Sorok

/A 2019-es GABO pályázatra készült novella./

Mert a “nem nyert” novellák is jók valamire, persze a gyakorláson kívül: lehet belőlük olvasnivaló blogra. : )
Bővebb beszámoló a facebook posztban
.

Az énekesnő keze megremegett. A hajkeféjét már végig sem húzta hosszú, gesztenyebarna haján, csak lassan leeresztette az ölébe. Saját elsápadt arcára bámult a tükörben, alig hallotta, amint a képernyőn a híradó bemondónője a fontos közlemények után a várható napszelekről kezdett beszélni. Egyre csak a korábbi hír szavai csengtek a fülében: “Dorath Fandroll, Üstökös-díjas költőt rendszer elleni izgatás vádjával letartóztatták. A verseiben fellelhető utalások egyértelműen az Anarchisták eszméit tükrözik, ezért köteteit bevonják a boltokból, törlik az elektronikus tárhelyekről. Birtoklásuk a holnapi naptól egyszerű, terjesztésük súlyos bűncselekménynek minősül…” Lekapcsolta a holotévét.
Hát idáig fajultak a dolgok? A Rendszer már galaxisszerte ismert művészeket is eltávolíthat a “nép védelme” nevében?
Tekintete a hotelszoba dohányzóasztalán heverő, bordó bőrkötéses könyvre siklott. Holnaptól az is ugyanolyan illegális lesz, mint a Commján tárolt legújabb versek, melyeket Dorath egy kódolt csatornán küldött át, vele együtt egy maroknyi embernek. Janoa az asztalhoz sétált, leült és kinyitotta a könyvet az első oldalon, a szerző aláírásánál, melyet harmincöt éve kapott.
Tizenöt éves bakfisként, az újonnan kötelezővé tett diákegyenruhában állt oda a férfi elé a körzetszékhelyük tudásközpontjában rendezett Költészet Napja után. Még három ember dedikáltatott vele együtt nyomtatott könyvet, a többieknek csak digitális olvasón lévő példányuk volt.
Az idegesen szorongatott verseskötetet még két éve kapta jutalmul a Körzeti Tehetségkutató versenyen elért második helyezéséért. Eleinte csupán a versek dallamosságára figyelt fel, majd ahogy idősödött, egyre inkább úgy érezte, a szépen megformált szavakban olyan gondolatok és érzések rejlenek, melyekkel azonosulni tudott, de képtelen lett volna megfogalmazni őket. Akkor lett igazán kíváncsi a költőre.
Most pedig arról ábrándozott, milyen szép is volna, ha Fandroll épp azon az oldalon nyitná ki a könyvet, ahová beleírták a verseny emlékszövegét.
A fekete hajú, borotvált arcú férfi megnyugtatón rámosolygott, mikor a lány helyet foglalt. Úgy szólt hozzá, mint aki nem lepődik meg, hogy a fiatal lány feszeng, és mint aki csöppet sem neheztel érte. Kérdezgette, melyik vers volt a kedvence és mit szeretett benne. Janoa felelgetett, bár csupán zavart makogásnak hallotta saját válaszait, közben nem is figyelte, mit ír a férfi.
Csak akkor merte kinyitni a könyvet, amikor már kiért az előadóteremből és egy ablak mellé húzódott. Ugyanazon az oldalon, ahol a korábbi emlékszöveg is állt, nem csupán egy új aláírás díszelgett: „Küldj majd egy dedikált lemezt!”
Alatta pedig egy nagy, kerek D betű, hosszúkás kalappal és áthúzott szárral, mintha F-et mintázna.
Azóta már ő is írt efféle kedves, biztató mondatokat, ha egy-egy fiatal rajongója dedikáláskor elárulta, hogy ő is szeretne művészi útra lépni, hiszen tudta, mennyit számíthat akár egyetlen sor is. Ő akkor attól a mondattól elhitte, hogy valaha igazi, kézzel fogható, kiadott lemeze lehet. Később is gyakran a kötet első oldalát fellapozva merített önbizalmat, ha elbizonytalanodott.
