Bétázunk – bénázunk 2. – meg egy kis KIKE-hányados


Tanácsként megfogalmazott gondolatokról fogok mesélni, amire bétázás, bétáztatás során, kapcsán jutottam.

Na nem úgy, hogy bő három éve, mikor megismertem a béta szót, leültem, belefogtam és most tádám! : D Olvastam róla bloggereknél, rátaláltam a Világ Bétái csoportra, rengeteget beszélgettem és kölcsön-bétáztam barátokkal. Tippeket, tapasztalatokat hallottam, közben tanultam írástechnikát, jártam Varga Bea írós előadásain, voltam egyszer Kéziratok Éjszakáján, eljutottam az Apollósok írótáborába, aztán írósulis lettem. És ott szemtelenül lesek. : D Pl. a szerkesztőket, amikor kurzuson visszajeleznek a novelláinkra, vagy csak úgy magyaráznak valamit, én meg próbálom megérteni a gondolkodás logikáját. Meg ugye legtöbbször nem is konkrétan bétázásról van szó, hanem általában történetekről, mi, miért működik, miért nem…, 

Volt, hogy az “elmélet” került előbb az utamba, konkrét szempontokat tanultam, hogyan érdemes nézni egy szöveget, volt, hogy hallottam valamit, aztán később, amikor magam követtem el egy hibát, vagy végre sikerült valami, rájöttem, hogy “Jaaa, erről volt szó!”. 

Máskor pedig egy-egy olvasott cikk, hallott írástechnikai szabály kapcsán jött a felismerés, hogy amit korábban tapasztaltam bétázás során, vagy amilyen visszajelzéseket kaptam, az miért is történhetett épp úgy? 

Szóval néha a tapasztalat segített megérteni a tanultakat, néha a tanultak segítettek értelmezni a korábban tapasztaltakat. Egyelőre pedig itt tartok a megértéssel:

1. Nézd meg, kinek bétázol!

Írós ismerős fogalmazta meg egyszer nagyon jól, mikor a bétázásról kérdezgettem: azt mondta, mindenkinek a saját szintje szerint igyekszik segíteni. Ez nagyon megmaradt.

És most, ahogy végiggondolom, pont a kezdőnek – akinek még sokkal alapabb és több javítanivalója van -, tartom szerencsésebbnek egyszerűbben, kevesebbet magyarázni, kötözködni, mint egy gyakorlottabb írónak. (Az alap esetet véve, azért nagy általánosságban az ügyesebb szokott lenni, aki már több éve csinál valamit, mint aki egy hónapja kezdte. De egyrészt lehet kivétel is, másrészt kezdőnek is lehet nagyon jól sikerült írása, haladónak is lehet gyenge. Most csak így ránézésre értem „meghatározni a szintet” az eléd kerülő írás alapján. Más úgysincs a kezedben, ha a bétázott fél idegen.)

Fontos, itt nem arra gondolok, hogy egy kezdő hülyébb lenne, nyilván nem az. De még most tanul egy gondolkodásmódot, adott esetben akár írástechnikát, vele új kifejezéseket, ilyesmi. Egyszerűen egy első éves egyetemistától sem várom el az első beadandóinál, hogy tökéletesen levezesse egy hipotézis bizonyítását/cáfolatát a dolgozatában, tökéletes képaláírásokkal és hibátlanul hivatkozva mindenféle-fajta forrásra. Persze, meg kell tanulnia, de majd szakdogára.

2. Óvatosan a kategorikus kijelentésekkel!

Ez most ciki lesz, de elmesélem, hátha más is csinált már ilyet, vagy legalább a példámból látni fogja, hogy ne is csináljon: Egyszer szándékosan jó alaposan „kielemeztem” egy kezdő blogger részletét kommentben. Én addigra már olvastam némi írástechnikát, kezdtem kapisgálni, mi itt a lényeg, pár dolgot már értettem, felismertem, stb. Az illetőt valamiért meg akartam leckéztetni, megmutatni neki, hogy azért annyira nem király, amit írt, mint ahogy gondolja. Szóval jó alaposan rámutattam a kommentben, hogy a másik még mennyi mindent nem tud. Nem voltam bunkó vagy ilyesmi, nem a stílus volt a hibás, hanem a hozzáállás. És ilyet már mástól is láttam, valahogy… aránytalanul „szakmaiaskodva” fogalmazni kezdők sztorija alatt. Szerintem ez valójában nem a segítésről szól, hanem az okoskodásról. Az igazi segítség nem nyom le, nem hagyja maga után a másikban az „én csak egy kis szar vagyok” érzést, hanem úgy szól, ahogy az a másiknak befogadható.

(Egyébként van szerintem olyan is, nálam legalábbis, hogy érzed, hogy valami nem stimmel, de nem tudod pontosan, hogy mi. Szerintem ilyenkor nyugodtan meg lehet mondani, hogy “Figyi, itt valami nekem zavaró / fura a hangulat / valami nem stimmel, de nem tudom megfogalmazni mi az. Csak jelzem, hátha te megtalálod, miért van ez, vagy hátha más meg tudja fogalmazni.” Bétaként nem is gondolom, hogy feladata (vagy akár joga?) megmondani bárkinek, hogy mi az oka valaminek, hogy hogyan javítható, csak azt, mit vált ki belőle a szöveg.)

Ha pedig te kapsz a bétádtól, véleményeződtől olyan kijelentéseket, amiket okoskodónak érzel: Te döntesz, hogy kire és miben hallgatsz. Attól, hogy valaki határozott, nem biztos, hogy mindenben igaza van. Viszont az is lehet, hogy már tényleg tapasztalt, jobban ismeri az adott területet, milliószor látta már az adott hibát és felismeri, amit te még nem, és innen a magabiztosság.

3. A másiknak akkor is lehet igaza, ha nem tetszik, amit vagy ahogy mondja

Tapasztalatból tudom, hogy nehéz lenyelni. Egyik novellámnál volt egy elég ellenszenves stílusú bétám, bevallom, lenézőnek és kissé bunkónak éreztem. Aztán amikor nekiláttam a javításnak, és megnyitottam egyszerre az összes bétázást, észrevettem, hogy az övére kattintok rá a legtöbbször, és szinte arra hallgatok a legtöbbször. Mert amúgy jogos dolgokat jelzett hibának. Hát, meg kell mondjam, húztam a szám, mert valahogy rosszul esett olyanra hallgatni, akit amúgy bunkónak éreztem. Mintha ezzel megengedném, hogy így beszéljen velem. De igazából három dolgot tehettem volna:

  • becsukom a javítását, mondván, ilyen stílusban nem kell tanács
  •  meggyőzöm magam, hogy a tanácsai valójában vacakok, és így nem is veszteség, ha nem hallgatok rájuk
  • elengedem a stílust, de nem csapom be magam, hanem elismerem, hogy amúgy jók az észrevételei

Az utóbbit csináltam. Miért toljak ki magammal és csapjam be magam a másik stílusa miatt?

(Annyit még hozzátennék, hogy rossz tanácsot is kaptam már bunkó / magabiztos embertől, én meg megfogadtam, mert hát olyan határozottan mondta. A stílus csak egy boríték, lehet, hogy tükrözi, ami benne van, de lehet, hogy nem. Nekünk a levél a fontos.)

4. Bunkó ember mindig lesz

Nem egyszer hallottam már, hogy valaki fél bétáztatni, vagy blogsztorira véleményt kérni, mert mi van, ha a másik bunkó lesz? Hát, az esélyesen rosszul fog esni (engem tuti bántana), és vagy jót mond, vagy nem. Ha hülyeséget beszél, nyugodtan ignoráld, ha nem, lejátszhatod a fentieket.

De amúgy azon túl, hogy hogy aktuálisan szerez pár kellemetlen percet, órát neked, ki meddig bosszankodik egy ilyenen, mit tud ártani? Persze, ha valaki sok ilyennel találkozott, megértem, ha egy idő után inkább védi magát, és lehet, csak nekem volt szerencsém, hogy eddig nagyon kevés tényleg faragatlan emberrel találkoztam össze. De én úgy vagyok vele, hogy csak azért, mert van pár tuskó, még nem zárom el magam a lehetőségtől, hogy bétáztassak, hiszen a többség tényleg jószándékú és normális stílusú, és jó szívvel szánja rám az idejét. Ez pedig hatalmas segítség.

Találkoztam olyannal is, neten publikálós körökben, hogy valaki nem mer kommentet írni a történet alá, mert volt, hogy az író minősíthetetlenül reagált és goromba választ írt. Arra ugyanezt tartom érvényesnek. A többség örül a kommenteknek, szerintem nem érdemes azért magadban tartani a véleményedet, mert mi van, ha az illető tapló módon reagál? Hát, akkor hagyd a francba, ne szánj rá több időt, mert az igenis érték és a véleményed is az. De pár hülye miatt, ha egyébként szívesen reagálsz az olvasott történetekre, szerintem ne fosztd meg a többi írót a kommentjeidtől. Egy csomóan hálásak lennének érte, és nagyon vágynak a normálisan megfogalmazott kritikára. : ) 

5. A tapintatos béta is jelez, vedd észre! 

Ő a saját mércéje alapján jelez, nem a te ingerküszöböd alapján. Ha neked az “ez szerintem talán nem az igazi / kicsit zavar, hogy…” megfogalmazás nem is érné el az ingerküszöböd, és csak legyintenél rá, ne tedd. Az ő szemszögéből nézd, amit mond: kvázi “Nehezen mondom meg, ha valami nem tetszik, de ez már zavar annyira, hogy szóvá tegyem”. Magaddal tolsz ki, ha nem figyelsz rá.

Most csak tippelek, meg részben magamból indulok ki, hogy vajon mi lehet a különbség, ha a bétát tényleg csak egy kicsit zavarja az említett dolog, vagy ha tapintatos jellem? Szerintem ha az egész szöveg során végig óvatosan fogalmaz, akkor esélyesen inkább tapintatos, de ha csak egy-egy megjegyzése ilyen, a többi magabiztosabb, kevésbé óvatos, akkor a „kicsit zavar” nála valószínűleg tényleg annyit jelent, hogy egy kicsit zavarja.

6. Pozitívat is visszajelezhetsz!

Nem egyszer láttam, hogy sok béta és akár bétáztató is, úgy gondolja, hogy a bétázás lényege a hibajelzés. Ezen lehet vitázni, mindenkinek a szíve joga eldönteni, ki hogyan gondolja, és milyen érvek alapján. Leggyakrabban azoktól, akik a pozitív visszajelzést is pártolják, az író lelkivilágát szoktam látni érvként, hogy hát jól esik neki, könnyebben befogadja a negatívat, ilyesmi. Mondjuk ez szerintem is így van, ki ne szeretné azt látni, hol tetszett valami az olvasójának, de van két gyakorlati ok is, amiért én szeretem azt is visszajelezni, ami tetszett:

Egyrészt, mert úgy lesz teljes a kép. Nem tudom, más hogy éli meg, én volt már, hogy kaptam egy szinte csak negatívumokat felsoroló „hibajegyzéket” visszajelzésként, és utána megkérdeztem az illetőt, hogy tényleg ennyire pocsék volt a novella? Mire ő, hogy ja, nem, amúgy tetszett neki. Én meg csak pislogtam, mert abból, amit a képernyőn láttam, nekem csak az jött le, hogy ez mennyire borzasztó lett, hogy egyetlen jó szót se érdemel? (Megint személyes, de ugyanez nálam az „elsőbbségi hatás”. Ha egy véleményt azzal kezdenek, hogy „rossz volt az… akármi”, akkor onnantól mondhatja, hogy de amúgy tetszett, valahogy nehezen hiszem el. Mert hát na, az első mondat, amit kiváltott belőle, hogy valami rossz. Utána nehezen hiszem el, hogy nem is tartotta annyira bénának.)

És a „gyakorlatibb” ok: nem csak azt nehéz ám észrevenni, ha valamit hibázunk, hanem azt is, ha jól csináljuk. Néha egész egyszerűen a pozitív visszajelzést pl. egy jelenetre, le tudom fordítani, hogy áhá, amikor ezt írtam, így és így gondolkodtam, akkor ezek szerint ez működik! Ha nem mondod el, mi tetszett, nem fogom megtudni, és kisebb az esélye, hogy később tudatosan alkalmazom azt a dolgot, ami miatt most jól sikerült valami. Vagy akár én nem is gondolok arra, hogy adott dolog neked olvasóként jó élmény, de ezzel felhívhatod rá a figyelmem. Szóval van ilyen egyszerű, praktikus indok is.

7. Olvass figyelmesen! / Dekódolj!

Egyszerű: figyelj oda a novellára, amit bétázol! : D De komolyan, találkoztam olyan javítással, ahol olyanokat kértek, hogy írjak bele a szövegbe, amik benne voltak. Lehet, hogy nem jó helyen, vagy ilyesmi, de konkrétan pipálni tudtam, hogy ööö, oké, ez itt van, ez itt, ez meg itt.

Egy-egy persze, előfordul, meg ha menet közben elfelejted, nem jut eszedbe, amikor kéne, azt is jelentheti – legalábbis én erre tippelek -, hogy nem volt jó az infóadagolás, meg hosszú novellánál simán megesik, nekem is aranyhal memóriám van. De azért, amikor egy javításon belül a sokadik ilyennel találkoztam, akkor kicsit megemelkedett a szemöldököm, és kíváncsi lettem volna, hogy nem ugyanazt a novellát olvastuk, vagy mi történt?

Ugyanitt íróknak: Fent a figyelmetlenségre gondoltam, nekem legalábbis az egy szövegben több ilyen már akként hatott. Ugyanakkor, amit említettem is, hogy ilyesmit okozhat pl. olyan, hogy benne volt ugyan az infó, de nem jó helyen, körülményes volt a leírás, stb, azt egy béta nem biztos, hogy meg fogja tudni fejteni neked. Én se biztos, hogy meg tudnám, eleve már író barátokkal beszélgetések, meg kurzusok alapján tudom ezeket is mondani, hogy ja, ezek lehetnek az okok. Szóval ha neked is „felszaladna a szemöldököd”, hogy mi a csudáért nem lát a szemétől a béta, akkor simán lehet, hogy egyszerűen infóadagolási gond van, nem a béta a kuka. De ezt neked kell megpróbálnod dekódolni. (Ha minden másban amúgy érthetően nyilatkozik, akkor pl. szerintem nem nála van a gond, hanem a szövegben. Nem mindegy a környezet.)

8. A béta nem szerkesztő

A béta nem szerkesztő. Lehet tapasztaltabb és kevésbé járatos az írástechnikában, vagy akár sima olvasó, de ne várj tőle olyan szakmaiságot, mint egy szerkesztőtől. Ő elmondja, amit tud, olyan jól, ahogy tudja, de nem kötelező mindent megfogadni. Te döntöd el, hogy kire és miben hallgatsz! 

(Mondjuk ez állítólag szerkesztő esetében is igaz. Ott se kötelező mindent elfogadni, csak a nagy részét erősen ajánlott. : D De ebben nem vagyok tapasztalt, ne merjetek rám hivatkozni! : D)

7. Figyeld a saját olvasói reakcióidat!

Bétázáskor a gyakorlatban, önmagamon tesztelhetem az írástechnikát: magamon, mint olvasón. Nálam úgy van, hogy nem a fejemben van egy halom szabály, aminek a pontjait pörgetve nézem a novellát, és adom/levonom a pontokat, aszerint, mennyire felel meg neki (az a helyesírás), hanem olvasom a szöveget, az hat valahogy – élvezem, izgulok, unom, megkönnyezem, borzongok, összezavar, kíváncsi leszek… -, és megnézem, ez miért lehet? És akkor fedezem fel, hogy ja, rossz az infóadagolás, szuper jó a karakterábrázolás, erős az atmoszféra… És látom, tulajdonképp működés közben az írástechnikát.

Ezt persze kiadott könyveknél is meg lehet csinálni, de bétázáskor pont, mert a novellák közt sok a kezdő, meg a még nyersebb, sok mindent könnyebb felfedezni. Szerintem érdemes megfigyelni magadat! ; )

(Plusz, ez segít abban is, hogy eldöntsd, kire (és miben) hallgatsz, milyen forrás hiteles számodra? Én arra megyek, ahol olyasmiket tanulok, amiket a magam bőrén is látok működni.)

8. Ha rád tör a magyarázkodhatnék…

Az legyen gyanús! : D Jó, ez főleg akkor jöhet elő, ha ismerőssel, baráttal bétáztatsz, akivel beszélgettek az írásról. (A barátaim tudnának mesélni, én is nem egyszer megmagyaráztam már, miért jó az, ahogy írtam.) Ha azon kapod magad, hogy magyarázod a bizonyítványod, hogy márpedig az úgy hiteles, az a fordulat érthető, az a szereplő jó úgy, akkor is, ha a másikat irritálta,… nos, akkor esélyes, hogy valamit elrontottál. Bocsi : D Persze, lehet, hogy ez az eltérő ízlésből, érdeklődésből fakad, hogy másként látjátok (lsd. lejjebb, szemüveg), de a lényegen nem változtat: nem tetszik neki (nem érti, zavarja…), amit írtál.

Juthatsz arra, hogy a másik nem potenciális olvasód, és így nem vagy másként veszed figyelembe a véleményét. (Ettől még amúgy tud segíteni egy csomó dologban, sőt, lehet, hogy pont olyanban, amit te vagy a hozzád hasonló olvasók meg sem látnának.) De ha nem így van, ha úgy látod, hogy a másik elvileg célközönség lenne, mégse tetszik neki, akkor esélyes, hogy valamit elrontottál.

“De hát a másik nem érti jól!” Ööö… képzeld el ezt fordítva. Neked valami nem tetszik egy írásban, mindegy mi, logikátlan a világ, irritál vagy hidegen hagy a főszereplő, és ez zavar, lapos a hangulat… ezt jelzed, mire az író elkezdi megmagyarázni, hogy nincs igazad. Elmondja, hogy de az azért van úgy, mert, vagy az nem is olyan fontos… Na, most jobb? Most már tetszik? Gyanítom, nem. De ha így is lenne, akkor sem állhat melléd az író, és magyarázhatja el, mit, hogy értett, szóval ezeket még a sztoriban kell megoldania.

Te talán olvasol olyat, ami nem tetszik? (Jelentsen is ez akármit, minden esetben más.)  Megmagyarázhatod, de akkor legfeljebb igazad lesz, olvasóid nem. 

10. Mindenkin van szemüveg

Rajtad is, a barátaidon is, az idegen bétán is. Ez nem baj, ez normális, de ha tudsz róla, azzal egy csomó félreértés megelőzhető. Mindenki a saját nézőpontjából nézi a dolgokat, jelen esetben a novellát.

Ha többekkel bétáztattál már, biztos láttad, hogy mindegyik béta kicsit mást emel ki az írásodból. Más dolgokat érez hibának, más dolgot dicsér meg, más javítási ötleteket ad. És a saját szemszögéből mindenkinek “igaza van”, a saját szemszögéből érthető, hogy úgy látja. Fordítva is letesztelheted, beszélgess egy barátoddal egy novelláról, még ha hasonló is az ízlésetek, akkor se fogjátok hajszálpontosan ugyanazt gondolni, ha meg nem is olyan hasonló, akkor végképp nem.

Volt olyan novellám, amire barátok nagyon más visszajelzéseket adtak, mint vártam. Nem az a lényeg, hogy pozitívat vagy negatívat, mindenkitől kaptam mindent, hanem hogy néhányan főleg a világra voltak kíváncsiak, a technikai megoldásokra, ilyesmikre. Én meg nem értettem, miért? Nekem teljesen más volt a fontos, a letartóztatás és a karakterek kapcsolata. Aztán más érdeklődésű barátok elkezdtek nagyobb hangsúllyal a szereplőkre figyelni, nekem meg “helyrekerült a világ”. Mindkét esetben főleg hibákról beszélgettünk, de más volt a “hangsúly”, más érdekelte a barátokat.

Ha esetleg másnak is ismerős a szituáció és a “miért érzem magam vacakul, amikor segíteni akarnak” érzés ezen oldala, ott lehet, hogy az a válasz, hogy azokat, akik segítenek neked, nagyon más érdekli egy sztoriból, mint téged. (Meg biztos kismillió más válasz lehet, ez most csak egy lehetséges, amire én jutottam.)

