg levegővel és a gyorséttermek szagával. Az alig hallható suhanók hangja mellett egységes morajként hallatszott a járókelők jövés-menése, beszéd azonban alig, mindenki sietett a dolgára, egyértelmű jeleként, hogy hasznos és örökkön munkálkodó tagjai a társadalomnak. A Haladás téren egy tucat galamb tollászkodott a Vezér tarfejű szobrán, míg egy alattuk elszáguldó, szirénázó mentő-sikló el nem riasztotta őket. Janoa remélte, hogy az egyik madár ijedtében lepiszkította az emlékművet.

Alig pár évvel a dedikálás után, immár egy egyre népszerűsödő garázs-rockbanda énekeseként tapasztalta meg először saját bőrén a cenzúrát. Most már a tehetségkutatókra sem vihettek saját művet. Maguk írták a szövegeket, maguk hangszerelték az egész dalt, mégsem mutathatták be a közönség előtt. A mai napig megmaradt benne a bizottság fejrázása, amikor eléjük terjesztették kérelmüket, hogy önálló együttesként a saját dalukat énekelhessék. Alig olvastak el néhány sort, már nemet mondtak. Megindokolni sem voltak hajlandók, hiába érvelt, semmit nem ért a szava.
Szóváltásukat az egyik zsűritag, Dorath Fandroll is végighallgatta. A tény, hogy itt van, nem lepte meg Janoát, látta korábban a bírálók névsorát és alig várta, hogy előtte énekelhessen. Remélhetőleg az egyik kedvenc dalát. A lánynak a férfi jelenléte adott bátorságot a vitához és egyben józanságra intette, hogy ne ragadja el kamaszos indulata. Úgy képzelte, ő a tüskés gesztenyehéj az egyik versből, mely nem adja ingyen saját kincsét. Máig emlékszik, hogy ökölbe szorult a keze, amikor érvelés közben elkapta a költő lemondó sóhaját, fejcsóválását. Janoa kiábrándult. Hát Fandroll is csak hisztis kölyöknek nézi? Mindaz a remény és konok kitartás, amit kívülről tudott soraiban mindig is érzett, csupán az ő fejében létezett?
A fellépésen az előadó- és alkotóművészeket is felsorakoztató bírák között ülve a férfi figyelmesen hallgatta, mint próbálják minden csalódottságukat a kapott dalocska minél szenvedélyesebb előadásába fojtani. Janoa érezte, hogy bár nem volt rossz a produkciójuk, sokkal jobb is lehetett volna, ha a saját dalukat mutathatják be.
A legtöbb zsűritag feje feletti kijelzőn közepesnél alig magasabb értékek villantak fel, Dorath Fandroll azonban felpontozta őket. Bár a továbbjutáshoz nem volt elég, azt elérte, hogy a lány teljesen összezavarodjon és pár másodpercig rajta felejtse a tekintetét. Hát mi ez, ha nem biztatás? Az a korábbi sóhajtás nem nekik szólt!
Otthon ismét fellapozta a verseskötetet. Most már egészen biztos volt benne, hogy valóban az a szemlélet lapul a szavak mögött, amit eddig csupán látni vélt. Mintha Dorath Fandroll már nem csak verseit, de gondolatait is egyértelműen megmutatná. Tekintete mohón rótta a sorokat, ami eddig feltételezés volt, most bizonyossággá lett előtte. A ritmus ütemmé, a szavak dallammá váltak, s hamarosan kis szobája biztonságos falait átjárták a halkan dúdolt énekek.
Érezte, tudta, hogy hatnak rá a szavak és akarta, hogy így legyen. Hogy ebben az átkozott, elnyomó világban kik formáltak jogot gondolatai befolyásolására, afelett nem dönthetett, de hogy kiknek hagyta, és kiket hívott erre ő maga, az az ő kezében volt. Nyitott kamasz elméje a dalokkal itta magába a rímekbe és ritmusba rejtett szimbólumokat, utalásokat, vágyta, hogy ez az ember formálja elméjét, világszemléletét.