Janoa kényszerítette magát, hogy az előtte álló estére összpontosítson. Ma lesz az ezredik, jubileumi koncertje, itt, a Kvargonon, a XIII. Galaxis központi bolygóján, ahonnan élő adásban közvetítik majd. Várta, mégis kissé lámpalázas volt, mint minden fellépése előtt. Máskor megpróbálta elterelni a figyelmét erről az izgulásról, most azonban kapaszkodott belé, mint egy régi, ismerős barátba. Még a készülődés mozzanatai sem tudták lecsillapítani gyomra remegését. Mi lesz ezután?
Frissen szárított, arcátlanul hosszúra növesztett haját befonta, hogy ne zavarja öltözködés közben, puha köntösét egyszerű ruhára cserélte.

Hamarosan siklóban ült és magánsofőr vitte a sportcsarnokba az ötvenhatodik sugárpályán. Az ablak pneumatikus szerkezete halkan pisszent, ahogy leeresztette. Kellett egy kis friss levegő, és abban bízott, talán a Központi Bolygó legnagyobb városának zaja eltereli a figyelmét. Az utcai szellőzőkből áradó mesterséges jázminillat elkeveredett a nyáresti meleg levegővel és a gyorséttermek szagával. Az alig hallható suhanók hangja mellett egységes morajként hallatszott a járókelők jövés-menése, beszéd azonban alig, mindenki sietett a dolgára, egyértelmű jeleként, hogy hasznos és örökkön munkálkodó tagjai a társadalomnak. A Haladás téren egy tucat galamb tollászkodott a Vezér tarfejű szobrán, míg egy alattuk elszáguldó, szirénázó mentő-sikló el nem riasztotta őket. Janoa remélte, hogy az egyik madár ijedtében lepiszkította az emlékművet.
Alig pár évvel a dedikálás után, immár egy egyre népszerűsödő garázs-rockbanda énekeseként tapasztalta meg először saját bőrén a cenzúrát. Most már a tehetségkutatókra sem vihettek saját művet. Maguk írták a szövegeket, maguk hangszerelték az egész dalt, mégsem mutathatták be a közönség előtt. A mai napig megmaradt benne a bizottság fejrázása, amikor eléjük terjesztették kérelmüket, hogy önálló együttesként a saját dalukat énekelhessék. Alig olvastak el néhány sort, már nemet mondtak. Megindokolni sem voltak hajlandók, hiába érvelt, semmit nem ért a szava.
Szóváltásukat az egyik zsűritag, Dorath Fandroll is végighallgatta. A tény, hogy itt van, nem lepte meg Janoát, látta korábban a bírálók névsorát és alig várta, hogy előtte énekelhessen. Remélhetőleg az egyik kedvenc dalát. A lánynak a férfi jelenléte adott bátorságot a vitához és egyben józanságra intette, hogy ne ragadja el kamaszos indulata. Úgy képzelte, ő a tüskés gesztenyehéj az egyik versből, mely nem adja ingyen saját kincsét. Máig emlékszik, hogy ökölbe szorult a keze, amikor érvelés közben elkapta a költő lemondó sóhaját, fejcsóválását. Janoa kiábrándult. Hát Fandroll is csak hisztis kölyöknek nézi? Mindaz a remény és konok kitartás, amit kívülről tudott soraiban mindig is érzett, csupán az ő fejében létezett?
A fellépésen az előadó- és alkotóművészeket is felsorakoztató bírák között ülve a férfi figyelmesen hallgatta, mint próbálják minden csalódottságukat a kapott dalocska minél szenvedélyesebb előadásába fojtani. Janoa érezte, hogy bár nem volt rossz a produkciójuk, sokkal jobb is lehetett volna, ha a saját dalukat mutathatják be.