Hozzáteszem, ebben minden bizonnyal benne volt az is, hogy gyenge volt a novella. (De azért egyik barátnál sikerült elérnem azt a reakciót, amit szerettem volna, az boldogság volt. O:) ) Nem tudtam elég jól tartani a fókuszt, nem tudtam rendesen vezetni az olvasót arra, amerre én akartam, ezért sokkal erősebben kijött, hogy mindenki azt olvasta ki belőle, ami őt érdekelte. A világépítős barátok a világ dolgaira figyeltek és azt akarták erősíteni, akiket meg tudott fogni valamennyire a karakter, ők már jobban figyeltek arra, amit ki akartam belőle kihozni. Ezt értem szemüveg alatt. Azt látod-e, amit az író le akart írni, vagy “csak” azt, ami téged érdekel? És nem arról van szó, hogy a barátok egyáltalán nem szóltak hozzá a karakter-vonalhoz, a másik ismerősök meg legyintettek minden világépítési hibára, és nem is azt, hogy bármelyikük használhatatlan tanácsokat adott volna. Tök jó észrevételeik voltak! De általánosságban másra figyeltek, más keltette fel az érdeklődésüket.

Teljesen szerintem nem is lehet levenni a szemüveget, vagy lehet, szerkesztőknek megy, nem tudom, nekem még biztosan nem. De megpróbálhatok figyelni rá. Vagy legalább jelezni, hogy “figyi, ebben a témában nem vagyok járatos”. És ez amúgy nem jelenti, hogy nem tudok segíteni olyannak, aki másféle történeteket ír, mint én, csak máshogy, másban, mint annak, akivel hasonlóakat írunk. 

11. Talán a másik is még csak tanulja ezt az egészet

Mindkét félre igaz lehet, és egy ember mindkét oldalon is megjelenhet. Hol bétaként, hol íróként, te is, én is, és vélhetően egyikünk sem hiszi, hogy nála van a bölcsek köve.

A legtöbb novella, amire bétázást kérnek, főleg random csoportban, még inkább kezdőktől van. (Legalábbis én azt tapasztalom, hogy idővel többet bétáztatunk hasonló szinten lévők egymás közt, ahogy kialakulnak barátságok, és már kevésbé dobjuk be a novellákat random csoportba.) Így talán még nehezebb megtalálni, a fenti példánál maradva, “mire gondolt az író”, mert pl. a kezdő még kevésbé ügyes a fókusztartásban, vagy épp a fejében tök jól összeállt az egész, de kevésbé megy még neki, hogy ezt papíron is megmutassa, így a novella lyukacsosnak tűnhet, érthetetlen gondolati ugrásokkal. Ez természetesen hiba, de hát pont azért van itt, azért kér segítséget, hogy tanuljon. Az őszinte visszajelzés segítség, de azért ne sértődj halálra, ha nem egy pikk-pakk, nyomtatásba kívánkozó szuper novellát kapsz bétázásra. : )

És ez fordítva is igaz. Az elején néha morcos voltam, hogy de hát, ha ez hiba, miért nem jelezték a béták? Másoktól meg olyat hallottam, hogy kvázi szentírásnak tekintik, amit a béták mondanak – és ezért néha megzavarodnak, ha ellentéteset javasolnak -, és görcsölnek, ha valami miatt nem akarnák megfogadni valamelyik tanácsát, mert de hát a béta mondta! A béta ugyanolyan ember, mint bárki, lehet kezdőbb, lehet tapasztaltabb, lehet finomkodó és lehet magabiztos. De “csak” egy ember, aki segít, és a szava nem törvény. Nyugodtan bíráld felül, vagy kezeld úgy, hogy ha kétségeid vannak, tuti őrá fogsz hallgatni, csak tudd, miért teszel úgy. Pontosabban ne őt, hanem az egyes tanácsait. Aki ügyes, se mindig mond jót, se fordítva.

13. Gondolkodj oda-vissza! 

Ez igazából a fenti tanács, kicsit más oldalról megvilágítva. Ha belefutottál már valamibe, akár hibába, akár jó megoldásba egyik oldalon, az legyen a szemed előtt, amikor a másikon vagy.

Szintén rövid példa: Egyszer bétáztam egy novellát, amit bevallom, nem értettem. Alig többet fogtam fel belőle, mint hogy van valaki, aki van valahol, elmegy valahova, aztán onnan visszajön. Aztán így kakukk, még az se volt tiszta, ki ez a valaki? Nem szép dolog, de az első gondolatom az volt, hogy hát kuka ez az író? (Persze, nem így jeleztem vissza, hanem udvariasan. : D ) Aztán amikor saját novellánál tapasztaltam, hogy béták nem értik, és nem egy, nem kettő, nem csak a láthatóan szőrszálhasogatók, hogy adott dologgal pl. mit akartam jelezni, mit miért csinál a karakter, akkor rájöttem, hogy hoppá, akit anno én nem értettem, jó eséllyel ugyanígy járt. A fejében megvoltak az összefüggések, ha nem is hibátlanul, de ő esélyesen tudta, mit akar, de annyi lépést nem mutatott meg, hogy nekem már nem állt össze a kép. Pont, ahogy én csináltam.

Na, onnantól már nem az volt az első gondolatom, ha totál zagyvára sikerült írást olvastam, hogy kuka az író, csak hogy nagyon a saját fejében él. Még. : D 

14. Figyelj az összképre!

Amikor bétáztatni kezdtem, és többen jelentkeztek, hogy segítenek, egyszeriben kaptam több visszajelzést is, és csodák csodájára : D nem ugyanazt írta mindenki. Szóval ott álltam, hogy oké, én kész vagyok javítani, na de melyik szerint? Az egyik ebben volt szimpibb, a másikban abban láttam jobb ötletet, és volt, hogy ugyanarról mást-mást írtak. 

Én itt fogtam, és megnyitottam egyszerre az összes visszajelzést. Nem egyesével haladtam, hogy előbb az egyik szerint javítom végig a novellám, aztán a másik szerint, mert abból káosz lett volna. Hanem megnéztem az első bekezdésem, kisebb etapom, aztán sorra az összes bétázást, ki, mit javasolt. Magukat a mondatokat is, de az összképet általánosabban is. Mit hiányolnak? Hangulatot, infót, világépítést…? (Oké, az elején ez nem volt ennyire tudatos.) Mostanra arra jutottam, hogy a visszajelzéseket nem kell mindig szó szerint venni, inkább a tartalmuk a lényeg.

Mondok egy példát, ez nekem nagyon érdekes volt: van egy novellám, amit többen bétáztak, és azon belül volt pár bekezdés, ahol egytől egyig minden béta javasolt valami javítást. Persze, az egyik szórendet cseréltetett volna, a másik csak jelezte, hogy nem érti, mi történik ott, a harmadik átiratta volna a jelenetet… és nem előrébb, nem később, hanem abban a pár bekezdésben. Mert érdekes módon, se előtte, se utána, egységesen nem pirosoztak semmit. Érdekes “véletlen”, nem? Szóval a konklúzióm az volt, hogy valami nem stimmel a jelenetben, és próbáltam rájönni, mi? Mert hogy nem egy szócsere a gond, az biztos. Átírtam, ahogy tudtam. És most jön az érdekesség. Ez a novellám később megjelent nyomtatásban, és mikor a szerkesztővel dolgoztunk rajta, ő pontosan azon a részen jelezte, hogy itt javítani kéne. A béták pontosan érzékelték, hogy ott valami képzavar van, még ha másként is dekódolták, másként is próbáltak javítási tanácsot adni. Szóval van, hogy a béta érzi a problémát, de sokszor nem egyértelműen azt jelzi, hogy “hahó, itt valami homályos”, aztán rád bízza, hogy megtaláld, mi az, hanem megoldási javaslattal. (Ő sem mindig tudja, hogy mit jelez, mit javít… – én sem hasonló helyzetben, nyugi) Ezt értem összkép alatt, hogy nem okvetlenül a szó szerinti tanácsokat kell megfogadni, hanem megkeresni, mi zavarhatta meg a bétát? 

Másik dolog, és ez kötődik a fenti “szemüveghordáshoz”: a bétáid nem lesznek egyformák. Van, aki hasonló érdeklődésű, mint te, van, aki csak kíváncsiságból vállalt egy komfortzónáján kívüli novellát, van, aki a célcsoportodba tartozik… Ez megint olyasmi, hogyha egyben megnézed a javítását, az összképből nagyjából le tudod szűrni. (Amúgy nyugodtan meg is kérdezheted. ; ) ) Pl., amikor célcsoporthoz közelebbi embertől kaptam visszajelzést, a hibajelzések mellett egy csomó cuki, pozitív visszajelzés is volt a bétázásában, megjegyzésben odaírta, ha valami tetszett neki, megborzongott rajta, szívderítő volt. Míg aki kevésbé potenciális olvasó – nem olyan dolgokat szokott olvasni, mint amit én szívesen írok -, tőle csak tisztán a hibákat, tanácsokat kaptam. Ha érzékelte is azokat a pontokat, amik a másikból pozitív reakciókat váltottak ki, nem érték el az ingerküszöbét, és nem váltották ki belőle, hogy vissza is akarja jelezni, hogy neki az tetszett. Ettől még mindegyikük meglátása segítség, de pl. kétes helyzetben én inkább javítok a célcsoportnak sejtett bétázó javaslata irányába.

Feljebb, amikor a kategorikus kijelentésekről írtam, ott talán ti is éreztétek, hogy saját tapasztalatból beszélek, volt ilyen esetem, amikor nekem ez rosszul esett, és ez most “kijött”. De attól, hogy bennem most ez a legerősebb érzés bétázás kapcsán, nem jelenti, hogy ez mindenkire egyformán helytálló. Van, aki arra biztatna, hogy legyél nagyon kedves, tapintatos, figyelj a másikra, stb. Más arra, hogy de kell a kemény kritika, mert abból tanul a másik, nem kell a sallang, a tompítás, azzal segítesz, ha ami rossz, azt kimondod kereken… Úgy gondolom, ezek a tanácsok a saját tapasztalatokból erednek. Akinek erősebb élmény az, hogy őt lenyomták, az óvatosságra int, aki kemény kritikus közegből jött, és úgy érzi, hogy ez által fejlődött, az ezt az utat látja követendőnek, akit anno kezdőként agyondicsértek, tutujgattak, de már látja, hogy ez hova vezetett, talán pont ettől óv.

De közben, ha belegondolok, nekem igazából mindenféle visszajelzésről vannak nagyon pozitív tapasztalataim, és mindenféle volt már úgy, hogy pont jókor jött, arra volt szükségem, és olyan is, hogy pont arra nem. Van, hogy igenis kell a virtuális seggberúgás, ami figyelmeztet, hogy hahó, még béna vagy, ne keresd a könnyű utat. Van, hogy a kemény kritika csak azt erősíti meg, amit épp amúgy is gondolok – hogy szar vagyok -, és nem motivál, hanem tehetetlennek érzem tőle magam. Míg van, amikor lelkesít, hogy hű, még ezt is kinézik belőlem, hát akkor uccu neki, megmutatom, hogy igenis képes vagyok rá! Kedves stílusú, a pozitívumokra is rámutató visszajelzés van, amikor jól jön, azt érzem, hogy nem vagyok reménytelen eset, megerősít abban, amit jól csináltam, míg máskor tutujgatásnak érzem, és nem visz előbbre. 

Szerintem nem kell mindenkinek egy irányhoz ragaszkodni visszajelzéskor. Te egymagad úgyse tudod megvalósítani egyszerre az összkép minden árnyalatát, ha akarod, ha nem, lesz egy stílusod, és lehet, hogy pont akkor, pont arra van szüksége a másiknak. És lehet, hogy nem. De ezt nem fogod tudni kitalálni, nem vagy gondolatolvasó, és nem is kell annak lenned. Szerintem csak legyél őszinte. Ha kedves stílusod van, akkor nyugodtan légy cuki, néha a padlóról tud felszedni egy ilyen visszajelzés, ha nyersebb, megmondósabb vagy, ne erőszakold meg magad, mert van, amikor egy ilyen helyretesz, segít reálisabban látni. A te véleményed csak egy darabka az összképből, és pont attól jó, hogy olyan, mint te vagy. Az a lényeg, hogy jószándékkal állj a másikhoz. És ez simán érződik egy kemény kritikán, nyersebb megfogalmazáson is.

 ***

Még egy gondolatnyi összkép (megvan a heti kedvenc szavam xD), vagyis ezúttal, hogy hogyan látjuk:

Több helyen írtam arról, hogy nem egyformán javítjuk az elénk kerülő írásokat, és a béták se egyformán a miénket. Mert mások vagyunk, mások a tapasztalataink, és nagy vonalakban is más érdekel minket. Ha az egész történetet nézzük, egyszerűen más dolgokat veszünk észre, mert a teljes egészből más-más dolog emelkedik ki.

A bevezetőben arról meséltem, hogy van, amikor előbb történik meg valami, aztán egy cikk, egy hallott dolog, amivel később találkozok, mintegy megmutatja, hogy miért is volt az úgy? És szavakat ad ahhoz, ami addig érzések, benyomások kusza halmaza volt.

Persze, több példát is tudnék mondani, de nekem az a novellám volt a legemlékezetesebb, ahol a barátok olyan nagyon a világgal foglalkoztak, engem meg lekötött a karakterek barátsága, és nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy nekem sok dolog nem volt annyira fontos, mint nekik, mások meg jobban. És épp itt egy remek példa arra, amikor egy cikk “rímel a tapasztalatokkal”:

Én így értelmeztem egy írástechnikai cikket, ami “A KIKE-hányados és az irodalmi csőlátás“ címmel jelent meg nem olyan rég az Aranymosás oldalán: 

Nem gondolom, hogy bekategorizálnának vele, mint olvasót / írót / adott esetben bétát. Nem gondolom, hogy ezzel azt mondták volna, hogy nem tudok segíteni egy tőlem távolabb eső zsánerű történet javításában. Nem gondolom, hogy azt mondták volna, hogy csak egyféle történetet fogok tudni írni, vagy hogy nem tudom, hogy másként nézzek, mást várjak egy romantikus nyomozós sztoritól, mint egy hard boiled krimitől (és ne tudnám mindkettőt élvezni).

Ehelyett segített megérteni, miért lelkesített az egyik visszajelzés és miért blokkolt a másik, holott mindkettőt barátok adták (tehát a jószándékhoz kétség sem fér), és amúgy mindkettőben volt pozitív is, negatív is. Miért örültem jobban, hiába hibákról beszélgettünk, amikor arról volt szó, amiről szándékaim szerint szólt a novella. Miért van az, hogyha egy-egy ötletmorzsáról beszélgetünk író barátokkal, más-más irányba képzeljük el a sztorit, más érdekel belőle, más konfliktuslehetőségeket ragadunk meg, és miért van, hogy páran nagyon hasonló irányba vinnénk, páran meg nem. Miért lehet, hogy olyanokkal, akik hozzám hasonló gondolkodásmóddal néznek egy adott szöveget, jellemzően hasonló hibákat veszünk észre, és hasonlóakat nem. Illetve hasonló hibákat követünk el, ha mi írunk.

Ez a cikk annyira alátámasztja a tapasztalataimat, és segített nevet adni gondolatoknak, indokot érzéseknek, hogy meg akartam említeni, különösen, mert nem egy helyen találkoztam már a “dobozba zárás” kifejezés alternatíváival. Szerintem az a jó és “működő” írástechnikai cikk, “szabály”, ami nem mesterségesen kigondolt kereteket erőltet, hanem a gyakorlatban felfedezett összefüggéseket önti szavakba. (És csupán az érthetőség kedvéért, megfogalmazás szintjén egyszerűsít, “kategorizál”,  de nem gondolja, hogy a valóságot szikével vágták volna éles szélű darabokra a használt fogalmak mentén.)

Nos, én ezt így értelmezem, nem elvágólagos szabályoknak, hanem irányoknak, segítségeknek.

Szóval ha valaki eddig nem tette, ajánlom elolvasásra, rettentő sokat adott: A KIKE-hányados és az irodalmi csőlátás

Mint ahogy rengeteget tanultam, tanulok most is az Így neveld a regényedet blogról, a Boncnokról, a magyar nyelvű, írástechnikához köthető könyvekből, az immár három elvégzett írósulis kurzusból. (Mindjárt megyek írni, hogy legyen mit leadnom a következő jelentkezésre. XD)

Szóval, ha bármilyen gondolattal találkoztál már máshol, ne lepődj meg, ezek nem sajátok, én is máshol tanultam őket. Aztán ezek összekapcsolódtak a gyakorlattal, és néha ilyen “én-így-értettem-meg”, “gondolatmenet-levezetős” bejegyzések születnek belőlük. : D  

Úgy látom, a bétázásban és a reakciók értelmezésében is lehet fejlődni. Én is sokat bénázok mások felé, meg néha ők is felém. Ne riasszanak vissza a rossz tapasztalatok, vagy a saját ügyetlenkedésed. Ez vele jár.

Bétázunk, bénázunk. És újra megpróbáljuk… : ) 

Köszi a bejegyzés bétázását, Anna és Ildi! <3

És köszönöm mindenkinek, aki bétázott már nekem, vagy rám bízta a szövegét. ^^

Bétázunk – bénázunk 1.

Harmadszor állok neki ennek a posztnak. Elképesztő xD Pedig már legalább nyár óta tervezem, és legalább fél éve gyűjtöm hozzá a jegyzeteket egy doksiban. (A vége az lesz, hogy írok egy bejegyzést arról, miért nem bírok mostanában semminek nekiállni, még egy ilyen egyszerű dolognak se, mint egy blogposzt, holott több tervezés alatt álló sztori ötletem, meg cikkötletem is van. Na jó, nem, nyugi, mindenkit megkímélek a nyilvános nyavalygásaimtól elmélkedéseimtől. : D ) 

Ez a cikk nem arról fog szólni, hogy mi is a bétázás, ki a béta, stb. Erről már írtak mások (én először Daremónál találkoztam a kifejezéssel, klasszul összefoglalta, ITT elolvashatjátok. Ez is egy cikksorozat, érdemes a többi részt is megnézni.), meg talán mostanra eléggé benne is van az írós-blogos köztudatban. 

Itt én most mindenkit egyöntetűen bétának fogok hívni, aki elolvassa valaki más szövegét, arról bármilyen formában visszajelzést ad, de nem szerkesztő. Szóval béta a random idegen, aki a bétás csoportban elvállalta a sztorid, béta az írós barát, aki hobbiból körmölget, vagy aki maga is tanulja az írást, béta az egy-két novellával megjelent valaki és az akár regénnyel megjelent is. A lényeg, hogy nem szerkesztő és nem munkakapcsolatban találkoztok, hanem segítői kapcsolatban.

Amiket itt pontokba szedek, azokat vegyétek úgy, hogy tanácsok saját magamnak, most is, de főleg korábbi önmagamnak, mindenki másnak csak annyiban, amennyiben szeretné. Ezek megfigyelések, tapasztalatok, én ezt raktam össze, nekem így működtek, de nincs mögöttem szakmai háttér, nem szerkesztői szemmel nézem a dolgokat, szóval laikus megfigyeléseket várhattok. Ha nektek is hasznos, annak örülnék a legjobban, hiszen azért írom, de ne vegyétek kötelező érvényű “szabályoknak” őket. Viszont érdemes lehet sem egyből elfogadni mindet, sem egyből kidobni, mert mit dumálok itt, ha nem értek hozzá, hanem elgondolkodni rajtuk, és adott esetben akár arra a következtetésre jutni, hogy ez hülyeség, szerinted máshogy van. Az is teljesen hasznos ám! (Meg is írhatjátok, vitázni is lehet, kérdezni is, szóval csak hajrá! : D )

Amit még szeretnék, mielőtt belevágok: ide most mindent szeretnék összegyűjteni, ami a fejemben van, legyen az alapvető dolog, vagy (számomra) újabb felfedezés. Szóval ha olyat találtok, és biztosan sok ilyen lesz, ami számotokra már nem is kérdés, ne lepődjetek meg. Egyrészt gyűjtés a cél, másrészt ami pl. ma már alap, az nekem két éve még új rádöbbenés volt, és lehet, hogy valaki még “két évvel előbb jár”, és neki még segítség lesz. És fordítva, amin most örömködök, hogy de klassz, hogy rájöttem, arra három év múlva már csak legyinteni fogok, és ha te már tapasztaltabb vagy, valószínűleg te is csak mosolyogsz, hogy ez nem olyan nagy cucc, mit vagyok úgy oda tőle. : D 

Alap dolgok és új felfedezések: Nem én találtam fel a spanyolviaszt, és nem is törekszem rá. A legtöbb gondolat, ötlet nem saját, hiszen én is sokfele olvastam, hallottam már a bétázásról, nem hiszem, hogy tudnék többet, okosabbat hozzátenni ahhoz, amit már nálam okosabbak, tapasztaltabbak leírtak, elmondtak. Nem is ez a cél, hanem hogy megmutassam, hogyan értettem meg bizonyos dolgokat, miközben én magam is bétáztam és bétáztattam. Épp ezért nem is írok forrásokat, nem is tudok – ha valamiről olvastam három éve, és fél éve állt össze a fejemben, hogy jaaa, hogy így!, na, azt esélytelen lehivatkozni, meg ha több külső infóból állt végül össze, de már én se tudom őket, stb. -, csak itt jelzem, hogy nem gondolom, hogy ezek teljesen saját gondolatok. (Források amúgy a magyarul fellelhető anyagok, beszélgetések, mindenféle.) 