Janoa megrázta a fejét és inkább felhúzta a sikló ablakát. Így, hogy a kinti levegő nem segített apróra zsugorodó gyomrán, reszkető ajkán, inkább csak zavarta az utca zaja, a rohanó emberek kavargó látványa. Kezdett hányingere lenni a sok benyomástól.

Fél óra múlva megérkeztek a nyitott csarnokhoz. Az énekesnő váltott még néhány szót a producerrel és bólintott, hogy amaz kiadhatja az engedélyt a biztonságiaknak a színpadot és a háttérstábot védő erőfal bekapcsolására, hiszen az előzenekar már hangol.
– Janoa, nézd majd át a dallistát! Történt néhány változtatás. Átküldtem – mondta még a producer, mielőtt a nő beléphetett volna az öltözőbe.
Janoában rossz előérzet ébredt. Oda se figyelve köszönt a már bent várakozó sminkesnek és fodrásznak, és mielőtt a ruhájához lépett volna, lehívta a programot a Commra. Elég volt végigpörgetnie a számokat, négy mellett is nagy, piros felirat hirdette a változást: TÖRÖLVE. Mellette pedig a helyettesítő címek szerepeltek. Kihúzták a dalt a lányról, akit tiltottak a kedvesétől, ezért megszökött vele és le kellett mondania a kényszerházasság miatti öngyilkosság témájáról is. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a készüléket.
– Itt minden rendben? – Emelte tekintetét a sminkesre és a fodrászra, és haragudott saját hangjára, amiért magasabbra csúszott, mint akarta, elárulva tehetetlen dühét.
Amazok bólintottak, a sminkes lány a kezébe adta első fellépőruháját. Janoa a függöny mögé lépve belebújt az egyszerű, sötétszürke ruhába, vörös harisnyát húzott hozzá és fekete cipőt. Aztán átadta magát a lány és a fodrász ügyes kezeinek. Mást itt most nem tehetett.
Ahogy korábban sem. Tudta jól, hogy eddig is csak annyira mozoghatott szabadon, amennyire a Rendszer engedte. Azért énekelhetett bizonyos számokat, azért lehetett hosszú a haja, azért engedhetett be pár családtagot és barátot a koncertjére kultúrjegy nélkül, mert hagyták neki. De mindig is tudta, hogy egyszer őt is az Anarchisták közé sorolják majd. Abba az erkölcstelennek kikiáltott eszméket terjesztő csoportba, akik a Vezér megfogalmazása szerint a nemtől független szexualitás, a haza iránti felelősséget nélkülöző viselkedés, a másokat sértő szabad véleményalkotás gondolatával és mocskos vágyakat ébresztő külsővel fertőzi a fiatalok és gyenge akaratúak tiszta tudatát. Akik befolyásától a Rendszer megvédi az ártatlan lakosokat.