A legtöbb zsűritag feje feletti kijelzőn közepesnél alig magasabb értékek villantak fel, Dorath Fandroll azonban felpontozta őket. Bár a továbbjutáshoz nem volt elég, azt elérte, hogy a lány teljesen összezavarodjon és pár másodpercig rajta felejtse a tekintetét. Hát mi ez, ha nem biztatás? Az a korábbi sóhajtás nem nekik szólt!
Otthon ismét fellapozta a verseskötetet. Most már egészen biztos volt benne, hogy valóban az a szemlélet lapul a szavak mögött, amit eddig csupán látni vélt. Mintha Dorath Fandroll már nem csak verseit, de gondolatait is egyértelműen megmutatná. Tekintete mohón rótta a sorokat, ami eddig feltételezés volt, most bizonyossággá lett előtte. A ritmus ütemmé, a szavak dallammá váltak, s hamarosan kis szobája biztonságos falait átjárták a halkan dúdolt énekek.
Érezte, tudta, hogy hatnak rá a szavak és akarta, hogy így legyen. Hogy ebben az átkozott, elnyomó világban kik formáltak jogot gondolatai befolyásolására, afelett nem dönthetett, de hogy kiknek hagyta, és kiket hívott erre ő maga, az az ő kezében volt. Nyitott kamasz elméje a dalokkal itta magába a rímekbe és ritmusba rejtett szimbólumokat, utalásokat, vágyta, hogy ez az ember formálja elméjét, világszemléletét.
Janoa megrázta a fejét és inkább felhúzta a sikló ablakát. Így, hogy a kinti levegő nem segített apróra zsugorodó gyomrán, reszkető ajkán, inkább csak zavarta az utca zaja, a rohanó emberek kavargó látványa. Kezdett hányingere lenni a sok benyomástól.

Fél óra múlva megérkeztek a nyitott csarnokhoz. Az énekesnő váltott még néhány szót a producerrel és bólintott, hogy amaz kiadhatja az engedélyt a biztonságiaknak a színpadot és a háttérstábot védő erőfal bekapcsolására, hiszen az előzenekar már hangol.
– Janoa, nézd majd át a dallistát! Történt néhány változtatás. Átküldtem – mondta még a producer, mielőtt a nő beléphetett volna az öltözőbe.
Janoában rossz előérzet ébredt. Oda se figyelve köszönt a már bent várakozó sminkesnek és fodrásznak, és mielőtt a ruhájához lépett volna, lehívta a programot a Commra. Elég volt végigpörgetnie a számokat, négy mellett is nagy, piros felirat hirdette a változást: TÖRÖLVE. Mellette pedig a helyettesítő címek szerepeltek. Kihúzták a dalt a lányról, akit tiltottak a kedvesétől, ezért megszökött vele és le kellett mondania a kényszerházasság miatti öngyilkosság témájáról is. Ujjai elfehéredtek, úgy szorította a készüléket.
– Itt minden rendben? – Emelte tekintetét a sminkesre és a fodrászra, és haragudott saját hangjára, amiért magasabbra csúszott, mint akarta, elárulva tehetetlen dühét.
Amazok bólintottak, a sminkes lány a kezébe adta első fellépőruháját. Janoa a függöny mögé lépve belebújt az egyszerű, sötétszürke ruhába, vörös harisnyát húzott hozzá és fekete cipőt. Aztán átadta magát a lány és a fodrász ügyes kezeinek. Mást itt most nem tehetett.
Ahogy korábban sem. Tudta jól, hogy eddig is csak annyira mozoghatott szabadon, amennyire a Rendszer engedte. Azért énekelhetett bizonyos számokat, azért lehetett hosszú a haja, azért engedhetett be pár családtagot és barátot a koncertjére kultúrjegy nélkül, mert hagyták neki. De mindig is tudta, hogy egyszer őt is az Anarchisták közé sorolják majd. Abba az erkölcstelennek kikiáltott eszméket terjesztő csoportba, akik a Vezér megfogalmazása szerint a nemtől független szexualitás, a haza iránti felelősséget nélkülöző viselkedés, a másokat sértő szabad véleményalkotás gondolatával és mocskos vágyakat ébresztő külsővel fertőzi a fiatalok és gyenge akaratúak tiszta tudatát. Akik befolyásától a Rendszer megvédi az ártatlan lakosokat.