No, miután ilyen jó hosszan felvezettem, kezdjük a bétázás előtti dolgokkal.

Bétázás / bétáztatás előtt:

  1. Nézd át, pihentesd, javítsd. Aztán kérj bétázást!

Na jó, ez vicces. Emlékszem, hogy valahol ezt kifejtettem hosszabban is, de hiába lesem a cikkeimet, nem látom, hogy melyikben. : D (Ha meglesz, majd linkelem.)

A lényeg, hogy ne add ki melegében a kezedből, amit írtál, egy kis pihentetés és átnézés csak a javára válhat. Persze, tökéletes így sem lesz, ez biztos. És igen, a béta segíteni fog kijavítani (erre majd még visszatérünk), de nem mindegy, mekkora munkát hagysz rá, ill. hol vonod be a folyamatba.

Nem tudom, másnál hogy működik, de nekem az a tapasztalatom, hogy egyre később vonom be. Úgy értem, hogy eleinte megírtam a novellát, persze, átfutottam, csinosítgattam, de úgy nagyon azt se tudtam, mit kéne javítani rajta, hogy álljak neki, még ha éreztem is, hogy gyeng. Ebben persze benne volt az írástechnikai tudás hiánya, egyszerűen hiába láttam, hogy nem jó, nem tudtam megfogalmazni, hogy miért nem, és így javítani se tudtam. Kértem bétázást, kaptam visszajelzést, persze, elég negatívokat is.

Következő novellánál már megírtam, végiggondoltam, az elsőnél miféle hibáim voltak, hogy mutattak rájuk, mire jöttem rá, hogy és mit lehet javítani, igyekeztem itt már magam megcsinálni. Persze, ez se lett még jó, de már nem annyira alap hibákat jeleztek vissza a béták. 

És így tovább…

Most sem tudok hibátlan szövegeket írni, soha nem is fogok tudni, de még az igazán jótól is messze vagyok, viszont mások lettek a hibák (nagyrészt.) Míg eleinte volt olyan, hogy nem lehetett követni, egyik gondolatból hogyan következik a másik, hogy jön oda az az apró infó – nekem a fejemben amúgy tiszta volt, de nem vettem észre, hogy ezt nem írtam le a papírra -, addigra a többediknél már nem volt ilyen, inkább “csak” kisebb dolgok nem tetszettek a visszajelzőknek. Amihez már nem kellett gyakorlatilag nulláról újraírni az egész novellát, csak mondjuk a felét. xD 

A lényeg, hogy persze, nagyon az elején még el tudom képzelni, hogy nagggyon hamar elakad valaki, és önállóan nem tudja javítani a történetet, de ez néhány novellával leküzdhető. Utána már csak lustaság lenne egyből bedobni a bétáknak.

Meg nem is mindegy, mert minél jobban kijavítod magadnak, a béta segítsége ahhoz biztosan hozzátesz, szóval csak még jobb lesz a sztori. De a béta, hogy mondjam, csak adott szintet tud emelni rajta (ezt se úgy képzeld, hogy majd ő kijavítja, de erre később tényleg kitérek), szóval ha egy teszemazt, gyenge, kettes szintű írást béta segítségével fel lehet húzni, hármasra, egy négyest ötösre vagy hatosra, egy nyolcast kilencesre, az reális. De egy kettes szintűből, ha te magad nem tudod kijavítani, a béta soha az életben nem fog neked kilencest faragni. (Nem is az ő dolga) 

Hmm, ez a szintezés jó hasonlat a fentiekre is: míg eleinte eleve mondjuk csak egyes-kettes szintűt tudtam, több sztori után emelkedett az eleve leírt szint is. Na sokat még biztos nem, még csak most kezdett el emelkedni igazából, de abban biztos vagyok, hogy már jobb az elsőként leírt szövegem, mint évekkel korábban a legelsők. (Többnyire. xD Vagy ha nem, legalább talán már nagyobb eséllyel veszem észre, ha béna. xD)

  1. Ne centizd ki az időt!

Ha egy mód van rá, ne centizd ki az idődet, ne dobd be egyből bétázásra a szöveget, ahogy kitetted a végére a pontot. Gyanítom, ez inkább azokat fenyegeti, akik hozzám hasonlóan határidő-motiváltak, vagyis annál jobban pörög az agyuk, minél jobban szorít a határidő, meg a legjobb ötletek is ilyenkor jönnek, katasztrófa, komolyan mondom. : D Ez sokszor jól tud jönni, de valljuk be, a bétáztatásnak nem kedvez. 

Nekem amúgy már egyre jobban sikerül ezt a határidőt a valóságosnál előrébb hoznom saját magamnak azzal, hogy tudom, ha nem végzek még jóval a tényleges előtt – pályázat esetében, de ha valakinek működnek a teljesen saját magának szabott határidők, akkor arra is érvényes -, akkor bizony nem lesz időm bétáztatni és rendesen javítani, azzal meg nagyon sokat veszítek. 

Ettől függetlenül jártam már így, főleg az elején, és ez nekem se jó, ugye a fenti okból, de a bétának se / bétaként nekem se. Voltam már úgy, hogy láttam a bétás csoportban egy kiírást, érdekelt is volna a mű, szívesen is segítettem volna, de mivel a kiírásban ott volt, hogy “két napon belül kéne, mert hétvégén leadási határidő”, nem jelentkeztem, mert nem lett volna időm olyan hamar megcsinálni. 

Meg egyébként ez bétázói oldalról kissé elkapkodottnak és amatőrnek is hathat. Azért feltételes módban, mert a szűk idő lehet, tényleg azt jelzi, hogy az illető még nagyon nincs tisztában a saját képességeivel, meg hogy bétáztatásra, javításra bizony időt kéne szánni, netalán azt gondolja, hogy elsőre olyan jót írt, hogy elég lesz szavak / mondatok szintjén javítani, komolyabb munka már nem kell. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy pont a tapasztaltság van mögötte, mert mondjuk már magasabb szintig tud önállóan dolgozni az író, és tényleg látja, hogy a szerkezet már stimmel, a szálak, infók, ívek nagyrészt okék, tényleg csak szépítgetni kell a szövegen. Piperézésre meg tényleg elég mondjuk egy megtolt fél nap is akár. 

Szóval nagy következtetéseket ebből nem lehet levonni, de azért szerintem biztosabb időt hagyni az egészre.

  1. Tudd a kereteket és ezt kommunikáld is!

Bétáztatóként egyrészt tudd, hogy milyen szinten van a történeted, milyen segítségre lenne szükséged? (ITT egy bejegyzés a történet szintjeiről) 

Volt, hogy még viszonylag kezdetibb stádiumban volt a szövegem, úgy kértem bétázást. Kijavítottam én, amennyire tudtam, de sejtettem, hogy ezzel még lesz munka, méghozzá erős javítások, átírások, de ennyire jutottam magamtól. Kitettem bétázást kérve, és a többféle visszajelzés közt volt olyan, aki egyesével kijavított minden helyesírási hibát. (Sőt, volt, aki véleményt nem is mondott, semmit, csak visszaadta, mint egy magyartanár.) Én meg ott ültem a gép előtt, hogy ez nagyon rendes volt az illetőtől, de szegény pocsékba dolgozott egy csomót. Ha van nagyobb, jellemző helyesírási hiba, azt meg lehet mondani egyben is – pl. figyelj az igekötőkre, sokszor elrontod -, nem kell mindent jelezni egyesével (hacsak nem ez a kérés), de így szerencsétlen elhangyázott olyan szövegekkel, aminek én aztán javításnál a felét kivágtam az ablakon, mert újraírtam. Ekkor jöttem rá, hogy a bétának is segítség, mert nem szívatom feleslegesen, ha eleve pontosabb a kiírásom, és elmondom, hogy pl. sima olvasói véleményt szeretnék, légyszi, valaki nézze meg a logikai hibákat, vagy adott esetben igen, azt, hogy ezt már nem fogom jelentősen átírni, megnézné valaki a helyesírást? 

Bétázóként pedig, ha a bétázást kérő nem is írja, nyugodtan kérdezz rá, van-e határidő, mikor szeretné javítani, milyen visszajelzést szeretne? Az elég rossz tud lenni, amikor kiteszem mondjuk hétfőn a novellát, jelentkeznek rá, én úgy tervezem, hogy mondjuk szerdáig-péntekig megkapom a visszajelzéseket, hétvégén meg javítok, aztán végül csak akkor kezdenek el szállingózni a bétázások. Érthető az is, ha valaki nem ér rá azonnal vagy pár napon belül, meg az is, másik oldalról nézve, ha a bétáztatónak fontos lenne az idő, mert pályázatra készül, csak hétvégén van ideje javítani, akármi. De egy csomó kellemetlenségtől megkíméljük egymást és magunkat, ha ezeket kimondjuk / rákérdezünk. Ha pedig adott feltételek mellett nem tudjuk vállalni, azt is gond nélkül meg lehet mondani. Nekünk is jobb, mert nincs ott a nyomás, hogy jaj, de ezt bétázni kéne, de nincs időm, meg az írónak is jobban esik egy egyenes “addig nem fér bele”, mintha várja, aztán meg nem kap semmit. 

  1. Ha mégse fér bele, jelezd, ha kérdésed van, kérdezz!

Jártatok már úgy, hogy elvállaltatok egy bétázást, de akkor mégse fért bele, gondoltátok, két nap múlva, aztán akkor se, aztán annyi minden történt, hogy elfelejtettétek? Tudom, ciki, de én már igen. Nem jellemző, de történt már ilyen. Aztán a végén jól elsunnyogtam a dolgot. Na, ezt ne! Őszintén, mi zavarna jobban, ha egy béta elvállalja egy szöveged, aztán eltűnik a süllyesztőben, vagy ha pár nap múlva ír, hogy ne haragudj, mégsem fog menni? Engem tuti az első. Szóval, ha ilyesmi van, próbáld nem elfelejteni, akkor se, ha neked tényleg csak egy sokadik apró tényező épp az a szöveg az életedben, de az írónak fontos. Egy egysoros üzenetet azért megérdemel.

Írói oldal: amúgy lehet kérdezni is. Pont a fenti tapasztalat miatt merem mondani, hogy szabad ám érdeklődni! Főleg, ha előre megbeszélt időpont volt, hogy meddig küldik a visszajelzéseket és addig nem jelentkezik a béta. Simán lehet, hogy csak egy csomóan ráírtak, lepörgött a veled nyitott ablaka, azóta újraírták a beosztását, köhög a macskája és fáj a gyereke haja és igen, perpill eszében sincs, hogy neked bétázást ígért. Egy udvarias kérdéstől egy normális ember nem fog bunkónak tartani, és nem fogja zaklatásnak venni. Ha meg mégis, akkor jobb, ha időben kiderül, többet nem dolgoztok együtt és ennyi.

Szóval a lényeg: Kommunikáljatok! Szebbé teszi a világot, komolyan! : D 

Ez volt az első rész. : ) 

Eredetileg úgy terveztem a bejegyzés felépítését, hogy bétázós / bétáztatós tanácsok alapján bontom szét, de úgy túl sok lett volna a gondolati ismétlés. Így is lesz benne, ez biztos, de talán nem annyi, szóval inkább “időrendileg” szedtem szét. A következő rész lesz a bétázás / bétaztatás közbeni szakasz, tulajdonképp a lényegi rész.

Hosszabb is lesz ennél, meg nem tartok majd kiselőadást az elején arról, hogy mit és miért úgy írtam, ahogy. (Majd csak visszautalok ide : D) 

Még így se vagyok annyira elégedett a bejegyzéssel, szóval előfordulhat, hogy később még visszatérek és csinosítgatom, javítok rajta. Ha végeztem és kint van minden rész, és átjavítottam, és van jelentősebb változás, majd írok róla a facebook oldalon egy posztot.

De ezt most reppentem is ki, mielőtt megint ülök rajta fél évet. ^^” Most azt érzem, az segít, hogy inkább bevállalom a hibákat és melléfogásokat, de lendületből teszem a dolgom, írok, posztolok, ilyesmi, hogy ne torpanjak meg megint. Egyszerűen már zavart a toporgás, amit műveltem, na. : D 

Szóval bocsi, hogy ennek leküzdéséért el kell viselnetek a bénázásaimat! : D És köszi, hogy olvastok! =^.^=

Bétát keresőknek, szívesen bétázóknak pedig ajánlom a Világ BÉTÁI egyesüljetek! fb csoportot 😉

Üdv, te különös 2020!

Harmadszor kezdem újra ezt a bejegyzést. Nem találom a szavakat, nem találom a hangot, amin lehetne írni az elmúlt évről. Még mindig nehezen írok személyesebb hangvétellel, de mégis hogy máshogy lehetne beszélni egy olyan évről, ami ennyire különös volt, és mindenkit érintett személyesen is, ha más-más szinten és formában is?

Év elején még a tavalyi kurzus és egyből utána a karácsony-szilveszter ünnepek után rakosgattam össze az agyam, és legfeljebb fejben írtam, regényen gondolkodtam.

Aztán jött a járvány, a világ felbolydult.

Összességében mégsem volt annyira rossz év. Sőt, volt már ennél rosszabb évem is. Én szerencsés voltam, bár pár hónapra home office portás lettem, a munkám megmaradt, és a családot sem érintette közelebbről a covid. De azért valahol nehéz volt azzal az üzenettel nekivágni ennek az évnek, amit még valamikor tavasszal egy beszélgetés során orvos barátnőm mondott, hogy én nem biztos, hogy kibírok tíz nap lázat.

Tavasszal próbáltam kihasználni a nyakamba szakadt rengeteg időt, angoloztam, olvastam is valamennyit, de érdekes tapasztalat volt, hogy hiába volt időm, nem bírtam történeteket befogadni, írni is csak egy-két szösszenetet írtam, játékokra, a regényötleteléssel is toporogtam. Nem úgy működtem, mint szerettem volna.

És jött a KMK coronás pályázata. Az év legjobb történése volt számomra. ^^

Rengeteg mindent tanultam ebben az évben, és sokat ennek köszönhetek. Én nem is akartam pályázni. Nem is olvasok NA-t, nincs is ötletem, amúgy is, már megint valami szerelmes téma. Aztán elkaptam egy kommentes beszélgetést, egy ötlet, egy hangulat belebújt a fejembe, és nem akart kimászni. Újra úgy írtam, ahogy annyira szeretek, nem voltam benne biztos, hogy ilyet várnak, se abban, hogy egyáltalán new adult, amit írok, sőt, a kérdezősködések során arra jutottam, hogy nem annyira. De már nem érdekelt. Nem is mertem megmutatni senkinek a novellát, míg el nem készültem, féltem, hogy kiderül, tényleg nem ide való, de fontosabb volt, hogy megírjam, hogy úgy írjam meg, ahogy elképzeltem, semhogy egy pályázatra érdemes valamit írjak. Egyszerűen boldog voltam, hogy írhatom. ^^ Egyedül az elkapott beszélgetés miatt reménykedtem, hogy talán még ez is jó lehet, talán oldalra kikerülhet. 

Végül megjelent az első novellám nyomtatásban, a Könyvmolyképző Kiadó Szerelem a Corona idején c. antológiájában. : D Rengeteget segítettek a barátok, béták meglátásai, később pedig szerkesztővel is együtt dolgozhattam a javításán. Izgalmas élmény volt. : ) 

Ősszel részt vettem a Leírás kurzuson, született két kijavítandó novellám, haladtam a regényem építgetésével. Aztán végül most újba fogtam, de ez már egy másik történet.

Mindeközben szembesültem vele, hogy mennyi felesleges dolgon aggódok. Vagy épp mennyire várok jövőben bekövetkező dolgokra. Mindent csinálok, csak nem a jelenben élek. Valahogy az elmúlt hónapok, az elmúlt év az időről adta a legnagyobb leckét. Egy ideje már gondolkodok róla, korábbi bejegyzésben is érintettem már, és vannak olyan gondolatok, amiket regénybe is szeretnék majd beleszőni. Most azonban az élet valahogy több módon is efelé irányította a figyelmemet. Amikor több emberrel, egymástól függetlenül is belekerül a beszélgetésekbe, amikor év végén ott állok, hogy amitől korábban féltem, nem történt meg, hogy amire annyira vártam, szintén nem. És emiatt elmulasztottam dolgokat, nem örömködtem nem-írós barátoknak a novellán, pedig annyira boldog voltam, nem mondtam el, mikor megtudtam az eredményt, és háromszor elolvastam, hogy biztosan jól olvasom-e, mert a megfelelő alkalomra vártam… Ami soha nem jött el.

Jött viszont olyan, amire nem is számítottam. Voltak személyes boldog pillanatok és mélypontok is. Rengeteget tanultam ebből az évből, az írásról, magamról, emberi kapcsolatokról, arról, hogy kiknek vagyok fontos, kik szánnak rám az idejükből, ami számomra a legértékesebb, amit adhatnak, és hogy nekem kik a fontosak.

Az idei év megerősített abban is, amit már akkor sejtettem, mikor rájöttem, hogy régi történeteimet azért nem fejeztem be, mert egyszerűen sokáig írtam és már nem érdekelt. Ha valami fontos, akkor írjam meg most. Mert később már más fog érdekelni. És bármi lesz is az eredmény, sajnálnám, ha nem írtam volna meg azt, ami ott és akkor magával ragadott. És ki tudja, még akár jó vége is lehet. : D 

Írok majd a 2021-es terveimről is, most azonban elbúcsúzom 2020-tól, ettől a furcsa, de emlékezetes évtől. : )

KMK írósuli? Meg egy frászt…

…ezek voltak az első gondolataim, amikor úgy két éve először találkoztam az Aranymosás oldalon a kiadó képzéseivel. Most meg itt csücsülök egy Párbeszéd és egy Leírás kurzussal a hátam mögött, és az idén induló rengeteg új képzést nézve úgy érzem magam, mint kisgyerek a játékboltban. “Nem lehetne mindet? Légyszi!” 

Ezt meg hogy hoztam össze?

Honnan jött ez a kezdeti tiltakozás?

Azt már párszor említettem, hogy néhány évvel ezelőttig én tökéletesen megvoltam anélkül, hogy a Könyvmolyképző kiadóról tudomást vettem volna. Az ismeretség nagyjából annyiból állt, hogy egyszer, ezer éve valaki azt mondta rá, hogy ja, tiniponyvákat adnak ki, én meg bár anno olvastam tőlük olyat, ami olvastatta magát, úgy voltam vele, hogy oké, kösz, az nekem nem kell. És nem foglalkoztam vele tovább, hosszú évekig. Szóval volt ez a negatív előkép.

Aztán mivel ekkortájt tértem vissza az íráshoz, egyáltalán nem voltam képben a jelenlegi helyzettel, lehetőségekkel, mindenfelé nézelődtem, ahova a google elvitt “regényírás, történetírás…” és hasonló keresések alapján. És találtam olyan helyeket, ahol erősen az volt az érzésem, hogy ez lehúzás és naiv vagy épp a helyzetet át nem gondoló emberekre utaznak, akik csak annyit tudnak, hogy szívesen látnák a történetüket nyomtatott könyvként. Ez itt miért lenne más?

Egy halom pénzbe kerül. Tényleg sokba. Akkor még nem voltak az idén induló 4 hetes kurzusok, csak a 8 hetesek, amik nagyon drágák. Azért “akár még jó is lehet” alapon ennyi pénzt nem dob ki az ember az ablakon.

Bogarásztam az oldalukat és láttam a 100 szavas játékok során elnyerhető Látványpékség lehetőséget: aki a legjobb szösszenetet küldi be az aktuális játékra, beküldheti egy kézirata első 10 000 leütését, és egy szerkesztő megszerkeszti és a végén összegzést ír róla. Ez amúgy tök jól hangzik, és remek lehetőség megtapasztalni, milyen egy szerkesztés egy akár teljesen idegen külsősnek is. De én akkor emellett inkább azt láttam bele, hogy oké, biztos jól megmondják, hogy hát ez nem jó, amit írtál, de majd a suliban megtanítják… Aha…

Jó sok érvem, benyomásom volt, meg a tájékozatlanságból fakadó infóhiányom, miért is legyen ez gyanús, miért ne akarjak besétálni az ajtón. Mi történt, hogy mégis megtettem? Sőt, nem csak elmentem egy kurzusra, hanem elmentem egy másodikra is és most az újabbakkal szemezek? 