Akkor kapta az első közvetlen figyelmeztetést, amikor kiesett az Interplanetáris Dalfesztivál döntőjében.
Előadás közben a lámpákon túli homályban a közönség vele együtt énekelt. Előbb csak néhányan, majd egyre többen álltak fel és tapsoltak az ének ritmusára. Az ő éneke ritmusára. Mégsem a népszerűség pillanata volt ez, hanem az együtt lélegzésé. A dal vad volt, röpítette a nőt, s ő büszke és boldog volt, hogy képes a közönséget is bevonni ebbe a szárnyalásba. Átjárta az az emelkedett állapot, ami megborzongatja a bőrt, forrósággal tölti el a testet, ami már nem bír megmaradni önmagának, mindenkit részesíteni akar az örömben.
Az eredményhirdetés után a rendező bolygó kormányzója búcsúzott el tőlük, hiszen már idáig eljutni is szép teljesítménynek számított. Janoát ugyanúgy feszélyezték a túlontúl nyájas hangú szavak, mint a férfi erős kézszorítása, miközben baljával ráfogott felkarjára is.
– Gratulálok, hölgyem! Elismerésre méltó ének volt. Bár a “Tejút nyugalmával” döntős is lehetett volna.
A nő udvarias mosollyal megköszönte, átvette az emlékplakettet, majd nyugodtnak tűnő léptekkel lesétált a lépcsőn.
A szabadságról szóló dalokat felváltották repertoárjában a szerelemről szólók. És amikor más énekesek számait betiltották, tudta, hogy ezt várták tőle. Megkeseredett a szájában az íz, amikor meghallotta a zenecsatornákon saját énekét. De csak így volt esélye.
Rá egy évre megjelent az első valódi lemeze.
Büszkesége nem volt maradéktalan, ugyanakkor a lehető legszebb írásával kanyarította a tokra: „Dorath Fandrollnak, köszönettel egy régi soráért és teljes munkásságáért.” Dedikálta, majd a csomagba tett egy nyomtatott képet a férfi verseskötetbe írt, biztató mondatáról. Csak remélni tudta, hogy a költő megérti üzenetét: teljes munkásságába beletartoztak a kódolt kalózoldalakon terjesztett versei is, melyek kitartásra biztattak. És készülődésre.

A máskor gyors rutint most idegesítően lassúnak érezte, felesleges pepecselésnek tűnt minden, a finom púderillat is zavarta, haját is mintha húzta volna a számos kis csat, amivel a fodrász feltűzte.
Őt sminkes és fodrász készíti fel a jubileumi koncertjére, miközben az idős Dorath Fandroll börtönben ül, csak mert kimondta, amit mindannyian láttak és gondoltak, mert nem volt hajlandó megalkudni. És mit ért el vele? Mit ért a verseivel? Mit ért a hosszú hajával?

Tizenöt éve adták ki a „Rövid haj rendeletet”.
Amikor a lakosság kizsákmányolása már a Kvargonon is érződött, néhány perifériális bolygó olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy már nem volt mit vesztenie. Fegyveres lázadás tört ki a Vezér és a Rendszer ellen.
Akik nem maradtak tétlenek. Nem csupán arra volt gondjuk, hogy leverjék a felkelést, de arra is, hogy másoknak is elvegyék a kedvét és erejét egy hasonló megmozdulástól. A galaxis minden bolygójáról soroztak be férfiakat, hogy az állami hadsereggel együtt a forradalmárok ellen vezéreljék őket. Saját galaxisuk lakói ellen.
Sokan megtagadták a szolgálatot. Egy katonai díszfelvonuláson pedig egy férfi beleordított a kamerába:
– Ne álljatok a sereg kopasz gyilkosai közé! Ne engedjétek fiaitokat a saját népüket mészárolni! – Többet nem mondhatott.
Ez a két mondat hamarosan néma tüntetést szított. Néhány hét leforgása alatt már látványos volt, kik nem jártak többé fodrászhoz, ami különösen a férfiak esetében volt feltűnő. A Rendszer hamar reagált: a botrányos jelenet után két hónappal már a teljes lakosság számára tilos volt a hosszú frizura és az arcszőrzet viselése. A Vezér ünnepi ceremónián borotválta le a haját.
Természetesen, hogy jó példát mutassanak, és hogy egyértelművé tegyék hovatartozásukat, a politikusok, a köztisztviselők és minden, a Rendszerhez hű férfi és nő rövidre nyíratta a haját. A lakosság úgyszintén. Nem tehetett másként.
Csak kevesen merték meghagyni bajszukat vagy hajuk hosszát. A nyíltan lázadók nem csupán a „kényszer-nyírást”, de akár munkájukat, sőt a börtönt is kockáztatták.
Janoa reggelente – immár két centisre kurtított hajjal – rendszeresen nézte a „Hajnali vers” című műsort, remélve, hogy feltűnik néhány kedvenc szerzője. A holoképernyőn megjelenő, műveiket szavaló költők kinézete is megváltozott. Csupán egy-két, világfelszabadító gondolatoktól fűtött ifjú művész vette a bátorságot, hogy szembe menjen a „Rövid haj rendelettel”. Soha többé nem látták őket adásban.
Egy nyomott, késő őszi hajnalon, amikor még a forró kávé illata sem volt képes elfeledtetni a kinti szürkeséget, Dorath Fandroll jelent meg a képernyőn. Janoa elkerekedett szemekkel bámulta, és izgatottságában az ölébe vett párna szélét kezdte gyűrögetni. A költő ajka fölötti gondosan nyírt, tömött bajusz és az állán lévő kis szakáll játékosan mocorgott, ahogy a férfi szavalt, mákosodó haja pedig már jócskán a füle alá ért.
Janoa szabadnak látta Dorath Fandrollt. Ismét azt érezte, mint kamaszként a tehetségkutatón: A saját gondolkodásmódját érezte előtűnni a sorai és viselkedése mögül átgondoltabb, érettebb formában. A költő hasonló elveket vall, mint ő, de előtte jár az úton. Ő pedig követni akarja.
Egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy találkozni szeretne Dorath Fandrollal. Végül a legegyszerűbb utat választotta: küldött a költőnek egy ajándék belépőt egy fél év múlva esedékes koncertjére, mellékelte az egyik saját kultúrjegyét, a kísérőlevélben pedig meghívta egy teára.
Mire a gőzölgő italok felett beszélgethettek, Janoa már a füle mögé tudta tűrni a haját.