Akkor kapta az első közvetlen figyelmeztetést, amikor kiesett az Interplanetáris Dalfesztivál döntőjében.
Előadás közben a lámpákon túli homályban a közönség vele együtt énekelt. Előbb csak néhányan, majd egyre többen álltak fel és tapsoltak az ének ritmusára. Az ő éneke ritmusára. Mégsem a népszerűség pillanata volt ez, hanem az együtt lélegzésé. A dal vad volt, röpítette a nőt, s ő büszke és boldog volt, hogy képes a közönséget is bevonni ebbe a szárnyalásba. Átjárta az az emelkedett állapot, ami megborzongatja a bőrt, forrósággal tölti el a testet, ami már nem bír megmaradni önmagának, mindenkit részesíteni akar az örömben.
Az eredményhirdetés után a rendező bolygó kormányzója búcsúzott el tőlük, hiszen már idáig eljutni is szép teljesítménynek számított. Janoát ugyanúgy feszélyezték a túlontúl nyájas hangú szavak, mint a férfi erős kézszorítása, miközben baljával ráfogott felkarjára is.
– Gratulálok, hölgyem! Elismerésre méltó ének volt. Bár a “Tejút nyugalmával” döntős is lehetett volna.
A nő udvarias mosollyal megköszönte, átvette az emlékplakettet, majd nyugodtnak tűnő léptekkel lesétált a lépcsőn.
A szabadságról szóló dalokat felváltották repertoárjában a szerelemről szólók. És amikor más énekesek számait betiltották, tudta, hogy ezt várták tőle. Megkeseredett a szájában az íz, amikor meghallotta a zenecsatornákon saját énekét. De csak így volt esélye.
Rá egy évre megjelent az első valódi lemeze.
Büszkesége nem volt maradéktalan, ugyanakkor a lehető legszebb írásával kanyarította a tokra: „Dorath Fandrollnak, köszönettel egy régi soráért és teljes munkásságáért.” Dedikálta, majd a csomagba tett egy nyomtatott képet a férfi verseskötetbe írt, biztató mondatáról. Csak remélni tudta, hogy a költő megérti üzenetét: teljes munkásságába beletartoztak a kódolt kalózoldalakon terjesztett versei is, melyek kitartásra biztattak. És készülődésre.
A máskor gyors rutint most idegesítően lassúnak érezte, felesleges pepecselésnek tűnt minden, a finom púderillat is zavarta, haját is mintha húzta volna a számos kis csat, amivel a fodrász feltűzte.
Őt sminkes és fodrász készíti fel a jubileumi koncertjére, miközben az idős Dorath Fandroll börtönben ül, csak mert kimondta, amit mindannyian láttak és gondoltak, mert nem volt hajlandó megalkudni. És mit ért el vele? Mit ért a verseivel? Mit ért a hosszú hajával?
Tizenöt éve adták ki a „Rövid haj rendeletet”.
Amikor a lakosság kizsákmányolása már a Kvargonon is érződött, néhány perifériális bolygó olyan kilátástalan helyzetbe került, hogy már nem volt mit vesztenie. Fegyveres lázadás tört ki a Vezér és a Rendszer ellen.
Akik nem maradtak tétlenek. Nem csupán arra volt gondjuk, hogy leverjék a felkelést, de arra is, hogy másoknak is elvegyék a kedvét és erejét egy hasonló megmozdulástól. A galaxis minden bolygójáról soroztak be férfiakat, hogy az állami hadsereggel együtt a forradalmárok ellen vezéreljék őket. Saját galaxisuk lakói ellen.