Hogy lettem mégis írósulis?

Negatív előkép: Barátok a kezembe nyomtak egy könyvmolyképzős könyvet azzal, hogy olvassam el, tetszeni fog, és ők maguk is sokat emlegették, idéztek belőle. És őket nem olyannak ismerem, mint akik a tiniponyvát szeretik. Hát én attól a könyvtől többet kaptam, mint hogy beláttam, kiadnak itt nekem tetsző műveket is. Épp egy olyan könyvet sikerült adniuk, amiben olyan mondatok voltak, amik vonzották a tollamat, hogy írjam ki őket, annyira szépek, pedig ilyen szórakoztató könyvnél ritkán szokott nálam előfordulni. Konkrétan beleszerettem a könyvben megbújó, a sorok mögött ott lévő gondolatokba. Hát ahol ilyennek is van helye, az nem is rossz hely!

(Egyébként azóta máshogy tekintek a tiniponyvákra és hasonló jellegű könyvekre is, csak az nem ide való téma.)

Egy halom pénz: Nem csak a lehúzás drága, a tudás és a minőség is. Belegondoltam, hogy amikor néhány éve le akartam tenni az emelt biosz érettségit, és elmentem magántanárhoz, senkinek eszébe nem jutott csodálkozni azon, hogy én azért pénzt adok ki. Nekem sem. És ugyanígy lett volna a zenetanárral is, a rajztanfolyammal is, bármivel. A tananyag és szakmai segítség mindenki számára érthető, hogy pénzbe kerül, miért lenne ez másként az írással? A szerkesztők sem ingyen dolgoznak. Én se megyek be a munkahelyemre, ha nem fizetik ki.

Mindeközben az oldalon is átböngésztem a regénypályázat kiírását. (Amúgy már attól irtó boldog voltam, hogy létezik névtelen kezdők felé is nyitott pályázat.) Nem a bevett rendszerrel dolgoznak, mint a legtöbb versenyen, pályázaton, hogy van I.-II.-III. helyezett, vagy bármilyen sorrend. Minden arra érdemes művet kiadnak, és emellett vannak egyéb lehetőségek is. (Lesd majd meg az oldalon, itt most nem részletezem.) Néztem, néztem, és rájöttem, hogy ez a rendszer marha jól ki van találva! 

Mivel ugye elsőkönyveseknek szól, és nagy kiadóról beszélünk, annyira sok megfelelő szintű kézirat biztosan nem lesz egy évben, amit a kiadó ne bírna kiadni, így megtehetik, hogy minden jónak megadják a lehetőséget. Viszont mivel nincs sorrend, így igazából a kéziratok nem egymással versenyeznek, hanem egy általános szinttel. Hogy ezt miért láttam jó megoldásnak? Csak simán a saját kis helyzetemből: 

Tegyük fel, hogy nagyon jól írok, olyan ügyes vagyok, hogy már elsőre egy remek kéziratot adok be. De mindig, mindenkinél van jobb. Ha épp pechemre kifogok egy olyan évet, ahol nem kell több, csak három még nálam is jobb kézirat van, akkor az amúgy teljesen szuper, szerkeszthető és élvezhető regényem kibukik. Nem volt az rossz, csak voltak még jobbak. Van ilyen, persze, de azért nem egy kis novelláról beszélünk, hanem egy jól megírt regényről és bár a világnak ez nem nagy veszteség, nekem, egyénileg azért az lenne. Vegyük a másik helyzetet, tűrhetőt írtam, de azért hááát, még kezdők közt is inog. De abban az évben valahogy sok gyenge kézirat jött, és én becsúszok az első háromba. És kiadják az elmegy szintű történetem. Ami hát… elmegy. Egyrészt csak úgy egyszerűen nem szeretném, ha azért adnák ki valamimet, mert épp mindenki más még bénább volt, másrészt jó az nekem, ha egy gyenge történetem jön ki elsőnek? Ha lesz is pár ember, aki elolvassa, mert azért csak lesz, és megjegyzi a nevem, hogy hát, írt valami latymatagot? Én nem vágynék erre.

Ez a nem rangsorolós rendszer meg pont az ilyen lehetőségeket vágja el. Akkor adják ki az írásomat, ha az jó. De ha jó, akkor kiadják. Ez tök jól hangzik, nem? 

Szóval tetszett a rendszer, és gondoltam, ha valamit így felépítettek, időt szántak rá, hogy kitalálják, akkor azért itt mégis több lehet, mint holmi lehúzósdi.

Azért még mindig nem szántam rá magam, hogy jelentkezzek, és nem csak azért, mert még magammal is el kellett rendeznem, hogy is állok az írással? Még mindig nem tudtam, mit kapok a pénzemért és az időmért. (Apropó idő: az egyébként roppant szimpatikus volt, hogy nem egy hétvégés intenzív kurzust árulnak, hanem két hónapot, de erre lejjebb visszatérek a tapasztalatoknál.) 

És talán soha nem is tudom meg, ha nincs az Így neveld a regényedet blog, nincsenek Varga Bea előadásai és nincs nyílt alkalom az Aranymosás Könyvklubon. (Meg az írótábor, de az is már ezek következménye.) 

  • Blog: Találkoztam már olyannal, ami nekem egy-két bejegyzés után nem volt túl szimpatikus, hogy írással kapcsolatos témákról cikk, blogbejegyzés születik, de igazából csak néhány bekezdésnyi, a vége pedig “a többit elolvashatod/meghallgathatod itt és itt…”, nyilván egy fizetős lehetőségre kattintva. Ilyenkor úgy éreztem, hogy az egész bejegyzés csak mézesmadzag volt, és amúgy igazából nem tudtam meg belőle többet, mint amire nagyrészt már magam is rájöttem. (Nem a linkelés nem tetszett, az érthető, ha tovább irányítanak oda, ahol még többet megtudhatok, csak a pár bekezdést éreztem semmitmondónak.) Na, az Így neveld a regényedet blog nem ilyen. Hosszú, tartalmas cikkekkel teli, számtalan írástechnikai témával foglalkozó blog, amit képzett szerkesztő vezet. Ingyen. Az itteni cikkekből tanultam, hasznosak voltak, kifejtették a témákat, nem csak belengették őket. Persze, mint mindenben, az írástechnikában is lehet még mélyebbre ásni, de egy teljesen kezdő, keresgélő írónak ezek rendkívül informatív cikkek, és segítik, hogy önállóan is tanulhasson. (Hozzáteszem, nem csak a teljesen kezdőknek.) És időközben jött egy megvilágosodás, összeállt a kép, hogy aki ezt a blogot vezeti, Vilana Réka, ő a Könyvmolyképző szerkesztője. Így konkrétan ingyen, tartalmas cikkek által beleláthattam, milyen tudásanyagra is számíthatok.
  • Varga Bea előadásai: 2018. végén, 2019. elején tartott egy előadássorozatot Kreatív élettervezés címmel. Ezek fizetős alkalmak voltak, hiszen a termet is fizetni kellett amúgy, de egy kisebb összegért klassz előadásokat hallgathattam, találkoztam hozzám hasonlókkal, akiket érdekel az írás, ráadásul megtapasztaltam egy barátságos légkört az előadások utáni csevegések során. És ugye itt is lezajlott ugyanaz a gondolatmenet, mint a blog esetén: Bea is a kiadóhoz tartozott, tetszett, amit az előadásokon hallottam, hasznosnak és tartalmasnak találtam, szóval még egy jel, hogy a kurzusok sem lesznek zsákbamacskák.
  • Aranymosás Könyvklub: volt egy alkalom, amikor külsősök is mehettek a találkára, én meg kaptam az alkalmon. És szintén megfogott a légkör, a nyitott, barátságos emberek, és ott valahogy azt éreztem, “ide szeretnék tartozni!”. Furán hangozhat, ez nem egy tisztán ész-érv, de nekem az fontos, hogy ahol vagyok, ott milyen a közösség, van-e egyáltalán, és amit itt láttam, az nagyon megfogott.

És volt még két dolog, ami miatt végül a jelentkezés mellett döntöttem: a bloggerek, írós barátok beszámolói és a felvételi. 

Kedves blogoló írók! Innen is köszi, hogy megosztjátok az élményeiteket, tapasztalataitokat a keresgélőkkel! Egy-egy személyes bejegyzés elolvasása klassz tájékozódási lehetőség, és az is nagy segítség egy még csak érdeklődő kezdőnek, hogyha kommentelési lehetőséget hagyva megszólíthatóak vagytok, és egyszerűen, barátilag kérdezhetnek, ha szeretnének. 

A másik a felvételi. Sokat bizonytalankodtam, vajon nekem való-e a kurzus, elég jó vagyok-e hozzá, meg amúgy melyik lenne nekem való? (Az elég jó vagyok-e kérdést légyszi, értsétek jól. Igen, egy kurzus, oktatási mód arra való, hogy tanítsanak, hogy többet tudjak, mikor kijövök, mint ahogy bementem, ergo nem kell az évszázad kiforrott írójának lennem, hogy bejussak. De egy kezdő nyelvtanulót se dobok be egyből a középszintűre felkészítő nyelvkurzusra, mondván, azért vannak, hogy megtanítsák neki.) Ide a felvételihez be kell küldeni egy friss, nyers szöveget, ami alapján nem csak eldöntik, hogy adott kurzusra megfelelő szinten áll-e a jelentkező, hanem javasolnak neki másikat, ha úgy látják, az hasznosabb volna. Így már bátrabban mondtam azt, hogy megpróbálom. 

A tapasztalataim:

Na igen, eredetileg onnan indult az egész bejegyzés, hogy mikor meséltem ismerősöknek, hogy sulizok, kérték, hogy írjak róla. : D Csak aztán arra gondoltam, hátha segít valakinek, ha hosszabban kifejtem, mik vezettek a döntésig.

Klassz, intenzív, interaktív. : D 

Az egész egy zárt facebook csoportban zajlik. Minden héten kapunk tananyagot, és hozzá házikat, szorgalmikat, amiket hét végéig kell megcsinálni. Aztán következő héten ugyanígy, miközben a kurzusvezető megnézi a házikat és mindre ad visszajelzést. Meg közben bedob megvitatható témákat, és mi is szabadon kérdezhetünk. (Meg néha hülyéskedün,. tök jó légkör szokott lenni a csoportban. : ) )

A tananyagok is hasznosak és informatívak voltak, plusz nagyon jó, hogy megmaradnak és később visszaolvashatók – határozottan hasznos, később, több tudással mást szűr le belőle az ember -, nekem mégis az interakció tetszett a legjobban a kurzusokon. Tényleg van egy szakmai vezető az egész mögött, akit lehet kérdezni, nem csak átdobják az anyagot, aztán kezdjünk vele, amit tudunk. És ezt (is) segíti a kurzus hossza, van idő befogadni és felfogni a témákat, van idejük megfogalmazódni a kérdéseknek. Sőt, egyáltalán felmerülniük, mert ami a hatodik héten eszünkbe jut, azt nem biztos, hogy az első anyag olvasása után, amikor még minden új, ugyanúgy meg tudtuk volna fogalmazni. 

Ami még nagyon tetszett, a szorgalmik lehetősége. Én egészen sok időt tudtam rászánni a kurzusra (bár azt legközelebb megfontolom, hogy végigcsacsogom-e az egészet barátokkal közös ablakban ^^” ), de még így sem tudtam ezeket igazán kihasználni. Nem is idő, inkább agyhiány miatt. Viszont aki gyorsabb nálam, vagy csak ügyesebb, és rá tud feküdni a szorgalmikra is, annak nagy hajrá! Nagyon jó ez a plusz lehetőség, mert tényleg adott, hogyha még többet bele tudsz tenni a kurzusba, még abban is segítenek, és volt is, aki élt a plusz lehetőségekkel is.

A párbeszéd kurzuson egy zárónovellát kellett írni, a leíráson már volt felező és zárónovella is. Hú, hát egy hét alatt novellát írni (jó, azért előbb megkaptuk a témát, volt némi gondolkodási idő), az húzós. : D Nekem legalábbis, de mindegyiknél sikerült felpörögnöm és megírnom. Hol jobban, hol kevésbé jól sikerült, de megvannak. A kevésbé jókat meg az év során tervezem kijavítani. : )

Hát, ezt tudtam elmesélni az írókurzusokról. Remélem, segítettem kicsit, ha még épp döntés előtt állsz. : ) 

Most megyek és tovább böngészem az idei kurzusokat. Valaki nem szeretne plusz egy életet adni, amit csak írásra fordíthatok? : D 

A történet szintjei

avagy, a sztorim egy karkötő

Már készül egy bejegyzés a bétázós tapasztalataimról, de végül ezt a gondolatot, amit itt majd olvashattok, külön vettem. (Így is hosszú lesz az a cikk : D )

Részben a bétázásoknak és bétáztatásoknak, részben a sok egyéb olvasott anyagnak, hallgatott előadásnak köszönhetően, összeraktam magamnak egy hasonlatot, aminek a segítségével sokkal jobban átlátok egy szöveget, és ha nem is hibázok kevesebbet, legalább jobban látom, hol rontottam el.

Ezt egyelőre találónak érzem, aztán ha változik, vagy találok jobbat, majd szólok. : )

Eszerint egy történet szintekből áll. Mint egy csomózott karkötő.

Már olvashattátok tőlem, hogy ha valamiben még nem vagyunk jók, nem mozgunk elég otthonosan, akkor hasonlítsuk olyasmihez, amiben már igen. Itt is ezt csinálom. (Pl. ma már szép karkötőket tudok csinálni, de ez nem így indult. Amúgy semmit, amit ma jól tudok, nem úgy tanultam meg, hogy egyből jól ment, szóval annyira nem nagy varázslat, hogy az írást is eleinte eltolom. Jó sokszor, csak hogy biztosra menjek.)

Ismeritek a csomózott karkötőket? Nem túl bonyolult elkészíteni őket, van négy csomófajta és ezeket kell variálni az egész karkötőn keresztül. Az egyszerű csíkostól az egészen bonyolult mintákig bármit meg lehet csinálni ezzel a négy csomóval. De egy karkötőnek több részére is figyelni kell, hogy jó legyen, hogy teljesen szép legyen a végeredmény. És ezeken a helyeken el is lehet tolni.

  • Maguk a csomók – amíg gyerek voltam és még nem állt rá a kezem, ezek nem lettek egyenletesek – hasonlatomban ezek a szavak,  mondatok.
  • Minta – van egyszerűbb, bonyolultabb és szándékosan kesze-kusza is, de pl. egy izgalmasabb minta több odafigyelést igényel – a szövegnél ez a szerkezet.
  • Színek – lehet, hogy csodaszép mintát nézek ki és egyenletes csomókkal meg is tudom kötni, csak épp pocsék a színérzékem, de az is lehet, hogy bár a másik kettő még nem az igazi, már maguk a színek annyira jól néznek ki egymás mellett, hogy egyszerűen jó a szemnek ránézni az összeállításra – ezt tekintem a szöveg „magjának”.

Hogy jön ide a bétázás? (mindig egyben bétáztatást is értek alatta, mert mindkét oldalon álltam már, másrészt egyik oldal dolgait néha pont a másikon szerzett tapasztalat segít megérteni, de ezt majd kifejtem a bétázós cikkben)

Induljunk ki onnan, hogy nem, egy szöveg, történet nem azonnal jó úgy, ahogy az író leírja. Az enyém sem, másé sem. (Elég csak annyit megnézni hozzá, olvastunk-e már unalmas, vagy fura vagy bármi módon nem teljesen élvezhető sztorit? Biztosan. Szóval ott valami nem stimmel.) Ez eddig jó, azt az elején sem gondoltam, hogy amit leírok az úgy jó és kész, de azért persze irtóra bosszantott, hogy nem jó, az meg főleg, amikor nem értettem, miért és hogy javítsam ki?

Néha egészen érthetetlen visszajelzéseket kaptam és adtam. Volt, hogy éreztem, hogy valami nem stimmel a szövegemmel, de a béták észrevételei után se lett jobb, mert nem (csak) azok voltak a hibák, és én is volt már, hogy éreztem, hogy egy szöveg rossz, csak nem tudtam megfogalmazni, miért, mi a gond?

És a gondolatmenetbe bekapcsolódott a sok olvasott anyag, hallgatott előadások, meg a szerkesztésről hallott „rémsztorik”. : D Oké, az vessen rám követ, aki még nem parázott rá, hogy valami „javíthatatlan”, ill. „csak teljes átírással javítható” hibát tesz a regényébe. : D Szóval ezt muszáj megfejtenem! 

Az eredménye, amit ezekből a tapasztalatokból, gondolatokból kihámoztam: a szövegnek különböző szintjei vannak.

Csomók:

Ide sorolok mindent, ami a szavak és mondatok szintjét jelenti.

Ha ez jó, akkor szép a szöveg, hangulatosak a jelzők, érthetőek a mondatok, úgy olvasmányos az egész. És ez működhet akkor is, ha uncsi az alapötlet vagy nem jó helyen lassul-gyorsul a történet.

Ha rossz, arra jó példa lehet a kimaradt alany, a kusza mondatrendezés, rossz helyesírás, ilyesmik. És lehet, hogy ettől még maga a sztori amúgy jó és élvezetes. Lehet, rosszul tippelek, de szerintem a szerző ilyenkor annyira a saját fejében van, hogy „nem látja, amit leír”, mert amúgy a történet, a hangulat behúz mint olvasót, szóval „ami a fejében van”, az rendben van, csak a papírra vetésnél sántít még kicsit.

Szóval hogy mondjam, alap szint, hogy legyen érthető, amit leírok, haladó szint, hogy legyen szép is.

Jó hír, szerintem ezt a részt a legkönnyebb gyakorolni és javítani. (Mint ahogy a karkötőnél, ha egy csomó csúnya lesz, elég azt az egyet újrakötni, nem kell újrakezdeni az egészet.)

Van, hogy egyszerűen csak figyelmetlenségből jön a hiba, vagy mondat közben ugrott egyet a gondolatunk, de ez simán egy újraolvasással nekünk is fel fog tűnni. Illetve minden leírt mondattal is ezt gyakoroljuk, és a neten is találni egy halom párszázszavas feladatot, azokkal is lehet, ráadásul ezekhez segítséget is könnyű kapni, mert könnyű megfogalmazni a hibát. Pl. egy írástechnikai cikkeket soha nem olvasott béta is be tudja jelölni, ha kihagytuk a vesszőt, vagy lemaradt az alany, vagy jelezheti, ha képzavart talál. És ezeket tényleg elég helyi szinten javítani, nem kell hozzá újraírni az egész sztorit, csak mert két helyen giccses lett a leírásunk. Meg a sok olvasás, az is segít (jó, az mindenhol), hogy ne csak a fejünkben működjenek jól a szavaink, hanem leírva is értelmesek legyenek.

Minta:

Most fogtok megölni, érzem. : D Ezt tekintem a szöveg „szerkezetének”, és szerintem ez az a híres-hírhedt dramaturgia. Mint ahogy a karkötő mintája is akkor lesz szép, ha minden a helyén van, és bár az egyes csomókból épül fel, rajzolódik ki, mégsem a csomók egyenletességén múlik maga a mintázat, úgy a történet szerkezete sem lesz jó vagy rossz pusztán attól, hogy valaki szép mondatokat tud írni.

 Találkoztatok már olyan könyvvel, ahol az alapötlet jó volt, a mondatok kerekek, szépek voltak, de mégis valahogy lapos volt a sztori? Én nemrég láttam egy színdarabot, ahol az énekek jók voltak, a színészi játék klassz volt, és bár én musicalről általában olyan hangulatban jövök ki, hogy „Ide nekem az oroszlánt is!”, teljesen fel vagyok dobva és pörögve, itt meg… Hát… jó volt. Valahogy ez volt az egészről az összbenyomásom. Ilyen helyzetekben sejtem azt, hogy a történet felépítése csúszott el valahol.