A színpadra menet próbálta megzabolázni kétségbeesett gondolatait, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy az emlékek közé bekúsztak az elkövetkező dalok sorai. A vállában, a nyakában feszültek az izmok. Megállt egy pillanatra, hátát a hűvös falnak vetette, próbálta kimasszírozni tarkójából a görcsöt, és örült, hogy épp nem jár arra senki. Kívülről hallotta saját léptei dobbanását, mikor továbbindult.
Nem volt önmaga a színpadon. Rutinból énekelt, csak felületesen figyelt a közönségre, érezte, hogy csupán a hírneve hat rájuk, nem az előadása. Életében először nem érdekelte.
A tízperces szünetben egy kávéval próbálta összekapni magát, de egyre csak az járt a fejében, hogy a mindig reményre és tettekre buzdító, időközben barátjává lett költőt elhallgattatták. Dorath oly sok éven át ügyesen lavírozott a Rendszer számára még szelepként elfogadható, külső látvány-lázadás és a valódi, kódolt csatornákon terjedő, szíveket felpezsdítő ellenállás között. Sokak szemében maga volt a kitartás és a szabadság szimbóluma. Ahogy munkássága különleges jelentéssel bírt, úgy elhallgattatásával a Rendszer is üzent. Janoa pedig nem volt hajlandó ebbe belenyugodni. Ha valaki, ő tudta, mennyit ér a költő akár egyetlen sora is.
Legutóbbi teázásukkor, úgy két hónapja, Dorath elmondta, hogy az új, erősen cenzúrázott témákkal foglalkozó verseskötetére sem kapott már szerződést és nem ő volt az egyetlen. Megtiltották a kiadónak a megjelentetésüket, az online magazinnak, ahol addig publikáltak, úgyszintén. A férfi már akkor megmondta, mi lesz a következő lépés: megszüntetik az addig a sajtószabadság látszatát fenntartó utolsó intézményeket is.
Sokáig fent maradtak, Dorath különösen beszédes kedvében volt, mintha tudná, már nem sokáig teheti. Szó esett a régi időkről, keserédesen nevettek, amikor Janoa felemlegette a tehetségkutatót, amikor még az volt a legnagyobb problémája, hogy nem énekelhették a saját dalukat. Sóhajtva jegyezte meg, hogy ma már ezek a versenyek sem működnek tisztességesen, akinek akár a tágabb családjában feljegyeztek „nem kívánatos tettet”, nem is indulhatott. Látszat tehetséggondozás zajlott és eltűntek az elszánt, változtatni akaró fiatalok.