Sokan megtagadták a szolgálatot. Egy katonai díszfelvonuláson pedig egy férfi beleordított a kamerába:
– Ne álljatok a sereg kopasz gyilkosai közé! Ne engedjétek fiaitokat a saját népüket mészárolni! – Többet nem mondhatott.
Ez a két mondat hamarosan néma tüntetést szított. Néhány hét leforgása alatt már látványos volt, kik nem jártak többé fodrászhoz, ami különösen a férfiak esetében volt feltűnő. A Rendszer hamar reagált: a botrányos jelenet után két hónappal már a teljes lakosság számára tilos volt a hosszú frizura és az arcszőrzet viselése. A Vezér ünnepi ceremónián borotválta le a haját.
Természetesen, hogy jó példát mutassanak, és hogy egyértelművé tegyék hovatartozásukat, a politikusok, a köztisztviselők és minden, a Rendszerhez hű férfi és nő rövidre nyíratta a haját. A lakosság úgyszintén. Nem tehetett másként.
Csak kevesen merték meghagyni bajszukat vagy hajuk hosszát. A nyíltan lázadók nem csupán a „kényszer-nyírást”, de akár munkájukat, sőt a börtönt is kockáztatták.
Janoa reggelente – immár két centisre kurtított hajjal – rendszeresen nézte a „Hajnali vers” című műsort, remélve, hogy feltűnik néhány kedvenc szerzője. A holoképernyőn megjelenő, műveiket szavaló költők kinézete is megváltozott. Csupán egy-két, világfelszabadító gondolatoktól fűtött ifjú művész vette a bátorságot, hogy szembe menjen a „Rövid haj rendelettel”. Soha többé nem látták őket adásban.
Egy nyomott, késő őszi hajnalon, amikor még a forró kávé illata sem volt képes elfeledtetni a kinti szürkeséget, Dorath Fandroll jelent meg a képernyőn. Janoa elkerekedett szemekkel bámulta, és izgatottságában az ölébe vett párna szélét kezdte gyűrögetni. A költő ajka fölötti gondosan nyírt, tömött bajusz és az állán lévő kis szakáll játékosan mocorgott, ahogy a férfi szavalt, mákosodó haja pedig már jócskán a füle alá ért.
Janoa szabadnak látta Dorath Fandrollt. Ismét azt érezte, mint kamaszként a tehetségkutatón: A saját gondolkodásmódját érezte előtűnni a sorai és viselkedése mögül átgondoltabb, érettebb formában. A költő hasonló elveket vall, mint ő, de előtte jár az úton. Ő pedig követni akarja.
Egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy találkozni szeretne Dorath Fandrollal. Végül a legegyszerűbb utat választotta: küldött a költőnek egy ajándék belépőt egy fél év múlva esedékes koncertjére, mellékelte az egyik saját kultúrjegyét, a kísérőlevélben pedig meghívta egy teára.
Mire a gőzölgő italok felett beszélgethettek, Janoa már a füle mögé tudta tűrni a haját.

A színpadra menet próbálta megzabolázni kétségbeesett gondolatait, de csupán annyit sikerült elérnie, hogy az emlékek közé bekúsztak az elkövetkező dalok sorai. A vállában, a nyakában feszültek az izmok. Megállt egy pillanatra, hátát a hűvös falnak vetette, próbálta kimasszírozni tarkójából a görcsöt, és örült, hogy épp nem jár arra senki. Kívülről hallotta saját léptei dobbanását, mikor továbbindult.
Nem volt önmaga a színpadon. Rutinból énekelt, csak felületesen figyelt a közönségre, érezte, hogy csupán a hírneve hat rájuk, nem az előadása. Életében először nem érdekelte.