Ez nem olyasmi, ami pusztán mondatok vagy akár jelenetek – kivéve, ha a jelenet felépítését nézzük –, szintjén meg lehet látni, mint ahogy három csomóból sem látjuk még a karkötő mintáját, csak a teljes történet, vagy annak egy nagyobb része után lehet rá bármit mondani. Mert lehet, hogy a mondatok a helyén vannak, lehet, hogy a jelenetek is önmagukban szépek, mégis, valahogy nem akkor lassul és gyorsul a történet, amikor kellene, a meghatónak vagy fesztültnek vagy drámainak szánt jelenetek „nem ülnek”. És szerintem ez a szerkezet, hogy ezek az elemek egymáshoz képest hogy helyezkednek el?

Hogy erre hogy jöttem rá, legalábbis arra, hogy kell lennie valamiféle rendező elvnek, az egy jópofa sztori, de a lényeg, hogy ezen (is) múlik, sírunk-e egy vallomáson, izgulunk-e egy párbajon, megrendülünk-e a főhős múltján? Ahhoz, hogy a tábortűz mellett elhangzó csöndes ígéretnek erős hatása legyen, kellenek a “mozgalmas” részek. Csak egymáshoz viszonyítva lesz igazán súlyuk.

Ezen már nehezebb valamivel dolgozni, mert eleve el kell fogadni hozzá a „belső szerkezet létét”. (A karkötő mintáját sem tudom egy-két csomó újrakötésével kijavítani, vagy megváltoztatni.) És hosszabb idő is, pont, mert önmagában legfeljebb egy-egy fejezet vagy jelenet felépítését lehet megnézni rövid idő alatt, de egy teljes regényt elolvasni és ilyen formában végiggondolni már hosszadalmasabb. Viszont vannak hozzá remek cikkek, meg ami szerintem még jó lehet, az a filmnézés. Ott két óra alatt kapunk átfogó képet egy történetről.

Színek:

Ez a történet „magja”, minden, ami a konkrét sztori mögött húzódik és tudva vagy tudattalanul, de ott van minden mondatban, történésben, akár akarjuk, akár nem. Mint a karkötő színei. Már a legelején, amikor még egy csomót se kötöttünk, csak összefontuk a szálakat, már ott látszanak, és függetlenül attól, hogy milyenek a csomóink és mennyire egyszerű vagy bonyolult mintát választunk, a színek ott lesznek mögötte. Ha jól válogattuk őket össze, már a látvány is jó hatást fog kelteni, de ha nem, akár egy szép csomókkal, extra nehéz mintában megcsinált karkötő se lesz annyira szép látvány a szemnek.

Ez maga az alapötlet, de a gondolkodásunk, világfelfogásunk is. Ezek a legkevésbé „megfogható” dolgok. Viszont ez az, ami miatt “bele lehet szeretni” egy könyv miatt az írójába. Olvastatok már olyan könyvet, hogy egyszerűen annyira tetszettek benne a gondolatok, az ábrázolt dolgok, úgy a felfogás, hogy azt mondtátok volna az írónak, “Légyszi, legyünk barátok, minden szavad értem, nem számít az se, ha már meghaltál!” Jahm, ez néha átível még az időn is. : D 

Ide tudom kötni bétaként / olvasóként azt az érzést, amikor a mondatok világosak (jó, ez azért kiadott könyvben ne legyen kérdés), a sztori sem rossz, valami mégsincs a helyén. Ide sorolom pl. 

  • ha logikai hibára épül egy történet. Akár a konfliktus, akár a végső megoldás, akár magában a világban van valami logikátlanság. Nem tudom, más hogy van ezzel, nekem elég nagy parám, hogy ilyet csinálok és nem fogom időben észrevenni. Hiába szeretek / szeretnék amúgy fiktív világokban írni, és találnék ki egy csomó mindent, emiatt muszáj behúznom a kéziféket, néha teljesen rástresszelek.
  • szerintem ezen a szinten van a gond, amikor azt mondják pl., hogy az író bántalmazó kapcsolatot pozitívként ábrázolt. Mert ha így csinálta, akkor biztos, hogy neki nem tűnt fel, mit csinál, nem tudja, hogy amit bemutat, az nem jó.
  • illetve hogy bizonyos szempontokból magunknál jobb, kompetensebb karaktert nem tudunk ábrázolni. Nem is annyira tárgyi tudásban, azt elég jól meg lehet oldani utánanézéssel, szakemberekkel beszélgetéssel, egy-egy “szakmás jelenet” bemutatásával. Viszont magunknál sokkal okosabb, intelligensebb karaktert hozni nehéz, nem tudnak olyan gondolatai lenni, nem tud olyan dolgokat összekapcsolni, amiket mi sem tudunk. Erkölcsileg sokkal magasabb szinten lévő karaktert se nagyon tudunk hozni, mert egész egyszerűen másként látunk helyzeteket, nekünk nem kérdés nem dilemma, ami neki igen, más szabályok szerint cselekszünk és gondolkodunk.
  • tudnk más helyzetben lévő karaktereket ábrázolni, mint amiket már mi is átéltünk, elég szegényesek lennének a sztorik, ha nem tudnánk, de _valami hasonlóság_ akkor is kell, valahonnan _tudnom kell_ azt, amit leírok.

Ezeket a dolgokat legalább értelmi szinten muszáj megértenünk, hogy dolgozni tudjunk vele. Mondok egy példát: Ha én tudom, hogy amikor bemegyünk valahova, köszönni illik, akkor ezzel tudok játszani. Tudom, hogyha udvarias karaktert szeretnék hozni, az köszön, sőt, ha tudom, hogy más rangú, más nemű, akármi emberek máshogy köszönnek egymásnak, akkor árnyalni is tudom. És tudok bunkó karaktert is hozni, aki bemegy és szó nélkül levágódik egy székre. De ehhez tudnom kell, hogy köszönni illik. Ha nekem ez nincs is a fejemben, akkor ezzel nem fogok játszani, mert eszembe sem jut, hogy lehetne. Másik példa: ha én csak aszerint élem az életem, hogy miért büntetnek és miért dicsérnek meg, akkor azzal tudok csak számolni, hogy a karakterem fél, hogy elkapják, ha csokit lop a boltban, ezért nem fog lopni, vagy esetleg azért, mert az neki már unalmas, vagy nincs szüksége csokira. De nem fogok olyan karaktert hozni, aki azért nem lop csokit, mert az rossz dolog, sem olyat, akinek dilemma lesz, hogy nem tudja kifizetni, nem is vennék észre, és a húga szeretne egy csokit, mégsem akarja ellopni, mert nem szabad. Eszembe sem fog jutni, hogy miért ne venném el, ha egyszer nem figyel oda senki?

Ez a szint, a “színek szintje”, eléggé “adottnak” tűnik, vagy van színérzékünk, vagy nincs. Szerencsére ez nem ilyen kőbevésett. : ) 

Eleve, ha tudjuk, hogy egyáltalán létezik ez a szintje a szövegnek, akkor már tudunk azzal számolni, hogy lehet, hogy valami itt nincsen a helyén. (Vagy minden a helyén van, de tudatosabban tudunk vele számolni.) Onnan pedig már próbálhatunk tenni érte, hogy helyre kerüljön, javuljon.

Mert hát egy csomó mindent – egy részüket szerencsére : D – nem éltük át, amiket a karaktereink igen, nem voltak olyan dilemmáink, hogy a testvérünket mentsük-e meg vagy az országunkat, mégis tudunk, de legalábbis mások biztosan tudnak ilyen törtéenteket írni, úgy, hogy még a karunk is lúdbőrzik közben. 

Sok olvasással, ami alatt a figyeljük a világépítés logikáját, és beszélgetéssel világépítésben jártasabbakkal, érdemes figyelni és tanulni nem is csak a konkrétumokat, hanem magát a gondolkodásmódot, hogy ők hogyan fognak hozzá? Aztán könyveknél azt is figyelhetjük, milyen hatással van ránk a történet, a szereplők tettei, egyetértünk-e velük vagy sem és miért? Rengeteg beszélgetés, mások és magunk figyelése, a háttérben azzal a kérdéssel, hogy miért? Más vagy én miért nem tett meg valamit, ami pedig logikus lett volna  – szerintünk -, miért tettünk meg valamit, amiről azért éreztük, hogy nem jó, miért, honnan volt erőnk megtenni valamit, ami talán nem volt kényelmes, vagy egyenesen nehéz volt, de mégis megtettük? Miért, honnan volt másnak bátorsága olyat megtenni, amit nekünk nem, vagy fordítva, miért nem mert valamit megtenni, holott szerintünk nem lett volna nehéz? Ezek nagyon izgalmas dolgok! : D 

Érdekes észrevétel:

Fejben én ilyen szintekre bontok egy történetet, ezeken a szinteken akarom elérni, hogy jól működjön és itt is keresem a hibákat, ha valami nem stimmel. És érdekesség, talán más is így van vele, én azt figyeltem meg magamnál, hogy a hibákra adott reakcióim, az érzékenységem is a szintek szerint változik.

Ha elírásokat, vesszőhibákat, képzavarokat jeleznek a béták, persze, bosszant, hogy elrontottam, de itt meg is áll a dolog, megnézem, mit írtam el, illetve miért nem sikerült a kívánt hangulatot átadnom, átfogalmazok, ilyesmi. Bosszant, de nem kavar fel.

Ha azt mondanák, írjam újra a regényem, mert nem elég feszes, vagy nem stimmel a szerelmi szál, hát, az azért eléggé kiakasztana. Egy novellával megcsináltam, hogy mivel alapvetően pocsék volt, szétkaptam az egészet, a nulláról újrarendeztem, újrapakoltam a jeleneteket, kivettem, újakat raktam be, átszerveztem és átírtam az egészet. Piszok nagy meló. Ezért is akarom inkább előre megérteni, milyen is egy stabilan álló szerkezet, mert ezt egy regénynél megcsinálni… kalapot emelek mindenki előtt, aki már megtette! (Ugyanakkor nem tudok és nem is akarok mindent előre megtervezni, egyszerűen nekem az nem megy, inkább majd menet közben írom át ötször a vázlatom, ahogy tisztázódnak a dolgok a fejemben, de egyszerűen szeretem, ha “él a történet” és látom működni. Vagyis egy csomó minden menet közben jut eszembe, és esélytelen lenne kitalálni előre. Épp próbálom magam lenevelni arról a befeszülésről, hogy nekem nem kell mindent előre megterveznem akkor se, ha mások körülöttem így csinálják. Aztán lehet, hogy rosszul gondolom…) Mindenesetre, ha itt lenne hiba, szívnám a fogam, de minden erőmmel a megoldáson gondolkodnék és dolgoznék.

Ha valaki a történetem “magjához” akarna nyúlni, az egészen biztosan szíven ütne. Az egy kemény kör lenne nekem is, a bétának / szerkesztőnek is. Jahm, nagyon békés és feladatkövető tudok lenni, amíg nem érint olyan mélyen valami, de ha érint, és te bele akarsz szólni… : D Itt egyébként simán látok arra is esélyt, hogy összeveszek a kritizálóval, és behúzom a kéziféket, és azt mondom, hogy legfeljebb nem adják ki a regényem (Ilyen hozzáállással soha nem is fogják… x’D), de nem teszek magamon erőszakot, meg azt is, hogy a nyakába ugrok annak, akivel ezt a szintet meg lehet tárgyalni, mert “Látja a színeket! Lehet vele színekről beszélni!” : D 

És még egy apróság: ezek a szintek erősíthetik és gyengíthetik egymást, de persze a legjobb, ha minden a helyén van. : ) 

És most megyek regényt írni. Vagy újragondolni az életemet, még nem tudom, melyik a nehezebb. : D

Ceruzanyomok – ’20 augusztus – Írós bakancslista

Címzett:  Eliza

Másolatot kap: Agatha, Daremo, Morhen, Réka, Sethemba, Wendy

Tárgy:  Életművek, mit szeretnénk még bakancslistásan megírni, maradandó vagy elévülő írások, ilyesmi

Kedves Eliza!

Úgy képzeld el, hogy amikor feldobtad ezt a témát, és a csapat megszavazta, kissé pislogtam, hogy hát jól van, de erről mi a fenét lehet írni? Nem akarom egyik régi sztorimat se újra megírni, és pont, ezt hova cifrázzam?

Most meg megjött a kedvem a cifrázáshoz, nem is tudom, miért, de egészen lelkes lettem, mikor eszembe jutott, hogy ezt a levelet még nem írtam meg, és most írhatok erről.

Előre is elnézésedet kérem, ez nem amolyan “pontról pontra” levél lesz, mint amiket már olvashattál párszor tőlem, inkább személyes és régi történetek is előkerülnek benne. Ha nincs kedved ilyesmihez, csak vágd a kályhába a levelet, sose tudom meg. : ) 

No, ha még itt vagy, azt jelenti, nem bánod. : D 

Amikor a bakancslistára gondoltam, elsőként a régi sztorijaim jutottak eszembe, vajon azok közt akad-e olyan, ami iránt úgy érzek, hogy “ezt mindenképp meg akarom írni egyszer!” ?

De akármilyen határozottan rá is vágtam elsőre egy nemet, azért csak motoszkált bennem, hogy van olyan történetem, ami máig gyakran eszembe jut, szívesen gondolok vissza rá, és már nem egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy talán megírhatnám felnőtt fejjel, vagy csak valamiért elő-előjön bennem mindig.

Egyik ilyet még hetedikben írtam (izé, most belenéztem, a főszereplők 11 évesek, lehet, hogy még korábban követtem el?), “A kis lázadó” címmel, és egy posztapokaliptikus világban játszódott. Természetesen erősen hatottak rá – illetve azok ihlették – az akkori olvasmányaim, és roppant gyerekes volt, hiszen egy kiskamasz akarta megmondani a végén a frankót a felnőtteknek.
Bár akkoriban esélyesen nem gondoltam ennyire konkrétan végig, de a fő kérdése az volt a történetnek, hogy egy maréknyi túlélő emberközösség mit kezd a beteg tagjaival? Hiszen egy kislétszámú populációt az öröklődő vagy fertőző betegségek hamar tönkretehetnek, de emberek, nem irthatunk ki valakit, csak mert megbetegedett. (Említettem már, hogy szerettem a bioszt?) A kérdésre én megadtam (volna) a magam válaszát, mert volt ötletem, mégsem írtam végig a történetet. Mert magam is éreztem, hogy az a válasz nem is csak túlidealizált, de egy akkora logikai öngól volt, ami még nekem is feltűnt. Innentől csak maradt a dilemmahelyzet, hogy mi volna a helyes ilyen körülmények között, de ezt (minő meglepő) általános iskolásként valahogy nem tudtam feloldani. Ezért soha nem fejeztem be.
Ami miatt itt említem, annak két oka van: egyrészt, talán pont ebből a tapasztalatból kiindulva, azóta óvatosabban nyúlok az ilyen nehéz témákhoz, másrészt, mert azért csak elő-előjön bennem ez a történet. Részben, mert bevallom, ciki vagy sem, valahol büszke vagyok rá, hogy ca, hetedikesként ilyesmi foglalkoztatott, másrészt, mert ahogy már gyakran említettem, hogy mindig is írtam és olvastam mindent, így azt hiszem, anno volt bennem némi “sci-fis érdeklődés” is (volt sztorikezdeményem űr-orkokról is, meg robotokról is). Na, ezt a vonalat garantáltan nem fogom soha folytatni, még ha a felvetett kérdések érdekelnének is. Azt viszont nem zárom ki, hogy elő fogok még venni ilyen húzós témát, mert már van elképzelésem, hogyan lehetne jól megfogni, de ahhoz még tanulnom kell. Csak majd más zsánerben, a sci-fit messzire elkerülöm.

A másik történet, amiről mesélnék neked, az tényleg többször megfordult már a fejemben, hogy megírhatnám YA-ként. Ha egyetlen kedvec sztorit kéne választani a sajátjaim közül, ez lenne az, a Szövetség. Nem azért, mert annyira jó, hanem mert annyira hozzám nőtt az évek során. Ez ca. hatodikban kezdtem el, és nagyjából tizedikig írtam.
Próbálom nagyon röviden összefoglalni a lényegét, mert ne haragudj, nem bírom ki, ezt mindig is szerettem volna elmesélni valakinek (pár ember már azóta áldozatommá vált), hogy miről szól, meg úgy egyáltalán, szeretek róla mesélni. ^^
Fiktív világban játszódott négy (kezdetben három, csak aztán felfedeztem, hogy a négy elemhez lehet jellemeket kötni) főszereplővel. Őket direkt úgy építettem fel őket, hogy mindnek van valami, amiben jó, és valami életből hozott hátránya, amiben, vagy ami miatt gyenge, de ezeket a hátrányokat tudják egymás számára kompenzálni, ha összefognak. A gyerekek összetörtek egy palackot, amiből kiszabadult a gonosz Szellem, és elkezdett a világban mindenféle rossz dolgot csinálni. A gyerekek találtak három különös figurát, egy öregembert, egy legényt és egy szép nőt, – soha nem neveztem meg, mik ők, de mindent láttak, mindent tudtak, de csak tanácsokkal segítettek -, akik közölték, hogy ők egy szövetség tagjai, és most az ő feladatuk visszazárni Szellemet a palackba. (Aki eddigre már messzire járt, kb. csak az általa okozott károk nyomai után koslathattak.) (És ehhez találniuk kell egy-egy állatot – mert cuki állat kell -, és egy-egy Tanárt – mert mester karakter is kell, de ezt anno nem jutott eszembe így hívni -, akinek a jelleme szintén illett volna a gyerekek jelleméhez, és persze nagyon szókimondón meg is magyaráztam, hogy más-más temperamentumú gyerekhez más-más tanár/mester illik.)
Kalandok sora jött, és bár ezt sem fejeztem be, a végét már tudtam: valahányszor a négy gyerek segít egymásnak, kihúzzák egymást a bajból, lent a pince mélyén, ahová korábban a palack esett, egy-egy üvegszilánk közelít a másikhoz és összeforr. És így, csak így tudják visszazárni a Szellemet a palackba, hogy egymásért tesznek jó dolgokat, egymás mellett hoznak jó döntéseket.
A végére pedig elképzeltem egy jelenetet, amiben a négy gyerek panaszkodik a három “lénynek”, hogy mennyit szenvedtek “emiatt a hülye Szövetség miatt”, amit ők a nyakukba sóztak, és a figurák közlik velük, hogy ezt a szövetséget nem ők hárman kötötték köztük, hanem ők maguk négyen, és ez a szövetség a Barátság.
És, ami a csavar az egészben, hogy mindig is szerettem az olyan történeteket, amik kicsit nyitottak, olyan értelemben, hogy a végén nem azt érzem, hogy “Ők ott legyőzték a gonoszt”, hanem hogy “Én is lehetnék az a karakter, az én életemben is van gonosz, és nekem ugyanúgy van erőm legyőzni”. Mert azt is beleépítettem a sztoriba, hogy voltak korábbi Szövetségek, korábbi tagok – elő is kerülnek -, és lesznek is később még, és ezt az érzést akartam a végére, hogy lehet, hogy Te vagy a következő tag. (És erre kaptam egy jó ötletet, mikor meséltem valakinek, hogy az utolsó jelenetben, időben kicsit később, üljön ott másik négy barát egy másik iskolában, mintegy utalásképp. Ez annyira tetszett, annyira találó volt, annyira az, amit szerettem volna, hogy azóta is sajnálom, hogy nekem nem jutott eszembe, : D ) (És az a nagyon érdekes – nekem -, hogy eleinte “csak úgy írtam, ami jött”, és ahogy folyt a történet, gondolkodtam el, hogy na de mitől is szabadult el Szellem? Mert ha időről időre elszabadul, kell, legyen valami oka. Plusz olyan esetlennek tartottam az olyan sztorikat, ami “véletlenül” pont arról az időről szólt, amikor A Nagybetűs Ellenség / Gonosz, akármi elszabadul, a főhősök jól legyőzik, aztán se előtte, se utána nincs hasonló nagy gebasz. Szóval itt a sztori szerint a gyerekek megtalálták a palackot, nem tudták, mi az, valahogy összevesztek, és közben leejtették, és úgy szabadult el a Szellem. És csak évekkel később, már a történet előrehaladtával jöttem rá, hogy ez mekkora jó ötlet, és “kép” lenne, hogy ha arra hegyeztem ki az egészet, hogy a Szövetség = Barátság, és az egymásért tett jó dolgok, jó lépések – tizenkevés éves voltam, ne várj olyan filozófiát, hogy mi számít jó lépésnek, döntésnek, oké? : D – zárják vissza a palalkba a Szellemet, akkor az egymás ellen tevés, a veszekedés szabadította el. És ez, amikor a jelenetet írtam, nem is volt a fejemben!)
Erre a történetre, bármilyen gyerekes és béna volt is, ahogy megírtam, máig örömmel gondolok, máig egy klassz ötletnek érzem, amit 12-16 évesen alkottam. És egyik oldalról pont, mert máig szeretem, szívesen elővenném és átírnám (csak nem ennyire szájbarágós módon, mert ez esélyesen az), másik részről pont ezért nem, mert ez annak a kornak volt a története, az életem, a gondolataim része volt, de az az idő elmúlt. Ez pedig egy szép emlék.
Amit viszont akár újraírom valaha, akár nem, tovább vinnék, az a “hangulat” – nem tudom, hogy nevezzem -, hogy hogyan lehet belealkotni egy regénybe az érzést, hogy “Ez akár te is lehetnél, ez a Te életed”. Nem tudom elmagyarázni, ennél jobban nem is akarom, mert azzal “lelőném a poént” a mostani regényemmel kapcsolatban, azt meg nem akarom. Csak annyit, hogy nekem erre egy csodás megvalósulása volt Görgey Etelka / Raana Raas Csodaidők c. története. Ő az egyik karakter nevét használta írói névként, és ez ugyanazt az érzést adja vissza. Az ő regényeit olvasva ültem és pislogtam, hogy igen, ez az, ezt akarom én is!
És ami még ide fontos lehet, hogy – ezt nem fogom kifejteni, mert magándolog -, ebben a regényben nem egy olyan apróság volt, ami visszatérő elem nálam, és ilyen vagy olyan formában tudom, hogy elő fogom még venni, vagy már elő is vettem. (Csak ezekről nyilván nem beszélek.)
(Oké, nem kéne ennyit beszélnem… Hamarosan elszégyellem magam, és leveszem ezt a cikket. : D )
És hogy ezt miért nem fejeztem be? Egyszerűen kinőttem belőle. 