Ujjai rászorultak a kávéscsészére, csaknem kilöttyintette az italt. Minden izma megfeszült a hirtelen felismeréstől, ahogy újra érezte a költő erős kezének súlyát az alkarján: „Nem tűntek el, hanem felnőttek.” És most már az ő szavukra is figyelnek!
Ki se itta a maradék kávét, letette a csészét az asztalra és remegő kézzel elkezdte kihúzgálni a csatokat a frizurájából. A szája kiszáradt, szaporábban vert a szíve, ahogy döntése várható következményeire gondolt. Csak pár tűzést hagyott a hajában, amik úgy-ahogy megtarthatták kontyát a műsor végéig. Tovább nem szükséges.

Véget ért a koncert, elhangzott az utolsó ének. Békés, halk dallammal szólt, elcsitítva a korábban felfokozott hangulatot, átadva helyét a csöndes szomorúságnak, ami valami jótól való búcsúzáskor jön el. Janoa megborzongott a langyos, nyáresti széltől. Csak állt a színpadon, szorongatta a mikrofont, miközben végignézett a szürke árnyékként hullámzó, halkan morajló tömegen. Magában köszönetet mondott. Bár remegett a gyomra, megállta, hogy ne pillantson az óriás kivetítő felé.
Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, majd szájához emelte a mikrofont, az emberek pedig ezt észlelve elhallgattak. A távozást könnyebbé tevő, vidám ének helyett azonban egy ismeretlen dallam csendült fel, sokak által titkon kívülről tudott szavakat idézve. Már nem reszketett. Hamarosan a korábbi énekek erejével zengtek a vers sorai, Janoa pedig egyetlen mozdulattal kiengedte lázadóan hosszú, sötétbarna haját, hadd kapjon bele a szél.
A vad ütemben pergő sorok, a lendületes mozdulatok visszhangra találtak a közönség körében. Innen is, onnan is felhangzott Janoával együtt a refrén, majd előbb ülve, aztán már állva énekelték vele együtt a buzdító verset. A nő megállt, elhallgatott és elszánt mozdulattal a közönség felé tartotta a mikrofont.
Ők pedig egy emberként zúgták Dorath Fandroll elsőként betiltott sorait arról, hogy a jövő nem azoké, akik félnek, a jövő azoké, akik lépnek.
Egyszerre elsötétült az összes kivetítő.

A kitalált románcok 8 legrosszabb fajtája

A fikciók bővelkednek romantikában – a sci-fi és a fantasy történetek úgyszintén tele vannak epikus románcokkal. Bár néha a romantika nem tűnik a karakterekből jövő, reális dolognak, sokkal inkább egy eszköznek, amit az író az utolsó pillanatban tett bele a cselekménybe. Itt van a romantikának 8 változata, amit nem szeretnénk többé látni.

Mind tudjuk, hogy nehéz hiteles romantikát írni. Lehet, hogy ideje beismerni, hogy nincs szükség minden történetben párkapcsolatra, mint a sztori A-, B- vagy épp C-szálára. Egy sztori jobb romantika nélkül, mint egy elrontott románccal. Sohasem jó, ha az olvasók azt gondolják, “Hé, a karakterek alaposan kidolgozottak, háromdimenziósak, a sztori klassz – oh, nem! Állj! Honnan jött ez a kapcsolat?”

Úgy tűnik, ezek a nem meggyőző párkapcsolatok mind ugyanazt a mintát követik. Az alábbiakban felsoroljuk azokat, amiket kerülni kell, mert ezek rettenetesek Ha ezek közül bármit látsz, inkább lépj le. Ha a románc a lentiek közül egynél több kategóriába tartozik? Irány a börtön. A starton való áthaladáskor nem kapsz pénzt.