A tízperces szünetben egy kávéval próbálta összekapni magát, de egyre csak az járt a fejében, hogy a mindig reményre és tettekre buzdító, időközben barátjává lett költőt elhallgattatták. Dorath oly sok éven át ügyesen lavírozott a Rendszer számára még szelepként elfogadható, külső látvány-lázadás és a valódi, kódolt csatornákon terjedő, szíveket felpezsdítő ellenállás között. Sokak szemében maga volt a kitartás és a szabadság szimbóluma. Ahogy munkássága különleges jelentéssel bírt, úgy elhallgattatásával a Rendszer is üzent. Janoa pedig nem volt hajlandó ebbe belenyugodni. Ha valaki, ő tudta, mennyit ér a költő akár egyetlen sora is.
Legutóbbi teázásukkor, úgy két hónapja, Dorath elmondta, hogy az új, erősen cenzúrázott témákkal foglalkozó verseskötetére sem kapott már szerződést és nem ő volt az egyetlen. Megtiltották a kiadónak a megjelentetésüket, az online magazinnak, ahol addig publikáltak, úgyszintén. A férfi már akkor megmondta, mi lesz a következő lépés: megszüntetik az addig a sajtószabadság látszatát fenntartó utolsó intézményeket is.
Sokáig fent maradtak, Dorath különösen beszédes kedvében volt, mintha tudná, már nem sokáig teheti. Szó esett a régi időkről, keserédesen nevettek, amikor Janoa felemlegette a tehetségkutatót, amikor még az volt a legnagyobb problémája, hogy nem énekelhették a saját dalukat. Sóhajtva jegyezte meg, hogy ma már ezek a versenyek sem működnek tisztességesen, akinek akár a tágabb családjában feljegyeztek „nem kívánatos tettet”, nem is indulhatott. Látszat tehetséggondozás zajlott és eltűntek az elszánt, változtatni akaró fiatalok.
Ujjai rászorultak a kávéscsészére, csaknem kilöttyintette az italt. Minden izma megfeszült a hirtelen felismeréstől, ahogy újra érezte a költő erős kezének súlyát az alkarján: „Nem tűntek el, hanem felnőttek.” És most már az ő szavukra is figyelnek!
Ki se itta a maradék kávét, letette a csészét az asztalra és remegő kézzel elkezdte kihúzgálni a csatokat a frizurájából. A szája kiszáradt, szaporábban vert a szíve, ahogy döntése várható következményeire gondolt. Csak pár tűzést hagyott a hajában, amik úgy-ahogy megtarthatták kontyát a műsor végéig. Tovább nem szükséges.

Véget ért a koncert, elhangzott az utolsó ének. Békés, halk dallammal szólt, elcsitítva a korábban felfokozott hangulatot, átadva helyét a csöndes szomorúságnak, ami valami jótól való búcsúzáskor jön el. Janoa megborzongott a langyos, nyáresti széltől. Csak állt a színpadon, szorongatta a mikrofont, miközben végignézett a szürke árnyékként hullámzó, halkan morajló tömegen. Magában köszönetet mondott. Bár remegett a gyomra, megállta, hogy ne pillantson az óriás kivetítő felé.
Lehunyta a szemét, mélyet lélegzett, majd szájához emelte a mikrofont, az emberek pedig ezt észlelve elhallgattak. A távozást könnyebbé tevő, vidám ének helyett azonban egy ismeretlen dallam csendült fel, sokak által titkon kívülről tudott szavakat idézve. Már nem reszketett. Hamarosan a korábbi énekek erejével zengtek a vers sorai, Janoa pedig egyetlen mozdulattal kiengedte lázadóan hosszú, sötétbarna haját, hadd kapjon bele a szél.
A vad ütemben pergő sorok, a lendületes mozdulatok visszhangra találtak a közönség körében. Innen is, onnan is felhangzott Janoával együtt a refrén, majd előbb ülve, aztán már állva énekelték vele együtt a buzdító verset. A nő megállt, elhallgatott és elszánt mozdulattal a közönség felé tartotta a mikrofont.
Ők pedig egy emberként zúgták Dorath Fandroll elsőként betiltott sorait arról, hogy a jövő nem azoké, akik félnek, a jövő azoké, akik lépnek.
Egyszerre elsötétült az összes kivetítő.

spacer

Leave a reply