A regényt, amit ca. 18-22 évesen írtam, nem akarnám újraírni / folytatni. Azt már emlegettem egy korábbi cikkben, hogy túlzottan beengedtem mást az alkotói folyamatba, és egy idő után jobbnak éreztem az ő ötleteit, ráadásul úgy éreztem, hogy ez már nem az én sztorim. Mondhatni elegem lett, megutáltam a regényt. Mégis a késő-kamasz / kora-felnőtt éveim részét képezte, de túl hamar “kiadtam a kezemből”.
Meg ott is volt olyan kérdés, amit ott és akkor nem tudtam feloldani, és amiatt akadtam el: Nem tudtam, ha én azt szeretném bemutatni, hogy egy gyenge karakter hogyan válik erőssé, a sorsát a kezébe vevő figurává, akkor annak már az elején meg kell-e mutatkoznia, vagy pont akkor jó a fejlődés, ha az elején még csak gyengének látjuk? Mert azt valahonnan – már magam sem tudom, honnan – tudtam, hogy kellenek az előjelek, valahol meg olvasóként bosszantott a csomó olyan regény, ahol a főhős vagány, nagypofájú, erős, eleve egy ellenálló figura, aki persze jól legyőzi a gonoszt. Mert én azt gondoltam, hogy az “átlag kamasz olvasó” (= én is) nem érzi magát húde erősnek és keménynek, aki szembe tud szállni a gonosszal. És pont az “átlag, magát bénának érző kamasznak” akartam azt mondani, hogy de, te is lehetsz hős és legyőzheted a saját gonoszod. De ha egy olyan karakterből indulok ki, akiben már ott az erő csírája, akkor szájontöröltem az egészet.
Ezen valahol ma is agyalok amúgy, bár kezdem kapisgálni. : D
És ha már ennyit meséltem sztorikról, erről csak az anno, 20-23 évesen írt kedvcsinálód hagyom itt:


“Windorweh, a Szelek Városa. Karcsú sziklatornyok. És sárkányrepülőn közlekedő lakosaik. Egy magányos, fantáziálgató, anyátlan kislány. Egy rettenetes járvány.
Hosszú utazás. Aminek mozgatórugója egy hazugság. Néhány vándorszínész.
És az ő életük, titkaik. Egy különös forgatókönyv. Ami erősen hajaz a valóságra. Vagy a valóság hasonlít egy már megírt történetre?
Sorsok. És az azokat alakító döntések…
És az Élet Tüze.”

Ezek voltak a régi történeteim. Egyet sem írnék újra amolyan “bakancslistásan”, mégis vannak olyan gondolatok, érzések, momentumok – és itt csak töredékéről beszéltem -, amikhez visszanyúlok, amik máig ugyanolyanok, ugyanolyan fontosak nekem. Azt hiszem, ezeket szeretném továbbvinni (és amúgy akarva, akaratlanul teszem is, látom az ötleteimen), ezeket szeretném megírni.

De mi a helyzet a mostani ötleteimmel? Van “bakancslistás”?

Jelenleg kettő nagyobb van. (A kicsikkel most nem foglalkoztam, bár elvétve akad egy-egy novella, ami fontossá válik számomra, de azok részben épp a terjedelmük miatt, nem kerülnek bakancslistára, hiszen ha annyira fontosak, akkor meg is írom őket, nem fognak a fiókban porosodni. Ha meg nem írom meg, akkor nem fontos. Ennyi.) 

Az egyik már régóta formálódik, de még nem álltam neki írni. Gaslamp fantasy, ami mostanában érdekel. (Ez megint külön sztori, hogy miért, röviden, mert úgy érzem, itt végre lehet fiktív világom anélkül, hogy a világépítősök egyből fel akarnának lógatni és elvennék az életkedvem is.)  Bárhogy nézem, két kötetre jön ki jól az íve, a háttér egy háború, a főszereplők két különböző nép tagjai, két eltérő kultúra és különböző vallás, amiknek szerepük lesz, és a karakterek nem beszélnek közös nyelvet. (Ennél többet egyelőre nem mondok, mert hát lehet, hogy egyszer megírom O: ) )
Ez röviden: még mindig tetszik, szeretném megírni, de nem tartok ott tudásban, hogy erre képes legyek. (Ez amúgy a már sokat emlegetett Fémfolyó.)
Sokáig agyaltam ezen, és nem is tudtam elengedni, amíg végül nem jött egy másik ötlet, ami most fontossá vált számomra.

Ami szintén egy gaslamp fantasy, erős romantikus szállal (halljátok, mire beismertem magam előtt, hogy most ilyet szeretnék írni… most ott vagyok, hogy szerintem az önhazugság egy létező szó, és kiválóan tudunk vele elferdíteni dolgokat), steampunk feelingű művégtagokkal, világítótornyokkal és fénymágusokkal. És ebben is vannak olyan elemek, amik már a legelső, 10-11 évesen írt történetemben is szerepeltek. És amik  még mindig mocorognak bennem.
Most ez az, amit fontos, ami miatt utánaolvasok dolgoknak, amin gondolkodok, hogyan álljon össze, etc.
De nem tudom, meddig?

A korábbi történetek alapján úgy 4-5-6 évig érdekel egy sztori. Aztán vagy abbahagyom az írást egy időre, vagy más kezd érdekelni, vagy valami lesz. Persze, lehet, hogy a mostani “énem” már okosabb, tudatosabb, előrelátóbb, mint a tizen-huszonéves énem, de lehet, hogy ez a periodikusság megmarad. Nem látok a jövőbe.
De most azt látom, hogy ami régen érdekelt, annak elemei érdekelnek most is, még ha nem is akarom, nem is figyelem, akkor is felbukkannak, de vannak új dolgok is, amik érdekelnek, ahogy mindig is voltak a korábbiakhoz képest újak, és akkor valahogy a korábbiak már elveszítették a jelentőségüket. Huszonévesen nem éreztem indíttatást, hogy újra/tovább írjam a Szövetséget, most nem érzem, hogy foglalkoznék az Élet Tüzével. Egyszerűen már nem érdekel.

Viszont egyiket sem fejeztem be. Valahogy mindig “kinőttem” belőlük. És bár persze most a mostani sztorim köti le a gondolataimat, érzéseimet, ez valószínűleg később is így lesz, “ki fogok nőni” a mostani történetemből. Így viszont butaság lenne rábökni a most épp fontos sztorira, hogy hú. nekem ez bakancslistás, én ezt mindenképp meg akarom írni. Persze. Meg akarom. Most. (Pár év múlva már nem biztos.)

Szóval ahol jelenleg tartok: azt érzem “bakancslistás” feladatnak, hogy írjam meg azt, ami most érdekel. Lehet, hogy nem lesz jó, lehet, hogy nem vagyok hozzá elég jó írástechnikailag, íróként, lehet, hogy már megint, mint tizenévesen is, a képességeim fölé lőttem az ötletemmel, érdeklődésemel… De _most_ ez érdekel. Ebbe vagyok képes munkát fektetni, ez köt le érzelmileg, ez érdekel. Mert csak.
És megtehetem, hogy félreteszem, mint ahogy megteszem a háborússal is, mert az nagyobb, több szintű, nehezebb, mint amit most elbírok akár tudásilag, akár érzelmileg, de a mostani ötletem most érdekel igazán. Ha most nem foglalkozok vele, talán megint felkerül egy “jó ötlet lett volna, csak…” csak soha nem írtam meg listára.

Talán a mostani hangulatom teszi, talán ez a hülye vírushelyzet, amiben nem tudjuk, mi lesz holnap, talán az, hogy az orvos barátnőmtől elhangzott olyan, hogy “ja, ha elkapod, te nem biztos, hogy kibírod”. De most az van bennem, hogy nincs időm. Vagy most foglalkozok valamivel, ami most érdekel, vagy nem biztos, hogy lesz később. Vagy most be tudok lőni egy kihívást jelentő, de még nem elérhetetlen célt, vagy választhatok aközött, hogy tizensok évig dolgozok valamin, amit a végén esélyesen elbénázok, mert előtte nem volt semmi tapasztalatom, vagy soha nem írom meg, vagy aközött, hogy gondolkodok egy még mindig roppant nehéznek érzett, de talán átlátható, egykötetes regényen, amihez érzem magamban a lelkesedést is, és jól vagy rosszul, de megírom. Mert most úgy érzem, ennyit még átlátok, és ha nem is lesz jó, később át tudom dolgozni, fel tudom fogni, mit csinálok. (Gáz vagy sem, egy többkötetes sztorinak bár kb. már van sejtésem az ívéről, még nem látom át annyira, hogy egyáltalán meg tudjam fogni a fülét, hogy na, ez itt kezdődik.)

Nem tudom, mennyire lett zavaros, amit eddig írtam, értitek-e, miért döntöttem úgy, hogy bár vannak régi, és új, a mostaninál “nagyobbat szóló” (már ha jól csinálom) ötleteim, mégis azt mondom, a mostani regényötletem nekem a bakancslistás?

Mert nem akarom úgy feldobni a bakancsot, hogy végig csak _készültem_ arra, hogy “majd egyszer…” _Most_ van időm azt írni, ami most a leginkább érdekel, most van időm akár brillírozva, akár bénázva, de csinálni, most van időm azokkal lenni, akik fontosak, most van időm fogni a fejem, hogy ezt a cikket megírtam, most van időm azt mondani, hogy ne halogassunk, mert abból csak be nem fejezett történetek lesznek, most van időm szeretni, most van időm adni magamból (ha csak ezt a cikket is). Most van időm élni.


 

Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 2.

Címzett:  WendyRéka
Másolatot kap: AgathaDaremoElizaMorhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

Megjöttem a cikk második felével. Az előzőhöz hasonlóan sorra veszem, hogy mikor szoktam elakadni az írással, ezúttal “bármikor beütő események” kapcsán.

Meg tudok torpanni, ha… : 

  1. Történik valami az életemben

Van, hogy rossz hírt kapok, van, hogy aggódok, van, hogy izgulok, van, hogy örömtáncot járok, van, hogy csalódott vagyok…  Ez hosszabb megtorpanást általában nem okoz – önmagában -, erről ITT már írtam.

Ahogy kezelem:

Hozzáteszem, nem mindegy azért, mi történik, nem mindegy, hogy máról holnapra kidobnak az albérletemből, vagy elpusztul a kutyám, vagy izgatottan várok egy e-mailt. De nagyvonalakban úgy állok ehhez, hogy úgyis mindig van valami. Arra várni, hogy teljesen, száz százalékosan nyugalom és béke legyen, felesleges. Nem lesz.

Ha épp fel vagyok pörögve, vagy nagyon letörve valami miatt, és nem úgy reagálja le az agyam, hogy ez írásra sarkallná, hanem inkább visszafogja, akkor egyszerűen hagyok egy kis időt magamnak. Szerintem nem kell állandóan, a hét minden napján produktívnak lenni, néha bőven eléggé lefoglal az, hogy megéljem a pillanatot, az eseményt. És ez így van jól. 🙂 Csak az idő nem mindegy, meg az arány, hogy mekkora esemény mennyire bénít le? Van, amíg az segít, hogy nem erőltetem az írást, de egy pont után, ha összeszedem magam és nekiülök.

  1. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok

Kezeket fel, ki volt már úgy, hogy olvasott valami remek írást, és előjött az “én soha nem fogok így írni *könnyezős smiley helye* ” érzés? : D Nem mondom, mértem már magam kedvenc írómhoz, Victor Hugóhoz is, de még élő íróhoz is, akire felnézek. Mert naná, hogy szeretnék jól írni, szeretnék úgy írni, mint akiket én klassznak tartok, szeretném, ha az én olvasóim is majd azt éreznék, mint én, amikor az ő munkájuk volt a kezemben. Ez tök jó, azt jelenti, hogy nem érem be kevéssel, és hogy nem tartom magam zseninek. 

De valljuk be, egyrészt erre reálisan nincs sok esély, másrészt ha mégis lenne, jelenleg, ahol épp csücsülök, onnan ez még nem látszik, szóval ugyanúgy azt látom, hogy bukott helyzet.

A gondolat, ami kihoz a bénaság érzésből:

Őszintén? A józan ész. Elfogadom, hogy soha nem leszek olyan, mint akiket példaként állítok magam elé. (Azt nem ígérem, hogy nem is fogok próbálkozni! : D ) 

Tegyük fel, hogy ők A-B-C kategóriások, én azért Zs-nek nem tartom magam, de mondjuk legyek egy T. Esélyem sincs A-B-C-vé válni, viszont két lehetőségem van: nyekergek és nem írok, mert én sose leszek C, és akkor világ életemben megmaradok T-nek, vagy írok, tanulok, fejlődök úgy, ahogy nekem épp megy, és felküzdöm magam egy jó kis M-ig. Messze nem egy C, de ha azon aggódva, hogy soha nem leszek még C se, nem írok, soha nem jutnék el az M-ig. (Bocs, elég könnyen előrukkolok valami béna szemléltető példával, abban a hiszemben, hogy így érthető lesz, amit mondani szeretnék. : D )

És hogy mit érek egy M szinttel? Sokat!
Egyrészt én sem csak A-B-C kategóriás könyveket olvasok és tudok élvezni, néha tök jó valami kis egyszerűbb.
Másrészt ez a szint, amit emlegetek, már tényleg a Victor Hugoi szint (tetszőleges kedvenc író behelyettesíthető), és nem ez az általános. A legtöbb író nincs ezen a szinten, mégis jó, mégis olvassák, mégis tud élvezhetően és tartalmasan írni. És nekem az bőven elég.
Harmadrészt, soha nem tudhatom, ki az, akinek épp akkor, épp az a kis M kategóriájú sztori hozott valami jót. Megtörtént már velem, hogy konkrétan katarzisszerű, rádöbbenős élményt hagyott bennem egy dalocska, amit bármelyik másik pillanatomban giccses gitáros éneknek titulálnék (most is), de ott és akkor pontosan arra a sorára volt szükségem. Lehet, sőt biztos, hogy nem lesz minden sorom fenomenális, de nem tudhatom, mikor jön pont jókor valakinek, pont az a sor. És nekem ez elég.
Ráadásul frászt kapnék, ha nem lennének körülöttem, előttem olyanok, akikre felnézhetnék, akikről példát vehetnék. (Meg amúgy szerintem még aki nekem A-B-C kategóriás, az nem is tudja magáról, vagy nem gondolja magát annak, és én is azt hiszem, addig van jól, amíg nem gondolom magam annak. Ha egyszer annak gondolom, szóljatok rám, hogy valami nem stimmel, jó?)

És még egy gondolat: van olyan ismerősöm, aki nálam százszor tehetségesebb író lenne. De nem ír. (Az az ő dolga, hogy lustaságból-e, vagy mert így döntött.) Melyikünknek van nagyobb esélye megjelenni? A kérdést nyitva hagyom.

  1. Ha rossz könyvet/novellát olvasok

Voltam már úgy, a közelmúltban is, hogy felhúztam magam azon, hogy egy nekem nem tetsző (erősen szubjektív megítélés!) művet nyomtatásban láttam, míg az én dilemmázós, filozofálós, szerintem értékes és értelmes (nyilván ez is szubjektív : D) írásom még annál kisebb szintű elismerésre sem volt méltó. Na, ott azért volt egy “baccátok meg!” érzés. Bocs, nem szépítem, napokig morogtam barátoknak, hogy ezt úgy miért? (Plusz ez csökkentette egy másik munkám értékét is a szememben, csak erről konkrétumok nélkül nehéz írni, úgy meg nem akarok, a lényeg, hogy azt éreztem, kihoztam magamból mindent, amit tudtam, ezt nem éreztem rossznak, és csak valami kegyelem-buksi-simi jutott.)
Egyszerűen visszavetett a gondolat, hogy “ma ez kell, hogy kiadjanak”.

Mit lehetne tenni?

Bevallom, egy darabig csak nyekeregtem és puffogtam, és fogadkoztam, hogy nem, én egy szint alá akkor sem vagyok hajlandó adni, ha “ez kell a népnek”. Nekem a szöveg, de még valahol maga a történet is, eszköz, és épp ezért, ha úgy lesz élő, ez szolgálja a fő célt, minden probléma nélkül beleveszek csúnya beszédet, – számomra – közönséges megfogalmazást, bármit. De csak azért, hogy eladható legyen, nem. Ennyi.
Itt az maradt, hogy reménykedtem, hogy ez, amit tapasztaltam és éreztem, csak egyéni eset, nem általános. Csak épp bénán jött ki, csak én voltam túlérzékeny, csak van valami az okok között, amiről kívülről nem tudok, de amúgy van igény olyasmire is, amit én szeretek írni. És mivel amúgy látok kiadva olyan könyveket, novellákat, amiket igenis jónak, szépnek, értékesnek tartok, így nem is volt veszve semmi, csak “rosszkor voltam rossz helyen”. Bosszankodtam egy darabig, próbára tettem a barátaim türelmét a panaszkodásommal, de ennyi.
Mert igazából milyen lehetőségem volt?
– Írok olyat, amit kiadva láttam, amin felhúztam magam, mert azt képzelem, hogy az kell. (És esélyesen nem is azért számított jónak az az írás, ami nekem nem tetszett benne, hanem valami tök más miatt, amit az enyém meg nem tudott.) De erre nem voltam hajlandó, azért vannak határok.
– Nyávogok még egy sort, és nem írok semmit.
– Írom tovább, amit én jónak gondolok, és reménykedek. (Spoiler: bejött!) 

  1. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba

Nem egyszer próbáltam már másokkal ötletelni, a segítségüket kérni, ha elakadtam, figyelni a tanácsaikra… Ők olyan emberek, akiknek valamilyen készségét sokra tartom, okosak, jó barátok, segítőkészek, klassz ötleteik vannak, számít nekem a véleményük, nem véletlenül. Akkor hogy tudnak visszavetni?

Az a kulcs, hogy nem ők vetnek vissza, hanem én magamat. Azzal, hogy túlzottan hallgatok rájuk, és bármit mondanak, mindent jobb megoldásnak érzek, mint a sajátomat, és egy-egy ötletelésnek néha az a vége, hogy ostoba, műveletlen, logikátlan, fantáziátlan kis csomónak érzem magam. Mert amit más mond, azt mindig jobbnak érzem. 

Megoldás?

Az nyilvánvaló volt, hogy nem náluk van a gond. Ha lehúzóak, lekezelőek lennének, eleve nem mesélnék nekik az ötleteimről, nem kérném a tanácsukat. Ők tényleg jó szándékból segítenek, a tudásuk is megvan hozzá, de mégsem működik a dolog. 

Eleinte az volt a gond, hogy én sem gondoltam át eléggé a dolgokat, és úgy álltam eléjük ötletmorzsákkal, azt meg könnyű megtorpedózni, és azt láttam, hogy egy másik ember ugyanazokból az elemekből más sztorit fog kihozni, mint amit én keresek. Egy idő után már megtanultam a “megszokott kérdéseket”, és már eleve úgy gondoltam át a dolgot, hogy vajon hol, mire kérdeznének rá, és egyre nagyobb volt a munkának és átgondolásnak az a része, amit önállóan is meg tudtam csinálni.