SPOILER FIGYELMEZTETÉS: Mivel a cikk olyan karakterekről szól, akik végül összejönnek vagy épp szétmennek, lesznek spoilerek…  MOST KEZDŐDNEK A SPOILEREK!

1) A “maradékok” párosítása

A TV Tropes megnevezését fogom erre használni, mert mindig azt hallom a fülemben, ahogy Voldemort azt mondja “Öld meg a maradékot!” Mert ez a toposz ennyire rossz.

Muszáj mindenkinek párt találnia a sztori végére, hogy happy end legyen? Még Shakespeare is hagyta néha, hogy a darab végére maradjanak agglegények. Úgy fest, az emberek azt hiszik, a romantika valami zárt rendszer, amiben nem használható semmi külső dolog. Vannak más emberek is a világon. Nem kell azonnal látnunk, hogy a karakterek összejönnek, ahhoz, hogy tudjuk, minden rendben lesz velük.

Ebben a kategóriában a legmagasabb rangú kitüntetést Nancy és Edward érdemli a Bűbájból, akik jó példák a karakterek különösen szörnyű párosítására, hiszen itt a főszereplők exei jönnek össze.

Lásd még: Martha Jones és Mickey a Doctor Who-ban, Alkonyat, Dogget és Reyes az X-aktákból, Oliver és Chloe a Smallvilleből, valamint Sawyer és Juliet a Lostban.

2) Hozz össze szereplőket, csak mert a történet a végéhez közelít

Ez szorosan kapcsolódik a fentiekhez, bár ebben a verzióban sokkal erősebb a kényszer, hogy mindenki összejöjjön valakivel. Csak hogy tisztázzuk: ez arra vonatkozik, amikor egy karakter a semmiből jön össze valakivel, nem arra, amikor a nyilvánvaló szerelmi érdeklődés kiteljesedik közvetlenül a sorozat vége előtt.

Ez elszigeteltebb jelenség lehet, és nem okvetlenül a főszereplőket hozza össze egymással. Ehelyett, amikor a történet lefelé ível, úgy tűnik, az író egyszerűen azt gondolja, egy elhanyagolt karakter is megérdemli, hogy valaki szerelemből érdeklődjön iránta. Ez a hiányos előkészítés nem működik ebben a kategóriában. Az utolsó pillanatban összehozott párok csak kapkodásra utalnak.

Lásd még: Éowyn és Faramir A Gyűrűk Ura mozi verziójában, Leela és Andred a Doctor Who-ból (a lány sztorijának végén), Pen és Cinnaminson Terry Brooks Shannara sorozatából, illetve Principal Wood és Faith a Buffyban.

3) Túl későn hozol be utalásokat a romantikára

Íme néhány javaslat: ne siesd el a romantikát, az mindig rosszul fest. Ez az a különleges eset, amiben mind tudjuk, hogy a két karakter össze fog jönni. Ez egyértelműen a történetmesélés egy módja. De ahelyett, hogy a románcot hagyták volna szépen kiforrni, csak összehozzák őket, mert itt a történet vége. Ez főleg a tévés sorozatok problémája,  amikor törölnek egy sorozatot, így az írók minden szereplőt a megfelelő helyre akarnak tenni a végén, de nincs elég idő ezt optimálisan végigvinni.

A tökéletes ellenpélda, David Eddings Belgariad c. sorozatában Garion és Ce’Nedra házassága valahol a sorozat felénél. Ez nem tesz tönkre semmit, nem rontja el a végső meglepetéseket, ahogy oly gyakran látjuk, és remek táptalajt ad a sorozat további részéhez. Ez egy jól megtervezett, jól kivitelezett románc. Másrészről, a Sabrina, a tiniboszorkányban is a főszereplő szó szerint otthagyja az esküvőjét, hogy helyrehozza a dolgokat Harveyval. Mindezt, csak mert a sorozat hirtelen véget ért.

Lásd még: Simon és Kaylee a Serenityben, meg kellett, hogy várják a film végét (ez nem teljesen a sorozat hibája, de azért mégis). Sam és Annie az Élet a Marsonban, Ezri Dax és Julian Bashir a a Deep Space Nineból, Mulder és Scully az X-aktákban pedig egy érdekes változatot hozott létre, amikor azt hitték, vége lesz a sorozatnak, de aztán mégsem így történt. A forgatókönyv szerint a sorozat a 7. évadban véget ért volna.

4) Üdv a szerelmi háromszögben

Gratulálok! Van két szereplőd, remek kémiával, akiket az olvasók együtt akarnak látni. De még nem tudod összehozni őket, mert az egésszel együtt jár a rettenetes Moonlight probléma.  És aztán, Heuréka! Csak adj a pár egyik vagy mindkét tagjának valaki mást, akibe szerelmes lehet.

Kedves Írók: Kérlek, hagyjátok ezt abba! Kérlek, álljatok le azzal, hogy behoztok egy új karaktert, akinek az egyetlen személyiségjegye, hogy “akadályozza a párt, akiről mindenki tudja, hogy össze fognak jönni”. Légyszi, ne sulykoljátok belénk már a felbukkanásuk előtt, hogy mennyire szerethetők, hanem hagyjátok, hogy ők maguk mutassák meg. Ha igazatok van, akkor a főszereplőtök össze fogja törni egy teljesen rendben lévő ember szívét (Lsd: Richard, Superman Returns) VAGY végül meggyilkolod a karaktert azzal, hogy rossz emberré teszed és így felmented a főszereplőt a felelősség alól. (Lsd: Jason Teague a Smallvilleben. Hmm, tudod, mit? Inkább ne szórakozz Superman-nel egy ilyen nő miatt.)

Ha tévedsz, kapsz egy jellegtelen töltelék karaktert, akit már pusztán a létéért utálni fognak az olvasók. Ha szerencséd van, a közönség elfelejti, hogy valaha ott voltak. Ez történik, ha személy helyett cselekménypontot írsz.

Jár a csoki a képregény-adaptációknak, amik hajlamosak az ilyen karaktereknek valami jól ismert képregényes nevet adni, de egy érdekes képregény-személyiséget nem. Bocs, John Jameson a Pókember 2-ből és Leonard Samson A hihetetlen Hulkból, nem voltatok elég ismertek, hogy kompenzáljátok a képernyőn látható jellegtelenséget.

Lásd még: Lowell az iZombie-ban, Lauren Reed az Aliasban, Viktor Krum és Lavender Brown a Harry Potterben, Groo az Angelben; Atherton Wing és Tracey Smith a Fireflyban; Shakaar a Deep Space Nine-ban; Asha Barlow a Dark Angel-ben; Lou/Jill/Hannah/Shaw a Chuckban; Kocoum a Pocahontasban; Martouf a Stargate SG-1-ban; Pete Shanahan a Stargate SG-1-ban (akire, annak ellenére, hogy kapcsolatba lépett Sam Carterrel, csak úgy emlékeztem, hogy “a fickó, tudod, az aaa….”); Smallville, csak úgy, a Smallville bármikor.

5) “Hiszen én mindig is szerelmes voltam XY-ba” – *megforgatja a szerencsekereket*

Ez az, amikor két, korábban felvezetett karakter végül összejön a semmiből. Ez szorosan kapcsolódik az iménti kategóriához, helyettesítve az új karaktert egy régivel. Csak ebben az esetben már legalább létezett az a karakter és nem most kezdődik a teljes cselekményszála. Másrészről, ha egy karaktert ilyen módon használsz, akkor ugyanazt a karakter-merénylet-vagy-főszereplő-összetört szív  jelenséget idézed elő mint az új karakter. De most ez egy olyan karakter, akire aktuálisan szükséged van. Plusz fennáll a kockázata, hogy az olvasók kedvence olyanná válik, hogy hirtelen mind a halálát fogjuk kívánni.