A másik rész az, amikor valójában más a gond, mint amiben segítséget kérek. Konkrétumokban, logikai hibákban nagyon jó segítség tud lenni egy külső ember, pont azért, mert külső, elfogulatlanul nézi a sztorit. Technikai segítséget nyújt, és amikor tényleg valami írástechnikai, világépítési gond van, akkor egy nagyon nagy segítség tud lenni. De van, hogy nem ez a gond, de ezt külső szem nem fogja látni. Ő egy megoldandó feladatot lát, amit én felhoztam neki problémaként, és arra keresi a megoldást, tök jogosan. De, legalábbis nálam, van, hogy inkább érzelmi, lelki szinten van a gond a sztorival, abban meg egy külső ember nem fog tudni segíteni. 

Hiába gondolkodunk együtt azon, van-e a karakternek kellő motivációja, elég magas-e a tét, logikus-e a világ, ha igazából nem ezek miatt nem kerek a fejemben a történet. Ha másokkal együtt ötletelek, gondolkodok, én is ezekre a technikai dolgokra figyelek, gondolok, közben megeshet, hogy van egy “önhazugság” a sztoriban, valami, amit nem vallottam be magamnak sem (vagyis másnak nyilván nem fogom.) Csak egy példa, hogy érthető legyen: agyaltam, agyaltunk a kalandon, mi történjen, teljesen eltolódtak a hangsúlyok, de csak amikor elengedtem minden elvárást és megnéztem, hogy _engem_ igazából mi érdekel a sztoriból, akkor vallottam be magamnak, hogy egyébként egy szerelmes történetet szeretnék írni. (Hogy ez nekem mekkora menet volt bevallani magamnak!)

(Hű, most azért remélem, mindenkinek egyértelmű, hogy ez a rész nem a barátaim ellen szól! Egyszerűen csak máig kérdés bennem, hogy a sztori elején érdemes-e a nagyon eltérően gondolkodó emberekkel együtt dolgozni – esetemben érzelem- és karakterközpontúként cselekmény- és világépítőkkel -, vagy sem? – mert amúgy jelenleg a második legnagyobb parám, hogy valami logikátlanságra fog épülni a sztorim… Régen ilyenen nem aggódtam, de el kell ismernem, hogy ez sajnos fontos. De így meg folyamatosan bennem van, hogy úgy írok, hogy “X és Y itt mibe kötne bele?”)

  1. Bétázás után XD

Erről egy teljes cikket szeretnék írni, szóval itt most csak röviden: Engem is le tud hangolni, amikor bétázás után visszakapom “összepirosozva” a szövegem, pláne, ha különböző dolgokat mondanak, mit, merre kéne javítani? 

A megoldást jelentette:

Azt tisztázzuk, hogy ettől még ugyanúgy vacak érzés visszakapni, hogy mi a rossz. De! Sokat segít azt tudatosítani, hogy ez az én szövegem, és enyém az irányítás. Az én döntésem, kinek és mennyiben fogadom meg a tanácsát és mennyiben nem, de így a felelősség is, hogy milyen lesz végül a szöveg. (Néha azt érzem, itt a gond, hogy van, aki azt várja, hogy a béta majd tökéletesre korrigálja az ő kis hibás szövegét, és neki elég csak autopilotban javítani. Aztán jön a rádöbbenés, hogy a béták nem ugyanúgy javítanak, és esélytelen mindenkinek egyszerre megfelelni, és bizony ugyanúgy az írónak kell döntenie.) 

Illetve az, hogy nem egyesével nézem a javításokat, hanem egyszerre mindet, és a “mintát” keresem. A közös pontot. Volt pl., hogy két bekezdésen belül minden béta más mondatot jelölt meg, hogy mit és hogyan javítana, de ebből nem azt a konklúziót vontam le, hogy A vagy B mondat rossz, hanem hogy abban a két bekezdésnyi részben van valami képzavar. És lehet, hogy egy tőlük független, sokadik módon javítottam.

  1. Írnék, de nincs ötletem

Hát ez időnként megesik. : D 

Ami nekem bejött:

A kihívás keresés. Mondjuk én az vagyok, akit egy feladat inkább motivál és nem leblokkol, mert kihívásnak tekintem, nem korlátnak. Ha van ötletem, akkor lehet, hogy korlát lenne, de most olyan helyzetről beszélünk, hogy nincs. Akkor meg nekem sokat tud segíteni valami blogos játék, hogy “írj egy 300 szavas sztorit ezzel a címmel”, vagy “írj egy novellát erről a képről”, mert akkor van valami, amit készen kapok, nekem elég a megvalósításon agyalni. Aztán az ilyen kisebb feladatok közben szokott jönni valami “nagy ötlet” is, értek ezalatt egy önálló novellára vagy regényre való ötletet.

De az is sokat segít, ha pár napig nem erőltetem, csak élem az életem, figyelek, zenét hallgatok, és megvárom, hogy valami felkeltse az érdeklődésem.

(Persze, ide sok más megoldás létezik, rengeteg cikk született már erről, olvasgassatok és próbálkozzatok! : ) ) 

  1. Kavarognak az ötletek a fejemben

Voltál már úgy, hogy volt egy halom ötleted, vagy épp egy sztorihoz egy csomó lehetséges útvonalad, de “nem állt össze” a dolog? Én rengetegszer.

Megoldás:

Nekem a jegyzetelés vált be. Leülök és sorba, pontokba, drámai ívbe, etc. szedem az ötleteimet, leírok mindent, ami a fejemben van, néha, ha nem hallja más, hangosan is végiggondolom, sokat segít a tisztázásban. Pár nap múlva általában kialakul valami kép, ami mentén el tudok indulni. (Mintha egy puzzlenak elkezdeném azokat a részeit összerakni, amiken elsőre látom, hogy összeillenek, és a tenyérnyi darabokból, még mielőtt amúgy meglenne a teljes kép, már igazából tudnám, hogy mit fog ábrázolni.)

Összegezve kicsit a két fentit: ha nincs a fejemben semmi, akkor beviszek dolgokat – kép, zene, feladat… -, ha meg túl sok van, akkor leülök és rendezem, tisztába teszem, “kiadom” őket.

  1. Indokolatlan halogatás 

Amikor ötlet is lenne, kedv is lenne, idő is lenne, vagy épp csak javítani kéne, de valahogy mégis inkább végigpörgetem, történt-e valami érdekes valamelyik írós csoportban facebookon, meghallgatok két számot, lementek két új pint a kézműves táblámra és már este is van. Ismerős?

Mit lehet tenni indokolatlan halogatás esetén?

Egyrészt megnézni – önmagunkhoz őszintén! -, hogy tényleg nincs indok? Nem lehet, hogy félek valamitől, hogy nem is érdekel annyira a téma, hogy… akármi?

Ha a fentire igen a válasz, vagyis tényleg nincs indok: Semmi baj, nyugodtan facebookozhatok, játszhatok, pinterestezhetek. Nem muszáj mindenkiből kiadott írónak lenni, engem sem kötelez senki.

  1. Ha “megijedek” a saját témámtól

Új pont, nem rég jöttem rá, hogy ilyen is van, pedig már korábban is elkövettem. 

Van, hogy egy téma túl fontos nekem, túl személyes – még ha kívülről nem is látszik -, vagy egyszerűen túl nehéz. És ettől megijedek. Megijedek, hogy nem tudom a jó választ – gyakran eleve azért írok valamit, mert én magam keresem a választ egy kérdésre -, hogy milyen üzenete lesz a sztorinak, hogy talán nem jól gondolkodok, hogy mi van, ha kívülről is meglátják, miért írtam igazából azt a történetet…? 

Most úgy érzem, ez a legnagyobb gát bennem. Hogy “nem írok jól”, hogy más jobb, gyorsabb, ügyesebb, hogy “ennyi idősen itt vagy ott kéne tartanom”, ezek lehet, hogy órákra, vagy pár napra épp letörnek, ha épp rosszabb napjaimat élem, de tartósan nem. Ezekkel úgy vagyok, hogy az egyetlen mód, ahogy nem fogok fejlődni, pont az, ha nem írok, és ezzel összességében el is intéztem ezeket. (A köztes pár napban pedig türelem-kitüntetést osztogatok a barátaimnak, amiért elviselnek!)
De belegondolni, hogy valami rossz üzenet van a történetemben, hogy a gondosan megtervezett fantasy világ ellenére is “lebukok”, hogy akaratlanul is “kiadom magam”, az meg tud bénítani. 

Megoldás?

Még én is keresem. : ) 

Volt, hogy segített egy pohár bor, elengedtem tőle a félelmeket, de ezt azért nem javasolhatom megoldásként. : D 

Rengeteget segített egyik kedves bétám egy mondata, amikor kihátráltam egy nehéz jelenetből – más szemszögből írtam meg, és így elsikáltam a dolgot – , amiben elmondta, hogy ez nagyon erős lenne, de bele kell állni. És működött! Biztosan nem tökéletes, de én is éreztem, hogy sokkal erősebb lett úgy a történet, hogy meg mertem írni a nehéz jelenetet.

Szóval amellett, hogy én is keresem, hogyan parázzak rá kevésbé ezekre a kérdésekre, egyelőre egyetlen megoldást találtam: Bele kell állni! (Csak közben hogyan védjem meg magam? Erre még nem találtam meg a választ.)

Remélem, volt, akinek segített ez a fura, pontokba szedett cikk, ha másban nem, legalább abban, hogy nem csak ő tud megtorpanni időnként. : ) 

Ehhez az elemzős hozzáálláshoz most illene, hogy megnézzem, mi(k) lehet(nek) a közös pont(ok) a megtorpanásaimban és megkeresem a mintát, de ez majd egy másik alkalom lesz. Most bőven elég volt ezeket leírni. : D Nekem személy szerint sokat segített, hogy ezt így végiggondoltam, mert most már nem csak azzal állok ott egy-egy helyzet előtt, hogy vonogatom a vállam, hogy hát, nem tudok írni, és ennyi. 

Hajrá mindenkinek! Vizsgáljátok meg a szokásaitokat, az indokaitokat, és keressétek meg a saját válaszaitokat! Ezek csak az enyémek voltak. : ) 

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Daremo
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 1.

Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: AgathaDaremo, Eliza, Morhen, Sethemba.
Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

A cikk megírása előtt direkt nem olvastam utána a témának, hogy minél inkább a saját tapasztalataimat, meglátásaimat írjam le. De amiket korábban hallottam, olvastam, azok már valamennyire benne vannak a gondolkodásomban. Ilyen volt, amit emlékeim szerint Varga Bea egyik előadásán hallottam, hogy az embernek vannak visszatérő elakadásai egy történet írása során. Azóta ezeket figyelem is magamon, bár még sok sztorit meg kell írnom, hogy lássam, mi az, ami visszatérő, mi csak adott szövegnél előjött dolog. 

Mindenesetre ezen a gondolatmeneten elindulva két részre osztottam a mostani témánkat (lehet, ezt is hallottam valahol, de már nem emlékszem): Előbb az időszakhoz kötődő, visszatérő elakadásaimról írok, aztán olyanokról, amik valamilyen történéshez kapcsolódnak.

Mindegyik végén írok pár sort, hogy nekem mi szokott segíteni, vagy mivel próbálkoztam már, de ezek nem titkos varázslatok, lehet, hogy nekem bejött, neked nem fog, vagy épp fordítva, esetleg te tudsz valami jó megoldást. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy kísérletezni kell, én is azt teszem. : ) Olvasgatok módszereket, másoknak mi sikerült, kipróbálom, aztán lassan majd kialakul, nekem mi válik be. Már ahol és amikor tényleg kell is valamit csinálni. : ) 

Most az első, a következő cikkben a második csokorról fogok írni.

Időszakhoz kötődő blokkok

  1. Nagy “életúti blokk”
  2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka
  3. Írás közbeni blokkok
    1. Elkezdeni
    2. Kritikus, fontos jelenetek
  4. Írás utáni blokk

Eseményhez kötődő blokkok

  1. Ha történik valami az életemben
  2. Ha nagyon jó könyvet/novellát olvasok
  3. Ha rossz könyvet/novellát olvasok
  4. Ha túlzottan beengedek valakit az alkotói folyamatba
  5. Bétázás után XD 
  6. Írnék, de nincs ötletem

Időszakhoz kötődő blokkok

1. Nagy “életúti blokk”

Nem vagyok még olyan idős, ilyen nagy, több éves kihagyásom csak egyszer volt, abból jöttem ki úgy két-három éve. (Erről és a lehetéges okáról már írtam ITT.) De nem tartom kizártnak, hogy lesz még.

A lényeg röviden, hogy mikor több év kihagyás után újra szerettem volna írni, ott ültem és pislogtam, hogy még egy nyúlfarknyi novellát se tudok összehozni, holott tizenévesen már regényekben gondolkodtam. Nem volt ötletem, nem tudtam, hogy álljak neki, totál üresség.

Amit megpróbáltam:

Hozzátartozik, hogy nem csak az írással volt gondom ekkor, lelkileg is egy mélyrepülésből próbáltam kilábalni, de gyanítom, a két dolog összefüggött. (Szóval nem ennyi volt önmagában a megoldás.) De ha már tanultam a flow-élményről, megpróbáltam a gyakorlatban is felhasználni. 

(Kép forrása: https://netterapia.hu/flow-az-aramlat-elmeny/)

Az volt a gondolatmenetem, hogyha még egy novellától is begörcsölök, mert túl nehéznek érzem, viszont szeretnék legalább annyi sikerélményt, hogy legalább megírtam valamit (ekkor még nem az volt a cél, hogy jól írjam meg, csak az, hogy megírjam), akkor lejjebb kell tennem a lécet. Olyannyira, hogy már olyan alacsony legyen, hogy felhúzzam magam, hogy “nem igaz, hogy még ezt sem tudom megcsinálni!” és tényleg teljesíthető legyen. Ekkoriban találtam a 300-as blogra is, és elkezdtem írni a címekre. Azt az örömöt, hogy végre megírtam összefüggő 300 szót! : D

Párszor még megcsináltam, utána meg már apránként ugyan, de nőtt az önbizalmam és az igényem is, hogy hosszabb szövegeket írjak, kvázi nehezebb feladatokat oldjak meg. És jöttek hozzá az ötletek is. Azóta több novellát megírtam, volt köztük gyengén és klasszul sikerült is, és épp egy regényvázlaton dolgozom. : ) 

2. Írás előtti blokk, ötletelés időszaka

Most épp ebben vagyok a regény kapcsán. : D 

Novelláknál is eddig mindig eljött, meg most regénynél is, amikor annyi ötletem van, és nem látom még át a szálakat, és annyi felé el tudnám vinni a történetet, és nincs fix pontom. (Nagyon vicces, mert van barátnőm, aki ezen fogja a fejét, én meg csak azt látom a saját sztorimnál, hogy hát bármin tudok alakítani, mindenről csak benyomásszerű képeim vannak, most még minden mozgásban van, mert még bármi lehetséges.) Nem is tudom egyébként, hogy ez érthető-e, elképzelhető-e egyáltalán annak, aki nem szokott így lenni. : D

Ez egyébként nagyban összefügg azzal, hogy én alapvetően érzelmi ívet tervezek, arról van egy képem, hogy kb. mit szeretnék belőle kihozni – de van, hogy arra is több lehetőséget látok XD -, és ahhoz rakom a cselekményt, és ott halok le, hogy de hát kb. bármi történhet, ami kifejezi azt az érzelmi változást, amit akarok. De az se sokkal jobb, ha arra is van ötletem, mi történjen, mert akkor meg egyeztetni kell a kettőt, és képesek módosítani egymáson, és akkor megint nem fix semmi. Tényleg nem bírom egyelőre értelmesebben megfogalmazni, mert még magamnak se igazán sikerült, a legtalálóbb kifejezés eddig a “Minden mozgásban van”.

Amit megpróbáltam:

Még nem tudom pontosan beazonosítani, mikor kell “csak várnom”, mikor teszek pont azzal jót, hogy nem ülök a vázlat felett és agyalok, hanem csak “lebegtetem a fejemben” az elképzeléseket, kérdéseket, takarítok, mosogatok, zenét hallgatok, élek, és egyszercsak bevillan a megoldás – volt már ilyen, nem is egyszer, néha a legváratlanabb pillanatokban -, és mikor kell pont, hogy leülni, akkor is, ha nem érzem úgy, hogy lenne bármi értelmes gondolatom, előszedni a vázlatos, ötletelős füzetem és megpróbálni meglátni a kuszaságban a történetet és összerakni.
Volt, hogy barátnővel ötleteltünk, elsősorban a cselekményen. (Már csak azért is, mert az másnak is kézzelfogható, ha a fejemben lévő lelki ívről, fordulópontokról, dilemmákról kezdek mesélni, mindig arra jutok, hogy a másik nem érti, általában túl elvont ahhoz, hogy konkrét cselekmény nélkül el tudjam mondani érthetően, és valami furán van összekötve a fejemben, mert ennél nem igazán tudok kapcsolódni másokhoz, és ufónak érzem magam.) Ez az ötletelés volt, hogy megadta a lendületet, lett történés is a sztoriban, és utána már össze tudtam rakni és megírni. És volt, hogy ugyan egy délután alatt összeraktunk – na jó, én inkább csak hallgattam – egy regénnyi cselekményt, és utána nem bírtam már foglalkozni a sztorival, lebénított és elvette a kedvem, pedig tök jól összraktuk, de az volt bennem, hogy nem én csináltam, ez már nem az én sztorim, és én ilyet nem tudnék, túl béna vagyok, meg minden hasonló.

Nem tudom, hogy ez segített-e, vagy az, hogy az egész igazából egy “slice of life” novella volt, de legutóbb az vált be, hogy nem engedtem be senkit az alkotói folyamatba, nem ötleteltem senkivel,csak a végén a kész novellát mutattam meg. (Erről kicsit bővebben később, az eseményhez kötődő blokkoknál.) De egyébként itt is úgy érzem, hogy kellett előzménynek pl. az az együtt kigondolt novella, ott a másik gondolkodásába belelátni sokat segített abban, hogy most egyedül is sikerült, összerakni.

Ha ide, a “minden mozgásban van” részhez van valakinek ötlete, mit lehetne csinálni, várom szeretettel, életeket mentene! : D (karakterekét is)

3. Írás közbeni blokkok

Amikor már tudom, mit akarok, megvan a vázlat annyira, hogy el tudjam kezdeni magát az írást. De mégse… XD

a. Elkezdeni

Írjak remek első mondatot, tegyek bele írói ígéretet, de ne lőjem le a poént, mutassam be a karaktereket, hogy érdekesek legyenek, de az igazán izgi dolgok úgyis később derülnek ki róluk, és persze a megfelelő ponton indítsak mind a cselekmény, mind az érzelmi ív kapcsán. Ez akkora feladat, hogy sose sikerül elsőre jól, néha nem is bírok nekiállni írni.

Amit próbáltam:

Ha egyszerűen nem tudom pontosan, mi legyen a nyitás, vagy több ötletem is van: 

Nem az első jelenettel kezdek, hanem valamelyikkel, ami jobban megvan a fejemben. Aztán ha már legalább egy megvan, vagy akár több, akkor jobban látom a “köztük feszülő szálat”, és jobban be tudom lőni, hogy oké, ha ide akarok eljutni, akkor kb. itt kell kezdenem, mert itt indul el a folyamat.

Ha már tudom, mit akarok írni, csak úgy érzem, túl sok mindenre kell figyelnem: 

Nem egyből jól akarok írni – legalábbis ez a cél. Csak megnézem, milyen jelenettel induljon a történet, és megírom, ahogy sikerül. Aztán legfeljebb kidobom és újraírom, vagy egy csomót javítok benne, de már lesz valamim, amit javíthatok.

Akárhogy is, eddig úgy láttam, bár nekem nagyon kell, hogy meglegyen a sztori eleje a folytatáshoz, mégis az változik a legtöbbet a végéig, mert kidobom, újraírom, vagy csak mindig visszatérek és elhintek benne dolgokat, javítom az infóadagolását, ahogy megszületik a folytatás és hozzáalakítom a kezdést.

b. Kritikus, fontos jelenetek

Általában ezek egész élesen megvannak a fejemben, sokszor ezek vannak meg legelőször a fejemben. Néha még azelőtt, hogy maga a történet teljesen kialakulna. Persze, formálódnak, pontosodnak ezek is, de azért van egy magjuk, ami fix. Ezeknek általában azért állok neki nehezen, mert ezt tényleg nagyon jól szeretném megírni, tudom, milyen hatást szeretnék vele kiváltani, tudom, hogy fontos a karakterfejlődés szempontjából is. 