És amikor ez egy olyan szereplő, aki korábban nem mutatott semmi érdeklődést vagy nincs meg a kémia az új partnerrel, esélyes, hogy itt valami komoly átalakítás történt munka közben. Ha két karaktert mindenféle korábbi interakció nélkül összehoz az író, szerencsés, ha az olvasók csak összezavarodnak, nem pedig sokkolódnak és megdöbbennek.

A Battlestar Galactica későbbi évadai különösen hajlamosak voltak ebbe a csapdába esni. Dualla és Lee, valamint Tigh és Caprica 6 azok, akik nagyon fontosak voltak és nagyon, nagyon furcsák.

Lásd még: Lex Luthor és Lana Lang, Smallville; Harry és Ginny (egy ideig), Harry Potter; Remus Lupin és Nymphadora Tonks, Harry Potter; Galen Tyrol és Cally Henderson, Battlestar Galactica; Worf és Deanna Troi, Star Trek: TNG.

6) A Kudzu románc

Te mindössze csupán egy kis romantikát akarsz vinni a sztoridba. Csak színesítésképpen. Hogy hihetőbbé tedd a világot. De az hirtelen mindenen felülkerekedik. Nem tudod visszafogni. Az eredeti célkitűzés már nem is látható. Helyette a romantika elural minden mást, felismerhetetlenné téve az egészet. Ez a Kudzu románc, ami mindent bekebelez.

Az első Mátrix filmnek épp az ellenkező problémája volt, egyoldalú szerelmet tett a sztori végére. A második és a harmadik? Hé, fiúk! Vissza! Vissza a romantikus kudzut!

Mini változat: Van egy indok nélküli románc, ami annyira borzalmas, hogy mindent elront. Helytelen romantikus műkertészet, ha így jobban tetszik Az unalmas fickó – unalmas sellő kapcsolata A Karib-tenger kalózaiban például.

Lásd még: Wheel of Time; We Can Build You Phillip K. Dick-től; Galaxis útikalauz stopposoknak (2005 movie); Farscape season 4, Lost.

7) Zsonglőrködés a párokkal

Ez nem csupán egy szerelmi háromszög. Hanem amikor az író nem tudja, mit akar a karakterekkel, ezért minden labdát a levegőben tart. Mindenféle párosítás lehetséges! Mindenki szerethet mindenkit! Mintha csak arra várna, hogy az olvasók megmondják, melyik karakterpárost szeretik a leginkább.  Vagy hogy a színészek között kialakuljon valami kémia. Vagy hogy kiázzanak a tealevelek. Csak ne kényszerítsenek minket döntésre, arra nem állunk készen! Karakterek összejönnek, szétmennek, új párok alakulnak, ők is szakítanak, visszamennek az előzőhöz… végül valaki elsétál, igaz? Vagy, másik lehetőség, hogy senki nem jön össze senkivel, csak felváltva vágyakozó pillantásokat vetnek másokra, és féltékenyen meresztgetik a szemüket egymásra.

Mindent egybevetve, A kiválasztottak új évadában alapvetően ez a probléma. Astrid és Stephen? Stephen és Cara? Cara és John? Cara és Stephen?

Lásd még: Vámpírnaplók;Egyszer volt, hol nem volt…,Teen Wolf; Community.

8) A karakterek közt nincs kémia

Hagyd a francba az egészet! 😀


Forrás: https://io9.gizmodo.com/the-8-worst-kinds-of-fictional-romances-1758254150

Ha bármelyik kategóriához tudtok még jó példát mondani, jöhetnek kommentben! 😉
Elég megfoghatatlan dologtan tűnik az, hogy “megvan a kémia” két karakter között. Szerintetek mi kell ehhez? Tudtok esetleg valami jó cikket hozzá?