Amit próbáltam:

Egyrészt ide is, de az kb. a legtöbb helyre jó, hogy nem akarom egyből jól megírni. Egy csomó görcsöt el lehet így kerülni. Ki látja, hogy az első változat béna volt? Senki, mert mire megmutatom valakinek, addigra javítom. (Azért ez nem megy ám mindig könnyen, de lehet rá tudatosan törekedni.)

Szoktak segíteni a zenék, esetleg képek is. Ha a jelenethez, a történethez vagy karakterhez kapcsolok valamit, az segít hangulatba kerülni, elengedni a “mit fognak hozzá szólni…?” gondolatokat.

És, erre nem vagyok büszke, de volt már, hogy egy pohár bor segített ellazulni annyira, hogy elengedjek mindent és csak élvezzem, hogy megírhatom azt a jelenetet, és bátran le merjem írni a vadnak tűnő gondolatokat, megfogalmazásokat. Úgy voltam vele, mint az első bekezdésben említett esetben, hogy legalább már lesz valami, amit javíthatok, ha hülyeség is, a végén senki nem fogja látni. És tudjátok, mi lepett meg? Nem egyszer volt, hogy másnap is jónak találtam az így írt jeleneteket, kicsit kikupáltam, és később, a béták is azokba javítottak bele a legkevesebbet. Ezt azért elég fura volt megtapasztalni… És nem, erre a módszerre azért nem fogok rászokni. Bár néha elgondolkodok, hogy lehet, hogy az emberek egy jó része alapjáraton tudja annyira kevesebb görccsel élni az életét, mint én egy pohár bor után? 

Ami még itt segített, főleg, ha csúcsjelenet, vagy a lezárás előtt álltam, hogy előbb átolvastam és javítgattam, a teljes előzményt. Azt figyeltem meg, hogy nem bírok úgy nekiállni a végső fontos részeknek, hogyha az elejében még sok javítanivaló van. Valahogy kell, hogy az rendben legyen, és mire összehozom, el is kap a történet lendülete, és valahogy jobban “érzem”, hogyan is írjam meg jól a fontos jeleneteket.

4. Írás utáni blokk

Ezt nem is nevezném igazi blokknak, de megemlítem, mert ez is egy “nem tudok írni” időszak azért. Ha végeztem egy novellával és leadtam – eddig csak pályázatra vagy játékra írtam, magamtól inkább regényezek/nék, ha végre el tudnám kezdeni XD -, utána pár napig, hétig nem is tudok másikra gondolni. Az idő változó, ha fontos volt nekem az adott történet, akkor még egy darabig a a “hatása alatt vagyok”, felidézem magamban a jeleneteket, elvagyok a saját fejemben és jól érzem ott magam.

Amit megpróbáltam:

Időt hagyok magamnak. : ) Pár napig úgy érzem magam ilyenkor, mint vizsga után, élvezem a frissen a nyakamba szakadt szabadságot, pótolom az addig elhanyagolt egyéb dolgokat, takarítást, leveleket, teendőket, amiket megtehettem, hogy halogattam. Lassan úgyis eltávolodok a sztoritól, és elcsitul a “Jó ég, leadtam! Mi lesz most?” izgalom is. 

Ha ez valamiért hosszabb ideig tartana, és egy-két hét után sem kezdene el magától a fejembe kúszni mondjuk a regényem, akkor viszont már tudatosan elkezdek vele foglalkozni. Előveszem a vázlatom, ahhoz kapcsolódó zenéket hallgatok, elkezdem áthangolni magam egy új történetre.

Folytatás a következő cikkben. : )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba

Ceruzanyomok – ’20 február – Írók, avagy álarcos történetszereplők?

Címzett:  Eliza
Másolatot kap: AgathaDaremo, Morhen, Réka, SethembaWendy
Tárgy:  Írók, avagy álarcos történetszereplők?

Kedves Eliza!

Roppant érdekes témát vetettél fel, mondhatni, az egyik kedvencemet. Valahol épp ezért is nehéz róla levelet írnom. ^^” 

Elmesélek neked egy sztorit, mert nem olyan rég történt, és ide nagyon is aktuális: 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell titkolnom otthon, hogy írok, és bár a legtöbb dolgot sosem mutattam meg, akadt egy-két írásom, amit anyunak is odaadtam. Így esett, hogy a KMK YA pályázatára írt, egyházi suliban játszódó LMBTQ novellát is olvasta. Az egy dolog, hogy a közeg nekem otthonos volt, de még E/1-ben is írtam, szóval anyukám coming outnak vette és úgy látott bele a novellába, mint annak a rendje. Végül egy tízperces telefonban magyaráztam neki, hogy nem, anya, nem vagyok meleg. 

Szóval nem, a megfeleltetés a legtöbbször nem ilyen egyszerű, nem hogy konkrét karakterekkel, még témákkal sem. (Nem fogok tudni külön csak a karakterről beszélni, annyira szorosan összefügg a témával, hiszen ő hordozza, ő meséli el, eleve, a megfelelő témát csak a megfelelő karakterrel lehet bemutatni, csak ő “bírja el”.)

Tehát az író kézbe vesz, körüljár bármilyen témát, ami épp érdekli, megalkot bármilyen karaktert, aki épp felkelti a kíváncsiságát, a pszichopata sorozatgyilkostól kezdve, a szerelmet végül megtaláló átlagdiáklányon át, a népéért nehéz döntést meghozó, vezető hősig? Igen!

Az összefüggés a karakter és az író között inkább azzal a kérdéssel fedezhető fel, hogy: Miért épp azt választja és hogyan tudja “mozgatni”? 

A konkrét szereplőből, konkrét novellából inkább csak az adott rövid időre lehet következtetni, arra sem egyértelműen, mikor az író kitalálta, megírta. Vajon azért írt szerelmes tinisztorit, mert épp fülig belepistult a Pistába? Vagy csak nosztalgikus hangulata van? Vagy talán kísérletező kedvében van, és ez neki pont egy ismeretlen terep. Még itt sem vonhat le senki biztos következtetéseket, felesleges is, ezekre csak az író tudja a választ. 

Ami ennél szerintem izgalmasabb, azok a visszatérő momentumok:

Úgy 8-9 éves koromtól írok, tizenpár éve szerepjátékozok, rengeteg karaktert megalkottam már. Volt, aki évekig elkísért, volt, akit csak a vizsgaidőszaki “dúl bennem a kreativitás, alkossunk karaktert!” érzés szült, azt viszont elég korán megfigyeltem, hogy vannak visszatérő és ritkán vagy soha fel nem bukkanó elemek. 

Ezek a dolgok lehetnek karakterszintűek és nem mind egyszerre van jelen, ezért is nehéz az ilyeneket megfigyelni. Lehetnek egészen konkrét dolgok, pl. a legtöbb főhősöm hasonló alkatú, az utóbbi időben kezdtem el rá tudatosan figyelni, hogy ne így legyen, de ilyen lehet az érdeklődési kör, a képességek, de akár jellemvonások, temperamentum, sőt reakciók, megoldási módszerek is.

Lehetnek visszatérő elemek kapcsolati szinten is: a főhős mindig egy-két bizonyos típusú karakterbe szeret bele (pl. a rosszfiú, a félszeg, az elérhetetlen, a gazdag…), hasonló családi háttér, hasonló szerep a baráti körben, visszatérő konfliktusformák, hasonló viszony a természetfelettivel, lehetne még sorolni. 

Lehetnek téma szintjén is: visszatérő dilemmahelyzetek, csak logikus krimi, rendre elnyomó társadalom, csak kitalált világ, minél távolabb a mi valóságunktól, sorra visszatérő társadalmi problémák, stb. 

De nem csak a visszatérő elemek érdekesek, hanem a riktán vagy soha fel nem bukkanók is. Van esetleg olyan karaktertípus, jellemvonás, aki/ami soha nem jut eszedbe, nem is ábrázolod? Vagy olyan, akit szeretnél, de nem tudsz, bárhogy próbálod, nem lesz elég életszerű, természetes? 

Magamnál megfigyeltem ilyeneket (a ca. 22 év karakterei alapján, szóval ezt sem három novellával lehet megcsinálni) , mind visszatérő, mind hiányzó dolgokat. Nagyon izgalmas! 

Na, ezekről már azt gondolom, hogy ott van bennük maga az író. 

De nehogy elkezdj akár ezek alapján is egy az egyben megfeleléseket keresni, saját magadnál se, másnál meg végképp. Ez már ingoványos terep lehet, és bár az önismeret egy fontos és izgalmas dolog, bánjunk vele óvatosan, máséval meg még óvatosabban. Inkább csak élvezzük az olvasást! ^^ 

A világ hatalmas, az emberek roppant sokszínűek, millió karaktert és témát szolgáltatva. Ezek egy része nem is érdekel minket, de ami igen, az is sokkal több, mint amit fel tudunk használni. Így aztán ott a kérdés: Mi kelti fel a figyelmünket és végül miket választunk? És miért épp azokat? 

Szóval a válaszom: igen. Igen, benne vagyok a történeteimben, a karaktereimben, a témáimban. De olyannyira elbújok, hogy talán csak az veheti észre a kilógó könyököm, aki már régóta ismer, vagy közeli barátom. És ez jól is van így. : ) 

Legyen szép feb… márciusod! : ) 
Lia

U.i.: Ne aggódj, odahaza teljes a családi béke. Csak gondoltam, jobb most, még az elején lesokkolni anyut, és rászoktatni, hogy ne lásson bele a történeteimbe, hogy aztán bármit bátran írhassak. De ez már egy másik történet, és talán egy másik témánál elmesélem. ; )

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

A többiek gondolatai a témában:
Agatha
Eliza

Ceruzanyomok – ’20 január – Évtizedösszefoglaló

Címzett:  Morhen
Másolatot kap: Agatha,  Daremo, ElizaRéka, SethembaWendy
Tárgy:  Évtizedösszefoglaló

Kedves Morhen!

Őszintén megmondom, nem voltam oda az örömtől, amikor a csapat megszavazta az évtizedösszefoglalót, mert egyrészt még alig múlt el az évösszefoglalók hangulata, másrészt volt egy 6-8 éves kihagyásom írás terén, mégis mi a szöszről írhatnék így? 

Évszámokra nem fogom tudni lebontani nektek, de közel tíz éve történt, hogy az írás lassanként elszivárgott a mindennapjaimból, holott előtte nagyon is aktív részét képezte az életemnek.

2008-2009.-ben még jópár novellám született, arányaiban több mint előtte bármikor. Egyet még pályázatra is beadtam. Mint szinte mindig, dolgoztam egy regényen is, és akkorra tehető, hogy megpróbálkoztam egy saját kódolású oldallal. 

Ráadásul valahogy tagja lettem egy netes írókörnek, ami igazán klassz élmény volt, mert akkor először kerültem olyan csoportba, ahol nem csak hozzám hasonló kezdők voltak, hanem volt meseíró, magánkiadásos szerző, anyanyelvőr, én pedig nagyon örültem, hogy bevettek maguk közé és beszélgethettem velük. Volt egy kedves, idős magyartanárnő, akivel sokat leveleztünk, ő ajánlott akkor egy pályázatot is, én pedig roppant megtisztelőnek éreztem, hogy beszélget és foglalkozik velem. 

Volt egy barátnőm, aki szintén írt, akivel megmutattuk egymásnak a történeteinket, egyáltalán, akivel lehetett erről beszélgetni.

Réka januári ceruzanyomos cikkében szerepel egy szép mondat: „Az Élet szépen tudja keretezni a történeteit”. Amikor ezt olvastam, ültem, pislogtam, és rájöttem, hogy ez az én tíz éves történetemre is igaz.

Mert hogy is állnak az írós dolgaim most? 

Az elmúlt évben összeszedtem magam annyira, hogy már tudok novellákat írni, és megpróbálkoztam pályázatokkal is. Újra van regénynyi történet a fejemben, újra vágyok rá, hogy hosszabb ideig elmerüljek benne. 

Ismét blogolok. 

Tagja lettem az Apolló Tintafoltjai írókörnek, amiről már akkor ábrándoztam, amikor először hallottam róluk, és nagy öröm volt, amikor csatlakozhattam. Igyekszem aktív tagja lenni a csoportnak és felfejlődni hozzájuk. : ) 

Most is van egy barátnőm, akivel kötetlenül lehet írásról beszélgetni, és hihetetlenül jó, hogy nem ő az egyetlen, vannak más barátok is, és olyanok, akikkel már nem csak a neten tarthatom a kapcsolatot, mint régen, hanem programokon, vagy csak úgy találkozhatunk is.

Rengeteg hasonlóság van a tíz évvel ezelőtti és a mostani írós világom között, mégis volt egy hosszú szünet, amin már korábban is elgondolkoztam, miért alakulhatott így?

Arra jutottam, hogy nem egyetlen dolog miatt hagytam fel egy időre az írással, hanem több dolog játszott közre, amik külön-külön talán nem lettek volna elegek, de együtt már igen.

Tíz éve még jócskán a fősulis éveim elején jártam. Volt minden, ami ezzel jár, vizsgaidőszak, beadandók,idővel gyakorlat és szakdoga. Aztán tovább mesterre, új város, új suli, két szak, két gyakorlati hely, szakdoga, államvizsga. Ezek sokaknak ismerősek lehetnek, és lehet azt mondani, hogy egy egyetemistának mennyi ideje van, de inkább csak máshogy oszlik el – és még több az energiája. : D Összességében, ha tisztességgel akarja csinálni a sulit, kell a jó átlag az ösztöndíj miatt, az igenis idő- és energiaigényes.

De persze azért marad mellette bőven szabadidő még így is, viszont én végig kolis voltam, és szerettem részt venni a programokban, sokat lógtunk barátokkal, szerveztünk magunknak mindenfélét, kihasználva olykor a késő estéket is filmezésre, beszélgetésre. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kivettem a részem a közösségi életből, nagyon szép időszak volt, de az tény, hogy a barátokra szánt időben bizony nem ír az ember.

Új város, új suli, az írós barátnőm nem jött, és közben az írókör is megszűnt, így nem csak a személyes írós beszélgetések maradtak el, de az internetes közeg egy része is megszűnt. 

A magánélet is hozott nem túl pozitív változásokat, amik felborították az addigi rendet. Ez persze nem katasztrófa, mindenkinek az életében vannak ilyen időszakok, lesznek is, ez így természetes, de ettől még hatnak ránk.

Valahogy megrekedtem a regényemmel. Akkoriban, bár írástechnikát még csak nyomokban lehetett fellelni, dramaturgiáról pedig még nem is hallottam, már megpróbáltam valamennyire tervezni. Volt ehhez egy remek segítségem is, egy akkor még csak neten ismert barátom, akinek rengeteg jó kérdése volt és gyakran együtt ötleteltünk. Teljesen jó szándékkal segített, és azóta is hálás vagyok érte. Viszont egy idő után úgy éreztem, ez már nem az én történetem, de valahogy mindenben jobbnak éreztem az ő ötleteit. Csak épp így elment a kedvem a regénytől.

És mindez idő alatt – meg amúgy a hosszú szünet alatt is – végig fórumos szerepjátékoztam, talán az is közrejátszott, hogy az kielégítette a karakterek, történetek iránti igényemet. (De amúgy azt még gimiben kezdtem, és akkor még bőven írtam, szóval önmagában ez sem volt ok.)

Nem egyetlen döntés volt, hogy na, én most leteszem a regényem és nem írok több novellát. Sokáig, évekig próbálkoztam, gondolkoztam, de mind kevesebbszer vettem elő, mind kevésbé volt kedvem hozzá, nem jöttek az ötletek. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy évek óta semmit sem írtam.

Most, tíz év után ismét egy nagyon hasonló, sőt, sok szempontból sokkal jobb helyzetben vagyok, mint anno, és ha már végiggondoltam, vajon mi is vezethetett a hosszú szünethez, és látom azt is, hogy azért persze változások is vannak a korábbi helyzethez képest – nem csak körülményekben, a gondolkodásom is sok mindenben változott –, kérdés, mit is tanultam mindebből? 

Egyrészt, hogy sok kis dolog hatása összeadódhat. Itt nagyon úgy látom, hogy így történt, mert bár külön-külön a legtöbb dologgal már találkoztam, mégis 9 éves koromtól egészen fősuli elejéig hosszabb megszakítás nélkül végig írtam. Írtam akkor is, amikor voltak barátaim, akiket érdekeltek a történeteim, akkor is, amikor nem volt egyetlen barátom sem, akkor is, amikor életem első pályázatán szép eredményt értem el, és akkor is, amikor visszadobták egy novellám, akkor is, amikor gimibe kerültem, akkor is, amikor jóban voltam a kolis szobatársaimmal és sok időt töltöttem velük, akkor is, amikor kiemelkedően jó vagy épp rossz dolog történt az életemben.

Önmagában nem minden, de sokat tud lendíteni az ember lelkesedésén a környezet. Ha tényleg szeretek írni, pusztán az, hogy nincs ehhez motiváló írós közegem, nem fogja elvenni a kedvem, de ha van, az nagyon ösztönző tud lenni. (Ha pedig nincs, de szeretném, hogy legyen, megkereshetem magamnak, ha másra nincs lehetőségem, hát a neten.) 

Klassz emberekkel és csoportokkal lehet találkozni az interneten. 

Felfedeztem, hogy vannak, akik komolyan veszik és értékesnek tekintik a szórakoztató irodalmat, akik cikkeket írnak, hogy tanulhassunk, akik pályázatokat írnak ki, holott korábban csak szépirodalmiakkal találkoztam. Megváltoztak a körülmények is az elmúlt tíz év alatt, ami hihetetlenül reménykeltő.

Nekem most épp tényleg több szabadidőm van, mint előtte bármikor, de hacsak nem életterve valakinek, hogy portás legyen, ezzel azért ne számoljon. Egyszerűen nem működik a „ha majd több időm lesz, akkor…” hozzáállás. Amire most nem tudsz időt szakítani – ami lehet egy teljesen megfontolt döntés is, mert számodra fontosabb dolgokra szánod az időd –, arra később sem lesz.

Hatalmas boldogság, hogy vannak olyan barátaim, akikkel lehet írásról beszélgetni. <3

Meg kell tanulnom, hogy mikor ösztönző és mikor inkább visszahúzó, ha bevonok másokat az alkotói folyamatba. Máig szeretek barátokkal ötletelni, rengeteg dologban segítenek maguk az ötleteik, néha meg az, hogy egyszerűen máshogy, kívülről és ezáltal józanabbul látják a sztorimat. Viszont a régi regényes tapasztalat és azóta pár másik rámutatott, hogy nem szerencsés, ha a történet eleji elakadásoknál, ahol még igazából csak ötletelek és még nincs egy váz a fejemben, túlzottan bevonok másokat. Valahogy az ő ötleteiket jobbnak érzem, hajlamos vagyok annak hinni – magammal szemben -, aki jobban érvel, mint én, holott ez még nem jelenti, hogy adott sztoriban az ő megoldására lenne szükség. Muszáj egy darabig csak egyedül foglalkoznom a történetemmel, hogy úgy érezzem, az enyém maradt. Hogy továbbra is szeretni tudjam.

De a legfontosabb, hogy mindez igazából rajtam múlt. Rajtam múlik, hogy írok-e vagy sem, a körülmények legfeljebb könnyíthetnek vagy nehezíthetnek rajta.

Tartalmas, változásokkal teli tíz év volt, aminek a végén hasonló helyzetbe, ám mégsem ugyanoda jutottam, mint ahonnan elindultam. Sok dolgot tanultam, új lehetőségek nyíltak és így az íráshoz is másként állok. 

Amennyire ódzkodtam az elején ettől a témától, most annyira örülök, hogy mégis sor került rá. Izgalmas volt visszatekinteni és megnézni az elmúlt tíz év történetét. Kíváncsian várom, hogyan folytatódik? : D 

Kalandos évet Nektek!
Lia

// Néhány kezdő író / blogger barátommal körblogolásba fogtunk, Ceruzanyomok címen. Minden hónapban felvetünk egy-egy ötletet, amiről, akinek kedve és ideje van, ír egy bejegyzést. Ha szívesen csatlakoznál, írj egy levelet bármelyikünknek, e-mailben, facebookon vagy akár az aktuális cikk alatt kommentben.//

Itt elolvashatjátok a többiek gondolatait is:
– Eliza
– Réka – Tintacseppek
– Sethemba